„A bosszútól csak nagyobb lesz a fájdalmad."

Figyelmeztetés: trágár / +18 szavak és kifejezések!

Alexis némi sütemény elfogyasztása után visszavonult toronyszobájába, hogy megpróbáljon párat az éj közelgő eseményeiből előre látni. Egyelőre nem járt sok sikerrel. Davu Ozirével a mágusokat hívta ki az udvarra, ahol megtárgyalták, ki melyik csapat tagja lesz. Nia az ebédlő egyik hosszú asztalának közepére pattant fel, Mosi, Desta és Széth pedig a hosszú padra egymás mellé, míg Nala és Imani közbenjárásának hála a sakál és macskavérűek köréjük gyűltek. Ott Nia és vezértársai velük is ismertették feladataikat, és szintén beosztották őket csapatokba.

Imina és Horeth az ebédlő másik részében tájékoztatták a sólyomvérűeket a küldetésbeli szerepükről. Tamir ez alatt a harcosokkal együtt a többi csoport számára is előkészítette a fegyvereket, amiket majd magukkal visznek a küldetésre. Végül a mágusok és harcosok visszavonultak az ebédlőbe, és aki még nem tette, nekilátott a vacsorának. Elyaas és a sárkányok szintén az ebédlőben tartózkodtak. A sárkányfi sakálfülét bámulva merengett, ám elméjét lassan átszőtte egy bizonyos múltbéli cselekedete mialatt érzett bűntudat. Aaron, Daario, Daaliah és Daakary némi csevegés keretében a rendtagokkal ismerkedtek és a felszolgált ételeket élvezték már amióta befejeződött a megbeszélés.

Törékeny nyugalom volt ez, megsemmisülésre kárhoztatott csend a pusztító vihar beköszönte előtt.

Mahado újból tiszteletét tette az alkimistáknál. Pár tanonc segítségével fadobozokba pakolva az aulába hordták a küldetésre szánt üvegeket, fiolákat és kötszereket, amiket a lépcső mellett pakoltak le. Utána az ebédlőbe indult vezéreihez, hogy együtt megoldják az elosztást. Ám mielőtt hozzájuk jutott volna, felfigyelt a varázslólányra, aki az ebédlő egyik eldugott sarkában támasztotta a falat. Enyhén előre döntötte fejét, sötétbarna haja az arcába hullott, ám komor arckifejezését így sem tudta tökéletesen palástolni. A tábornok átszelte a termet, néhány embert eltolva az útból, kimért léptekkel sétált oda hozzá. A lány bár tudta, hogy közelít felé, makacsul továbbra is a földet bámulta.

– Odina! – szólította fel Mahado, amikor megállt pár lépésre tőle. – Hol van Davu? Rajtad kellett volna, hogy tartsa a szemét!

– Attól fél, hogy valami csúnyát teszek? – gúnyolódott a máguslány, s dühösen szikrázó tekintetét végül a férfira emelte.

– A te érdekedben remélem, hogy semmi ilyesmit nem tervezel!

– Hmpf! – morgolódott a lány egy ellenszenves fintort megejtve. Mahado mélyet sóhajtott, arcvonásai megenyhültek, s a szigorúság helyét bűntudat vette át.

– Sajnálom, ami a bátyáddal történt – mondta töredelmes, már-már bánó hangon, s kezét együtt érzően a lány vállára tette. Odina haragosan rázta le magáról érintését, és fújtatva fúrta szikrázó tekintetét a máguséba.

– És mit érek a sajnálatával?!

– Amikor megláttam, mire készül, nem gondolkodtam, abba pedig főként nem gondoltam bele, hogy az egyik emberem lehet az...

– Miért? Ha tudja, ki akar végezni a hercegnővel, nem öli meg hidegvérrel?!

– Utólag könnyebb okosnak lenni, igaz – sóhajtott Mahado, ám egy pillanatra sem kapta el a tekintetét. A lány szemeiben ülő minden haragot és bosszúvágyat derekasan tűrte. – Annyit mondhatok, hogy ha legalább sejtésem lett volna, talán adok neki egy esélyt, hogy magyarázattal szolgáljon.

– A fivérem már nem sokat ér vele!

– Tudom. Te viszont annál inkább. Máshogy is cselekedhettem volna Odion esetében, ebben igazad van. Nem szeretném újból elkövetni ugyanazokat a hibákat.

– Ó, milyen nagy szavak! – gúnyolódott a máguslány. – Ezzel nem teszi jóvá!

– Tisztában vagyok vele. Megelégszem azzal, ha rosszabbá nem teszem.

– Hm...

– Ezért kérlek, Odina, becsüld meg a második esélyt, amit neked megadtam!

– Legszívesebben bosszút állnék a fivéremért ebben a szent minutumban... – A varázslólány szemeiben zöld fény járt vad táncot, ám a mágus megőrizve hidegvérét, még csak izzó tekintetét sem viszonozta.

– A bosszútól csak nagyobb lesz a fájdalmad. Ám ha ragaszkodsz hozzá, elmondom neked, azzal állsz leginkább bosszút, ha élsz az ajánlatommal és továbbra is a Rendet szolgálod. Mert puszta jelenléted ezek után arra a hibára emlékeztet majd, amit tegnap este követtem el.

– Hmpf... Milyen... drámai... – sóhajtott Odina megvetően, ám Mahado nem vette fel a sértést.

– Most menj, és egyél valamit! Szükséged lesz az erődre...

– Nem vagyok éhes!

– Én pedig nem fogadok el kifogásokat! Indíts!

Odina megmakacsolta magát, ezért Mahado megragadta a karját és a lehető legkevesebb fájdalom okozásával ahhoz az asztalhoz vonszolta, ahol a vezérek is ültek. Lenyomta a padra, ahol a máguslány kelletlenül helyet foglalt, s tüntetően összefonta maga előtt karjait. A tábornok tekintetét ezután a vezérekre emelte.

– Nia, Mosi, Desta, Széth, Imina, Horeth, Tamir, Oziré és Elyaas! Titeket tíz perc múlva várlak az aulában! Elosztjuk a küldetésre szánt ellenmérgeket és elsősegély készleteket, amit az alkimisták összekészítettek!

– Rendben – bólintottak.

– Talán eddig nem adtam egyértelmű utasítást... – nézett Mahado most elsősorban Davura, Oziréra, Niára, Mosira, Széthre és Destára. – Nala, Imani és Odina nem császkálhatnak egyedül! Valaki mindig tartsa őket szemmel. Ha nem értek rá, jelöljetek ki valakit rá! Vagy... megteszem én! Davu, ezen túl kizárólag te felelsz Odináért! – A mágus bólintott. – Chikelu – nézett a Nia mellett helyet foglaló sötétbőrű oroszlánvérűre –, te Naláért vagy felelős! – Kelu engedelmesen bólintott. – Imani pedig... – Mahado tekintetével egy másik, megbízható sakálvérű után kutatott, majd megoldást várva Széth-re pillantott.

– Hatanub! – fordult Széth a tőle pár emberrel arrébb helyet foglaló sakálvérűhez. A kreol bőrű férfi lenyelte a falatot, amit épp rágott, és engedelmesen várta vezére utasítását. – Pillantsál már néha Imanira, nehogy elkóboroljon!

– Majd lesem rendesen! – biccentett az egyik fülében aranykarikát viselő sakál.

Mahado mély sóhajjal uralkodott magán, nehogy ostobán felhúzza magát a sakálok komolytalan beszédstílusán. Utána ő is helyet foglalt az asztalnál, maga elé húzott egy szabad tányért, majd húst és némi gyümölcsöt szedett rá. Közben szigorú pillantásokat küldött Odina felé, ösztönözve, hogy ő is tegyen hasonlóan. A lány egy ideig még vonakodott, ám végül magába tömött két érett fügét és három szem datolyát. A húsfélékre azonban még csak ránézni sem bírt, amit Mahado valójában megértett. A bátyját a szeme láttára ölték meg, normális, hogy a gyász elvette az étvágyát. Tulajdonképpen már annak is örült, hogy némi gyümölcsöt a lányba tudott parancsolni.

Miután végeztek az evéssel, amit a nagy összecsapás előtti utolsó vacsorájuknak is nevezhettek volna, a vezérek kivonultak az aulába. Elyaas sietve Mahado mellé tolakodott, s figyelemfelkeltés céljából kezét a vállára csúsztatta. Bűnbánó sárkányszemekkel kereste meg tekintetét, amit ő némi meglepettséggel fogadott.

– Elyaas. Mi az?

– Beszélni szeretnék veled... a jogarról, amit hoztam... még neked adtam... amikor kineveztek... – vallotta be a szőke töredelmesen. A tábornok nem tudta hová tenni a szavait átszövő megbánást és bűntudatot. Végül azt feltételezte, hogy Elyaas azért ideges, mert az éjelfek népe ősi ellenségei.

– A jogart nem vetjük be az éjelfek ellen! – tudatta barátjával. – Magamban elgondolkodtam ezen korábban, és úgy vélem, jobban visszaüthet, mint amennyit használna! Bezárva marad a pincében, ahogy eddig is volt!

– Jómagam is bölcs ötletnek tartom nem használni az erejét...

– Akkor nincs is értelme tovább firtatni ezt a témát – veregette meg csitítóan Elyaas karját a mágus. – A jogar nélkül is kiállunk magunkért!

– Ez igaz, de van még valami, amit nem árt, ha tudsz...

Mahado nagyot sóhajtott, majd komoly tekintetét a sárkányéba fúrta.

– Befolyásolja ez a csata kimenetelét? – kérdezte jelentőségteljesen.

– Nem hinném, csak...

– Akkor később elmondod! Most dolgunk van!

– Rendben – sóhajtott Elyaas lemondóan. Ő megpróbálta elmondani az igazat. Talán majd legközelebb...

Már éppen végeztek volna az egészségügyi muníció szétosztásával, amikor kivágódtak a főbejárat ajtószárnyai, s legnagyobb meglepetésükre Hatti és Imari léptek be azon. Az érkezettek kezdetben észre sem vették az aula sarkában egyezkedő vezéreket, hanem a legnagyobb természetességgel fordultak az ebédlő irányába.

– Mi a franc?! – esett le Mosi álla.

– Még van képük ideállítani?! – bosszankodott Oziré.

– Hogy nem ég le a bőr a képükről?! – háborgott Horeth.

– Majd kezelésbe veszem őket! – jelentette ki Nia izzó macskaszemekkel, s kieresztett karmai vészjóslóan csillogtak a fáklyafényben.

– ÁLLJ! – kiáltotta behatolókra Mahado. Ő és emberei egyszerre indultak, hogy az árulók ebédlőbe tartók útját elvágják. Imari és Hatti arcán hatalmas döbbenet jelent meg, s pár pillanatra meg is torpantak. Utána feszülten néztek farkasszemet a vezérekkel.

– Nocsak, kit fújt erre a szél? – húzódott gúnyos vigyorra Imina szája.

– Két mocskos árulót, akiknek annyi esze sincs, hogy elbujdossanak! – csatlakozott Széth.

– Áruló... ti meg miről beszéltek? – adta az ártatlant Hatti, ám hiába.

– HATTI! – förmedt rá Tamir, és máris odacsörtetett volna, hogy behúzzon neki egyet, ha Imina nem csúsztatja kezét izmos vállára a fejét csóválva.

– Még ne!

– Ugyan, biztos csak valami félreértés... – magyarázkodott tovább Hatti, ám Imari fáradt sóhaj kíséretében befogta a száját, majd undok tekintettel a vezérekre, elsősorban a tábornokra nézett.

– Azt hittük, meghaltatok – jelentette ki az áruló mágus szárazan. – Gondoltuk, átvesszük a helyeteket, amíg ti az Alvilág ösvényeit rójátok.

– Úgy tűnik, keresztülhúztuk a számításaitokat! Mindent tudunk! – közölte hűvösen az árulókkal a tábornok. – Nala mindent elmondott, ő, Imani és Odina újra a mi oldalunkon állnak!

– Nahát! – gúnyolódott Imari, s leereszkedően széttárta karjait. – És mihez kezdetek most?

– Azt ti a börtönben fogjátok kivárni! – felelte Mahado, s intésére aranyszínű bilincsek és az azokat összekötő láncok jelentek meg mindkettejükön. Hatti és Imari ellenkezni már nem is próbáltak, ugyanis Nia, Mosi, Desta, Széth, Tamir, Imina, Horeth és Oziré időközben körbevették őket. A tábornokkal együtt kilenc a kettő ellen harc lett volna, amiből csakis vesztesen jöhetnek ki, már persze, hacsak némi fondorlatot be nem vetnek.

– Azért még bánthatjuk kissé őket? – kérdezte Nia bosszúszomjasan karmait nyalogatva.

– Egy pillanat! – emelte fel kezét Mahado, s a két áruló mellé lépett. – Felajánlok nektek is egy utolsó esélyt! Ha most hajlandóak vagytok visszaállni hozzánk, leveszem a láncokat és segítségünkre lehettek az éjelfek lerohanásában.

– Milyen nagyravágyó tervek – élcelődött Imari. – Kösz az ajánlatot, de nem élnénk vele!

– A magad nevében beszélj! – mordult rá Oziré.

– Hatti? – kérdezte Tamir. – Ez az utolsó esélyed!
– Valóban? – mosolygott gunyorosan a harcoslány. – Milyen szomorú! – sóhajtott színpadiasan.

– És eljátszottátok az esélyeteket! – ingatta a fejét Mahado, szigorúan sóhajtva. – Vigyük őket a zárkába!

Oziré és Tamir az erejétől megfosztott Imarit fogták közre, Nia és Desta pedig Hattival tették ugyanezt.

– Bíztam benned – vette oda Imarinak Oziré.

– Az a te bajod – felelte a mágus kegyetlenül.

– Nem akartam elhinni, hogy áruló vagy – monda Desta Hattinak.

– Meglepődtél? – vigyorgott gonoszul a harcoslány. Nia ekkor sárga macskaszemeit villantotta rá. – Ostoba macska! – intézte most megvető szavait a leopárdnőhöz Hatti. Több se kellett Niának, éles karmaival végigszántotta a harcoslány arcát, karcolásai nyomán kicsordult a vér. Hatti haragosan vicsorgott a fájdalomtól. Megpróbált kitörni Desta fogásából, s mikor sikerült, a földre vitte Niát. A macskavérű nő hamar lelökte magáról, majd átváltozva, leopárd képében teperte le ellenfelét vicsorogva. – Nem félek tőled! – nézett Hatti merészen a leopárd tűhegyes fogaira, s annak vad tekintetébe.

– Nia, szállj le róla! – utasította Mahado. – Nincs erre időnk!

– Szerintem van – vágta rá Mosi, aki elégedetten figyelte, ahogy Desta is átváltozik, s ő sakálként mászik a földön fekvő, megláncolt harcoslány felé. Hatti nem is lehetett volna szorultabb helyzetben, mégis arcán letörölhetetlenül ott virított a lenéző mosoly.

– Végre – sóhajtott Tamir. Hattit képtelen lett volna megütni, hiába csalódott benne, túlságosan sok érzelmi szál fűzte hozzá, mint egykori társához. Ezért örült, hogy őt a nők vették kezelésbe. Ő maga ekkor a legnagyobb élvezettel húzott be egy akkorát Imarinak, hogy megingott a lábán. Ekkor Mosi sárga oroszlánként teperte le a mágust, majd Széth is fekete sakállá változott, és csatlakozott hozzá. Immár Imarit is két vérszomjas ragadozó szorította a földre. Horeth, Oziré és Imina végső soron elégedetten figyelték az eseményeket. Nem úgy Mahado, aki idegesen ráncolta a homlokát.

– Tamir és a többiek! Ezt mégis hogy képzeltétek?! – csattant fel a tábornok. – Nia, Desta, Mosi, Széth, azonnal változzatok vissza! – Horeth, Oziré, Imina, ne csak bámészkodjatok, hanem segítsétek fel a foglyokat a földről!

Az alakváltól kelletlenül leszálltak áldozataikról, majd felvették emberi alakjukat. Oziré és Horeth morgolódva felsegítette Imarit. Imina szintén kezét nyújtotta Hattinak, ám amikor ő dühös tekintettel nyúlt volna érte, egyszerűen elhúzta azt, így a harcoslány visszaesett a földre. Nia, Desta, Imina, Tamir és Széth jóízűen elnevették magukat. Mahado azonban csak bosszúsan a szemét forgatta, majd ő maga segítette fel a láncokba gabalyodó lányt a földről. A tekintetük összetalálkozott pár pillanatra.

– Azt hiszi, ezzel most újra jóban lettünk? – kérdezte becsmérlően Hatti, szemeiben baljós fény csillogott.

– A te érdekedben, remélem!

– Nem csak én táncolok pengeélen – rázta a fejét a lány ravaszul –, hanem maga is! Mit szólnának az emberei, ha megtudnák a kis titkát!

– Felesleges! – szúrta közbe Oziré. – Mahado már mesélt nekünk Zoanáról!

– Hm, a másik érintett – somolygott a harcoslány az altábornokra. A tábornoknak ez nem tetszett, ahogy az sem, ahogy Imari szája is hasonló, aljas mosolyba fordult.

– Sőt, ma délután én magam láttam el a baját annak az álnok boszorkánynak! – büszkélkedett Elyaas.

– És a bűnös – közölte hidegen Hatti. – Zoana másképp mesélte a dolgot. És képzeld, mi mást mesélt még nekünk!

– Nem érünk rá erre! – rázta a fejét Mahado. – Vigyük őket végre!

– Ó, csak nem a bűntudat kínozza, hogy így szabadulna tőlünk? – tette most fel a kérdést Imari. – Hisz napok óta elhallgatja az igazat a helyettese elől – sandított Ozirére –, hogy a barátjának falazzon! – pillantott Elyaasra.

– Mi a fenéről beszéltek?! – mordult rájuk Oziré. – Mi ez az egész?!

Mahado tekintete szintén elsötétült, Széth nagyot nyelt, Elyaas arcára pedig aggodalom kúszott. A sárkányfi félve pillantott össze a tábornokkal, majd sakáljával.

– Az nem lehet, hogy tudják, ugye? – kérdezte Elyaas elbizonytalanodva.

– Én nem mondtam senkinek! – fogadkozott Széth, majd a sárkánnyal Iminára pillantott.

– Ha arról van szó, amit sejtek, akkor tőlem aztán senki sem hallotta! – fogadkozott a sólyomnő. – Eskü!

– Mégis hogy lehetséges ez... – tanakodott Mahado. – Ha csak nem... Zoana pontosan tudta, hol keresse a hercegnőt! Már korábban is követhette a nővéreméket, és kihallgathatta a beszélgetésüket! Ha épp arról volt szó, akkor...

– Szent sárkányistennő! – sóhajtott Elyaas.

– Ez szopás – jegyezte meg Széth. – Na, de fogjuk be a szájukat gyorsan!

– Késő! – figyelmeztette Imina.

Imari éppen Oziréhez hajolt oda, hogy a fülébe súgjon valamit.

– Bizony – szólalt meg Hatti is, mielőtt Széth a szájára tapaszthatta volna kezét. – A szoknyavadász sárkányka durván összefeküdt az altábornok ártatlan, tizennégy éves kislányával! – közölte mindenkivel, mintha ez lenne az évtized botránya. Széth utána már nem is próbálkozott, mi értelme lett volna. – Ó, és ahogy Imari is épp most közölte az aggódó apukával – pillantott Ozirére, majd alattomos tekintete a tábornokon állapodott meg –, Szekhemré tábornok mindvégig tudott a dologról, ám, hogy sárkánykának falazzon, akit nyilván többre tart az altábornoknál, esze ágába sem volt közölni ezt a lány apjával!

A rendtagok elhűlve tátották a szájukat.

– Biztos hazudik – jegyezte meg Tamir.

– A helyzet az, hogy... – magyarázkodott volna neki Imina, ám Hatti most őt vette célba.

– És a sólyomvezér, Imina Horaha... szintén tudott a dologról! – jelentette ki Hatti. – Mi több... legutóbb ő és az altábornok lánya egyszerre töltötték az éjszakát a sárkánykával!

– Igaz ez? – förmedt a sólyomnőre Tamir, aki zavartan bólintott. – Nem hiszem el, hogy összefeküdtél egy ilyennel! – bökött a sárkány felé.

– Nem hiszem el, hogy egyiken sem szóltatok! – csattant fel Oziré. – Hogy voltatok képesek ilyesmit elhallgatni előlem?!

– Oziré, kérlek, hagy magyarázzam el! – közelített felé Mahado, ám ő felemelte kezét.

– Elmagyarázni?! – ordította az altábornok. – Hát tényleg igaz?! Nem is tagadjátok?! Egyiken sem...!

– Nem akarok hazudni neked...

– De attól még elfelejtetted megemlíteni, hogy ez az átkozott szoknyapecér elvette a kislányom ártatlanságát! Mégis mit képzeltél?! Mit képzeltetek?!

– Oziré, kérlek... – próbálkozott tovább Mahado.

– Az Aranysárkány Rend tábornoka falaz egy nyolcvan éves férfinak, aki rámászik egy gyerekre?!

– Nézd, ő is akarta... – kotyogott közbe Elyaas, ám az altábornok leintette.

– Veled is mindjárt számolok!

– Nem hinném, hogy azt szeretném... – húzódott szerelme mellé a sárkány.

– Megvédelek, sárkányfarok, de tudod, hogy egy ilyen mágus engem se perc alatt elintéz – sóhajtott Széth, és megszorította szerelme kezét.

– Hallatlan! Egyszerűen hallatlan! – üvöltözött Oziré. – Egy tizennégy éves lánnyal! Megront egy tizennégy éves kislányt, és te még őt véded, Szekhemré! Ráadásul az én lányomat?! Ezt mégis hogy képzelted?! Mégis mióta tart már ez a viszonyuk?! És te még mosolyogva nézted?! Az arcomba nevettél, hogy nekem fogalmam sincs róla!

– Engedj szóhoz jutni! Amint tudomást szereztem róla...

– Úgy döntöttél, hogy elhallgatod előlem! Remek! Noferut is azért kezdted tanítani, hogy rajta tartsd a szemed, nehogy elkotyogja a barátod szégyenteljes tettét?!

– Noferu kért arra, hogy ne mondjam el neked! – fakadt ki végül a tábornok. – Percekig könyörgött...

– Higgyem is el! Még ha így is volt, akkor sem ment fel a bűnösséged alól!

– Tudom. Tudom...

– Szóval tudod... és mit érek ezzel?! – fogta a fejét az altábornok. Mahado kihasználta az alkalmat, hogy végre tisztábbra mossa magát.

– Mikor megtudtam, hogy az a lány, akivel rajtakaptam Elyaast, a te lányod, s még csak tizennégy éves, rögtön arra kértem, hogy vessen véget a közte és Elyaas között lévő kapcsolatnak, amit végül meg is tett – szépített kicsit az eseményeken a tábornok. Azt mégsem mondhatta, hogy felvilágosította Noferut, hogy Elyaas számára nem volt több futó kalandnál s ő nehezen, de beletörődött ebbe. – Ő megkért, hogy ne említsem ezt neked... és akkor egyezséget ajánlottam neki. Egy dekádon belül elmondja neked, hogy mi történt... mégiscsak jobb lett volna ezt tőle hallanod, nem gondolod? Én csupán időt adtam neki, és ő nyilván csak a bátorságát gyűjtötte...

– Hazudik! – vágott közbe Hatti. – Valójában úgy szólt az egyezség, hogy csak akkor szólnak önnek, ha a lányáról kiderül, hogy megesett! A főpapnővel ma pont arról tanakodtak, hogy a kis Noferu vajon sárkánygyereket vár-e avagy sem!

– Igaz ez? – fordult a tábornok felé Oziré.

– Talán megbeszélte a dolgot a nővéremmel...

– Aki ma szintén itt volt, és ő sem szólt egy szót sem! És ezek szerint épp most hazudtál a képembe...

– Nem. Csak nem említettem meg mindent. Egy dekádot adtam Noferunak, mielőtt én mondom el... ám én csak akkor beszéltem volna neked, ha a lányod megesett, ez igaz. Más esetben... nem láttam értelmét közbeavatkozni.

– Szóval nem láttad értelmét?!

– Megtettem, amit kellett, Oziré! – biztosította Mahado. – Azonnal kérdőre vontam Elyaast, és higgy nekem, amit kapott, attól még napokig sajgott az arca!

– Ez igaz – vont vállat a sárkányfi.

– Emellett megtiltottam neki, hogy a jövőbe egy ujjal is a lányodhoz érjen, és hidd el, beleegyezett. A múlton már nem tudtam változtatni. Mire lebuktak előttem, már egy dekádja együtt voltak...

– Ezzel nem mented ki magadat! Ez a legkevesebb!

– Elyaas nem kényszerítette semmire a lányodat, amit ő nem akart volna megtenni – folytatta Mahado. – Erről megbizonyosodtam...

– És még ezt a sárkányt véded?! – dühöngött Oziré.

– Nézd, hibázott, de ő sem tudta, hogy mennyi idős a lányod. Bevallotta, hogy tizenhétnek nézte...

– Szóval ezzel minden meg van bocsátva?! És nézzem el azt is, hogy ribancnak nevezed a lányomat?! – puffogott az altábornok.

– Mégis mikor tettem ilyet?!

– Egy kéjencként utaltál rá, aki eljátsza, hogy idősebb a koránál!

– Nem azt mondtam, hogy eljátszotta, csak hogy nem került szóba a kora...

– És még hogy ő is akarta! Ezt kétlem! Kislány még!

– Most arra céloz, hogy Elyaas megerőszakolta volna?! – háborodott fel a tábornok is.

– Na de kérem... – ingatta a fejét a sárkány. – Én soha egy nőt sem bántottam még, vagy kényszerítettem bármire, amire ő ne vágyott volna!

– Hagyd, majd én! – hallgattatta el Mahado, s most már védekező helyett ő is támadóba váltott. – Megértem, hogy felkavar a dolog Oziré, engem is felkavart! Mégis a lehető legjózanabb döntést próbáltam hozni! Pont ezt akartam elkerülni, hogy egymás ellen forduljunk! És ez, hogy erőszaktevőnek nevezed a barátomat... ez már túlmegy minden határon! Elyaas talán meggondolatlanul és felelőtlenül összefekszik mindenkivel, aki a legkisebb érdeklődést mutatja az irányába ...

– Jól van, azért ennél kicsit válogatósabb vagyok! – motyogta a sárkány.

– ...De soha, mondom, soha nem erőltetné rá magát másokra, és végképp nem bántaná őket! Ostoba és felelőtlen, és eszébe sem jutott megkérdezni a lányod korát, vagy akár a családnevét, de nem bántotta őt, erre megesküszöm! Néith nevére mondom, ha még egyszer ilyesmivel vádolod őt, velem gyűlik meg a bajod!

– Ó, Mahi megvédett engem! – olvadozott Elyaas Széth-re pillantva.

– Nem érdemelted meg – sandított a sárkányra Mahado.

– Na, szépen vagyunk! – mérgelődött Oziré. – Ezek szerint őt választod?

– Nincs szó semmilyen választásról! – közölte Mahado szárazon. – A lányod fejét elcsavarta egy jóképú férfi, és boldogan adta magát neki. Az ő döntése volt, és ezt tiszteletben kell tartanunk. Ha téged ez mégis zavar, hogy ilyen korán tette meg, akkor mások helyett saját magadban keresd végre a hibát!

– Ezt meg mire véljem?!

– Már elnézést a kifejezésért, de Noferu összefekszik az első férfival, aki kedvesen mosolyog rá? Jól tudom, hogy Elyaas sem semmi csábítás terén, ám ha úgy érzed, hogy a lányod ostoba döntést hozott, akkor gondold végig, hogy ki nevelte ilyennek! Mert ha képtelen vagy megbékélni azzal, hogy ő így határozott, akkor csak magadat hibáztathatod!

– Miket beszélsz itt?! Alig engedtem ki a házból...

– És talán pont ez volt a baj! Végre kiszabadult onnan, persze hogy szeretne megtapasztalni mindent, amit csak lehet! Az ő hiányos ismereteivel pedig fogalma sem volt róla, mire vállalkozik, amikor Elyaas magáévá tette. Talán ahelyett, hogy mindentől elzárod, többet taníthattál volna neki arról, ami odakint várja!

– Kinek gondolod te magad, Szekhemré, hogy...?! – szorult sokadjára is ökölbe az altábornok keze. – Megnéznélek én téged, amikor az unokahúgodat dugja meg valaki!

– Gratulálok a kifejezésmódhoz! – rázta a fejét Mahado. – Ha pedig tudni akarod, Nailah már fel van világosítva mindenről. És azt is tudja, hogy vigyáznia kell a férfiakkal! Ellenbe te Noferut ostobán annyira óvtad tőlük, hogy rajtad kívül alig látott férfiembert! Azt se tudta, miért tiltod annyira tőlük, mégis mit vártál?! Hogy nem tör rá a kíváncsiság?

– Mond valamit – ismerte el Imina.

– Te csak meg se szólalj! – szűrte a fogai között Oziré. – Ha jól hallottam, a te kezed is benne van a dologban!

– Sokkal inkább az altestemben volt benne valami – vont vállat Imina.

– Ezt nem hallgatom tovább! – csattant fel Tamir és vöröslő arccal elcsörtetett.

– Jaj, várj már! – sietett utána Imina.

...