„Megfogadtam, hogy nem adom fel, hogy nem leszek gyáva kiscica!"

Sitara rájött, hogy az a néhány edzés, amin rész vett a Rendnél, koránt sem volt elég, hogy egy efféle karddal vívott harcra felkészítse. A fegyver ugyanis bizonytalanabbul nem is állhatott volna a kezeiben, vágásai és döfései ennél ügyetlenebbül nem is alakulhattak volna. Rosszabbul állt, mint korábban, így végül elhajította a kardot, ami egy cseppkőbe fúródott, majd oroszlánként küzdött tovább.

Egyre nehezebben tartotta magát, a két éjelffel szemben, a tagjai sajogtak, ő maga pedig végtelenül kimerült. Úgy érezte, minden izma ellene van, s másodpercek kérdése, hogy kiterül, ellenfelei nyílt prédájává válva. A helyzete végzetesen kilátástalanná vált, cseppkőoszlopok vették körbe, nem volt hová menekülnie a két oldalról közelítő kék bőrű katonák elől. Nagyot nyelt, ahogy készült, hogy talán mégis Mahado után menjen az Alvilágba. Ám mielőtt végleg elvesztette volna az oly nehezen visszaszerzett reményt, a macskavérűek női vezérének szavai törtek utat maguknak aggódó elméjében.

„Soha, senki nem fog tisztességesen harcolni veled, ha vérre megy a küzdelem!" –Nia átható szavai szinte a lelkébe égtek. – „Macskavérű vagy, egy ragadozó, a mi fajtánk. Erős, szívós, vad és független, s emellett nő is vagy. Macskanő. A ravaszság a legfőbb fegyvered, használd!"

Az oroszlánlány gondolatai sebesen pörögtek, mialatt két oldalról közelített felé egy-egy végzetes csapást indító penge. Mély levegőt vett, lehunyta szemeit, majd az utolsó pillanatban leguggolt, és pár hátra bukfenccel menekült ellenfelei elől. A két éjelf egymást találta el, bár páncéljuk megvédte őket a sérüléstől. Ám Sitara sem volt rest, minden maradék erejét összeszedve tért ki a soron következő csapások elől, majd úgy manőverezett, hogy a katonák végül sikeresen elbuktak. Egyikük egy alacsonyabb állócseppkövön bucskázott át, a másik a saját lábait akasztotta össze. Tara ekkor el tudta szedni az utóbbi kardját, majd amíg ő botladozott, egy jól irányzott csapással felé suhintott, ám a tag hirtelen elesett, így csak a levegőt találta el.

A cseppkövön átesett kék katona feltápászkodott, s a másik is összeszedte magát, és újra közrezárták a hercegnőt, aki feltartott karddal nézett velük macskaszemet. Tudta, hogy ha újabb kardvívásba kezdenek, nem jut semmire, így ezt inkább elterelésnek szánta. Újra az erejét készül bevetni, s amikor sikerült megfelelően hangulatba jönnie, elejtette a kardot, majd tenyereit a kékek arcai elé tartotta, s minden maradék energiájával a lehető legforróbb hősugarakat küldte feléjük. Kezei most vörös színnel is felizzottak, mintha lángoló aura vette volna körbe a bőrét, mialatt ellenfelei fájdalmas ordítások közepette kaptak felhólyagosodó arcbőrükhöz.

Az ezüsthajú katonák egy térdre estek a kínoktól, ám Sitara hasonlóan sokkos állapotot élt meg. Teljesen üresnek érezte magát, mintha az összes életenergiáját kiszívták volna. Minden tagja sajgott, nehezen vette a levegőt, mialatt növekvő foltok kúsztak látóterébe. Végül már csak azt érezte, hogy kicsúszik a talpa alól a talaj, ő maga pedig rongybaba módjára dőlt el a hideg, kemény földön. Utolsó pillantásai közepette látta, ahogy Anu odaüget hozzá, aggodalmasan megugatja és nyalogatja az arcát, majd végleg a sötétség birtokló karjai ölelték át, s ő maga a semmibe veszett.

A cseppkőoszlopokkal tűzdelt, étkezőnek használt csarnokot lármás csatazajok töltötték be. Időközben az oroszlántestvérek helyzete is kezdett meglehetősen reménytelenné válni. Jahi és Szokar kényelmetlenül sarokba szorították Ekont a terem szélénél, ahol az oroszlánnak már nem volt hova hátrálnia, s egyre fáradékonyabban és darabosabban mozdulatokkal védekezett. Afolabi éles fogai és karmai súlyosabbnál súlyosabb vágásokat ejtettek Khari bőrén, vére vörösre színezte korábban selymes fénylő, aranybarna bundáját. A fájdalom kezdte meghódítani az oroszlánfiú kitartását. Ekene alig győzte kapkodni a fejét az éjelf harcos és a két sólyom között, miközben egyre gyakrabban került a földre. Hiába minden állhatatossága, az ő teste sem bírta már sokáig az effajta megerőltetést.

Hirtelen mindenki megtorpant egy pillanatra, amikor Sitara megégette a két katona arcát, akik végül térdre rogytak. Ám amíg az éjelfek csupán morgolódva szenvedtek, a hercegnő erőtlenül esett össze, majd hanyatlott a földre, mialatt Anu aggodalmasan körülugatta és nyalogatta. Pár nekik szentelt pillanat, és a könyörtelen harc folytatódott tovább. A hercegnő meglepő képessége, s annál is meghökkentőbb áldozata azonban végül sikeresen átlökte a magában vívódó Jahit a másik oldalra.

Szokar épp készült elvágni a sebesülten ziháló Ekon torkát, aki beletörődően hunyta le a szemeit. A sötét bőrű harcos viszont váratlanul elvágta kreol bőrű társa torkát, mielőtt az az oroszlánnal tehette volna ugyanezt. A kereskedő a várt végzetes csapás helyett arra eszmélt fel, hogy vér fröccsen az arcára és nyakára, de nem az ő vére. Óvatosan kinyitva szemhéjait látta, hogy Szokar vérző nyakához kap, majd tehetetlenül dől el a földön. Ekkor észrevette Jahit, aki felszegett kardjával áll kicsivel mögötte, a nyakmagasságban tartott fekete pengéjét vöröslő vér borította. Ekon először gyanakodva bámult a harcosra. Jahi szintén értetlenkedve meredt a kereskedőre, látszott, hogy ő is legalább annyira meglepődött saját magán, mint az oroszlán.

Látván a hercegnő áldozatát, majd Jahi oldalválasztását, Horu és Horel távolabb repültek Ekenétől, ám ez nem könnyítette meg a nő dolgát. Ekéne vesztésre állt az idegen katonával szemben. Jahi és Ekon tekintetében tettvágy csillant, s váratlan együttértésben biccentetek végül össze. Szinte egyszerre lendültek Ekene és a katona párharca irányába. Az éjelf utolsó csapását készül bevinni a lábain ingatagon álló nőre, ám amikor pengéje meglendült a levegőben, Ekene kardja mellett egy másik is az útjába állt. A két fekete kard „X" alakot formálva állította meg a katona csapását, s Ekene észrevette maga mellett bátyját. Ám megdöbbenését tovább fokozta, hogy amíg ellenfelük kitartásuk megtörésével foglalkozott, hátulról egy fekete penge fúródott át a nyakán, majd rántódott ki hevesen belőle.

Vér fröccsent a levegőbe, majd az újabb eldőlő holttest mögött Ekene megpillantotta Jahit, hasonló pózban, mint Ekon korábban. Az oroszlánnő nagyokat liheget, mialatt döbbenten bámult a harcosra, majd fivérére. Ekon bizalmasan bólintott, így végül Ekene is aprót biccentett Jahi felé, aki hasonló, bizalmat megelőlegező gesztussal válaszolt. Mindhárman Khari felé néztek, akit Afolabi próbált halálra kínozni, ám épp hogy megfordult fejükben a gondolat, Horu és Horel megelőzték őket. A sólyomfiúknak végre sikerült némi merészséget erőltetniük magukra, és egész eredményesen vették fel a harcot a foltos leopárddal.

Nyugtázván, hogy Khari a sólymok segítségével boldogulni fog, Ekon, Ekene és Jahi tekintete a hercegnőre, s az eszméletlen testére kardot fogó két égett arcú éjelfre terelődött. Sebesen rontottak rájuk, Ekene egy-egy jól irányzott, nyakra mért karomcsapással elterelte a figyelmüket, mialatt Ekon és Jahi elvágták a torkukat. A Hörögve és krákogva, lassan megfulladva dőltek el a földön. Ez alatt Horel mélyen a leopárd nyakába karmolt. Afolabi kénytelen volt visszaváltozni, majd térdre esve, a mély sebre szorított tenyérrel adta fel a harcot, miközben megpróbált elődeitől eltérően nem kimúlni.

Egy időre úgy tűnt, sikerült megnyerniük a csatát. Az ellenfeleik nagy része, a három éjelf katona és Szokar halottak voltak, Afolabi pedig súlyosan megsérült. A várt megkönnyebbülés azonban egyikük számára sem jött el. A kimerültség és fájdalom élvezhetetlenné tette a győzelmet Ekon, Ekene és Khari számára, az oldalváltás okozta kockázat pedig Jahi, Horu és Horel aggodalmát növelte. A helyzet roppant súlyát pedig tovább fokozta a tény, hogy a hercegnő öntudatlanul feküdt a földön, sérült, összetört testtel, kutyája kétségbeesett nyüszítése szívszorítóan visszhangzott a csarnokban.

Ekon, Ekene, Khari, Jahi, Horu és Horel láncként vonulva Sitara és Anu köré gyűltek. Összetalálkozó tekintetükben aggodalom, fájdalom és megbánás csillant, és szomorúan néztek végül a lányra. Ekon és Khari letérdeltek hozzá, a többiek sajnálkozva figyelték őket.

– Hercegnő... hercegnő... – próbálta ébresztgetni a lányt a kereskedő, mialatt kezét lágyan a vállára helyezte. – Sitara hercegnő!

Hamar Khari is csatlakozott, ő a lány másik vállát fogta meg, s ezután szinte egyszerre ébresztgették, gyengéden rázogatva.

– Hercegnő... Sitara...

Sitara élet-halál között lebegett, sötét, hideg végtelenségbe burkolózva. Teljesen átjárja a reménytelenség, mintha egy óceánnyi, sűrű és áthatolhatatlan víztömeg nehezedne lelkére, s tartaná vissza attól, hogy magához térjen. Ám ahogy korábban, emlékei ezúttal is segítségére siettek, s rajtuk keresztül az a személy, aki hét nap alatt igazán fontossá vált a számára. Elgyötört elméjében zengő baritonja a kínok sötét tengerén keresztül is utat tört magának.

„Az élet küzdelem, és minden csata addig tart, amíg az egyik fél veszít, vagy feladja!" – állította Mahado komolyan, ám hangvétele a következő mondatnál egész meleggé, támogatóvá lágyult. „Amíg csak lehet, menj tovább az úton, mert erről szól az élet!"

Megfogadtam, hogy nem adom fel – emlékezett vissza Sitara –, hogy nem leszek gyáva kiscica! Bátor oroszlán vagyok, Théba hercegnője, és kitartok a végsőkig!

Ebben a pillanatban, ahogy ezt elhatározta magában, a lány halvány fénysugarat fedezett fel a kétségbeesés hullámai között a mélységbe szűrődni. Megragadta, küzdött érte, s ahogy karját a felszín felé nyújtotta, úgy kezdett el emelkedni a tengerfenékről. S ahogy emelkedett, úgy nőtt a sötétbe szűrődő fény mennyisége, úgy vált egyre könnyebbé a teste.

Sitara lassan kinyitotta a szemeit, s nagyokat pislogott, míg kitisztult a látása. Ahogy ébredezett, úgy ébredt fel testében a fájdalom és zsibbadás, arca fájdalmas grimaszba fordult. Ahogy idővel körbenézett, s észrevette a felé hajoló hat embert, a grimasz döbbenetbe fordult. Ugyanis ez azt jelentette, hogy valami csoda folytán Ekon, Ekene és Khari nyertek, őt is megmentették, sőt... Horu, Horel és még valaki csatlakozott hozzájuk! Ez meg mégis hogy lehetséges?

A köré gyűltek boldogan vették tudomásul, hogy a hercegnő végre magához tért, s megkönnyebbült pillantásokat váltottak egymással. Anu örömteli nyüszögéssel nyalogatta az arcát, majd fülét. Ekon és Khari két oldalról közrefogták a lányt és ülésbe segítették.

– Mi történt? – kérdezte őket Sitara bizonytalanul.

– Röviden... – fogott bele Ekon. – Jahi átállt, segített nekem, majd együtt legyűrtük Ekene és a te ellenfeleidet!

– Horu és Horel pedig nekem segítettek! – egészítette ki Khari.

– Remek – mosolyodott el a hercegnő, már amennyire a kínok hagyták. A sólyomfiúk után a sötét bőrű harcosra emelte tekintetét. – Ezek szerint, te vagy Jahi...

– Az edzésen már találkoztunk, de nem mutatkoztunk be egymásnak – közölte a harcos egyszerűen –, ahogy valószínűleg a fürdős esetnél sem ismertél fel engem!

– Te is... – szűrte a fogai között a hercegnő már a hálát nélkülözve.

– Mi is ott voltunk... – vallották be bizonytalanuk a sólyomfiúk. – Ne haragudj, felség!

– Pompás – duzzogott a lány.

– Indulnunk kéne! – jegyezte meg Jahi, nem tartva fontosnak, hogy ő maga is elnézést kérjen.

– Sietnünk kell! – értett egyet Horu.

– Hatti és Imari csak pár percre mentek el beszélni a vezérekkel – tette hozzá Horel.

– Hattival hatan... azaz heten – vette figyelembe immár a hercegnőt is Ekene –, simán elbánunk, de Imari...

– Egy arany szintű és jól képzett mágus – fejezte be Jahi. – Ellene heten is kevés esélyünk van!

Mind a heten egyetértően bólintottak össze, még Anu is helyeslően ugatott. Ekon és Khari átkarolva felsegítették a hercegnőt a földről, majd támogatták, amíg meg nem találta az egyensúlyát. Egy csapatként hagyták el a termet, s Jahi és Khari vezetésével igyekeztek újabb alagutakon keresztül a Vörös-tó csarnoka felé. Útközben Jahi kíváncsian faggatta a hercegnőt a meglepő képességéről, amit Tara pár tőmondatban elmagyarázott neki. Többre nem igen futotta volna, mert erősen lihegett.

Hatti és Imari szinte Zoanával és Zarával egyszerre értek az étkezőterembe, s mindhárman döbbenten vették észre a három meggyilkolt éjelfet, a hasonlóan pórul járt Szokar holttestét, és a földön kuporgó, vérző nyakát szorongató leopárdfiút. Afolabi közel volt hozzá, hogy az előbbiek sorsára jusson. Zoana, Hatti és Imari köré gyűltek.

– Mi az isten történt itt?! – vonta kérdőre a fiút Imari keményen.

– E...elszöktek... az... oroszlánok... – nyöszörögte Afolabi kelletlenül. – Jahi... melléjük állt... A madárkák is... elárultak...

– Remek! – csattant fel a mágus szarkasztikusan, majd vehemensen a felé az alagút felé vette az irányt, ahol a szökevények korábban távoztak. Hatti indulatos léptekkel követte.

– A piszkos munka meg rám marad! – sziszegte Zoana idegesen, s Zara megértő ugatásával próbálta nyugtatni. – Jól van, na!

A varázslónő összegyűjtötte, majd a korábbihoz hasonlóan elrejtette a holttesteket. Már épp indult volna ő is, amikor fájdalmas nyöszörgés zökkentette ki.

– Engem meg... mind itt... hagytok... – nyögdécselt a leopárd fájdalmasan. – Igazán... kedves...

Zoana kelletlenül megforgatta a szemeit.

– Mint mondtam, a piszkos munka! – sóhajtott színpadiasan a boszorkány. Afolabihoz csörtetett, féltérdre ereszkedett mellette, majd nyaki sebe felé tartva tenyerét begyógyította azt. A leopárd nem vesztett több vért, de már az idáig kicsordogált mennyiség is jelentősnek számított. Az aurája igencsak legyengült. – Jó ideig nem fogsz tudni harcolni! – jelentette ki a nő közömbösen, a legkevésbé sem szándékozott saját energiából feltölteni a másik auráját. – Azt javaslom, vonszold a segged valami félreeső lyukba, amíg össze nem szeded magad!

– Milyen nagyvonalú vagy te, Zoana – gúnyolódott Afolabi nagyokat zihálva.

– Én legalább meggyógyítottalak. Imari és Hatti simán hagytak volna elvérezni!

– Remek! Most legyek hálás neked?

– Csak ne állj az utamba! – zárta le a vitát a mágusnő. Az egyik cseppkőoszlophoz sétált és reáhelyezte a tenyerét. Nemsokára sikerült a föld érintésével csatlakoznia a hegy energiáihoz, s pillanatok alatt a szökevényekre bukkant, tisztán látta, melyik folyoson haladnak, s hogy merre tartanak. – Zara! – hívta kutyáját, majd amikor odaügetett hozzá, ölbe kapta, és elteleportált.

Zoana, a látomásnak hála, pontosan tudta, hova kell ugrania, hogy még Hatti és Imari előtt a szökevények csoportjára akadjon. A keskeny folyosó árnyékos beszögellésébe húzódott, és onnan figyelte a szomszédos, tágasabb járatott, várva a szerencsétlenek felbukkanását.

Már legalább háromszor váltottak járatot, amikor Sitara úgy érezte, nem bírja tovább. Térdei remegtek a megerőltetéstől, s ő maga egyre többször ingott meg. Úgy tűnt, mint aki két lépés után összeesik, s erre a többiek is felfigyeltek. Ekon szó és engedély nélkül ölbe kapta a lányt, akinek nem volt sem ereje sem kedve ellenkezni. Ám alig tettek meg vagy tíz lépést, Ekon sérüléseibe olyan fájdalom nyilallt, hogy elbotlott a saját lábában, s karjaiban a lánnyal az előttük haladó Kharira és Jahira estek. Mind a négyen eldőltek a földön. Végül Ekene felsegítette bátyját, Horu pedig Kharit. Jahi magától pattant fal, s amikor Ekon újból felvette volna hercegnőt, feltartott kezével akadályozta meg benne.

– Te magad is alig állsz a lábadon, oroszlánlovag! – mutatott rá sarkalatosan Jahi, majd ő maga hajolt oda a nyöszörgő oroszlánlányhoz, karolta át és emelte fel a földről. Sitara mély sóhajjal vette tudomásul, hogy újból erős karok fonódnak köré, ám ezúttal azok tulajdonosa legalább biztosabb lábakon áll, mint ő maga. Végzetes kimerültség lett úrrá rajta, fejét a harcos mellkasának döntötte, s minden vágya ellenére óhatatlanul álomba merült.