„Rég ettem krokodilt. A nagyobbaknak rágós a húsa, de ti pont jó korban vagytok!"

A fekete oroszlán és társa, a fekete kutya keresztül nyargaltak a Déli-folyónegyed zegzugos utcáin. A pasztellszínű, alacsony építésű vályogházak a Nílus lótuszainak minden színében pompáztak, főként a rózsaszín, sárga, halványkék, levendula- és orgonalila, árnyalatok domináltak. A lecsiszolt macskakövet felváltotta a keményre döngölt homokos föld, melyből, ahol a szekerek és a járókelők még nem taposták ki, foltokban zöldellő fű és mezei virágok fakadtak. Ezt a negyedet az emberek szegényebb, kispolgári rétegje lakta, legtöbbjük halászatból, földművelésből élt. A kerület legkeletibb sarkában állt Szobek, a krokodilisten ősi temploma, mely mostanra elég elhagyatottá vált, az egyiptomi nép ugyanis kezdett negatív istenségként tekinteni a hüllőlényre. Temploma mellé így felépítettek egy kisebb kápolnát Heket, a békafejű víz- és Nílus-istennő tiszteletére.

Érdekes – gondolta Sitara egy kisebb, fából faragott, moha és liánok által benőtt, krokodilfejű, embertestű Szobek szobrot felfedezve –, ma pont Szobek napja van*. A párás levegőt folyami élőlények és virágok keveredő illata lengte be, a forgalmas és buja Folyóparti piac keskeny utcája úgy hullámzott, mint a közelben hömpölygő Nílus maga. Sitara lopva pillantott körbe a halakkal és rákokkal megpakolt standokon, ám emlékeztette megát, hogy még nem jött el a délutáni nasi ideje, most csak átutazóban galoppozik errefelé.

Hamarosan elhagyták a kanyargós utcákat, a s házak közül kiérve füves és homokos partszakasz kezdődött. A közelben egy csekély, deszkából ácsolt kikötő kandikált ki a vízből, mellette ugyancsak fából készült, felkunkorított orrú csónakok pihentek a parton. Körülöttük zöldellő datolyapálmák, fügefák, virágzó tamariszkuszok, vaskos szikomorfák és águkat a folyótükörbe lógató fűzfák adtak árnyékot a perzselő napsütésben. Elszórtan olajfák, tömjénfák és krisztustövis bokrok nőttek, s apró, színes virágok díszelegtek a smaragd fövenyen.

– Ú, ez a délután nem semmi! – mondta Sitara miután visszaváltozott. Mélyen és elégedetten szívta magába a közelben hömpölygő Nílus lágy, virágokkal keveredő illatát, a délutáni szellő a hajába kapott. Rózsaszín, kék, lila és fehér lótuszok lebegtek a folyó által kivájt kisebb öblökben, édes aromája itt szinte már bódító sűrűséggel terjengett az éterben. A Nílus lassabb folyású területein papiruszsás szigetek hajladoztak az enyhe szellőben. A türkiz víztükör szinte most alig fodrozódott, miközben Ámon-Ré aranyló sugarait verte vissza a tiszta, kék ég felé. – Te mit gondolsz, Anu? – A kutya egyetértően vakkantott egyet válaszul.

Az oroszlánvérű elindult a folyó felé. A parton levette lábbelijét, és két csónak között bokáig a vízbe sétált. Ám nem élvezhette sokáig annak hűsítő simogatását, mert tőle délebbre, az ártéri gabonaültetvények felől hangos és rémült kiabálás csapta meg a fülét. Délfelé, a Nílus eredésének irányába fordulva szabad szemmel is látta, ahogyan a termékeny földeken dolgozó emberek együttesen a mederrel ellentétes irányba húzódnak, mivel onnan valami közelít feléjük. Hirtelen mély kötődést érzett önmaga és a bokái mentén áramló folyékony közeg között. Szemei macskaszemekké váltak, újabb látomás kezdődött. A víztömeg sodrásával ellentétesen haladva eljutott egészen a déli ültetvényekig, ahol kitisztult előtte a kép. A Nílusból egy csapat hatalmas krokodil közelített a part felé, páran már kimásztak a nedves fövenyre, majd a gabonaföldön dolgozó embereket próbálták becserkészni.

– Szent krokodilszar a Níluson! – kiáltotta el magát Sitara. Sebesen kiszaladt a partra, magára kapta saruit – ha nem tesz így, a visszaváltozáskor mezítláb kellett volna lennie –, és oroszlánná alakulva látomása helyszíne felé iramodott. Mire pár rugalmas szökkenéssel odaért, az emberek már reményvesztetten sikoltoztak segítségért. Isteni kegyeltek ritkán dolgoztak az ültetvényeken, így nem volt senki, aki elüldözhette volna a Nílus bestiáit. Esetleg elfuthattak volna, ám a krokodilok hármukat, két férfit és egy nőt álnokul bekerítettek a part közelében.

Na, abból nem esztek, Szobek fattyai! – gondolta magában Sitara.

Várakozás nélkül az emberek elé lökte magát, és hatalmas, fehér agyarait villogtatva a közeledő krokodilokra vicsorgott. Azok ellenszenvesen sziszegni kezdtek, mire Anu gazdája mellé szökkent, és elszántan morgott vissza rájuk. Összesen három óriáshüllő araszolt az emberek felé, a többiek még most másztak ki a folyóból. Az egyikük a földművesek felé lendült, ám Sitara ekkor ösztönösen rugaszkodott el a földtől az irányába. Röptében ragadta meg a zöld bestia nyakát, és úgy gurultak hátrébb. Az oroszlán jól megszorongatta a rivális ragadozót, akinek bár kemény pikkelyei voltak, az ő különösen erős agyarainak nem jelentettek akadályt. Ellenfele legyőzötten, vérző nyakkal hátrált.

Sitarát Anu heves ugatása zökkentette ki. Egy másik óriáshüllő már majdnem a földművesekhez ért. Két hosszú ugrással nyomban mellette termett, majd kieresztett karmokkal felpofozta. Az rásziszegett, mire ő megragadta a nyakát és némi rázás után a folyó felé hajította a nála jóval nagyobb állatot. A pikkelyes bestia pont egy társára esett rá, és együtt visszagurultak a vízbe. Sitara ekkor a harmadikhoz szökkent, megragadta a farkát, és úgy repítette a Nílus felé. Ez a példány olyan lendülettel esett, hogy három társát lökte vissza mocsárszagú közegébe.

A három szorult helyzetből szabadult ember megkönnyebbülve lélegzett fel. Az oroszlán és a kutya közelebb ügettek a folyóhoz és hangos morgással, ugatással próbálták megfélemlíteni a még próbálkozó krokodilokat. Pár közülük megkísérelte megmarni őket, ám ösztöneiknek hála sikeresen félreugrottak veszélyes álkapcsaik elől. Sitara visszadobott még három óriáshüllőt a folyóba, minket láttára a többi végre megértette, kivel állnak szemben. A maradék kettő zöld ragadozó szúrósan sziszegve visszakúszott a mederbe, így a hercegnő is visszavehette emberi alakját.

– Na, ezzel is megvagyunk! – csapta össze kezeit Sitara elégedetten. – Na, mit szólsz, Anukám? Jó csapat vagyunk mi ketten! – Anu kivételesen nem válaszolt, hanem oldalra kapva fejét feltűnően vicsorogva, hangosan morogni kezdett. Sitara észrevette, hogy kettő, igazán fiatal, alig egy felnőtt férfi karjának megfelelő hosszú krokodil továbbra is az ültetvények felé tart. – Vagy mégsem? – forgatta meg macskaszemeit az oroszlánhercegnő.

A fekete eb odarohant a krokikhoz, és nagy hangerővel csaholt a képükbe. A két kis élénkzöld mitugrász, mint ha meg sem rezzent volna a náluk jóval nagyobb állattól, és magabiztosan sziszegtek vissza rá, apró, éles fogaikat mutogatva. Végül is, hidegvérű fajhoz tartoztak. Sitrának nem igazán tetszett a gyerekkrokodilok nagyképűsége, így ő is felcsapott újakadálynak. Megállt Anu mellett, és keresztbe font karokkal lenézett a puffogó hüllőcskékre, akik érdeklődve szemlélték új ellenfelüket.

– Hát ti mégis mit akartok itt, törpék? – kérdezte tőlük a hercegnő gúnyolódva. – Húzzatok vissza a folyóba, mielőtt ebéd lesz belőletek! – Az „ebéd" szóra Anu abbahagyta a csaholást, és jóízűen megnyalta a szája szélét. Sitara fondorlatos vigyorral pillantott a vízi ragadózótanoncokra. – Rég ettem krokodilt. A nagyobbaknak rágós a húsa, de ti pont jó korban vagytok! – A kölyökkrokodilok tovább sziszegtek és tettek pár merész lépést az irányukba. A hercegnő megvonta a vállát. – Ti akartátok!

Megragadta az egyikük farkát, s mielőtt az a kezébe marhatott volna, akkorát lendített rajta, hogy szinte a folyó túlsó partja mellett csobbant a vízbe. Anu lelkesen vakkantott egyet. A másik kis ragadozó rögvest a farka után kapott, de cserébe az eb harapott az ő farkába. A krokodil teste visszahajlott, elhatározta, hogy azért is a kutyába süllyeszti hegyes fogait, Sitara viszont még időben megragadta a törzsét, és őt is visszahajította a Nílusba. Anu diadalmasan ugatott, a megmentett emberek pedig köréjük gyűltek gratulálni. Amikor pedig rájöttek, hogy nem holmi fekete párducvérűről van szó, hanem egy fekete oroszlánvérűről, magáról, a thébai hercegnőről, hálálkodásuk közepette mélyen meghajoltak*.

Miután az emberek kihálálkodták magukat, ami Sitarának titokban elképesztően jól esett, ő és Anu újra megpróbálkoztak az úszással. Oroszlánként gázolt be a folyóba, ami arra is jó mód volt, hogy ellenőrizze, a krokodilok visszahúzódtak-e saját területükre, a várostól messze. Selymes szőrét lágyan ölelte körbe a hűs víztömeg, miközben óriáshüllők után szaglászott, fekete kutyája lelkesen lebegett mellette. Azonban alig úsztak pár métert, virágok illatával keveredve váratlan macskavérűek szagát sodorta magával a langyos, folyami légáramlat. Kinézve a partra megpillantották a két, sárga alapon fekete mintás hímleopárdot*, amint a víz felé lopakodnak.

Remek, még ezek is! – bosszankodott magában Sitara, kicsit sem örvendve az érkezetteknek. Anuval kelletlenül kezdtek tempózni az eredetivel ellentétes irányba.

A Nílus lágyan fodrozódott a part mentén, mialatt a fekete nőstényoroszlán átvágott a felszínen lebegő színes lótuszok között és felkapaszkodott a füves-homokos partra. Nyomában a fekete kutya botladozott kifelé a folyóból, s párszor nedves tappancsai megcsúsztak a sárban. Sitara legszívesebben jót kuncogott volna magában a látványon, ám a két hím leopárdvérű megjelenése semmi jót nem ígért, idegesség lett úrrá rajta. Jót tudta ugyanis, hogy a két palotai alkalmazott felbukkanása csupán egyetlen dolgot jelenthet, mégpedig azt, hogy a nővére, a királynő hívatja magához. Az alig megvalósult fürdőzését siratva, fájdalmasan sóhajtott magában. Kutyájával kirázták éjsötét bundájukból a vizet, s közelebb léptek az őket fürkésző nagymacskákhoz.

Kezdetben mind a négyen mereven néztek egymás szemébe, s az idő pár pillanatra mintha megállt volna a délutáni Nap fényében. Anu remegett az izgalomtól, szenvedélyes csaholása elriasztotta a sekélyesben vadászó vízimadarakat és a fákon ücsörgő énekesmadarakat. A fekete nőstényoroszlán és a két hímleopárd kimért, rugalmas léptekkel köröztek, intenzív illatmintát véve egymásról, s így meggyőződve, hogy valóban arról a személyről van-e szó, akire számítottak. Az ösztönös szimatolást követően ismét megálltak egymással szemben, majd egyfajta ki nem mondott közös megegyezés hatására visszaváltoztak emberi formába.

Bal oldalon egy magas és izmos, sötétbarna bőrű férfi állt, Baako, az idősebb fivér. Haja rövid volt, göndör, és szinte teljes egészében homokszőke színű, kivéve a töveknél. Öccse, Jojo fél hüvelykkel lehetett alacsonyabb nála, kissé vékonyabb is, de izmos. Vállig érő göndör haját keskeny fonatokba fonva hordta, s a fonatok nagy része szőke, a többi sötétbarna színű volt, csakúgy, mint bőrszíne. A palotaőrség tagjaihoz hasonló fél lábszárig érő, homokszínű lenvászon szentit* viseltek aranyozott páncéllal, mellkas-, kar-, váll- és lábszárvédőket formájában, talpukat bőrszandál védte a forró homoktól. Barna íriszeik egy pillanat erejéig aranyszínű koronggá változtak, amire válaszul Sitara is megmutatta saját macskaszemét.

A hercegnő krémszínű ruhája és selymes, fekete haja most csurom víz volt, és szorosan a testéhez tapadtak. A folyóban való megmártózás eredményeként enyhe, ám összetéveszthetetlen hal- és mocsárszagot árasztott magából. Megjelenése nyilvánvalóan minden, csak nem hercegnőhöz méltó, mégsem zavartatta magát. Jojo és Baako igaz, hogy mindketten harmincas éveik elejét taposták, ám az udvar bolondjaiként híresültek el palota-szerte, az ő véleményüket kevesen tudták komolyan venni. Eme komolytalanságukat próbálta Sitara is kihasználni, amikor kihúzta magát, kisepert pár nedves tincset az arcából, és figyelemfelkeltően mély levegőt vett.

– Kedvenc palotaőreim, Baako és Jojo, micsoda öröm látni titeket! – trillázta tettetett vidámsággal.

– Hercegnő!

– Sitara Hercegnő!

– Felség! – köszöntötték a fivérek felváltva, és gyorsan fejet hajtottak.

– Igen, igen, ez lennék én, a hercegnő... – helyeselt Sitara. – Megtudhatnám, hogy miért jöttetek?

– Nos, igen... – kezdte Jojo, de tekintete akaratlanul a hercegnő átnedvesedett ruhájának mellkasi részére tévedt.

– Ne legyél már tiszteletlen! – mordult rá a bátyja, és lekevert neki egy taslit. Azt követően ösztönösen vette ő is szemügyre az uralkodói kebleket.

– De te sem! – vágott vissza az öccse, és ő is tarkón csapta fivérét.

– Ne ütögess! – követelte Baako.

– Te kezdted! – ellenkezett az Jojo.

– Elég már! – horkant fel Sitara.

– Igen, ö, hercegnő, befejeztük! – szabadkozott Jojo.

– Be – csatlakozott Baako, majd feltűnt neki valami. – Hercegnő... miért csöpög rólad a víz?!

– Mert a folyóban úszott, te tökkelütött kandúr! – oktatta ki az öccse.

– Azt én is láttam. De oroszlán formájában úszott.

– Ha a másik formádban csinálsz valamit, az ugyanúgy kihat az emberi formádra is. Erről jut eszembe... Mióta tudnak az oroszlánok úszni?!

– Szerintem nem tudnak – vélte Baako.

– Szerintem sem! – értett egyet Jojo. Összenéztek és szinte egyszerre rontottak a hercegnőre szenvedélyesen magukhoz szorítva. Sitara vörösödő arccal próbálta ellökni a félnótásokat magától, Anu pedig heves ugatásba kezdett.

– Meg fulladok, ti eszementek! – kiabálta a lány, és oroszlán erejét használva, felizzó szemekkel eltaszította őket magától. – Mégis, hogy mertek így ölelgetni?! Ha a nővérem megtudja, hogy hozzám értetek, azonnal száműz titeket!

– Jaj, bocsásson meg, hercegnő, kérem! – sóhajtotta Baako, majd ő és az öccse térdre borultak Sitara előtt.

– Kérem, ne mondja el a királynőnek! – könyörgött Jojo. – Csak annak örültünk meg, hogy a vízbe nem fulladt bele!

– Tudok úszni.

– Tud úszni! – hüledezett Jojo.

– De tud ám! – örvendezett Baako. – Mert nem fulladt meg.

– Jól van, jól van, csak hagyjátok ezt abba! – sóhajtott Sitara szem forgatva. – Nem beszélek a fojtogató ölelésről, most pedig... Felállni! – parancsolta, és a két fivér tüstént talpra pattant. – Szóval...? – érdeklődött türelmetlenül.

– Mi szóval? – értetlenkedett Jojo. Baako oldalba bökte.

– Bizonyára az érdekli, miért jöttünk érte!

– Értem jöttetek? – kérdezett rá Sitara.

– Igen, hát... – kezdte Baako, ám akkor figyelmét elterelte egy éppen arra szálló rózsaszín pillangó. Szemei arannyá változtak egy időre, miközben megnyalta szája szélét. – Hmm, fincsi!

– Á, fúj! – fejezte ki Jojo saját véleményét.

– Idefigyelnétek végre, ti oroszlánszomorító palotaszégyenei! – csattant fel Sitara. – Mi a teliholdért zavartatok meg a fürdőzésben?!

– Fürdőzésben? – vakarta meg a fejét Jojo.

– Azt nem a palotában szokás megtennie egy hercegnőnek?! – kontrázott rá Baako.

– Hát én ezt nem hiszem el! – mérgelődött Sitara, és égnek emelt tekintettel gyors fohászt intézett Básztethez.

– Micsodát? – érdeklődött Baako.

– Azt, hogy ennyire jóvágásúak vagyunk? – kérdezte Jojo, és bátyjával büszkén kihúzva magukat szőkés hajukba túrtak.

Sitarának most lett végleg elege a féleszű fivérek műsorából. El sem akarta hinni, hogy ez a kettő a híres-neves Zuberi klán nemesi származású tagja. Tett pár határozott lépést feléjük megragadva bárgyú tekintetüket, majd izzó macskaszemekkel mordult rájuk, mire a két fivér döbbenten hátrált meg.

– Mégis mi a fészkes fenét kerestek itt, ti bivaly eszű kócsagvadászok?!

– Mi, hát, ööö... – kapott a fejéhez Jojo.

– Hát a királynő küldött! – vágta rá Baako.

– Aha, hogy szóljunk neked, hogy gyere a palotába!

– Erre magamtól is rájöttem, ti agyrémek – sóhajtott Sitara. – Miért kellene a palotába mennem?!

– Talán, hogy vehess egy rendes fürdőt? – vetette fel Baako. – Bűzlesz, mit a romlott hal!

– Nem mondj ilyet, bátyám, illetlenség! – vágta hátba fivérét Jojo.

– De ha olyan a szaga, mint...

– Mint?! – kérdezte az oroszlánlány, tekintetében baljós lángok égtek.

– Nos, hát, épp az előbb mondtam – vont vállat Baako.

– Ne már srácok, ne csináljátok! – adta fel a harcot Sitara megenyhülve. – Ha nem beszéltek, nem megyek veletek!

– Na de muszáj velünk jönnöd! – erősködött Jojo. – A királynő a szívünkre kötötte, hogy a színe elé vigyünk.

– Miért is? – faggatta őket újfent a hercegnő.

– A lelkünkre, te félkegyelmű! – szidta öccsét Baako, és nyakon is csapta, Sitara kérdését ösztönösen figyelmen kívül hagyva.

– Mi?! – förmedt rá Jojo.

– A lelkünkre kötötte, és nem a szívünkre, te ostoba!

– De hogy lehet valamit a lelkünkre kötni?! Az nem olyan megfoghatatlan dolog?

– Na és a szívre hogy lehet kötni valamit?!

– Lehet, csak az elég fájdalmas dolog.

– Én nem érzek fájdalmat... – vont vállat Baako. Mostanra már egyiken sem tudták, mégis honnan kezdődött ez a vita és hogy hová volt hivatott tartani. Sitara tanácstalanul ingatta a fejét, majd hintázott életuntan egyik lábáról a másikra. Anu ugyanolyan értetlenül, kissé oldalra döntött fejjel figyelte a fivéreket.

– Az ostobák nem érzik a fájdalmat – jelentette ki Jojo.

– Akkor te nagyon lökött lehetsz, öcsém, mert nemrég mondtad, hogy kitűnően érzed magad!

– Na, jó, úgy látom, ezzel nem jutunk semmire! Inkább felkeresem a nővéremet – határozta el Sitara. – Mondja el ő, hogy mit akar, végül is az ő hibája, hogy ilyen értelmi kudarcokat küldött értem! Anu, gyerünk! – szólította fel a kutyát, aki lelkes vakkantással válaszolt. A hercegnő újból fekete oroszlánná alakult, és egyből elsuhant a Folyópart piac irányába, négylábú társa szorosan a nyomában loholt.

– Na, most jól itt hagyott minket – jegyezte meg Baako, elnézve a fekete oroszlán távolodó sziluettjét.

– Hé, te! – lökte oldalba Jojo. – Nem arra kért minket a királynő, hogy a világért se veszítsük szem elől?!

– Nem értem, mi szükség van a világ bevonására. A királynő csupán annyit mondott, hogy Szekhemré Tábornoknak fontos közölnivalója van a királyi udvarral, és erről a megbeszélésről a hercegnő sem hiányozhat!

– De említett valamit valamiféle új veszélyről is, nem?

– Fenyegetést mondott, nem veszélyt! – öklözte vállba öccsét Baako. – Na, induljunk utána!

– Induljunk, de gyorsan ám! – értett egyet Jojo.

A két fivér felvette foltos leopárd alakját, és szélsebesen a hercegnő és kutyája nyomába szegődtek. Olyan gyorsan szelték a Déli-folyónegyed kacskaringós utcáit, hogy szinte porzott a tömör, homokos föld a mancsaik alatt. Két utcával arrébb szerencsére sikerült beérniük a célszemélyeket, és onnantól együtt vágtattak tovább a Palota-negyed felé. Negyedóra sem telt belé, átrobogtak a Nílus felé húzott legdíszesebb, domború kőhídon, és máris felfelé ugráltak a széles sziklatömbökből épült lépcsősoron, mely a magasztos és terebélyes uralkodói rezidencia előkelő kapuihoz vezetett. Kicsivel a palota főbejárata előtt lefékeztek az árkádok alatt, s visszavették emberi formájukat, azaz egész pontosan Baako, Jojo és Sitara. Egy pillanatra még Anu is elhitte, hogy neki is tennie kell valami hasonlót, de utána rájött, hogy ő egyszerűen csak állati alakjában létezik.

– Szóval a lényeg, hogy a királynő látni óhajt, mivel Szekhemré Tábornoknak valami fontos közölnivalója akadt a királyi udvarral – magyarázta Baako a hercegnőnek.

– Igen, valamiféle veszélyről van szó! – tette hozzá Jojo.

– Fenyegetés! – pontosított újfent Baako.

– Mahado itt van?! – szűrte le a számára fontos lényeget Sitara, s kicsit összeszorult a torka, melyet nagyot nyelve igyekezett enyhíteni. – Már csak ez hiányzott...

– Neked hiányzott? – kérdezte Baako.

– Ó, hercegnő, szerintem a tábornokkal remek párost alkottok, még ha titokban ő főpap is! – jelentette ki Jojo.

– Nem igazán titkolja – jegyezte meg Baako. – De szerintem is szép pár lennétek.

– Elég már! – szisszent fel az oroszlánlány. – Eszem ágában sincs hozzámennem ahhoz a merev, szigorú, beképzelt... De inkább ki sem mondom! Ha ő itt van, az semmi jót nem jelenthet!

– A veszély... – kezdte Jojo, majd kijavította magát. – A fenyegetés szerintem sem jó dolog.

– Menjünk! – határozta el Sitara.

– Menjünk – helyeselt Baako, Jojo pedig szaporán bólintott.

Anu és a macskavérűek a főkapukhoz sétáltak. A világos szentit és páncélt viselő palotaőrök kérdés nélkül kitárták számukra a hatalmas, aranypántokkal össze fűzött kapufélfákat. Határozott léptekkel masíroztak át a résen, majd gyalogoltak keresztül az elegáns előkert térkövekkel kirakott, virágzó leanderekkel és legyezőpálmákkal szegélyezett ösvényén. Türkiz vizű, aranyhalakkal és lótuszokkal telepakolt díszmedence tündökölt középen. Azt elhagyva istenszobrokkal és cserepes növényekkel szegélyezett márványlépcsősorhoz érkeztek, mely már a palota belső épületébe vezetett. Odabent még két emeletet kellett megtenniük, s közben fényűző folyosókat átszelniük, hogy a trónterembe érhessenek, ahol sejtésük szerint a királynő várt rájuk.

– Senkinek se említsétek, hogy a Nílusban fürödtem! – figyelmeztette Sitara a Zuberi fivéreket útközben. Saruja talpa még nem száradt meg teljesen és kissé cuppogott a csillogó csempén, ahogyan haja és ruhája is nedves volt még. – Főként ne a nővéremnek!

– Na, jó, nem fogjuk! – egyezett bele Baako.

– Lakat a szánkon! – ígérte Jojo.

– Helyes! – felelte a hercegnő és nehézkesen sóhajtott. Talán legokosabb lenne lefürdenie és átöltöznie, mielőtt a királynő és a tábornok színe elé járul, ám sem kedve, sem pedig ideje nem volt hozzá. Érezte, hogy már így is őrá várnak, másrészről pedig... Mióta érdekli őt, hogy mit gondolnak mások a megjelenéséről?

*A leopárdvérűek megegyeznek a párducvérűekkel, néha a párduc, néha a leopárd szót fogom használni. Vannak fekete párducok/leopárdok és sárga alapon fekete mintás párducok/leopárdok; akik most megjelentek az utóbbi kategóriához tartoznak. A fekete oroszlánvérűek nagyon ritkák, szinte csak a királyi család tagjai azok, ezért a nőstény fekete oroszlánokat sokszor összetévesztik a fekete párducokkal.

* Szenti: szoknyaszerű ruhadarab, amit az egyiptomi férfiak viseltek

Dekád napjai (általam elnevezve):

1. Básztet napja (Bászet éjjele)

2. Ízisz napja

3. Hórusz-napja

4. Maat napja

5. Szekhmet napja

6. Hathor napja

7. Sobek napja

8. Thot napja

9. Ozirisz napja (Ozirisz estéje)

10. Amon-Ré napja (Amon-Ré nappala)