„Nálunk Indiában két évszak van. A forróság és a monszun, azaz a viharok és esőzések évszaka. Olyankor leszakad az ég, s megvadul a tenger. Az istenek néha olyan pusztítást szabadítanak ránk, amit Egyiptom aligha láthatott."

„Tisztában lehetnél vele, hogy egy kihallgatás során csak akkor alkalmazunk erőszakot, ha feltétlenül szükséges."

Déli csúcspontját sem érte még el égi ösvényén a Nap, Thébában máris több tucat sólyomvérű közbenjárásával kélt szárnyra a pletyka, miszerint a Rend saját tagjait tartóztatta le a délelőtt folyamán, s készül hamarosan kihallgatni. Idővel egy bizonyos oroszlánvérű kereskedő fülébe is eljutottak a hírek, aki felháborodva vette tudomásul, hogy húgát és öccsét is a villa börtönébe zárták. Bevétel ide vagy oda, Ekon mézet, kókuszdiót otthagyva öltötte magára sárga oroszlán alakját, s vágtatott a hold-negyeden keresztül a nyugati-negyed felé. Útközben majdhogynem elsodorta a tigrisvérű, indiai házaspár standjánál nézelődő sakálvérű párost, akik bosszúsan ordítottak utána.

– HÉ! – tört fel a megbotránkozott kiáltás Desta és Széth torkából, mialatt szinte egyszerre fordultak a mellettük elsüvítő nagydarab oroszlán után.

– Hát nem hallottál még te a jó modorról?! – tette hozzá még Széth felszegett állal. A oroszlán bezzeg vissza sem nézett, s hamarosan elveszett a hold-negyedi piac forgatagában. Széth és partnere nagy sóhajtozás és fejcsóválás közepette fordultak vissza a kereskedő házaspárhoz.

– Á, ez még semmi! – legyintett Taj, megigazgatta a fehér turbánt a fején. Inge és nadrágja is hasonló, világos anyagból készült. – Ha majd egyszer Bombayben jártok... na, ott úgy elsodorják az embert a piacon, mit monszun a parti vityillót!

– Hogyan? – Széth és Desta értetlen grimaszt vágtak.

– Nálunk Indiában két évszak van – magyarázta nekik Ramida, aki fejére és testére tekerve lila, sárga és narancssárga selyemkendőket viselt, homlokán pedig egy tűzvörös pöttyöt. – A forróság és a monszun, azaz a viharok és esőzések évszaka. Olyankor leszakad az ég, s megvadul a tenger. Az istenek néha olyan pusztítást szabadítanak ránk, amit Egyiptom aligha láthatott.

– Itt még az eső is alig esik – vont vállat Széth. – Viharból meg csak homokvihar van. Persze, ritkán ér el a városig, a környező szavannák megállítják.

– Szóval... ha jól hallottam, fűszereket kerestek – terelte vissza a témát Taj előzékenyen a számára jövedelmező mederbe.

– Csak ő – csapott Széth vállára Desta.

– Nos, igen – vigyorodott el a sakál, s a megjelenő kis pír világos bőrén még sármosabbá tette.

– Pontosan mire vágysz?

– Hát, nem hinném, hogy etikus lenne ezt részletezni – vigyorgott tovább Széth, –, de venni olyasmit szeretnék, ami... nos... hogy is mondjam...

– Mondjad csak, van itt nálunk minden! – bizonygatta Taj az asztalra mutatva, ahol hegyekben álltak a különféle fűszerek por, olaj és darabos változatai.

– Szóval olyan dologra lenne szükségem, ami... úgymond... fokozza a nemi vágyat – bökte ki végül. Taj barna arcára széles, cinkos mosoly kúszott.

– Értem én – mosolygott az indiai férfi, s máris egy vászontasakot kapott elő, amibe különféle darabos fűszereket rakott egy kisebb falapáttal.

Desta fájdalmasan megcsóválta a fejét.

– Komolyan, Széth! – dorgálta a sakállány. – Pár nap után zátonyra futott a kapcsolatotok?

– Nem is igaz! – fújta fel magát Széth. – Csak szeretném izgalmasabbá tenni a dolgot, és meglepni vele a páromat!

– Mert így nem izgalmas? – incselkedett a sakállány.

– Csak cukkolsz! – prüszkölte Széth.

– Ugyan, nincs ebben mit szégyellnivaló – csitította a kedélyeket Ramida. – A mi hazánkban rendszeresen használunk ilyesmit.

– Értem – biccentette Széth, majd Tajhoz fordult. – Mit pakolsz nekem?

– Sok növény van, ami az általad kívánt hatást adhatja. Gyömbér, ginzeng, édeskömény, szerecsendió, szegfűszeg... ezek mind testileg serkentő hatásúak – mondta, majd átnyújtotta a tasakot a sakálnak. – Tettem bele fahéjat és kardamom magot, így igazán különleges íze lesz. Frissen összetörve sokkal aromásabb, mint ha porként veszed, csak egy dörzsmozsárra van szükség! Bármibe belekeverheted ezt a keveréket, de ha nem töröd össze, teát is főzhetsz belőle!

– Remek!

– Adhatok még fokhagymát és szezámmagot! Ezeket inkább ételbe tedd!

– Nagyszerű... – csapta össze a tenyereit elégedetten Széth. – Sárkányfarok igazán meg lesz lepődve!

– Az már biztos, ha te fogsz főzni neki – gúnyolódott Desta.

– Neked adhatok valamit? – kérdezte a sakállányt Ramida. – Gyönyörű sáljaink vannak! – mutatott az asztal mellé állított fogasokon lógó temérdek, színes selyemsálra. – Válassz csak bátran!

– Hát... na, jó, megnézek párat – adta be a derekát végül Desta.

– Ezek az indiaiak tudnak ám valamit! – jelentette ki Desta, amikor nyakában új sálával ő és Széth már a Központba tartottak. – Egyáltalán nem terveztem ma sálat venni, erre megvettem ezt!

– Egész jól áll – nevette Széth kutyagolás közben. – Rám meg csak úgy rám tukmáltak két másik fűszert... „az íze miatt". De nem bánom! Sárkányfarokért mindent!

– Jó, jó, ne áradozz már! Mióta vagytok együtt, egy dekádja sem?

– Nyolc napja! És igenis szeretjük egymást!

– Igen, igen, az egész Rend tudja – forgatta meg a szemeit a lány.

– Csak féltékenyek vagytok! – duzzogott Széth.

– Én ugyan nem! – bizonygatta Desta.

Dél felé járt az idő, odakint erősen tűzött a Nap. A száraz hőség tetőfokára hágott, ám a Rend által főhadiszállásnak használt villa pincefolyosóin hűvös, párás félhomály uralkodott. A raboknak fenntartott fogda cellái egy mellékfolyosón helyezkedtek el, nem volt több fél tucatnál. Ide csak azokat hozták, akik még kihallgatásra várnak, utána a rabok általában átkerültek a városi börtönbe. Persze, a jelenlegi foglyok csupán gyanúsítottak voltak, még nem könyvelték el őket feltétlen bűnözőknek. Habár, az esély, hogy sikerül elfogadhatóan kimagyarázniuk magukat, csekélynek mondható.

Khari a fejét fogva téblábolt körbe-körbe a cellában, amin Nalával és Ekenével osztozott. Fényességet csupán a szoba egyik falának tetején díszelgő keskeny, rácsos ablak nyújtott. Az egyetlen kijáratot egy erős, fémpántokkal és varázslattal megerősített szikomorfa ajtó jelentette. Ha használhatták is volna nagymacska erejüket, azt még úgy sem lettek volna képesek áttörni rajta.

– Mihez fogunk kezdeni?! – idegeskedett az oroszlánfiú. – A macskafarkába!

– Higgadj le! – sziszegte neki Nala, aki nagy erővel próbálta leplezni saját kétségbeesését. – A lényeg, hogy őrizzük meg a hidegvérünket!

– Hidegvér?! – rázta a fejét Khari hevesen. – Mi vagyok én, sárkány?!

– Nem, hanem egy nyávogó kiscica! – szólt közbe végül Ekene is. Megragadta öccsét, majd határozottan a falhoz nyomta és mélyen a szemébe nézett. – Khari, kérlek, áruld el nekem! Igaz az, amivel titeket vádolnak? – faggatta a fiút nővére aggodalmasan. – Igaz, hogy a hercegnő életére törtetek? Hogy elárultátok a Rendet?

– Ekene... Nem értheted...! – nyöszörögte Khari, fekete szemei úgy remegtek, mint aki igazán sarokba szorult. – Amikor Ő megkért...

– Ki az az Ő?! – mordult fel Ekene, s motivációképpen újra a kőfalnak lökte öccsét. – Khari, engedd megértenem!

Az oroszlánfiú közel állt ahhoz, hogy megtörjön, ám Nala szigorú tekintete végül meggátolta abban, hogy fecsegjen.

– Nem... nem szabad beszélnem!

– Miért nem?

– Elég már! – vesztette el türelmét Nala, s lerántotta Ekenét a fiúról. A két macskavérű nő egymásra villantotta aranyszínű íriszét. Többre a bilincsek gátló hatása miatt nem igazán futotta. Félő volt, hogy vicsorgásuk hamar tettekké fajul, és durván egymásnak esnek, ám a vadmacskaharcnak nem most volt itt az ideje. Khari bizonytalanul, mégis határozottságot erőltetve magára lépett közéjük.

– Lányok, ne fújjatok már így egymásra! Ezzel nem jutunk előbbre

– Ha elmondanátok végre az igazat, azzal jutnánk előbbre! – ragaszkodott álláspontjához Ekene.

– Annál nagyobb biztonságban vagy, minél kevesebbet tudsz – közölte Nala hűvösen. – Szóval fogd vissza a karmaidat!

– Te fogd vissza az agyaraidat! – vágott vissza Ekene. Mégy egy ideig macskaszemet néztek egymással, majd végül nagy levegőt vettek és visszaváltoztak.

– Akkor csak ülünk itt, és várjuk, hogy kivégezzenek? – sóhajtozott Khari, s kedveszegetten ülésbe rogyott a fal mentén.

– A többi kettős ügynök most nem segíthet... – felelte lemondóan Nala. – Már így is rezeg a rész alattuk. De talán Zoana...

– Ki az a Zoana?! – kapott sebtében az új információn Ekene. – Kik vannak még a ti oldalatokon? Ezek szerint tényleg árulók vagytok?

– Emlékezz arra, amit az imént mondtam! – hozta fel Nala jelentőségteljesen. – Ne kíváncsiskodj! Jobb lesz neked, ha nem keveredsz bele!

– Tévedés, liba! – szűrte a fogai között Ekene. – Már így is belekeveredtem!

– Kit neveztél libának?! – hördült fel Nala. Aranyló szemekkel egymásra vicsorogtak, mialatt éles karmaik újból kibújtak.

– Csak egy ostoba liba árulná el a Rendet!

– Csak egy ostoba liba kezdene ki a nála erősebbel!

Nala és Ekene macskásan elkezdtek egymás felé kapkodni és fújni, végül pár karmolásos pofon is becsúszott. Khari a fejét fogva bámulta a földet.

A szomszédos cellában hasonlóan nyomott és feszült hangulat uralkodott. Horeth fiai és Tamir harcosai egy ideig néma csöndben várakoztak a kis szoba négy sarkában. Jahi laza pózban a földön ült, sötét bőre és ruhái szinte egybeolvadtak az árnyékok homályos tónusaival. A többiek világosabb, kreol bőrrel rendelkeztek, Szokar szürke-homokszínű öltözéket viselt, s kapucniját mélyen arcába húzva vetette mellkasa előtt összefont karokkal hátát a falnak. Horu idegesen téblábolt jobbra-balra, míg bátyja, Horel vöröslő arccal emlékezett vissza arra, amit Széth és Elyaas kapcsán látott.

– Befejeznéd, hogy így téblábolsz! – mordult Horura Szokar. – Teljesen az őrületbe kergetsz!

– Ki fognak végezni... ha megtudják, mit tettünk... – tördelte a kezeit Horu aggodalmasan. – Láttátok apa arcát? Annyira csalódott volt... Soha többé nem fog megbízni bennünk!

– Még semmi sincs veszve – szúrta közbe Jahi hidegvérét konokul megőrizve.

– Az a látvány örökre a szemembe égett! – panaszolta Horel fájdalmasan. – Óh, Hóruszom...!

– Hozzá most ne fohászkodj! – ingatta a fejét hevesen az öccse. – Ő most épp neheztel ránk!

– Senkit sem érdekel az ostoba nyűglődésetek – sóhajtott fel Szokar. – Inkább azon járjon az eszetek, hogy hogyan jutunk ki innen!

– Mi magunk sehogy – közölte Jahi szárazon. – De sokan vagyunk, legalább heten. Ilyen sok lehetséges elszólást már Ő sem kockáztatna. Mi a bizonyíték, hogy bevesszük a mérget? Hetünkkel még Imari és Hatti sem tudnak elbánni.

– Nem lesz más választásuk, mint számunkra kedvező módon megakadályozni a kihallgatásokat – folytatta Szokar. – Habár... talán lesz egy-két áldozat útközben...

– Áldozat? – remegett meg Horu.

– Az sem számít – jelentette ki elszántan Horel –, a halál megváltás lenne azok után, aminek szemtanúja voltam!

Szokar megforgatta a szemeit, Jahi mély levegőt vett, Horu pedig tovább reszketett.

Meleg napsugarak ömlöttek a villa aulájába. A széles márványból faragott lépcsőkön két törtfehér köpenyt viselő alak haladt lefelé, egyikük alacsonyabb és köpcösebb, rövid haja már csak feje hátulját borította, a másik magasabb, vállig érő barna haja délcegen koronázta izmos alkatát. Oziré és Mahado a társalgóként szolgáló, pamlagokkal és karosszékekkel telerakott aularész felé tartottak, ám alig értek el a lépcső aljáig, nagy hévvel vágódtak ki a főbejárat ajtószárnyai. A két mágus megállt, amikor egy homokszín oroszlán rontott az épületbe, pár hosszú ugrással a terem közepén termett. Ott felvette egy sötétbőrű férfi alakját, s dühös léptekkel csörtetett a tábornok és altábornok párosához.

– Ekon! – döbbent meg a váratlan látogatón Mahado, s összevonta szemöldökét. – Hogy jutottál be? A Rendtagokon és a királyi család tagjain kívül ide senki sem léphet be az én vagy az altábornok engedélye nélkül!

– Az nem lényeges! – morogta az oroszlán rendületlenül. – Merre vannak a testvéreim?

– Mi közünk lenne hozzájuk? – méltatlankodott Oziré, s a tábornok szemöldöke is egyre magasabbra szökött.

– Hiszen börtönbe vetettétek őket! – vágta rá Ekon, majd íriszei aranyba fordultak és szaglászni kezdett. Nemsokára sikerült megéreznie testvérei illatát, ami a lefelé vezető lépcsőház felől jött. – Már nem szükséges az útbaigazítás – közölte pimaszul, s indult is volna az alagsor felé, ha Mahado nem ragadja meg a grabancánál, majd fordítja maga felé. Már épp készült újra kérdőre vonni a férfit, aki az unokahúga iránti csábítási kísérlet óta koránt sem volt a szíve csücske, amikor újabb oroszlánvérű rontott az aulába.

– EKON! – üvöltötte Mosi haragosan, s rugalmas léptekkel a csoporthoz ügetett.

– Mosi, mire véljem ezt? – kérdezte a tábornok tekintélyt parancsoló hangon.

– A kapuőrök értesítettek, hogy egy oroszlánvérű próbál már percek óta bejutni a Központba – felelte Mosi. – Viszont míg én az őrökkel beszéltem, belógott az átkozott!

– Állítólag börtönbe zártuk a testvéreit – mondta Oziré.

– Igen – sóhajtotta Mosi. – Ő itt Ekon, Ekene és Khari bátyja.

– Hm – morfondírozott Mahado szigorú arckifejezéssel. – Tekintve, hogy két gyanúsítottal áll ilyen közeli rokonságban, s emellett törvénytelenül lépett a Központ területére... Mosi! Vesd őt is a zárkába!

– Igenis! – bólintott az oroszlánvérű vezér, s gallérjánál fogva maga után ráncigálta a legcifrábbakat káromkodó Ekont a pincébe.

– Úgy tűnt, nem igazán kedveled a tagot – jegyezte meg Oziré, amíg a többi vezérre vártak. Ő egy zebraszőrmével borított kanapén helyezkedett el kényelmesen, míg a tábornok egy aranyszínű vászonnal borított fotelban ült, s összefonta maga előtt karjait. Közöttük egy mozaik berakásos, többféle színű fából készült kis körasztal foglalt helyet, s a közelben pár cserepes pálma és rózsaszín virágú leander nyújtóztatta leveleit szerteszét.

– Pár napja derítettem ki, hogy módfelett hajt a húgomra! – magyarázta Mahado felháborodottan.

– Íriszre?

– Nem, az unokahúgomra, Nailah-ra! Még csak tizenöt éves! – A tábornok aggodalmasan ingatta a fejét.

– Nos, ezt a tagot én legalább harminckettőnek néztem – eresztett el egy nevetést Oziré, ám Mahado komoly arckifejezését szemlélve végül abbahagyta, s engesztelően legyintett. – Értem én, na!

– Nem szeretném a közelében tudni – magyarázta a tábornok.

– Megértem – bólogatott Oziré. – Ha bármelyik férfi a lányaim közelébe merészkedne, hát ott helyben vágnám le a golyóit! – bizonygatta egy apa elhivatottságával.

Mahado diszkréten nyelt egyet, görcsbe szorult a torka, ha Noferu és Elyaas kalandjára gondolt. Ha a dolog Oziré fülébe jut, s ha a lány megesett, akkor bizonyára így lesz, s az altábornok nem semmi jelenetet fog rendezni.

A két fiatal, sötétbőrű macskavérű nő úgy marta egymást, mintha legalábbis az életük múlna rajta, pedig főként csak büszkeségük volt fókuszban. Nala vállig érő egyenes, fekete haja már olyan kócos volt, mintha órákig tébolygott volna egy homokviharban, s éppen Ekene rövidebb, göndör, sötétbarna tincseibe kapaszkodott, míg ellenfele az ő öltözékébe. Addig rángatták egymást, míg végül kitárult az ajtó, s egy újabb macskavérűt löktek be rajta. Kattant a zűr, s Khari és Ekene döbbenten ismerték fel bátyjukat. Nalát persze hidegen hagyta a családi nagy találkozás, s tovább folytatta a cicaharcot.

– Hé, hé, hé! – kiáltotta Ekon, s megpróbálta szétválasztani a lányokat. Erre egyedül nem volt képes, így sürgetően intett Kharinak. Ekon Ekenét, Khari Nalát fogták le, s végül elszakították őket egymástól. – Mi ez az egész?! – förmedt Ekon a húgára.

– Engedj el! – követelte Ekene, s kibújt bátyja fogásából. – Pont ezt szeretném én is kideríteni! – tisztázta, miközben megigazgatta öltözékét.

– Ekon, mit keresel te itt? – kérdezte Khari, ám a mondtat vége nyögésbe fulladt. Nala ugyanis jól gyomorszájon könyökölte, s így a fiú kénytelen volt elengedni őt.

– Ezt én is kérdezhetném! – szegezte most öccsének a kérdést Ekon. – Épp egy ügyféllel foglalkoztam, s egy kósza pletykából kell megtudnom, hogy a testvéreimet gyilkossággal vádolják?!

– Gyilkossággal?! – hökkent meg Ekene. – Hiszen a hercegnő túlélte!

– Micsoda?! – csodálkozott Ekon. – A hercegnőt akartátok meggyilkolni?! – csattant Nalára és Kharira. – Hiszen ő a legjobb vevőm legjobb barátnője! ...És nem mellesleg ő Felső-Egyiptom második legfontosabb embere!

– Úgy tudtam, a királynő után Szekhemré tábornok számít... – ellenkezett Ekene.

– Az uralkodó család mindenki felett áll – világosította fel őket Nala. – Nem mintha érdekelne...

Ekon arca eltorzult a dühtől, ahogy egy feltételezés fogalmazódott meg benne. Váratlanul a falnak vágta Nalát, s tenyerét a nyakár csúsztatva fojtogatni kezdte.

– Kinek képzeled magad, te fruska, hogy efféle szánalmas törvénysértésre csábítod az öcsémet, huh?!

Nala nem válaszolt, ám fulladozni, vagy gyengeséget mutatni sem volt hajlandó. Megragadta Ekon torkára szoruló kezét, majd egy ügyes mozdulatsorral, amit a Rendnél tanult, kiszabadult belőle, s azzal a lendülettel kigáncsolta és a földre küldte a férfit. Ekon a nagy puffanást követően morcosan tápászkodott fel, ám Nala szélsebesen a háta mögé csavarta a karját, s most ő lökte a férfit a falnak.

– Kinek képzeled magad, te ostoba kandúr?! – sziszegte a leopárdlány vészjóslóan az oroszlán fülébe. – Ha akarnám, egy tucat csontodat törném el egyszerre!

– Nala, hagyd! – parancsolt rá Ekene, s amikor Khari is becsatakozott a macskaszemezésbe, még lökött rajta egyet, s kelletlenül eleresztette a férfit.

– Inkább azt találjuk ki, hogyan jutunk ki innen! – vetette fel Khari. – Talán ha Hatti a segítségünkre jön...

– Hattinak jobb dolga is akad, mint megjátszott becsületét kockára tennie – vetette el az ötletet Nala.

– Na és Imari...? – kereste tovább a reményt Khari, ám akkor Nalának végre leesett. Ekon és Ekene ugyanis mindketten csodálkozva bámultak rájuk, s egyértelműen olyan tekintettel, amit azt jelentette: Halottunk mindent!

– Khari, te félnótás kafferbivaly! – csapta tarkón a fiút Nala mérgesen.

– Most meg mi bajod van már megint... óóó – jött rá az oroszlánfiú is testvérei arckifejezését szemlélvén. – Minket ki fognak nyírni! A Rend vagy a... mmnm! – Nala befogta Khari száját, így már nem tudta befejezni a mondatot.

– Nem teljesen értem, mi folyik itt – szólalt meg Ekon –, de annyit biztosan sejtek, hogy jó nagy szarba kevertétek magatokat!

– Azt ne hagyd ki, hogy kedves öcsénknek hála, minket is épp úgy belekevertek! – tette hozzá Ekene zabosan.

– Nem, nővérem – sóhajtotta Khari fejcsóválva –, közel sem vagy olyan mélyen a szarban, mint... – Nala szúrósan nézett, így elnyelte a további fecsegést.

Kinyílt a cellaajtó, s Nia lépett be rajta a tábornok és az altábornok kíséretében. A leopárdnő arcán szigorúság ült, komoly tekintetét rokonára szegezte.

– Nala, most velünk jössz! – szólította fel unokahúgát. – A többiek várnak a sorukra!

Nala belátta, hogy nem sok értelme van ellenkezni, így kelletlenül bólintott. Közelebb lépett a rá várakozókhoz, s kezeit kényszeredetten előre nyújtotta. Mahado varázslatára a csuklóin lévő aranyszín bilincsek között hasonló anyagú lánc jelent meg, s arra merőlegesen még egy. Nia annak a végét ragadta meg, s úgy vezette ki őt a cellából.

Az alagsor dohos folyosóit szelve egy valamivel tágasabb szobához jutottak, aminek közepén egyetlen szék állt. A leopárdlányt ahhoz kötözték hozzá az újonnan megjelenő láncokkal. Eközben a többi nyolc vezér is megérkezet. Oziré, Nia, Mosi, Desta, Széth, Tamir, Horeth, Imina, Hatti és Imari félkörben sorakoztak fel a gyanúsított előtt, aminek a közepén Mahado állt. A tábornok tekintetében szigorúság ült, csalódott, s egyben neheztelő arckifejezéssel illette a leopárdlányt.

– Tizenegyen egy ellen – szólalt meg bájos arcán gúnyos vigyorral Nala. – Ezt nevezem!

– Hallgass! – figyelmeztette húgát Nia.

– Azt hittem, azt szeretnétek, ha beszélnék! – pimaszkodott tovább a leopárdlány, udvariatlanul letegezve a vezéreket.

– Pofátlanság! – hangoztatta Horeth.

– És időpazarlás – állapította meg hűvösen Mahado. – Hiszen ez a célod, nem? Húzni az időt, hátha történik valami!

– Nem tudom, miről beszélsz – védekezett a lány.

– Öt napja tettem neked egy ajánlatot, Nala! – emlékeztette a tábornok. – Akkor nem éltél vele, most talán fogsz! Ha elmondasz mindent, amit tudni akarunk, nem esik bántódásod.

– Hiszen még bizonyítékotok sincs!

– Ne legyél abban olyan biztos!

– Több tiszteletet! – dörrent a lányra Mahado. – Tisztában lehetnél vele, hogy egy kihallgatás során csak akkor alkalmazunk erőszakot, ha feltétlenül szükséges. Te pedig, leopárdkisasszony, nagyon közel állsz ahhoz a bizonyos határhoz!

– Hm! – húzta fel Nala az orrát kevélyen.

Az igazság az volt, hogy nagyon is rettegett, ám úgy érezte, ha kimutatja bizonytalanságát, ha ellenállás nélkül alárendeli magát a vezéreknek, akkor teljesen kicsúszik a kezéből az irányítás. Elmondhatta volna az igazat, megtehette volna, hogy együttműködik, azonban valami azt súgta, hogy legyen türelemmel, s húzza még az időt egy kicsit. Talán Szekhemré azonnal rájött tervére, ám ettől függetlenül folytathatja még a fecsegést egy ideig.