„Add át üdvözletemet Básztet anyádnak!"

„Úgy tűnik, ez a kiscica messzire kóborolt otthonról!"

Dél felé a nap-negyedi mellékutca kihalt volt, legtöbben a Naptemplomban voltak. Az a pár ember, aki megfordult rajta, nem foglalkozott különösebben a két egymásnak eső nővel. A mágusnő szerette volna minél előbb, minél kevesebb szemtanúval elintézni a dolgot, ám Sitara az istennőkért sem volt hajlandó megkönnyíteni a dolgát. Minduntalan elugrott a döfései és csapásai elől, s amikor ezt megunván a varázslónő hosszú, fekete fényű karddá alakította tőrét, oroszlánná változott. Zoana számtalanszor térugrott, hogy a közelébe jusson. Varázserejével útszéli hordókat, ládákat gördített akadályként az útjába, ám az oroszlán eddig ügyesen kitért előlük, ahogy kardcsapásait is sikerült elkerülnie.

Anu és Zara ezalatt szorosan egy ház homorú beszögellésébe húzódtak, s onnan szemlélték az eseményeket. Anu heves ugatással szurkolt gazdájának, ám ő nem szállt be a harcba. Akármikor próbálkozott elhagyni a menedéket, Zara felsőbbrendűen rávicsorgott, vagy legalábbis jelentőségteljes morgással adta a tudtára, hogy eszébe ne jusson beleavatkozni. A fekete kutya ekkor szomorú nyüszítéssel adta meg magát, s kedvetlenül huppant vissza a földre.

Legalább két percig vívtak macska-egér játékot, mikor a varázslónőnek kezdett elege lenni a kergetőzésből. Zoana körbenézett, s mivel még mindig minimális volt a szemtanúk, s egyben a beavatkozni kész személyek száma, úgy határozott, bevethet komolyabb varázslatokat is. Egy jól irányzott zöld erőtérrel ledöntötte a lábáról az oroszlánt, aki a mágikus csapás hatására egyben vissza is változott. Tara fájdalmasan tápászkodott négykézlábra, ám akkor zöld energiacsóva fonódott köré, s mint egy kötél, kötötte gúzsba. A varázskötél felemelte a levegőbe, s egészen Zoanáig repítette, ahol két lábbal landolt a földön. Az energiahuzal megszűnt körülötte, ám a boszorkány egy legyintésére újabb varázslat vette uralma alá, amely nyaktól lefelé lebénította. Moccanni sem tudott.

– Eressz el, de azonnal! – követelte Tara bosszúsan, s legalább annyira kétségbeesve.

– Elegem van a játékból! – jelentette ki Zoana fagyosan, könyörtelen tekintettel meredt a hercegnőre. Jobb kezében újra megjelent a fekete tőr, amin megcsillant a Nap halovány fénye.

– Álnok boszorkány! – sziszegte az oroszlánlány, s arcon köpte a nőt. Zoana felháborodva pofozta fel bal kezével, míg jobbja rászorult a tőr markolatára.

– Add át üdvözletemet Básztet anyádnak! – vicsorogta a varázslónő, s már készült lendíteni a pengét, amikor váratlan kiáltás hasított az utca lágyan pangó csendjébe.

– Hahó! Oroszlánfelség! – hallották meg a hercegnő számára igencsak ismerős, jellegzetes férfihangot.

Hamarosan a hang forrásánál egy magas, délceg férfit is észrevettek. Az északi-negyed felől közelített hozzájuk, heves karlengetéssel próbálta magára felhívni a figyelmüket. Kék-arany öltözete kihívóan fénylett a sok díszítéstől, hosszú, szőke haja vadul lebegett rugalmas léptei hatására, alóla kilógtak hegyes sárkányfülei.

– Sárkányféle?! – döbbent meg Tara, amint felismerte Mahado legjobb barátját, Elyaast. Lelkében halvány remény sejlett fel pár rövid pillanatra, szaggatottan szívta be a levegőt.

– Hé, őmacskasága, azonnal lépjen távolabb attól az alattomos, galád nőszemélytől! – ordította a szőke, miközben elkezdett feléjük rohanni. – Meneküljön! – sürgette a hercegnőt, ám ő csak lemondóan megrázta a fejét, miközben tekintetével a sárkányfi segítségért esedezett.

– Nem tudok... – nyögte az oroszlánlány –, megmozdulni...

– Micsoda? – hökkent meg a férfi. Szemei aranyszínű fénnyel izzottak fel, ahogy egész testét sárga aura vonta be, ő pedig tenyereiben napsárga energiagömböt igyekezett megidézi. Tara úgy vélte, a varázslónő ellen készül bevetni, ám lehetősége már nem volt rá. Zoana dühös, smaragdzöld tekintetét villantotta a sárkányra, majd eltökélten megragadta őt, s abban a pillanatban eltérugrott vele, Básztet tudja hová.

Sitarát természetfeletti áramlat rántotta magába. Forgó, szorító érzés volt, mintha egy víz alatti örvény ragadta volna el, s száguldott vele a felszín alatt a világ egy másik végére. Mikor aztán kiszakadtak belőle, még hosszú pillanatokig kavargott a feje és a gyomra. Időbe telt volna, míg kitisztul a látása, s újra megtalálja egyensúlyát, ám Zoana nem türelméről volt híres. Eleresztette a lányt, szinte durván ellökte magától, mire ő ügyetlenül a kemény földre esett. Tétován kezdett tapogatózni, miközben megpróbált négykézlábra állni. Az alatta lévő agyagos talajréteg hideg volt és nyirkos, ahogy az őt körbevevő párás levegő is. Sötétség honolt, baljós félhomály uralta a környezetet, egyelőre ennyit tudott megállapítani.

– Vendégünk van! – kiáltotta el magát Zoana, majd amilyen váratlanul idehozta, olyan sebesen a semmibe veszett. Az enyhe energiaáramlat, ami távozása után megcsapta a hercegnőt sejtette vele, hogy újból csak térugrott.

– Hé! Mit képzelsz?! – üvöltött utána dühösen Tara, miközben megpróbált lábra állni. Erős szédülés lett úrrá rajta, és újból fenékre esett. – Nem hagyhatsz csak úgy itt! – puffogott elégedetlenül, s kezdett kétségbe esni. – Ezen a... akármi is legyen ez a hely!

Egy órával korábban...

Hatti, Afolabi és Imari ahogy egyre feljebb, s egyre mélyebbre haladtak a barlangrendszerben, úgy próbáltak egyre észrevétlenebbnek hatni. A falakon fekete fémből készült tűztartókban élénk lila, kék, avagy épp türkiz színű lángok lobogtak, valamivel több, éji világossággal hintve a kanyargó barlangfolyosókat. A tágasabb járatokban egyre több idegennel találták szembe magukat. Nem mindegyikük viselt páncélt, csupán néhány férfi és még annál is kevesebb nő. Legtöbben egyszerű, főként hideg árnyalatokat mutató öltözéket viseltek, nők és férfiak, idősek, fiatalok és gyerekek egyaránt előfordultak. Pillangószerű fülük általában kilátszott egyenes, ezüstfehér hajuk alól, melyet sokan különféle fonatokba rendezve hordtak.

Ahogy ráfordultak egy újabb alagútra, újból változott a társaság aránya, itt leginkább fekete páncélt viselő férfiak és nők járkáltak. Legtöbbjük megvető grimasszal fordult a három evilági felé, akik végül behúzódtak a járat egy mélyedésébe. Ha kidugták a fejüket, pont ráláttak a szemközti járatfalra épített sötét faajtóra, s az azt őrző négy kékbőrű katonára. Az ajtó mögött húzódott a kékek fegyvertára, s ők hárman épp oda akartak bejutni. Némi tanakodás után úgy döntöttek, arra hivatkoznak majd, hogy kicsorbult a fekete penge, amit tőlük kaptak, s azt kikovácsolni kívánván kérnek belépést. Eddig még egyiküket sem engedték közvetlenül a fegyvertárba, a mágus ezért sem tudott rögtön belülre térugrani.

Nagy szerencséjükre bejött a terv. Az őrök némi lenéző morgás kíséretében kinyitották nekik az ajtót, majd előzékenyen rájuk is zárták, meghagyva, hogy ha távozni kívánnak, kopogjanak azon hármat. A fegyvertár egy laposabb, tágasabb csarnok volt, amiben hosszan fegyverekkel és azok kellékeivel telepakolt polcok húzódtak, s szintén hideg színű lángok adtak világosságot. A harcoslány, a leopárdfiú és a mágus szétváltak, és külön utakon próbálták felderíteni a raktárt.

Beletelt egy időbe, míg a tőröktől nem messze Hatti rátalált a keresett szerkezetre. Egyszerű, fekete késnyélre emlékeztetett, ám volt rajta egy apró pöcök, amit benyomás után az oldalán lévő sávban lehetett csúsztatni. A harcoslány rányomott a gombra, mire a szerkezeten lila rúnák jelentek meg, majd ahogy feljebb tolta az, úgy bújt ki a rúd végéből egy lila, pulzáló fénycsík. A lila lézersugár szélessége egy ujjnyi vastag vonalnak felelt meg, hossza a pöcök állásától függött. Hatti visszaállította a gombot a helyére, majd elégedett hangjával a többieket kereste.

– Figyeljetek, azt hiszem, megtaláltam! – A kissé távolabb kutakodó leopárdfiú és mágus felkapták a fejüket. Imari azonnal a lány mellé térugrott, és kiragadta kezéből a lézervágót. – Hé! Ne sajátítsd ki! – kapott volna utána Hatti, de a mágus ekkor már sötét öltözékébe rejtette a tárgyat. – Le sem ellenőrzöd?

– Minek? Csak nem szóltál volna valami hasztalan vacak miatt – dünnyögte a varázsló.

– Megleshetem? – kíváncsiskodott Afolabi, amikor odaért hozzájuk.

– Várjatok itt! – utasította mindkettőt Imari, majd egy térugrással a Vörös-tó csarnokában termett. Az ott várakozó Szokar, Jahi, Horu és Horel nem vették észre, mivel mind egyöntetűen a tó piros tükrét bámulva révedtek maguk elé. A varázsló Zoana korongja mellé, a lapos cseppkőtömb tövébe rejtette a fém rudat, majd visszaugrott a fegyvertárba. Társai szemöldök felvonva meredtek rá. – Ha megtalálják nálunk, végünk! – magyarázkodott.

– Akkor már többet is elcsórhattunk volna! – vonta meg a vállát Afolabi, s felkapott kettő, a korábbihoz hasonló fekete fém nyelet, ám a mágus olyan erővel csapott a kezére, hogy nyomban visszaejtette azokat. – Au, te állat! Ezt meg miért kellett?! – vicsorgott dühösen.

– Te vagy állat, leopárd, nem én! – sziszegte Imari. – Mellesleg egy hiányzó fénnyel vágót még talán elfogadnak könyvelési hibának, ám hármat... Ha gyanúba kerülünk, végünk! Ráadásul mind itt voltunk, ebből simán rájönnek!

– Én azt nem értem, hogy voltál képes térugrani! – hitetlenkedett Hatti. – Az a védelmi erőtér, amit a kékek használnak... Ezt az egész raktárt az veszi körbe, és elnyomja a mágiát, térugrani végképp nem lehet belőle! Bejutni is úgy tudunk, ha az őrök megszűntetik egy pillanatra, amikor belépünk... De várjunk...

– Nem szüntettek meg semmilyen erőteret! – rázta a fejét Imari. – Túl sok energiába telne állandóan működtetniük a tereket, nincs ahhoz elég energiaforrásuk. Csak kivételes esetben aktiválják a védelmi mezőket.

– Hát ez... elképesztően érdekfeszítő volt – gúnyolódott Afolabi –, de most már mennék!

A varázsló mordult egyet, majd szó nélkül az ajtóhoz sétált, és kopogott rajta hármat. Az őrök kieresztették őket, de mielőtt távozhattak volna, még rendesen megmotozták őket. Bár a kékek technológiája egyenértékű ellensúlyozója volt a mágiának, ők sem értették a földiek varázslatainak minden rezdülését. Fogalmuk sem volt, hogy egy mágus akár az aurába is rejthette volna a lopott fegyvert. Bár arról sem tudtak, hogy amíg ez egy egyszerű fekete pengével sikerülhetett volna, olyan tárgyat, ami a lila energiával működik, mint a lézervágó, nem lehet egykönnyen anyagtalanítani. Így Imari egyetlen lehetősége a tárgy kicsempészése volt, amit sikeresen végre is hajtott.

– Nem is értem, miért kellettünk ehhez hárman! – sóhajtott Afolabi, amikor már a Vörös-tó terméhez tartó alagutat rótták.

– Hamarabb átvizsgáltuk a helyet – vágta rá Hatti. Hamar a csarnokba értek, ahol Imari a kezébe vonzotta a lézervágó nyelét.

– Na, intézzük ezt el hamar! – sóhajtott, és megpróbálta működésbe hozni a szerkezetet. Némi próbálkozás után sikerült is neki. A harcosok és a sólyomfiúk ekkor már felfedezték őket, és gyanakvó tekintettel fürkészték a nehéz léptekkel, kezében lila fénycsíkkal feléjük siető mágust. – Felállni, és ne fészkelődjetek, vagy véletlenül bilincsek helyett a végtagjaitokat vágom le! – utasította őket.

– Ha meg mersz vágni azzal... – szűrte a fogai között Szokar, ám a mágus megragadt a karját, és lila lézer végét a csuklóján lévő aranyszínű fémkarikához emelte. Ahogy a lila erőtér érintkezett az aauriai fémmel fémesen sercegő, egyben pulzáló hangot adott ki, ám sikerült megrepesztenie azt, s ahogy a előremozdította, úgy vágta azt ketté. – Ah, remek! – bosszankodott Szokar, amikor Imari végül leszedte róla az összes bilincset, s azzal együtt a láncokat. A harcosfiú a csuklóin lévő nem túl mély, de vérző vágásokat dörzsölgette. – Jól belevágtál a bőrömbe!

– Örülj, hogy nem a kékek vágtak a nyakadba! – förmedt rá a varázsló, majd Jahihoz lépett, aki unott arccal, ám leplezhetetlenül bizonytalanabb sóhajjal nyújtotta felé megbilincselt csuklóit. A másik harcos után aztán Horu és Horel következtek, akik bár végig reszkettek és remegtek, a lehető legkevesebb, szinte felszínesnek mondható karcolással úszták meg a bilincsek lézerrel való eltávolítását. – A végére egész belejöttem – hümmögött Imari, miután önkényesen megragadta Horu karját, hogy alig sérült csuklóját közelebbről is szemügyre vegye.

– Milyen nagyszerű! – gúnyolódott Szokar. – Begyógyítanád?! – nyomta a mágus képébe saját, vérző karját. Imari unott szemforgatással válaszolt. A már visszavont lézer tokját köpenyébe rejtette, majd aranyszínnel izzó tenyerét kis időre a harcos összetett karjai felé tartott, így nagyjából összehúzva a vágásokat.

– Vendégünk van! – hallották meg Zoana hangját a barlangrendszer szíve felé vezető alagúton átszűrődni.

– Afolabi itt marad a többiekkel! – határozta el Hatti. – Tűntessétek el valahova az aranyszínű bilincs- és láncmaradványokat! Túl szembetűnőek! Imari és én kiderítjük, mit akar Zoana!

– Miért te osztod a parancsokat? – csattant fel Afolabi.

– Na, ez az! – csatlakozott Szokar. Jahi, Horu és Horel ellenben nem tűntek túl érdekeltnek a dologban.

– Én is ugyanezt mondom! – mordult rájuk Imari. – Takarítsatok fel!

– Hmrrr – dörmögte Szokar sértődötten, Afolabi pedig idegesen kifújta a levegőt.

Hatti kissé neheztelve vette tudomásul, hogy Imari szava láthatóan többet ér az övénél, de ezúttal hajlandó volt lenyelni bosszúságát. Igazán furdalta a kíváncsiság, hogy vajon Zoana miféle vendéget hozhatott. Bár az igazat megvallva ő és Imari is sejtették már, legalábbis Nala csapatának tegnap esti kudarca óta, hogy miféle személy elrablása is volt terítéken.

A mágus és a harcoslány sietve elhagyták a Vörös-tó csarnokát, majd néhány járattal és pár fordulóval arrébb rátaláltak arra a még félreesőnek mondható, alig megvilágított barlangteremre, ahová Zoana hozta a vendégét. A lány egy vaskos cseppkőoszlopba kapaszkodva térdelt a földön, egy egyszerű, mégis nemes szabású, törtfehér tunikát viselt, vállig érő fekete haja a félhomályba veszett, ám aranyló macskaszemei, amikkel kétségbeesetten új környezetét kémlelte, szinte világítottak a sötétben. Nem kellett sok idő, hogy felismerjék.

Legújabb vendégük ugyanis nem volt már, mint Sitara Menheperré, Felső-Egyiptom hercegnője, Théba vad és rakoncátlan fekete oroszlánlánya!

Sitara várt egy kicsit, hogy a térugrás hatása elmúljon, ami beletelt néhány percbe. Folyamatosan tisztult ki látása, miközben szemei is hozzászoktak a szegényes fényviszonyokhoz. Végül előhozta aranyló macskaszemeit, mert azokkal még jobban látott a sötétben. Óvatosan hordozta körbe tekintetét a nagy belmagasságú termen. Göcsörtös, mégis sima felületű, boltíves falak vették körbe, s a csarnokszerű rész, amiben volt, a széleinél több, csőszerű alagútban folytatódott. A plafonról néhol víz csepegett egy-egy kisebb pocsolyába, s a cseppek hangja messzire visszhangzott. A víz útján a mennyezeten és a földön hosszúkás, fényes felületű cseppkövek alakultak ki, némelyik egész különleges formájúvá érett.

A hercegnő mélyet szippantott a hűvös, párás, agyagszagú levegőből, ahogy tudatosult benne a dolog. Egy barlangban vagyok! – kiáltott fel magában, miközben mellkasát kellemetlen érzés szorította össze, torkában gombóc keletkezett. – Théba közelében bizonyára nincsenek ekkora termekkel rendelkező barlangok! – tanakodott kétségbeesve, miközben egyre szaporábban lélegzett. A Hórusz-hegység alagútjai elég szűkösek, a sárkányoknak is úgy kellett kivájniuk a templomuk üregét. Akkor vajon hol a csudában lehetek?! Csak nem... talán a... dél-nyugati Sziklás-hegység gyomrában?!

Nehézkesen feltápászkodott, ám újra megszédült a térugrás mellékhatásaként. Kénytelen volt megkapaszkodni a közeli magasra nyújtózó állócseppkőben, hogy ne essen vissza. Éles karmait a síkos falú oszlopba vájta, s igyekezett visszaszerezni egyensúlyát. Még nagyokat zihált, s próbálta légzését a tábornoktól tanult módon rendezni, amikor közeledő léptek tompa, visszhangzó zajára lett figyelmes. Macskaszemei élénken kutattak a hangok gazdái után. Mahado! – sóhajtott fel magában a hercegnő. Vajon tudja, hogy itt vagyok?! Meg fog találni? De amit Zoana mondott... – járta át újra fájdalom a szívét. Mi van, ha már nem is él?!

A barlang rejtelmes félhomályából két sötét, bérgyilkos ruhát viselő alak bontakozott ki, egy alacsony, kecses nő sziluettje, s egy szikár férfi kopasz termete. Az ellenséges Rend tagjai kimért, ám határozott léptekkel közelítettek felé, ő pedig kénytelen volt elengedni a cseppkövet, hogy ösztönösen hátrálni kezdjen. Pár lépés után azonban érdes falnak ütközött. A kemény, hideg és nyirkos felülettől megborzongott, s elszántan, egyben kissé megrettenve meredt az őt megközelítőkre. Macskaszemei döbbenten villantak, amikor kinézetük és illatuk alapján felismerte őket. Az árulók, Hatti és Imari, az Aranysárkány Rend kétszínű vezérei, kárörvendő arckifejezéssel közelítettek felé. Az oroszlánlány kezei ökölbe szorultak, már amennyire éles, kiugró karmai ezt lehetővé tették.

– Lám, lám, kit fújt erre a szél! – szólalt meg Imari gúnytól csöpögő hangon.

– Úgy tűnik, ez a kiscica messzire kóborolt otthonról! – nevette Hatti gonoszan.

– Mocskos árulók! – ordította a képükbe Sitara dühösen lihegve, amikor alig pár lépés választotta el őket. – És szerintem egyértelmű, hogy nem önszántamból vagyok itt! Elraboltak!

– Nocsak – hümmögött a mágus lenézően. – Talán értesítenem kellene az Aranysárkány Rendet? – kérdezte szarkasztikusan, ahogy arcán elégedett vigyor terült szét. – Attól tartok, az említett szervezet jelenleg éppen súlyos vezértelenségtől szenved!

– Te szemét állat! – mordult rá a hercegnő, majd nagy lendülettel megindult, hogy a férfira vesse magát. Hegyes karmaival épp lecsapni készült, amikor az utolsó pillanatban egy hosszú, sötét pengét szegeztek a torkának. Oroszlánösztöneinek hála sikerült idejében lefékeznie, s szikrázó tekintettel nézett macskaszemet a kardot kirántó Hattival.

– Nem is tudom, kettőtök közül ki tartozik valójában egy állatfajhoz – közölte a harcoslány rosszmájúan, miközben undokul mosolygott –, oroszlánhercegnő!

Sitara dühösen morgott az árulókra, fél szemét biztonságképpen a nyakához vészesen közel tartózkodó fekete kardon tartva. Imari azonban hamar megunta a helyzetet, s varázserejét használva eltaszította a lányt. Sitara a földről kissé felemelkedve, nagy hévvel, háttal a barlang falának csapódott. Élesen felnyekkent, ahogy testébe fájdalom hatolt az erős ütődés hatására. Szenvedő arckifejezéssel esett oldalasan földre, ahol aztán nehézkesen ülésbe tornázta magát. Szaporán lihegett, légzésén és szívverésén most képtelen volt uralkodni. Ha legalább a kutyáját visszakaphatná!

Mintha az istenek ezúttal meghallgatták volna fohászát, váratlan szellő söpört végig a csarnokon, s tőlük nem messze megjelent Zoana. A varázslónő két kutyát tartott a karjaiban, akiket aztán nemtörődöm módon eleresztett. Az állatok a földre estek. A világos szőrű Zara kecsesen landolt, mint akinek már van ebben gyakorlata, ám a fekete Anu bizonytalanul billegett cingár lábain, s végül eldőlt a földön.

– Anu! – kiáltotta Sitara rémülten. Minden erejét összeszedve, fogait összeszorítva feltápászkodott, és ingatag léptekkel odarohant hozzá. Imari és Hatti először megakadályozták volna, ám Zoana intésére elálltak az útjából. A hercegnő térdre rogyott a térugrástól erősen szédülő kutya mellett, s kezeit aggodalmasan fejére és oldalára csúsztatta. Anu kimerülten pihegett, miközben Tara az ölébe húzta, és lágyan simogatni kezdte selymes szőrét. – Mit akartok tőlünk?! – vonta mérgesen kérdőre a köré gyűlő három ellenséges tagot az oroszlánlány. – Aljas szemétládák!

– Eredetileg csak egyszerűen elvágtam volna a torkodat – magyarázta Zoana, majd sejtelmesen elmosolyodott. – De ezt még átgondolom.

– Szerintem még felhasználhatjuk, hogy az udvart lépre csaljuk! – jegyezte meg Imari fortélyosan.

– Attól még szórakozhatunk vele egy cseppet! – mutatott rá Hatti, ajkai alattomos mosolyba fordultak.

– Szégyellhetnéd magadat! – szúrta le a harcosnőt Tara. – Desta a legjobb barátnőjének tart, te meg erre elárulod a Rendet és a barátaidat?! És te is, Imari! Mahado megbízott benned, te pedig... te pedig... – Sitara hangja elcsuklott, amikor újra szembesülnie kellett a lehetőséggel, hogy a tábornok és emberei talán már mind az Alvilág sivár és kietlen ösvényeit járják.

– Na, mi van, engem már nem is vádolsz semmivel? – faggatta pimaszul a megtört lányt Zoana.

– Álnok boszorkány vagy, remélem, az istenek nem lesznek könyörületesek hozzád! Egyikőtökhöz sem! – köpte a képükbe haragosan a hercegnő. – Ozirisz haragja kísérjen titeket az idők végezetéig!

Azok hárman erre csak összenéztek, majd jóízűen elnevették magukat.