„A Napisten világossága átvezet minket még a legsötétebb, leghidegebb éjszaka végtelennek tűnő labirintusán is!

„Ha csak addig hiszel a Napban, míg látod az égen, elveszel az éjszakában.

„Hitünk által jutunk egyre magasabbra."

„Átok nem létezik, csak ármány, vagy kordájából kiszökő varázserő!"

18 éve...

Hatalmas volt a tömeg a fényárban úszó Naptemplomban, mágusok, harcosok, látók és hétköznapi emberek egyaránt odabent gyülekeztek. Semajetek éneke töltötte be a hatalmas főhajút, hárfák lágy pengésével, szisztrumok ritmusos csörgésével kísérve. Tömjén és szerecsendió illata szállt a levegőben, az oltárra áldozatként készített friss gyümölcsök, fűszerek és balzsamos olajok illatával keveredve. A nap főpapja, Maged Szekhemré, és húga, a főpapnő, Iréne Szekhemré épp a déli istentiszteletet tartották főistenük, Amon-Ré szent napján. A főpapnak sötét, vállig érő, egyenes szinte éjfekete haja, egyenes orra és világító, mentazöld szemei voltak, húga hasonlóan nézett ki, ám az ő haja egész a derekáig ért.

Maged gyermekei, a tizenkét éves Írisz, és a vele egyidős Mahado rögtön az arany és kék öltözéket viselő papság mögött foglaltak helyet. Kétpetéjű ikrek voltak, Írisznek fekete haja laza fonatban pihent a hátán, ám kék szemei élelmesen csillogtak. Mahadónak ellenben apjához és nagynénjéhez hasonlóan zöld szemei, ám barna, rövid haja volt. A lány édesanyjuk kék szemeit, a fiú barna haját örökölte.

Édesanyjuk, Nawa Meritnéith boszorkány volt, s még régebben, hat éves koruk körül hagyta el a családot. Nawa aznap órákig vitatkozott édesapjukkal, ami egyre szenvedélyesebb veszekedésbe fordult, majd fogta magát, és búcsú nélkül lelépett. Sem Maged, se Iréne nem voltak hajlandóak a gyerekek számára magyarázattal szolgálni. Mahado és Írisz máig nem értették miért hagyta magukra őket, ám a közös trauma közelebb hozta őket egymáshoz. Nawa hirtelen távozását követően Iréne vette át az anyjuk szerepét a családban, egy időre hozzájuk is költözött. Bár jelenleg már egy hónapja legújabb udvarlójával, az ember és építész Antef Ptahhoteppel lakott.

A testvérek izgatottan néztek össze, apjuk ugyanis beszédet tartott. A főpap a hívek elé sétált, földig érő, arannyal hímzett királykék palástja az általa imádott Napisten tekintélyét és dicsőségét sugározta.

– A Nap felkel, a nép felemelkedik, szól az ősi mondás – fogott bele beszédébe Maged, lágy basszusa betöltötte az egész teret. – Ám ha csak addig hisztek a Napban, míg látjátok az égen, elvesztek az éjszakában! Hisz Amon-Ré fénye nem csak az égen világít, a lelketekben is kell, hogy égjen! Sokszor érezzük úgy, hogy összecsapnak felettünk a sötétség hullámai, ám a Napisten világossága átvezet minket még a legsötétebb, leghidegebb éjszaka végtelennek tűnő labirintusán is!

Mahado és Írisz, mint legtöbbször, most is kíváncsian hallgatták apjuk beszédét. Ez volt az a része a szertartásnak, amit még gyerek létükre sem találtak unalmasnak és értelmetlennek.

– Ha csak addig hiszel a Napban, míg látod az égen, elveszel az éjszakában – suttogta Mahado nővérének. – De arról soha sem beszél, hogy mit is jelent pontosan elveszni az éjszakában!

– Mert az mindenki számára más és más – suttogta vissza Írisz tudálékosan. – Az éjszakában való elveszés egy metafora az élet nehézségeire és kihívásaira! Ha nem hiszünk, akkor a problémáink legyőznek minket, de ha hiszünk, akkor Amo-Ré átsegít az akadályokon, és a sötétségből újból a fénybe jutunk. Vagyis a boldogtalanságból a boldogságba!

– Jaj, hogy te milyen okos vagy! – gúnyolódott a fiú féltékenyen. – Én meg arra gondoltam, hogy ha például fáklya nélkül sétálsz este, jól felbukhatsz valamiben.

– A vallási szövegek és beszédek gyakran rejtett jelentést hordoznak. Amon-Ré fénye nem feltétlenül a napfény, hanem a lélek fénye. Az, hogy a Nap felkel, és a nép felemelkedik, pedig nem feltétlenül a napfelkeltére, hanem arra utal, hogy hitünk által jutunk egyre magasabbra. Magasabbra erkölcsi, társadalmi, és nem gyakorlati értelemben.

– Látod, pont ez az! Miért nem lehetnek ezek a szövegek valamivel gyakorlatiasabbak? Egyenesebbek? Egyértelműbbek! Egyszerűen meg lehetne mondani az embereknek, hogy higgyetek magatokban és megoldjátok a problémáitokat! Meg, hogy ne bántsák egymást, hanem segítség a gyengébbeket! És így tovább, a többi utasítás, ami ilyen körmönfontan el van rejtve a prédikációban!

– Nem egyértelmű, de te mégis megértetted a lényeget!

– Csak mert mindig fordítasz nekem – sóhajtott Mahado. – Kezdem azt hinni, hogy a papság egy egészen más nyelvet beszél, mint én!

– Idővel belejössz – kacsintott rá Írisz. – De ha nem, majd súgok neked a papi vizsgán.

– Szívesebben csatlakoznék a Rendhez, mint az amon-papsághoz – sóhajtott a fiú.

– Atyánkkal beszéld meg – bökött a beszédet tartó főpap felé a lány. – Ő is főpap, ahogy a nagynénék, Iréne is. Idővel tőlünk is azt várják majd el, hogy a helyükbe lépjünk, és vezessük a népet, ahogy most ők teszik!

– Inkább a lovamat vezetném csatába a hettiták ellen, és közben azt kiabálnám, hogy: Felkelt a Nap, felkelünk az igazságtalanság ellen!

Írisz szája elé kapva kezét kuncogni kezdett. Mahado arcán ravasz mosoly jelent meg, s ő is halk nevetést hallatott. Végül kifulladva néztek össze, majd vették észre magukon a közelükben álló papok neheztelő pillantásait. Jobbnak látták inkább csendben maradni, s úgy vigyorogtak egymásra. Írisz mosolya azonban váratlanul fájdalmas grimaszba torzult, és a gyomrához kapott. Mahado ijedten nyúlt a vállához, és kereste meg nővére kínlódó, kék tekintetét.

– Mi a baj? Túl erősen nevettél?

– Nem, te bolond – hallatta Írisz egy nyögés és kacaj keverékét. A belső szervei egyre jobban fájtak, sajogtak, így egész összegörnyedt. – Görcsöl a hasam...

– Oh. Női gondok? – kérdezett rá a fiú, miközben óvón átkarolta nővérét. Amikor pár hónapja Írisz vörös lótusza először kinyílt, s napokig úgy viselkedett, mint egy szenvedő házisárkány, nagynénjük Mahadót is felvilágosította a női lét gyötrelmeiről. Azóta bármikor történt hasonló, a fiú igazán megértően, és még annál is elővigyázatosabban viselkedett nővérével. – Hazakísérjelek? Még mielőtt elkezdesz tüzet okádni?

– Jaj, de undorító hasonlat! – lökte oldalba testvérét a lány, mialatt nagyokat sóhajtozott.

– A tűzokádást a lelki állapotodra értettem, nem a vérre, ami...

– Fogd be! – sziszegte Írisz, majd ezúttal a fejéhez kapott, amibe most lüktetve hasított a fájdalom. – Ez most nem női fájdalom! Fogd be! – parancsolta egyre haragosabban, s szinte a fájdalommal együtt már-már szétfeszítette az ideg. Valami kitörni készült belőle, ismerte fel, valami, aminek az odabent tartása egyre nagyobb kínokkal járt.

– Nővérem, uralkodj magadon! – kérte a fivére, mialatt elkapta a karjait, s kicsit megrázta a lányt. – Apánk megbüntet, ha jelenetet rendezel!

– Nem érdekel, csak fogd be! – kiáltotta a lány, s egész testében remegett, arca vérvörös árnyalatot öltött. Mahado egész megrettent tőle, ám fivéri kötelességének tartotta továbbra is mellette maradni, s megpróbálni visszafogni őt.

– Írisz, mit művelsz?!

– Hagyjál!

– Írisz!

– CSAK HALLGASS MÁR! – üvöltötte a lány olyan erővel, hogy azt már szinte az egész templom hallotta. Ezzel egyetemben egy láthatatlan, táguló erőtér mindenkit eltaszított a lány közeléből.

Mahado, a papság tagjai és a hívek méterekkel távolabb landoltak a földön. A zene és hangszerek zengése elhalkult.A szertartás visszafordíthatatlanul megszakadt a váratlan baleset következtében. A fiú rémülten tapasztalta, hogy nővére a csempén térdel, fejét fájdalmasan a kezeibe fogja, miközben körülötte vad forgószél kering, megzörgetve minden közelébe eső tárgyat.

– Írisz! – pattant fel Mahado, s amíg mindenki más igyekezett távolabb húzódni a lánytól, ő egyre inkább küzdött a széllel, hogy közelebb furakodjon hozzá. – ÍRISZ!

– Ne gyere ide! – ordította a lány síri hangon, s a fiú ekkor vette csak észre, hogy szemeiből sebesen potyognak a könnyek. Kétségbeesetten zokogott, mialatt a viharos szél egyre többet foglalt el a templomból. – Nem akarlak bántani!

A hívek ezt felismervén a kijárat felé áramlottak, mindenki igyekezett minél hamarabb elhagyni az épületet. Iréne főpapnő szorosan mögöttük állt, s varázserejével igyekezett akadálymentes kijutásukat biztosítani. Egyedül a papok és papnők nem fogták menekülőre, ők szabályos körben zárták közre a lányt, s varázserejükkel igyekeztek kordában tartani a szelet. Az amon-papság tagjai egytől egyig mágusok és mágusnők voltak, így ez nem esett nehezükre. Mahado a papok gyűrűjén belül tartózkodott, s próbált még közelebb jutni nővéréhez, hamarosan viszont egy erős kéz zárult a vállára, és rántotta vissza a kör szélére. Mahado felismerte édesapját.

– Ne menj hozzá közel! – figyelmeztette a fiát a főpap szigorúan. – Még nem tudja uralni!

– Na de... mi van vele?! Megátkozták?! Segítenünk kell neki, atyám! – idegeskedett a fiú, s apja keze rászorult a karjára, ahogy újra a lányhoz lendült volna.

– Nyughass!

– De... te nem tudnád leszedni róla az átkot, atyám? Amon-Ré erejével...

– Átok nem létezik, csak ármány, vagy kordájából kiszökő varázserő! – állította a főpap. – Iréne! – fordult húgához. – Megegyeztünk, hogy ha megtörténik, a lányom a te gondod!

A főpapnő bólintott, s egy térugrással a csempén térdelő lány mellett termett. Fivérére pillantott, majd átkarolta a lány, s mindketten az aranyszínű derengésbe vesztek. Amint ez megtörtént, a szél lecsillapodott, a vadul tomboló varázslat eltűnt a templomból.

– Írisz! – kiáltott utánuk Mahado. – Hova vitte őt? – kérdezte apjától aggodalmasan. – Ugye nem lesz semmi baja?!

– Áh! – legyintett a főpap, majd testét arany aura vonta be, s erejét használva elkezdte helyre tenni a szanaszét szóródott kegytárgyakat. – Inkább amiatt aggódnék, hogy mi lesz, ha ennek híre megy! A főpap lánya kiűzi a híveket a Naptemplomból... botrányos!

– Írisz most... bajban van? – érdeklődte a fiú bizonytalanul. – Mi történt pontosan vele?

– Nálam nincs bajban, mert nem tehet arról, ami történt – közölte a főpap békítően. Átkarolta kezeit tördelő fiát, majd egy közeli padhoz vezette, s csitítóan lenyomta oda, mialatt ő is mellé telepedett. – Minden mágus átesik a kitörésen, amely varázsereje első megmutatkozását jelenti – magyarázta. – Az évek során felgyülemlett mágikus energia ilyenkor rettentő erővel tör a felszínre, mely a test fájdalmaival jár, s emellett szinte képtelenség uralni. Főleg, hogy ez az első alkalom, amikor a mágus felismeri saját varázserejét. Ám ahogy a feles energia eltávozik, úgy áll be idővel egy újfajta egyensúly a mágus aurájában, s ez a magasabb szintű harmónia immár lehetővé teszi számára a varázslást, mágikus energiája tudatos használatát.

– Értem – bólintott a fiú. – Akkor Írisznek semmi baja, csak mostantól boszorkány!

– Csak nekem lehet bajom ebből, ha a hívek ezután félnek majd a templomba jönni – sóhajtott a főpap. – Legalábbis az emberek. Az isteni kegyeltek nem igazán rémültek meg, inkább csak nem szerették volna, ha a szélvihar kárt tesz a kinézetükben.

– Eddig miért nem beszéltél nekünk a kitörésről, atyám?

– Hiába vagyok én is mágus, s édesanyátok boszorkány, bárhol is járjon most... – tette hozzá egy sóhaj kíséretében –, ez még nem biztosíték, hogy ti is azok lesztek. Az alakváltókról szüleik illatuk alapján már születésükkor tudják, hogy örökölték-e erejüket, avagy sem. Az ő képességeik pedig már egész kiskoruktól megmutatkoznak, s öt-hat évesen már át is alakulhatnak. Ám a látók, harcosok vagy mágusok esetében más a helyzet. Az ő varázserejük nagyjából nyolc-tizenöt éves koruk között mutatkozik meg, s aurájuk ezt megelőzően egyszerű ember aurájához hasonlít.

– Érdekes. Bár azt tudtam már, hogy az alakváltók sokkal hamarabb megtapasztalják az erejüket, mint más isteni kegyeltek.

– Bár valószínűsítettük, hogy ti is örököltétek varázserőnket, s ti is számítottatok erre, nem szerettük volna, ha minden gyomorgörcsben, fejfájásban, testi kínban mágiátok megjelenését látjátok bele. Miután édesanyátok elhagyott minket, pedig még annyira sem jutott eszembe épp erről beszélni nektek.

– Irénével mégis beszéltél! Miért kérted meg, hogy Írisszel ő foglalkozzon majd? – kérdezett rá a fiú, ahogy lassan összerakta magában a képet.

– Úgy véltem, ha lehetőség van rá, egy lány mellett legyen ott az anyja, vagy legalábbis egy női rokon. A nők ugyanis olyan szinten megértik egymást, fiam, amiről mi nem is álmodhatunk.

– Azt még sem értette Iréne sem, hogy anya miért ment el.

– Anyádat senki sem értette – zárta le a témát Maged.

– Én mikor fogok kitörni, apám? – kérdezte ekkor Mahado. – Ha megtörténik egyáltalán...

– Amikor az istenek jónak látják, ha jónak látják.

– És ha én nem örököltem a varázserődet, atyám? Ha az istenek engem nem vesznek a kegyeikbe? – kérdezte bizonytalanul Mahado. Titokban attól tartott, hogy mivel ő inkább csatlakozna a Rendhez, mint az amon papsághoz, így az istenek elfordulnak majd tőle.

– Ha kiderül, csak ember vagy, én akkor is szeretni foglak – felelte az apja, majd valamivel komolyabb hangon hozzátette. – Ám abban az esetben, ha pap szeretnél lenni, itt akkor nem lehetsz az, emberek papként csak Ozirisz templomában szolgálhatnak.

– Vagy akár beállhatnék a királyi hadseregbe – vetette fel a fiú. – Nem olyan nagy dicsőség, mint az Aranysárkány Rend tagjának lenni, de legalább harcolhatnék a népünkért!

– Nem, fiam, te nem harcolhatsz, mint egy a sok közül! – rázta a fejét Maged mély meggyőződéssel. – Szekhemré vagy, akár csak én! Az a sorsod, hogy vezesd a népet a fény felé! Ha nem Amon-Ré szolgálatában, akkor Oziriszéban. Az Alvilág Ura is nagy hatalommal bír ám!

– Az a zöld bőrű krapek? Hm – kuncogta el magát a fiú. – Mint egy nagyra nőtt uborka!

Élesen csattant a főpap tenyere a fiú arcán, aki menten abbahagyta a nevetést.

– Nem beszélhetsz így egy főistenről, fiam! – rótta az apja. – Tiszteletlenség!

– Rendben van – sóhajtott Mahado lemondóan, kezét sajgó arcbőrére tapasztva.

Pár óra múlva Mahado házuk étkező-nappali helyiségében várakozott, s egy csésze mentás citromfű teát iszogatott idegessége csillapítására. Írisz és Iréne még mindig nem tértek vissza. A fiú egyedül várakozott, édesapja ugyanis még a Naptemplomban maradt további főpapi kötelességeinek eleget tenni. Pár további, végtelennek tűnő percet követően aztán kinyílt a bejárati ajtó, és belépett rajta nagynénje. Nyomában megpillantotta Íriszt, aki bár testileg megviseltnek tűnt, kék szemei lelkesen csillogtak, arcán boldogság virított.

– Írisz! – szólította meg fivére megkönnyebbülten, s menten fel is pattant a székről, hogy testvérét üdvözölhesse.

– Varázslónő lettem! – kiáltott Írisz lelkesen, s menten fivére nyakába vetette magát, aki meghökkenve, majd egyre ragaszkodóbban szorította őt magához. – Varázsoltam, el tudod ezt hinni?! – vigyorgott fivére képébe, ahogy kissé eltávolodott tőle.

– Nagyon rám ijesztettél! – dorgálta Mahado, nővére karjait szorítva. – Azt hittem, megátkoztak, vagy valami!

– Átok nem létezik, csak ártás és ármány – világosította fel őket Iréne. – De csak egy mágus képes úgy belepiszkálni mások aurájába, hogy az átoknak tűnjön. Olyan átkok, amiben a köznép hisz, nem léteznek. Gonosz, természetfeletti erők, meg miegymás... Sokkal inkább gonosz lények, akik a dimenziók között bolyonganak, de olyanokkal ritkán találkozni! Írisznek semmi baja, csak megmutatkozott a varázsereje!

– Már én is tudom – bólintott Mahado. – Rettenetesen aggódtam ám érted! – fúrta mentazöld tekintetét testvéréjébe.

– Semmi bajom – bizonygatta Írisz. – Sőt... elképesztő volt!

– Gyere – csúsztatta kezét most nővére csuklójára a fiú, s a lépcső felé kezdte húzni. – Mesélj el mindent!

– Rendben – bólintott Írisz felvidulva.

– Ó, várj! – jutott a fiú eszébe. Gyorsan előszedett még egy bögrét a szekrényből, és teletöltötte az asztalon álló kancsó tartalmával. – Menta és citromfű! – nyomta a lány kezébe. – Én mindig jobban érzem magam tőle!

– A levendulát jobban szeretem – pimaszkodott Írisz, de azért felhajtotta az italt. Utána ő és fivére felsiettek az emeletre, ahol hosszas csevegésbe fogtak.