„Tudom, hogy a gyásznak idő kell, ám számunkra, akik a birodalmat őrizzük, ebből kevés akad."

„Anubisz vezesse eltávozott társainkat alvilági útjukon, minket pedig Neith fénye a Nap útján! S ha az istenek kegyesek lesznek, egyszer még mind találkozunk egy másik életben!"

A hajnal piros napsugarai mohón törtek utat maguknak a Központ villájának keleti ablakain, s igyekeztek minden rendtag tudtára adni, hogy beköszöntött a reggel. Mahado a hercegnőhöz hasonlóan magány és némi harag elegyével ébredt. Még mindig mérges volt a királynőre és Íriszre, amiért nem avatták be titkaikba és terveikbe. Legjobban mégis azért volt ideges, mert érezte, az Egyiptomot fenyegető veszély még nem múlt el. Erre mit tesz az uralkodócsalád?! Minden intése ellenére készülnek elutazni a déli szavannákra. Minta a palotakertben nem változhatnának át erre a teliholdra. Ráadásul még az előző, csata utáni éjjelt is egyedül tölthette, amíg szinte minden másik rendtag az élet örömeinek adózott. Bár az élvezetek eksztázisa valóban egy éjjelig tartott csupán.

A tábornok szokásos rendbéli egyenruhájában, s hátán aranyló, ankh keresztet körbefonó sárkány motívummal díszített törtfehér köpenyében kocogott le a széles márványlépcsőkön a magas oszlopokkal tűzdelt, nappali világosságban úszó aulába. Amikor lábát a friss kenyér és sültek illatával telített ebédlőbe vetette, máris megérezte a feltálalt, zamatos ételek ellenére odabent uralkodó gyászos hangulatot. A rendtagok hozzá hasonlóan törtfehér-arany egyenruhájukat viselték, nem csupán előírásból, hiszen az étkezésekhez ez nem volt kötelező, sokkal inkább halottaiknak adóztak ezzel. Széth és Elyaas még nem érkeztek meg így Mahado a többi vezér és társaik körében foglalt helyet. Nia és Chikelu, Mosi és Desta, Imina és Tamir, Davu, Alexis, Tale és Szatiah egy hosszú asztalnál ültek, mind néma biccenéssel köszöntötték a borús hangulatukban osztozó Mahadót.

Amikor a rendtagok kezdtek betelni az étellel, Mahado felemelkedett helyéről, s mentás vízzel félig telt aranyserlegét megkocogtatva hívta fel magára a teremben ülők figyelmét. Több tucat harc viselt szempár szegeződött rá, miközben ő visszalebegtette serlegét az asztallapra.

– Hivatalos bejelenteni valóm van számotokra – intézte komoly szavait embereihez –, ezért délben jelenjen meg mindenki az aulában! Addig minden csoport kezdje el a halottaikat búcsúztató utólagos szertartások szervezését! Aki a papokkal találkozik, kimenőt kap. Ma elmaradnak az edzések és mindenféle megbeszélések, kivéve a déli bejelentést. Segédkezzetek a lábadozóknál, búcsúzzatok eltávozott társaitoktól! Tudom, hogy a gyásznak idő kell, ám számunkra, akik a birodalmat őrizzük, ebből kevés akad. Vezéreitek – futtatta körbe tekintetét az asztalánál ülőkön – elkezdik felmérni veszteségeinket, mind anyagi, mind rendtagok terén. Jelentős számú embert vesztettünk, így holnaptól elkezdjük szervezni az újabb felvételit, melyet idén, a kivételes helyzetre tekintettel, a szokásosnál előbb tartunk meg. Ennyit szerettem volna mondani. Anubisz vezesse eltávozott társainkat alvilági útjukon, minket pedig Neith fénye a Nap útján! S ha az istenek kegyesek lesznek, egyszer még mind találkozunk egy másik életben!

A vezérek és rendtagok szótlanul bólintottak a tábornok felé megértésüket és együttérzésüket kifejezvén. További szavakra nem volt szükség, meghitt némaságban fejezték be a reggelit, s szállingóztak lassan el a teremből, ki-ki a saját dolgára. Chikelu bennfentes pillantásokat küldve Nia felé tápászkodott fel a leopárdnő helyéről. Nia laza legyintéssel űzte távolabb, jelezvén, hogy egy időre eleget kapott belőle, bár az ő arcán is egy pillanatra ravasz mosoly futott át. Alexis lágy mosollyal búcsúzott Davutól, aki ezt széles vigyorral viszonozta. Tale és Szatiah határozott biccentéssel köszöntek el Davutól és a többiektől.

Mahado hamarosan egyedül maradt Niával és vezéreivel, Mosi, Tamir, Imina, Desta és Davu ötösével. Széth és Elyaas még mindig nem érkeztek meg, így a tábornok utóbbiaktól érdeklődte meg, hogy gondolkodtak-e már társjelöltre, hiszen őket is jó lenne minél hamarabb kijelölni.

Mosi és Nia két macskavérűben gondolkodtak, az oroszlánvérű Ekene és Sanura álltak versenyben. Nia és Mosi úgy tervezték, készségeiket tekintve összehasonlítják majd őket, s ha szükséges, próba elő állítják a két oroszlánnőt. Destának, mivel a sakáloknak nem kellett új vezér, az lett volna a dolga, hogy ha Mosi és Nia nem tudnak dönteni, a verseny eredményét Ekene és Sanura között megítélje.

Davu, nem túl meglepően és érthetően, Tale és Szatiah varázslónők között vacillált. Mindkét mágusnő bizonyította rátermettségét a Neptüsz-gerincnél a barlangokban, s a kültéri csatában is. Davu végül megbeszélte Mahadóval, hogy a Mosiék által felhozott összehasonlítást végzi majd el, s ha úgy érzi, a jelöltek nagyon fej-fej mellett haladnak, a tábornoké lesz a végső döntés.

Imina legalább öt sólyomfiút felsorolt, akit szívesen látna társaként, Tamir pedig mindegyik említésénél féltékenységi jelenetet rendezett. Ez nem feltétlenül szavakban, sokkal inkább mindenféle becsmérlő, gúnyos hangok, morgások, prüszkölések, horkantások kiadásában mutatkoztak meg, melyek arra voltak hivatottak utalni, hogy rátermettségben ugyan egyikük sem érhet fel őhozzá.

– Talán Hu lesz a nyerő – magyarázta Imina Tamir újabb szemforgatásával kísérve. Hu Merienhór ugyanaz a sólyomvérű volt, aki előző nap Mahado külön kérésére szállította az uralkodói családnak a csatából érkező híreket.

– Nekem meg Kiara Maataha! – vágta rá Tamir zengő hangon, hogy figyelmét a riválisnak tartott madárfiúkról elterelje. Ő volt az egyetlen, aki eddig csak egy jelöltet választott ki magának.

– Más szóba sem jöhet? – érdeklődte Mahado.

– Kiara kiváló harcos, ügyesen mozog és jó stratéga! Nincs szükség másra! – állította a nagydarab vezér. – Korábban ő volt Hatti vetélytársa az előző vezérválasztáson. Akkor alig pár éve voltam én is vezér, utólag kiderült, rosszul döntöttem.

– Rosszul döntöttünk – helyesbített Mahado. – Én hagytam jóvá Hatti kinevezését, ezt ne feledd! Éppen ezért nem szeretném, hogy ezúttal hibát kövessünk el. Minél több jelölt mérkőzik meg egymással, annál valószínűbb, hogy a legalkalmasabbat találjuk meg.

– Kivéve, ha már megvan a legalkalmasabb! – erősködött Tamir magabiztos, öblös hangján.

– Semmi bajom Kiarával, de jöttek azóta újak is – mutatott rá a tábornok. – Nia, neked mi a véleményed?

– Kivételesen Akhenmaattal értek egyet – biccentett Nia a megtermett harcos felé. – Ő ismeri legjobban az embereit. Ha szerinte egy harcoslány alkalmasságban magasan a többi előtt jár, akkor felesleges tesztelésekre pazarolni az időnket. Nekünk is csak azért van két jelöltünk, mert nekik nagyon hasonlóak a képességeik.

– Jómagam is így vagyok vele – biccentett Davu, s végül Imina is csatlakozott. Desta hozzájuk csatlakozva megvonta vállát.

Mahado mély sóhajjal fogadta el, hogy vezérei és új társtábornoka, Nia, leszavazták véleményét.

– Ha így érzitek, megbízok az ítélőképességetekben – határozta el a tábornok. – Tamir? Szerinted érdemes lenne Kiarát már ma délben kinevezni?

– Minek várjunk vele? Persze, előtte akkor beszélek vele, hogy ne érje teljesen felkészületlenül!

– És az is benne van a pakliban, hogy esetleg nem fogadja el az ajánlatot. Szervezetünkön belül az előléptetést senkinek sem kötelező elfogadnia, csupán a lefokozást, bár utóbbi saját döntésből is megtörténhet.

– El fogja fogadni! – bizonygatta Tamir. – A fivére a palota testőrségében van elég magas pozícióban. E módon úgy érzi majd, ő is bizonyíthat.

Mahado megértően bólintott.

– Azt azért remélem, hogy nem csak fivérének igyekszik majd bizonyítani, hanem népünknek is, melyet védelmezünk!

– Feltétlenül! – ígérte a testes harcos.

Végül ennyiben maradtak. A tábornok biccentéssel köszönt vezéreitől, majd ő is távozott. Bejárta a központ egész területét, tiszteletét tette a gyengélkedőn a sérülteknél, ellenőrizte az alkimisták tevékenységét, ránézett az istállók előtti futtatóban a hátas állatokra, lovakra, tevékre, öszvérekre. Séta közben azonban akaratlanul is vissza-visszakúsztak elméjébe korábbi bosszúságainak foszlányai. A rejtélyes erő, amit az uralkodócsalád elhallgatott az egész ország, a Rend és ő előle is. A királynő eljegyzése Kréta koronahercegével, melyet szintén nem hangoztattak. Apropó, délben még ezt is be kell majd jelentenie! Egy ilyen komoly politikai jelentőségű frigy bizonyára megváltoztatja a birodalom katonai helyzetét is, ami pedig a Rendet is elég erősen érinti majd.

Mérges volt Theodorára és nővérére, amiért titkolóztak előtte, de még ez sem volt olyan nehéz, traumatikus emlék, mint, hogy egy napja megjárta az Alvilágot is. Meghalt, meggyilkolták, méghozzá a Rend ezen, magasztos falai között. Ez rázta meg mind közül a legjobban. Hiszen, egy pillanat alatt talán mindennek vége lehetett volna! Akkor szerencséje volt, de ha nem így történik... Nem is akart belegondolni, mi lett volna, ha a Rend mágusai és alkimistái nem sietnek segítségükre. De hiába tért vissza, odaát még jól megkeserítették létezését az alvilági lények. A démonok, lidércek és Ozirisz, akit még mindig nehezen tudott hová tenni. S emellett még mindig fájdalmasan magányosnak érezte magát.

Végül nem tudott már mit kezdeni haragjával és közelmúltja kínjaival. A kert olajfa lugasában sétálgatva, oldalra pillantva meglátott egy földbe ásott rúdhoz rögzített gyakorló bábut. Hirtelen lefékezett, s immár egész felsőtestével fordult a bőrrel és szövettel bevont, ember nagyságú és formájú fadarab felé. Alig pár pillanat telt csak bele, máris a bábut kezdte püfölni. Egy jobb horog, kettő bal a mellkasba, majd egy ívelt rúgás jobb lábbal a fejre, s végül a ballal egy forgó rúgás a hasba. Jobb horog, bal horog a mellbe, jobb könyök a fejre és térd az ágyékba, majd köríves bal rúgás a nyakra és erőteljes jobb horog a fejre. Ütései zajának robaja betöltötte a lugast és a környező kertrészt, a közeli fákról, bokrokból megriadt madarak szálltak a magasba.

A tábornok komplett edzéstervet nyomott le a gyakorlóbábun, olyannyira erélyes és indulatos mozdulatokkal döngölte, hogy félő volt, a bőrrel bevont fadarab vagy kiszakad a földből, vagy kettőbe törik az őt tartó rúddal együtt. Ha ez megtörténik, rendelkezésére állt még egy tucat hasonló gyakorlóeszköz. Mégis, forrongó dühe a koránt sem örömmel kecsegtető jövőre való tekintettel, fagyos félelmei, melyeket a múlt árnyai idéztek lelkében még hosszú, verekedéssel töltött percek múltán sem óhajtottak csillapodni. Mahado úgy érezte, amennyiben nem szeretné idegességében szegény beosztottjait a lehető legszőrszálhasogatóbb szabályokról kiosztogatni, legjobb lesz, ha délig a kertben marad a gyakorlóbábukat gyepálva.