„Sose becsülj alá egy sárkányt!"

„Fontos, hogy az egyensúly megmaradjon. Ha valamit elveszel, valamit vissza kell, hogy adj, s, amit elveszel, ne érjen többet annál, amit képes vagy visszaadni."

„A hatalom még a legerősebb szíveket is megmérgezi néha. (...) Ha a hozzáállásod meg is változna, a szavad megmarad, arra elékeztethetlek!"

„A vadon törvénye ugyanis soha, semmilyen körülmények között, senkivel sem kivételez, és senki sem áll felette. Nem úgy a városban, ahol egy uralkodó, vagy akár egy tábornok kivételt képezhet bizonyos megszorítások alól, sőt, néha ő maga hozhatja meg azt."

Kis idő múltán a szomszédos asztalnál ülő Oziré magához intette Mahadót. Az altábornok a többiektől is megviseltebbnek és bánatosabbnak tűnt, így a tábornok nem váratta, hanem reggelijét otthagyva csatlakozott hozzá.

– Altábornok – szólította meg óvatosan a késő középkorú mágust.

– Na, épp ez az, altábornok... – zsörtölődött az említett.

– Oziré, mire véljem ezt? – vonta fel gyanakodva szemöldökét Mahado.

– Gondolkodtam, Szekhemré. Az, ami Noferuval történt, a többi lányommal is megtörténhet... sőt, akár a fiaimmal. Daakamon még a jobbik eset, most már belátom, hogy nem bántotta, sokkal inkább csak megbántotta Noferut. De a gyermekeimnek sokkal több felügyeletre lenne szükségük, mint azt altábornokként nyújthatok.

– Oziré, csak... nem arra célzol, hogy lemondasz az altábornoki rangodról?

– Te is lemondasz a főpapiról, ha jól hallom, nem igaz?

– Igaz, de...

– Az ilyen helyzetek, mint ez a küldetés elgondolkodtatják az embert. Rákényszerítik, hogy belássa, mi az, ami számára igazán fontos, és mi az ami nem. Amikor élet és halál között lebegtem, Daakamon feláldozta volna magát értem, azért, hogy a gyerekeim ne maradjanak árván. Ozirisznek hála, máshogy alakult, ám ettől függetlenül döntésre jutottam. Odina és Horeth megrázó halála csupán az utolsó cseppek voltak a pohárban. Nem látom értelmét a barátaim és beosztottjaim halálát végignézni, ami ellen úgy tűnik, semmit sem tehetek. Nem én vagyok az altábornok, akire a Rendben szüksége van, de én vagyok az apa, akire a gyermekeim számítanak!

– Megértelek, Oziré, tökéletesen megértelek, ám ettől függetlenül mi még szintúgy számítunk rád! Odina és Horeth halála nem tőled függött, sokkal inkább az én saram, amiért ilyen elhamarkodottan csatába vezettem az embereimet.

– Mi sem elleneztük igazán a tervet – mutatott rá Oziré. – Igaz, hozott pár ostoba döntést, kezdve azzal, hogy nem Elyaas küldte első körben a vezérlőterembe, de végső soron mind hibáztunk.

– Igen, ez valóban hiba volt. Ha nem ragaszkodom annyira hozzá, hogy én magam menjek a hercegnőért, akkor talán...

– Ne most gyónd meg a bűneidet, amikor épp a lemondásomat próbálom veled közölni!

– Igaz, elnézést. És biztosítalak arról, Oziré, hogy ha újból a mágusok vezére leszel, megpróbálunk annyi szabadidőd biztosítani számodra, amennyire szüksége van a családodnak...

– Mágusvezér? Azt hiszem, nem értesz, Szekhemré...

– Akkor egyszerű rendbéli mágussá lépnél vissza?

– Nem egyszerűen lemondok, Szekhemré, hanem itt hagyom a Rendet! – jelentette ki végül Oziré, amivel a tábornokot is sikerült igazán megdöbbentenie.

– Át kéne ezt még gondolnod! – javasolta Mahado, miután sikerült magához térnie a sokkból.

– Elég időm volt a hazaúton átgondolni. Ha ragaszkodsz hozzá, tanácsadóként maradhatok, miszerint, ha épp szükségetek van tanácsra, felkerestek vagy behívhattok a megbeszélésekre. De a harcban és kiképzésben nem veszek rész többet, csupán a stratégiában és tervezésben.

– Ahogy érzed, Oziré – törődött végül bele az altábornok, vagyis a volt altábornok döntésébe Mahado. – Természetesen élni fogunk a lehetőséggel. A soron következő megbeszélésen bejelentheted a hírt a többieknek is, és kiválasztjuk az utódodat a kieső vezérek pótlásával egyetemben.

– Rendben – bólintott Oziré. – Ebben még segítek.

– Most, ha megbocsátasz, befejezném a reggelit – biccentett Mahado, és visszasétált saját helyére a sárkányi tanácsos mellett.

Pár további, reggelinek szentelt perc után Elyaas odasúgott valamit Széth-nek, aki megértően bólintott, s máris a közelben lévő Hatanubbal elegyedett csevegésbe. A sárkányfi ekkor Mahadóhoz fordult, s óvatosan lapockájára helyezte tenyerét, hogy felhívja magára figyelmét. A mágus épp egy süteményt evett, s lenyelve az épen rágott falatot fordult érdeklődve a szőke férfihez.

– Ha befejezted, Mahi, szeretnék veled beszélni.

– Reggeli után megbeszélést tartunk. A többi vezér talán említette.

– Igen, igen – legyintett Elyaas, majd komolyabb hangon folytatta –, de még előtte, négyszemközt!

– Talán belefér – egyezett bele a mágus, akit kissé megdöbbentett a sárkány komoly hozzáállása.

Habár Elyaasra jellemző volt a csapongó viselkedés, egyik percben önfeledten társalgott, pár pillanat múlva pedig súlyos problémák részletezésébe fogott. Mahado remélte, hogy ezúttal nem annyira kemény dologról lesz szó, mint amikor a jogar valódi történetét megosztotta vele még előző este. Gyorsan befejezte a süteményt, s az édes tészta maradékát újabb pohár mentás-citromfüves limonádéval öblítette le. Utána felállt az asztaltól, és indulásra készen nézett le barátjára, aki kurta bólintást követően szintén talpra pattant. Látván távozási szándékukat, Nia, Mosi, Desta, Imina és Tamir feléjük kapták tettre kész tekintetüket.

– Fél óra múlva megbeszélés a tárgyaló teremben – intézte szavait vezéreihez Mahado. – Addig még egyetek nyugodtan.

– Nem kell kétszer mondani – vont vállat Széth, akit nyilván Elyaas korábbi közlendője miatt kicsit sem lepett meg a sárkány és a mágus távozási szándéka. Nagyot harapott egy szelet sült tevehúsból, majd tovább vezette aktuális csevegését Hatanubbal. A másik öt vezér is végül megvonta vállát, s ott folytatták korábbi tevékenységüket, ahol abbahagyták.

Kifelé menet Mahado elhaladt Írisz, Nana és Tara hármasa mellett, akikkel szemben Nia is ült. A tábornok gyengéden nővére vállára helyezte tenyerét, aki kíváncsi, kék tekintettel nézett fel rá.

– Vigyáznál a lányokra most és a megbeszélés alatt? – kérdezte a mágusnőt.

– Azok után, ami a hercegnővel történt, biztos, hogy engem szeretnél megbízni ezzel? – kérdezte Írisz komoly, kissé bizonytalan hangon. Nia eközben jelentőségteljes pillantásokat küldött a tábornok felé.

– Hiba volt akkor rád bíznom a hercegnőt, amikor istentiszteletet kellett tartanod. Ám, ha jelenleg ráérsz...

– Ráérek, ha szeretnéd – bólintott Írisz.

– Köszönöm – simogatta meg a vállát kedvesen Mahado.

– Azért elképesztő, hogy itt vagyok jelen, és úgy beszéltek rólam, mint egy elkószáló kutyáról! – csattant fel Sitara. A „kutya" szó hallatára pedig Anu és Zara méltató ugatást hallattak.

– A kóbor macska megfelelőbb kifejezés lenne – jegyezte meg Nana, mire az oroszlánlány bosszúsan meglökte kicsit. – Na! Most már mérges macska!

– Viselkedjetek! – utasította őket Mahado, majd pár szigorú pillantás után Elyaasszal a nyomában távozott az étkezőből.

– Hát ez a mágus hihetetlen! – bosszankodott morcos arckifejezést öltve Sitara. Nia és Írisz csak a fejüket csóválták, Nana pedig mély sóhajt hallatott. – Na, hol is tartottam a történetben?

– Ott tartottál, hogy az a szemét Imari ledobta szegény Anut a földre, és téged pedig egy barlangcellába zártak – magyarázta Nana.

– Imari megkapta, ami neki járt – mondta Nia, mialatt összenéztek Írisszel. Ahogy most Sitara saját kalandját mesélte a társaságnak, úgy a mágusnő is elmondta korábban a leopárdnőnek és a hercegnőnek a hold-negyedben történteket.

– Most már az alvilági istenek ítélkeznek felette – bólintott Írisz.

– Mi történt utána? – kérdezte a hercegnőt Nia. – Hogy jutottatok pontosan a Pincéből abba a raktárba, ahol megtaláltunk?

– Hé, hé, hé! – hadonászott kezeivel hevesen Nana. – Durván lelövöd itt a poént, Nia! – A leopárdnő macskaszemei szigorúan villantak a varázslólányra, jelezvén, hogy valamivel tiszteletteljesebb viselkedést vár el az irányába. Nana mély levegőt vett, hogy lenyugodjon, majd visszafogottabban hozzátette. – Csak nagyon érdekel Tara szemszöge erről az egészről! – Nia elfogadóan bólintott.

– Nos, miután Hatti és Imari a cellába vetettek, Zoana még ottmaradt egy kis csevegésre – folytatta Sitara. – El sem hinnétek, milyen ellentmondásos az a nőszemély!

– Nos, Alexis említett pár dolgot – jegyezte meg Írisz. – Mintha az elmúlt időszakban jelentősen erősödtek volna a látói képességei. Állítása szerint, miután bejutottatok a hegybe, mindhárom csoport útját nyomon tudta követni, még annak a zavaró, lila energiának a jelenléte ellenére is.

– Érdekes – morfondírozott Nia. – Közülünk egyiken sem tudták használni a kékek lila erőtere miatt a föld érintését, a látónk viszont ezek szerint még ilyen távolságból is könnyedén használta azt. Ha ő is jött volna, sokkal hamarabb végzünk a küldetéssel. Megfontolandó, hogy a jövőben magunkkal vigyük a bevetésekre.

– Egy látó, aki jelen van a harcmezőn – tanakodott Írisz. – Ritkán fordul elő, hisz ők kevésbé tudják megvédeni magukat.

– Megoldjuk – bizonygatta Nia.

– Már elnézést, tényleg! – csacsogott közbe Nana, s igyekezett valóban udvarias maradni –, de mindketten elrontjátok a történetet! – Nia és Írisz fáradtan sóhajtottak. – Tara, folytasd már!

– Jól van, na! – mondta az oroszlánlány. – Szóval ülök a hidegben, sötétben és rohadtul sajnálom magamat, amikor...

Mahado és Elyaas az oldalsó kijáraton hagyták el a villa étkezőjét, s a szűkebb lépcsősoron lesiettek a kertbe. Az égető napsütés elől pár fügefa lugasába húzódtak, ahol a sárkány, mintha még nem evett volna eleget, lekapott egy érett, lila gyümölcsöt az egyik közeli ágról, és mohón beleharapott. A mágus úgy vélte, ha barátja akart is valamiről beszélni, talán azt várja, hogy ő kezdeményezze a dolgot, így a sárkány fürkésző tekintetének tüzében visszagondolt a hajnal folyamán történtekre. Mielőtt azonban saját tetteit vette volna számba, eszébe jutott a jelenet, amikor Elyaas tenyerét könnyedén feltartva, lézerével egyes-egyedül lángra lobbantotta a halottakból álló hatalmas rakást.

– Amikor a tisztáson elégettétek a halottakat... – fordult a fügeevést befejező sárkányfihoz Mahado. A sárga hüllőszemek megértően néztek vissza rá. – Mindig is tudtam, hogy a sárkányok ereje hatalmas. Mégsem gondoltam volna, hogy te egyedül, még emberi alakban is képes vagy egy...

– Egy egész hegy hullát felgyújtani – mondta ki végül a dolgot Elyaas. – Nos, talán nem a legszebb demonstrációja az erőmnek, de... sose becsülj alá egy sárkányt, Mahi!

– Távol álljon tőlem.

– Ami azt illeti, sakálfül megemlítette korábban, hogy miképpen mentettél meg – tért végül arra a lényegre Elyaas, amiről négyszemközt szeretett volna beszélni barátjával. Mahado tekintete megszilárdult, arcára bűntudat ült ki, holott a sárkány hangja legkevésbé sem volt neheztelő. – Rájöttél, hogy elveheted az életenergiát másoktól is, igaz? S hogy ezen világ energiái közül talán ez az egyetlen, amely alkalmas az aurád tettleges feltöltésére, az egyetlen, ami nagyobb veszteség nélkül, viszonylag egyszerűen mágikus energiává alakítható.

– Te tudtál róla, hogy ez egy lehetőség a mágusok számára? – kérdezte meglepetten Mahado, s amikor Elyaas visszafogottan bólintott, még nagyobb szemeket meresztett barátjára. – És mégis soha... soha nem beszéltél ilyesmiről nekem... soha nem említetted...

– Veszélyes dolog ez... életek felett határozni – közölte a sárkány, hangja komolyabb és súlyosabb volt a megszokottnál. – Nem mintha eddig nem lett volna meg a lehetőséged megölni másokat, de... Más valakit bűnei miatt halálra ítélni, egy ellenséggel csatában végezni, és más valakiből az életet önző célok miatt kiszívni.

– Önző dolognak tartod, amit tettem? – kérdezte a mágus, ahogy megpróbált valami érzelmet kiolvasni a meleg, sárga hüllőszemekből.

– Valamilyen szinten önző dolog már az is, hogy létezünk – felelte Elyaas. – Minden nap, számos növény és állat hal meg, csak hogy tovább létezhessünk. Fontos, hogy az egyensúly megmaradjon. Ha valamit elveszel, valamit vissza kell, hogy adj, s, amit elveszel, ne érjen többet annál, amit képes vagy visszaadni. Ha neked én többet, vagy legalább annyit értem... ha szerinted az univerzumnak többet érek én, mint amit elvettél, Mahi, akkor minden rendben. Egy intelligens lény vagy fák és bokrok. Mint mondtam, növények, állatok halnak meg minden nap, hogy az olyanok, mint mi, élhessünk. Mindezt nehezebb meghatározni, ha fejlettebb állatokról, s szinte lehetetlen, ha emberi lényekről van szó. Mert ugyan ki a megmondója, hogy egyik ember többet ér a másiknál? Ha valaki súlyos bűnt követ el, megérdemli a halált... ezt talán jogunk van eldönteni, talán nem. De azt, hogy ki érdemli az életet, s ki nem... A kettő ugyan olyannak tűnik, de mégsem az. Kivégezni egy bűnözőt, hogy több embernek ne árthasson... nem ugyan az, mint elvenni az életét, s azt másnak adni, magadévá tenni. Nem beszéltem neked erről a lehetőségről, mert reméltem, hogy ha egyszer magadtól is rájössz, akkor már elég érett leszel hozzá, hogy ezt is megértsd.

– Neith... más néven Aaneleia... minden emberi lénynek megadta az élet ajándékát – mondta Mahado, s közben egyetértően bólintott. – Ha valaki rossza használja, talán elvehetjük tőle, talán kegyelmet kellene mutatnunk... de semmiképpen sem vehetjük el azért, hogy kisajátítsuk azt, vagy azért, hogy másoknak adjuk.

– Hát, valahogy így. Persze, gyakorlati szempontból mégis megteheted, de szerintem, ha valamit az istennőnk nem nézne jó szemmel, az az, hogy mások ajándékát tulajdonítod el. Ha muszáj, tőlük elveszed, de nem tartod meg.

– Gondoltam rá, hogy a túszokat felhasználom, de...

– De végül nem tetted – bólintott a sárkány. – Helyesen tetted, Mahi. Bármennyire is rühellem azt a kék képüket, nem szeretnék az ő energiájukból élni, még akkor sem, ha ők lettek volna az egyetlen forrás.

– Megértem.

– Most pedig, hogy rájöttél a titokra, melyet alig pár mágus ismer fel minden generációban... ígérd meg nekem, hogy soha többé nem használod! Kivéve, ha egyáltalán nincs más választásod, és ha nincs, ígérd meg, hogy csak olyan forrást használsz, amellyel még el tud számolni a lelkiismereted!

– Tudod, Elyaas, egész úgy beszélsz, mintha még a mesterem lennél.

– Tudod, Mahi, tulajdonképpen ameddig tudok neked még újat mondani, addig az vagyok. Mester és barát. Most pedig ígérd meg!

– Elég főnökösködő lettél ahhoz képest, hogy majdnem meghaltál, de legyen. Megígérem. Megígérem, mert szívemből beszéltél.

– Akkor is megígértetném veled, ha nem. Figyelj, Mahi. Jó ember vagy, a legjobb, akit ismerek. Másrészről viszont, az a néhány mágus, akiről hallottam, hogy ismerte ezt a lehetőséget... ezen a földön vagy egy másikon... a legtöbben mind csábításba estek. Megszédítette őket a végtelen energia lehetősége. Először csak alacsonyabb életformákat használtak, de később áttértek az állatokra, majd bűnözőkre, mondván, ők megérdemlik... Ám egy idő után elszívták az energiát mindenkitől, aki épp az útjukba került, amikor lemerültek.

– Elyaas, én... soha nem tennék ilyet!

– Most így látod, sokan közülük is így látták. De a hatalom még a legerősebb szíveket is megmérgezi néha. Ezért kértem, hogy ígérd meg. Mert ha a hozzáállásod meg is változna, a szavad megmarad, arra elékeztethetlek!

– Ha mégis megszegném a szavam, Elyaas, te is ígérd meg, hogy ha bármi őrültségre készülnék... ha bármi őrültséget teszek... akár a mágiával kapcsolatban, akár nem, bármilyen értelemben... Ha olyasmibe keveredek, amivel árthatok másoknak... ígérd meg, hogy megállítasz!

– Ez nem kérdés Mahi. Hisz, nem ezért vagyunk barátok? Visszatereljük egymást az ösvényre, ha egyikünk rossz útra téved.

A sárkány átkarolta a mágust, s kedvesen, határozottan meglapogatta a hátát. Mahado pár pillanatra megkönnyebbülve karolta vissza az őt szorosan tartó szőke férfit, majd mély sóhaj kíséretében vált el tőle. Komoly, zöld tekintettel nézett az őt melegen méregető sárga hüllőszemekbe.

– Nem csak a mágikus hatalom az egyetlen, amely tévútra csábíthat egy embert – mondta barátjának Mahado. – Úgy érzem, az, hogy tábornok vagyok, nem feltétlenül kedvez a Rendnek.

– Ezt már ezerszer megbeszéltük, Mahi. Az önbizalomhiánynak itt nincs helye! Most, hogy nem leszel többé főpap, végre teljes erőbedobással rázhatod gatyába a Rendet!

– Ez igaz, de...

– Ha tanács kell, itt vagyok én! – bizonygatta a sárkány. – Eddig bejött, amit tanítottam neked, nem?

– Valóban – bólintott a mágus. – Hasznos tanácsokat adtál, Elyaas, éppen ezért szeretném kikérni a véleményed, mielőtt meglépem ezt.

– Micsodát, Mahi?

– Mondd, Elyaas, neked mi a véleményed Nia Meritpahetről?

– Hú, arról a vadmacskáról? Igazán jó hús, ám elég, ha rosszul nézel rá, és menten letépi a fél karod! – Mahado akaratlanul is elkuncogta magát, majd megköszörülve a torkát, komolyabb tekintettel nézett Elyaasra, aki így szintén igyekezett megfelelően komoly válasz adni. – Mindenesetre, Meritpahet kifejezetten céltudatos és elhivatott. Amióta csatlakozott, hűséges a Rendhez, s fegyelmezett hozzáállásával, mióta vezérré nevezték ki, hasonló hűségre és fegyelemre ösztönzi beosztottjait is. A macskák követik őt, de nem azért, mert megfélemlíti őket. Na, jó, kicsit benne van a pakliban az is. De főleg azért állnak mögé, mert Nia olyasvalaki, akiről nehéz elképzelni, hogy elvesztene egy csatát, még ha a saját súlycsoportját jóval meglépő ellenféllel is kerülne össze. Kitartó, sőt állhatatos és rendíthetetlen, mindig az adott célt tartja szem előtt, és abból nem enged. Ha valaki az útjában áll, az jobban teszi, ha mielőbb ellibben onnan, vagy igazán rossz állapotban találja magát. S, jó vezérhez híven, a csatáit nem egyedül igyekszik megnyerni, hanem embereit vezeti győzelemre. Nem keresi a dicsőséget, de nem bújik mások mögé. Vezér egyéniség, de legalább annyira épít a csapat erejére. Vad és kemény stílusát sokan lázadónak tartják, de ez is csak az itteni férfi uralom átka. Ha Nia férfi lenne, egyszerűen erőskezűnek mondanák. Mivel, amíg a szabályoknak van értelme, Meritpahet igenis keményen betartatja, s ő maga is követi őket. Csak akkor törné meg a szabályokat, ha azok követése több rosszhoz, mint jóhoz vezetne. Ebben nagyon is hasonlít rád, Mahi. Csak amíg te a környezetedtől tanultak miatt követed a szabályokat, Nia sokkal inkább maga tapasztalta ki bizonyos törvények követésének fontosságát, amikor még a szavannán élt. A vadon törvénye ugyanis soha, semmilyen körülmények között, senkivel sem kivételez, és senki sem áll felette. Nem úgy a városban, ahol egy uralkodó, vagy akár egy tábornok kivételt képezhet bizonyos megszorítások alól, sőt, néha ő maga hozhatja meg azt.

– Igaz, pont ez a különbség Dél és Egyiptom között – bólintott a mágus. – S Niáról én is hasonlóan vélekedem. Most, hogy ebben te is alátámasztottál, már biztos vagyok benne, mit kell tennem.

– Na, látod, Mahi! Mindig is ilyen fontos döntések meghozására születtél!

– Ezt akkor vehetem úgy, hogy támogatsz a döntésemben?

– Ha egyre gondolunk, akkor teljes mértékben. Barátkozol egy nagyképű szoknyapecérrel, főpap és tábornok vagy egyszerre, most pedig minderről lemondanál a néped érdekében. Mindig is a rendhagyóan önzetlen döntéseidet tiszteltem benned, Mahado.

– Én pedig a jóindulatodat és eszedet, Elyaas. Mert bárki bármit állít, nem találkoztam még kedvesebb és bölcsebb sárkánnyal, mint te!

– Na, milyen bókokat osztogatsz itt hirtelen! – vigyorgott barátjára a szőke sárkányfi. – Ezek szerint már el is felejtetted, amit a jogarral tettem?

Mahado elmosolyodva megrázta a fejét.

– Sosem felejtem el, hogy tudtom nélkül is hajlandó voltál ilyen hatalmas felelősséget bízni rám. Tudod, valójában már sejtem, hogy az talán csak egy próba volt a részedről. Érdekelt, mihez kezdek a kapott hatalommal, s tulajdonképpen nagyon is sokat jelent, hogy hittél benne, nem élek majd vissza vele.

Elyaas mindentudóan somolygott, sárga hüllőszemeiben ravasz fény csillogott.

– Talán ez is benne volt a pakliban.

– A jogar esetében helyesen döntöttem, s ha azóta hoztam is pár rossz döntést, jelenleg úgy érzem, újra a jó úton járok. Ott leszel velem, amikor bejelentem?

– Ki nem hagynám – biztosította barátját a sárkányfi. – Előre látom Tamir felháborodott arcát, amiért nem rá esett a választásod – kuncogta szemtelenül.

– Tulajdonképpen... – jegyezte meg Mahado – Akhenmaat számára is előléptetést tervezek.

– Na, jó, elrontottad a poént! – sóhajtott Elyaas. – Inkább menjünk! – karolta át mágusát, és befelé terelte. Mahado csak megforgatta szemeit, majd visszakarolva a sárkányfit baktattak vissza a villához.

Időközben Sitara röviden elmesélte a többieknek a hegyben tartózkodásának összes történését. Írisz, de főképp Nana érdeklődve hallgatták, hogy miképpen fedezte fel rejtett képességét, míg Nia, aki valamivel többet tudott már, hiszen együtt menekültek és harcoltak egy ideig, csak némán nyugtázta magában a hallottakat.

Tara elmesélte, hogyan szabadult ki a Pincéből Ekon, Ekene és Khari segítségével, s hogy amikor az árulókkal összefutottak egy nagyobb barlangteremben, miképpen állt át hozzájuk Jahi, Horu és Horel. Megemlítette, hogy Zoana sajnos elég hamar rájuk akadt, és bár megmentette őket az arrafelé járőröző kékektől, és meggyógyította sérüléseiket, végül kegyetlenül a raktárba zárta őket. Ezután Nia vette át a szót, elmesélte, hogyan találtak a hercegnő csoportjára, majd miképpen pusztították el együtt a fegyvertárat, s végül hogyan keveredett a csoport fele a kékek gyülekezési csarnokába, ahol veszélyes csatába bonyolódtak.

Újból Sitara folytatta a történetet. Elmondta, hogy Zoana a segítségükre volt a harcban, majd miután távozni készül, miért követte őt meggondolatlanul. Nia megragadta az alkalmat, hogy ez úton is letolja a lányt, amiért a csata közepén lelépett Zoanával, amire végül Tara egy kurta bocsánatkéréssel válaszolt. Eme megnyilvánulása megdöbbentette hallgatóságát annyira, hogy folytathatta történetét. Elmesélte, hogy milyen sokáig várt a folyosón a boszorkányra, a két kutya társaságában, mialatt Zoana istennő tudja hová sietett, amikor végül megérezte Mahado jelenlétét.

Rövid beszámoló a nagy találkozásról, majd ismét Zoanára terelődött a szó, vagyis a tényre, hogy hatalmas földrengést okozott egyes-egyedül. Sitara ezután már azt részletezte, amit a hazaúton Mahadótól hallott. Miután őt kivitte a szavannára, a tábornok visszaugrott, és rövid vitába elegyedett a boszorkánnyal, minek eredményekét meggyőzte, hogy a gyerekeket és időseket menekítsék ki az összeomló hegyből. Nia láthatóan nem teljesen értett egyet a tábornok döntésével, meg is jegyezte, hogy ő sokkal inkább az általa megmentett kékeket is túszokként hozta volna a városba, azon oknál fogva, hogy így még több tárgyalási alapjuk lehetett volna az ellenséggel szemben.

– Hűha, elképesztő ez a tüzes képesség! – jegyezte meg Nana ámuldozva, a történet számára legmeglepőbb aspektusát kiemelve. – Szóval mindvégig igaza volt Zunának!

– Igaza hát! – bólogatott hevesen Sitara, majd kissé neheztelően Íriszhez fordult. – Te pedig eltitkoltad előlem ezt, Írisz, pedig sejtetted, igaz?

– Már akkor megmondtam, hercegnő, hogy ha azelőtt találkozol a lángokkal, mielőtt fogalmad lenne arról, mi azok igazi valója, könnyedén megégetheted magad. Ha meg kell ismerned a lelkedben égő tüzet, meg fogod, amikor annak eljön az ideje. Úgy tűnik, amikor fogságba estél, és nem láttál más kiutat, eljött az ideje.

– Hát remek, hogy el kellett, hogy raboljanak, hogy erre rájöjjek! – bosszankodott az oroszlánlány, ám mielőtt tovább haragudhatott volna Íriszre, Nia intette csendre.

– Az általános hozzáállásodat tekintve érthető, hogy eltitkolták előled ezt a lehetőséget – mondta a leopárdnő jelentőségteljesen. – Én már csak arra lennék kíváncsi, hogy vajon az uralkodóház többi tagja is rendelkezik-e ilyen képességgel!

– Alexis csupán a hercegnőt említette a fekete oroszlánok különleges képességével kapcsolatában, amikor nemrég én és a fivérem beszéltünk vele – felelte kurtán Írisz. Nia úgy tűnt, megelégedett a kapott válasszal, nem úgy Sitara.

– Alexis? – csodálkozott a hercegnő. – Már korábban is említetted, de még mindig nem jöttem rá, hogy ő meg ki a macskabajsza!

– A rend látója – magyarázta Nana, s a Davuval beszélgető, sötétszőke hajú lányra mutatott. – Ő ott. Ő mesélte nekünk, hogy te és Mahado is megúsztátok épségben a harcot.

– Szuper, hogy ezt a képességemet te és a máguskám is biztosra tudtátok már, mégis, amikor rákérdeztem, mindig tereltetek – puffogott Sitara, miközben neheztelően nézett Íriszre. Nia ezúttal már nem is szólt semmit, csak mélyet sóhajtott, hiszen nem szerette volna ismételni magát.

– Most, hogy rájöttél, mégis ugyan azt a tanácsot adnám, mint korábban – felelte végül a főpapnő komoly hangon. – Bármennyire is csábító lehet a tűz hatalma, ne feledd, Sitara, hogy aki túl közel repül a Naphoz, könnyen a lángok áldozatául eshet!

– Persze, persze – sóhajtott a hercegnő, s unottan megcirógatta a hozzá közelebb férkőző Anu füle tövét. Zara ekkor féltékenyen vakkantott, amin végül mind elnevették magukat. A fekete kutya gazdájától elválva a szőke szukához ügetett, s megnyalta az arcát.

– Minden jó, ha a vége jó! – jelentette ki Nana, elég hangosan ahhoz, hogy az asztalnál ülő összes személy hallja. Sitara, Írisz, Nia, Mosi, Desta, Széth, Imina, Tamir, Ekon, Ekene, Sanura, Hatanub, Alexis, Davu, Tale és Szatiah mind megkönnyebbült sóhajjal mosolyogták meg a varázslólány kijelentését, Anu és Zara pedig lelkesen ugattak párat.

Hamarosan Mahado és Elyaas is visszaértek az étkezőbe. A mágus váltott pár komoly pillantást a hercegnővel, míg a sárkányfi rögtön sakáljához sietett, és gyors puszit adott felpattanó szerelme arcára. Oziré és többi vezér is felálltak, Széth, Mosi, Desta, Imina, Tamir és Nia elhivatottan néztek Mahado szemébe. A mágus határozott bólintással jelezte, hogy indulhatnak a megbeszélésre, ám előtte komoly, mentazöld tekintete még pár pillanatig elidőzött Nia egzotikus, fegyelmezett arcán. A leopárdnő megjelenő sárga macskaszemei hasonló komolysággal villantak rá. Sitara, Nana, Írisz és a többiek néma csendben figyelték a Meritpahet és Szekhemré között növekvő feszültséget.

Mind sejtették, hogy semmi sem lesz már a régi, a dolgok megváltoztak, mindannyiuk számára, és a bizonytalan jövőben még tovább változnak majd. Az pedig, hogy ez a változás milyen irányba történik, csak rajtuk áll majd. Mindannyiukban számos lehetőség rejlik, veszélyes lehetőségek, s hogy ezt mire használják, az határozza meg igazán, kik is ők valójában. Hódítók, vagy hódítottak, pusztítók, teremtők, vagy védelmezők. Népük, városuk, Alsó- és Felső-Egyiptom védelmezői. Az Aranysárkány Rend volt, jelenlegi, avagy jövőbeli tagjai.