„Ha a másik nemhez tartoznál, még fiú lennél, és azt mondanám, hogy majd iszol sört, ha férfi leszel, és megkeresed a rávalót!"

A hercegnő hosszú és unalmas órákat töltött a holdtemplomban, s már késő délutánra járt az idő, amikor Bászthotep befejezte a beszédet. A nap sugarai ekkor már alulról törtek utat maguknak a főként kék, lila és ezüst színekben pompázó ovális üvegablakokon. Tara egy leplezett ám elkerülhetetlen ásítást követően illedelmesen búcsúzott nagyapjától, majd fellélegezve a kijárat felé szökkent. Úgy érezte, hogy az unalmat, amit a nagyapja kényszerből végighallgatott tanai okoztak, nem feledtetheti vele más, mint egy, a hold-negyed utcáin keresztülívelő, megfelelően hosszú és tartalmas séta.

– A tábornok... – szólt utána Bászthoptep, mire ő kelletlenül visszafordult, hogy nagyapjára nézzen.

– Mi van vele?

– Jó hatással van rád – jegyezte meg az öreg jelentőségteljesen, s fel sem tűnt neki, hogy nem a mágus számára jelentősebb, főpapi rangjára hivatkozott.

– Jó, biztos – motyogta maga elé Tara flegmán, majd folytatta útját a főhajón keresztül. Ám még mielőtt a kijárathoz érhetett volna, tekintete önkénytelenül is a templomban sorakozó számos macskát, nagymacskát és macskafejű-embertestű alakokat ábrázoló színes szobrokra és festményekre tévedt, akik mintha nagyapjához hasonló, mindentudó pillantássokkal illették volna.

Ezek csak szobrok és festmények! – győzködte magát Sitara, majd kirázta fejéből a feleslegesnek vélt gondolatokat, nekiveselkedett, és eredményesen sikerült kitárnia az egyik ólomsúlyú, ezüstösen csillogó, hieroglifákkal teleírt ajtószárnyat. A holdtemplomba a keskeny résen keresztül néhány pillanatig narancsos áradatként özönlött be az esti Nap fénye.

Odakint, a bejárat feletti timpanont tartó oszlopok között az utcára, s egyben a holdtemplom előtti kisebb térre vezető lépcsősor tetejéhez sétált, s végignézett a városon. A házak sziluettje kissé megváltozott a tőle balra lévő, lenyugvó nap fényének hatására, ám odalent az utcákon még nagy számban kavarogtak az emberek, az égen még mindig ott keringtek a sólyomvérűek is, de aranysárkányt most nem lehetett látni.

Közel a templomhoz, a lépcső alján pedig ott állt, az áramló tömegben szinte egyetlen biztos pontot képezve, egy nagyon is ismerős alak hosszú, törtfehér köpenyben, aminek hátát egy arannyal hímzett ankh kereszt díszítette. A férfi a hold-negyed főterét, s a közeli utcákat figyelte, mintha gyanús alakok után kutatna. Sitara már csak öltözékéből, és jellegzetes illatából is rögtön tudta, hogy a tábornok az. Sejtette, hogy a hosszú és kellemes séta lehetősége így talán elveszni látszik, mégis... szokatlan öröm és melegség öntötte el, ahogy tudatosult benne, hogy Mahado igenis őrá várakozott. Biztonságban érezte magát a jelenlétében.

– Mahado! – kiáltott oda a férfiak, hogy felhívja magára a figyelmét. Ő felnézett rá, arcán először komolyság tükröződött, minek helyét halvány mosoly és meglágyult tekintet vette át.

– Sitara! Végeztetek? – kérdezte a varázsló kimért hangon. A hercegnő bólintott. – Induljunk!

– Rendben! – felelte az oroszlán lelkesen, holott még azt sem tudta, hová igyekeznek. Leszökdécselt a lépcsőkön, miközben Mahado is közelebb lépett, és kezét nyújtva lesegítette az utolsó pár lépcsőfokról. – Milyen udvarias! – vigyorogta a lány, majd nagy levegőt vett, és felnézett az aljánál sárgába hajló halványkék égre.

– Mi ez a nagy sóhajtozás? – kérdezte Mahado, amikor elindultak a főtér északi vége felé. – Megint összevesztél a nagyapáddal? – vonta össze a szemöldökét.

– Nem – legyintette Tara. – Nem kell aggódnod, ma egészen jó kis cicuska voltam! – Mahado akaratlanul is mosolygott egyet a „cicuska" szón.

– Akkor, mi a gond?

– Csak jó lett volna egyet sétálni a negyedben, a piacon... Unom már, hogy az elmúlt napokban folyton rohannunk kell valahová – magyaráztaa hercegnő háta mögött összefont kezekkel, de amint kimondta a szavakat, már meg is bánta szavait. Úgy vélte, Mahado ezek után biztosan felhozza a tényt, hogy gyilkosokat üldöznek, és leszidja majd, amiért saját magával mer foglalkozni. Ám nem ez történt, hanem a mágus maga is sóhajtott egyet.

– Ez már igaz! Egy perc nyugtunk sem volt.

– Nem is kívánsz megszólni, amiért...? – hökkent meg Tara. Nem akarta hinni a fülének.

– Sétáljunk egyet! – egyezett bele Mahado, szinte vidámnak mondható hangon. – Közben elmesélheted, mit tanultál a délután folyamán!

– Tudtam én, hogy lesz valami buktató!

– Csak tréfáltam! – közölte a mágus, és a hold-negyedi piac felé vette az irányt. – Hagyjuk a tanokat későbbre!

– Tényleg? – csillantak fel a lány szemei.

– Rég ittam már egy jó kupa sört!

– Én is kaphatok? – szökkent lelkesen a férfi mellé Tara.

– Meglátjuk – felelte a tábornok sejtelmesen.

– Anu hol van? – jutott Tara eszébe, de nem aggódott különösebben. Tudta, hogy a mágus nem sodorná veszélybe a rábízott állatot.

– Nanánál hagytam – válaszolta Mahado. – Bár kissé aggódom, hogy felfalja az összes süteményt.

– Az nagyon is lehetséges – mosolyogta a hercegnő. – Anu imádja a nyalánkságokat!

– Nem csak ő! – sandított jelentőségteljesen a tábornok a mellette sétáló lányra.

– Na, most baj, ha szeretek enni?

– Én ezt nem mondtam.

Összenéztek, majd elmosolyodva hümmögtek egy sort, s belevetették magukat a piac forgatagába.

Tara és Mahado egy bő félórát töltöttek a piacon való nézelődéssel és sétálgatással, s Anu hiányában csak így, kettesben. Hétköznapi témákról beszélgettek, köztük az áruk csodálatos választékáról, s közben Taj és Ramira standjához is eljutottak. A tigrisvérűek kifejezték hálájukat Mahadónak a város, s ezzel együtt a thébai kereskedők védelmében tett fáradozásaiért, majd utána addig győzködték, míg kedvezményes áron vásárol tőlük két tigrisekkel, mandalával és indiai írásjelekkel díszített sálat.

Utána kettesben betértek egy kisebb, mégis város szinten színvonalasnak tartott fogadó éttermébe, ahonnan Tara szerint elképzelhetetlenül finom illatok áradtak kifelé. Az étterem egy nagyobb lakóház alsó szintjén foglalt helyet, ahol téglalap alakú, világos színű fából készült, fehér abrosszal borított asztalok és a hozzájuk tartozó négy–öt személyes padok sorakoztak. Világosságot asz asztalokra helyezett olajmécsesek, a falak mentén felakasztott olajlámpások és egy nagyobb csillár hosszú gyertyái szolgáltattak. A pincér egy fiatal, igen beszédes leopárdvérű fiú volt, mint kiderült, az étterem tulajdonosnőjének fiatalabbik fia. A konyha a pincében működött, az itt dolgozó alakváltók és emberek pedig az első emeleten aludtak, az étkezőhelyiség felett.

Mahado egy tojásos-zöldséges tésztás ételt rendelt gyümölcstállal, Tara pedig természetesen kecskecombot, magában. Mikor pedig később Tara beleegyezett, hogy nem kézzel, hanem evőeszközöket használva fog enni, Mahado még a söréből is adott neki pár kortyot. Azaz pár kortyot szánt a lánynak, de ő egyszerre lehúzta az ital harmadát.

– Melyik szótárban jelenti a néhány korty a kupa majdnem felét? – mordult a tábornok a lányra, mikor sikerült végre visszaszereznie tőle a literes poharat.

– Egyikben sem – vágta rá Tara könnyedén, s még elengedhetetlenül hozzátette: –, mivel a „korty" egy eddig meghatározatlan mértékegység, a „néhány" pedig meglehetősen pontatlan és tág kifejezés.

– Ezt ügyesen kimagyaráztad – sóhajtotta Mahado elismerően, s hamar meg is enyhült. – Hát, ezek szerint az én hibám, hogy nem fejeztem ki elég pontosan magam!

– Ne sajnáld! Nekem igazán jól esett ez a sör!

– Csak a nagyapád meg ne tudja, hogy leitattalak téged!

– Ugyan, én itatom le magamat!

– Nagyszerű – sóhajtott újfent a mágus.

– Jaj! – jutott valami Tara eszébe, mire Mahado érdeklődve nézett a szemébe.

– Mi az?

– Nanát és Anut is elhozhattuk volna ide!

– Az unokahúgom eltökélte, hogy éjszakába nyúlóan dolgozik, amiért a délelőttöt kihagyta – közölte Mahado. – Még csak nem is Dzsedkaré kérte rá, ám Nailah mindig is ilyen szorgalmas volt. Ha kérdeztük, sem jött volna el.

– Munkamániás egy bige – jegyezte meg Tara, de rosszalló pillantásokat kapott cserébe.

– Példát vehetnél róla!

– Ne kezd megint!

– Jó, nem kezdem.

– Na és Anu?

– Neki majd viszünk valamit – ajánlotta a mágus.

– Jó, akkor rendelek még egy kecskecombot! – jelentette ki Tara, és máris intett a felszolgálónak.

– Már így is hármat rendeltél – emlékeztette a mágus jelentőségteljesen. – Az egyiket vidd el neki!

– Na, jó – egyezett bele végül Tara, majd vágyakozva nézett újra a sörös kupára.

– Nem! – figyelmeztette Mahado. Közelebb húzta magához a sört, ám utána öntött az asztalukon lévő citrom- és narancskarikával ízesített vízből a lány saját poharába. – Most már ezt idd!

– Ha férfi lennék, már rég rendeltél volna nekem is egy kupa sört! – jelentette ki Tara bosszúsan.

– Ha a másik nemhez tartoznál, még fiú lennél, és azt mondanám, hogy majd iszol sört, ha férfi leszel, és megkeresed a rávalót!

– Ezek szerint nekem csak udvariasságból adtál?

– Mondhatjuk.

– Akkor... még nem voltál elég udvarias! – vigyorodott el ravaszul a hercegnő.

– Hidd el, veled igyekszem még annál is udvariasabb lenni, mint az elvárva van.

– Igen?

– Tamir egyszer megitta a poharamban lévő bort, mert nem volt kedve új üvegért lefáradni a pincébe. Nem arról van szó, hogy nem szeretek osztozkodni, de az ilyesmi merő tiszteletlenségnek számít.

– Mi történt vele?

– Legyen elég annyi, hogy többek között futott húsz kört az udvaron.

– Keményen őrzöd a piád, te, máguskám! – jegyezte meg Tara vigyorogva.

– Ez a kijelentés több helyen is kivetnivalót hagy maga után.

– Most akkor eszünk, vagy mondatot elemzünk?

Mahado megforgatta a szemeit, de hagyta, hogy ezúttal a lányé legyen az utolsó szó. Nagy levegőt vett, majd mindketten hozzáláttak a felszolgált ételek elfogyasztásához.

Hűvös szél verte fel a homokot, amikor a tábornok és a hercegnő végeztek a vacsorával és elbúcsúzva a pincérfiútól kiléptek a félhomályba burkolózott utcára. Rendesen beesteledett, amíg ők odabent tartózkodtak. Elhatározták, hogy benéznek Nanához, és ha esetleg időközben meggondolta magát, hazakísérik, így a nap-negyed felé folytatták útjukat. Természetesen ekkor már Tara kezében is ott volt a vászondarabba csomagolt kecskecomb, amit Anunak szánt.

– Nem, nem és nem! – erősködött Nana széles cseréptálban süteménytésztáját dagasztva, mikor Tara és Mahado megemlítették neki, hogy most már hazakísérnék. Anu ezalatt bőszen és hálásan lakmározott a sarokban a kecskecombból. – Nem mehetek most el, értsétek meg! – magyarázta a varázslólány. – Khalid még mindig otthon van a kicsivel és a feleségével. Már csak én és Khepri maradtunk a pékúrnak!

– Ez már igaz! – jegyezte meg Dzsedkaré, aki fiával együtt egy nagy fateknőben a másnapi kenyeret dagasztotta a közelben.

– Ez már igaz – sóhajtotta Khepri kimerülten, egy izzadságcseppet letörölve homlokáról.

– De ha a tábornok úgy gondolja, ideje hazamenned – folytatta Dzsedkaré –, akkor menj! Fiatal vagy még, hogy éjszakába nyúlóan dolgozz!

– A te döntésed – fordult Mahado unokahúgához, miközben Tara mellette kissé türelmetlenül, összefont karokkal várakozott.

– Nos... – sóhajtotta Nana szintén izzadságát letörölve, hisz ő is kezdett kimerülni. Majd végignézett a tőle még nehezebb munkát végző, nagy adag nyerstésztával küzdő két férfin. – Maradok!

– Felőlem – vont vállat Tara. – De mi megyünk, ugye, máguskám?

Khepri visszafogottan elkuncogta magát a kifejezésen, de apja diszkréten oldalba vágta, hogy ne legyen már tiszteletlen. Khepri tovább kuncogott, ám végül Nana is csatlakozott hozzá, majd a hercegnő, s végül Mahado is elmosolyodott.

– Ez a név már rajtam ragad, igaz? – kérdezte a mágus a lánytól egy beletörődő sóhaj kíséretében.

– Az már igaz – felelte Tara, s végül mindannyian elnevették magukat.

– Nailah! – lépett búcsúzóul unokahúga mellé Mahado, fivérien megérintve a vállát, minek hatására a lány a szemébe nézett. – A munkamorálod tiszteletre méltó. Küldeni fogok valakit a Rendtől, hogy kísérjen haza. Nem szeretném, ha az éjszaka közepén egyedül járkálnál, így, kérlek, ne hagyd el a sütödét, amíg a küldöttem meg nem érkezik!

– Rendben – bólintott Nana engedelmesen, s egyben hálásan. – Köszönöm. És azt is, hogy így gondolod. ...Remélem, anya sem fog leszidni...

– Iréne nem hinném, hogy bárkit is megszólna, amiért túlságosan sokat dolgozik. ...Igaz, én talán ebből a szempontból kivételnek számítok.

– Veled kapcsolatban csupán az zavarja, hogy keveset lát.

– Tudod mit? – jutott valami új a tábornok eszébe. – Ha hazaértél, mondd meg édesanyádnak, hogy holnap reggel én és a hercegnő nálatok reggelizünk!

– Tényleg? – csillantak fel Nana szemei.

– Igen – bólintott Mahado. – A dekád tízedik napja egyfajta szabadnap a Rendnél, így kevesebb dolgom akad majd.

– Egy újabb családi reggeli – jegyezte meg Tara sóhajtozva. – Hogy ez már megint milyen jól kezdődik...

– Anya biztos csinál majd szalonnás tojást! – biztosította barátnőjét Nana.

– Valóban? – nyalta meg Tara a szája szélét, majd ravaszul átkarolta Nanát. – Akkor számíthatsz rám!

– Meglehetősen önző hozzáállás – jegyezte meg Mahado a hercegnőre sandítva.

– Ugyan – legyintett Tara. – Nana ilyennek szeret engem!

– Azért néha lehetnél előzékenyebb – jegyezte meg a varázslólány.

– A „néha" olyan bizonytalan fogalom – vágta rá Tara.

Az égi mező tengernyi csillaga halványan izzott a város felett, amikor Sitara és Mahado már a thébai palota felé sétáltak. Anu lelkesen, ám már kissé kimerülten ügetett gazdája és a varázsló között, néha-néha egy-egy előmászó macskára felfigyelve.

– Ezek szerint ma is nálam alszol? – kérdezte a hercegnő, hangjában ravasz éllel.

– Nem nálad, csak a közeledben, hogy szükség esetén megvédhesselek – helyesbített Mahado.

– Kezdesz ebből rendszert csinálni – jegyezte meg Sitara. – Csak nem más oka is van, hogy így ragaszkodsz a palotához?

– Nem értem, mire akarsz kilyukadni – terelte a témát a mágus. Az oroszlánlány ekkor sóhajtott egyet és az égre emelte a tekintetét. Teljesen elbűvölte a galaxis ezernyi, csillámló fénye.

– Legalább az ég gyönyörű.

– Valóban. – Mahado a hercegnő példáját követve felpillantott a csillagokra. Vajon meddig ragyoghatnak még háborítatlanul? – kérdezte magától.

Nemsokára egy elágazáshoz értek a nap- és a palota-negyed határánál. Az egyik mellékútról egy kék és világos színekből álló, papnői öltözéket viselő nő haladt az irányukba, fejét és arcának egy részét tojáshéjszínű kendő borította. Anu izgatottan vakkantott fel és iramodott az alak irányába. Mahado és Tara lefékeztek, miközben az oroszlán is beleszimatolt a levegőbe.

– Ez az illat... lótusz és levendula – közölte Tara. – Ezek szerint...

– Írisz! – vágott a szavába Mahado, köszöntve nővérét. Bárhol felismerte volna testvére jellegzetes, mágikus auráját. A papnő, aki eddig Anu lelkes üdvözlését és nyalakodását fogadta némi simogatással, most felnézett a két ismerősre.

– Mahado, hercegnő! – köszöntötte őket lágy, örömteli mosollyal.

– Csak Tara! – erősködött az oroszlánlány dacosan összefont karokkal, mire Mahado alig láthatóan megforgatta a szemeit.

– Mi járatban? – lépett közelebb a mágus nővéréhez, aki ugyanígy tett, és végül átölelték egymást.

– A palotába tartok – felelte Írisz, kibontakozva az ölelésből, majd végigmérte őket. – Gondolom, ti is oda tartotok. –Mahado és Tara bólintottak, Anu pedig, aki immár mindhármuk körül sündörgött, helyeslően vakkantott. – Ez a kutya okosabb, mint az emberek hinnék – jegyezte meg Írisz elismerően.

– Volt kitől tanulnia – húzta ki magát Tara büszkén, ami Mahadót diszkrét köhintésre késztette. Ezen Írisz is elmosolyodott. Együtt indultak tovább.

– A nővéremet látogatod meg? – kérdezte Tara a főpapnőtől.

– Igen – bólintott Írisz.

– Vallási vagy magánügyben? – érdeklődte a fivére.

– Általában mindkettő – felelte Írisz, de némi bizonytalanság vegyült a hangjába, mintha elhallgatna előlük valamit.

– És most? – faggatta tovább Mahado, akit egyre jobban kezdett érdekelni a dolog.

– Nos... – sóhajtotta Írisz, majd rövid tétovázás után így válaszolt –, van pár fontos dolog, amit meg kell beszélnünk.

– Miféle dolgok? – kíváncsiskodott most Sitara.

– Politikai dolgok.

– Stratégiai ügyekben általában Horumesz ad tanácsot a királynőnek, vagy éppen a nagyapja – jegyezte meg Mahado.

– Horumesz is ott lesz – vallotta be Írisz –, és Bászthotep is.

Az oroszlán és a mágus is megdöbbentek, Mahado felvonta a szemöldökét, amíg...

– Állj, állj, állj, állj, állj! – kiáltotta Tara kezeivel hevesen hadonászva. – Megbeszélés lesz, éjszaka?! És engem meg kihagynátok belőle?! – prüszkölte felháborodva.

– Nekem sem szóltak – közölte Mahado kissé csodálkozva. – Írisz? – nézett magyarázatot várva nővérére.

– Ennek nincs köze az aranysárkányok ügyéhez... – bizonygatta a főpapnő. – Azaz... már régóta terítéken van, amit ma végleg megvitatunk.

– Mégiscsak a Rend Tábornoka vagyok – emlékeztette testvérét Mahado. – Nem gondolod, hogy hasznotokra lennék?

– Természetesen téged is beavatunk majd... – csitította fivérét Írisz. – Idővel... mindenki megtudja.

Mahado nem úgy tűnt, mint aki elfogadta volna az efféle választ, de Írisz komoly tekintete meggyőzte róla, hogy egyelőre ennyivel kell beérnie. Tara ehelyett újfent megsértődött a nővérére, amiért kihagyja egy fontos dologból, Anu pedig értetlenül fordította oldalra fejét miközben a három emberi lény arcát fürkészte. Végül Sitara szemében ravasz fény csillant, és a mágus tekintetébe fúrta az övét.

– Mi az? – hökkent meg Mahado, arcáról még mindig elégedetlenség sugárzott.

– Látod? Ilyen érzés, ha kihagynak egy döntésből! – közölte a hercegnő pimaszul jelentőségteljesen.

– A döntésre még nem került sor, a meghozásából hagynak ki – helyesbített Mahado szükségszerűen.

– Ne javítgass már ki folyton! – puffogta Tara.

– Te pedig ne gúnyolódj! – rótta meg a varázsló.

– Ti ketten összeilletek – jegyezte meg Írisz elmosolyodva, ám szúrós pillantásokat kapott cserébe. – Miért néztek így? – döbbent meg. Mahado és Tara nagyot sóhajtottak.

Anu békítően vakkantott párat, ami végül megtörte a kialakult feszült légkört.

– Egyébként... – próbált témát váltani Írisz, miközben Mahadóhoz fordult –, mi a helyzet a Rendnél? Vannak fejlemények?

– A délelőtt folyamán néhány kémem jelentést tett. Követték a fekete ruhás alakokat a dél-nyugati sziklás hegységhez, majd értesítettek engem... – fogott bele a történetbe Mahado, amit immár Tara is kivételes figyelemmel hallgatott.

...