„Mint esős évszakban derült égből a villám."

„Egy tábornoknak nem kellene felesleges körökre pazarolnia az erejét!"

„Sakál vagy, hallgass az ösztöneidre! Mert jobban ismerik ők a világot, mint azt a te elméd felfogni képes!"

„Hallgass a megérzésedre, a szívedre, mert lényed mélye jobban ismeri a világot, mint azt ésszel felfoghatnád!"

„A rózsa is, bár mindenki féli tüskéit, gyönyörű, vérvörös szirmairól híres!"

Mosi és Desta oroszlán, illetve sakálérzékeiket bevetve fürkészték az előttük lévő járatrészt, s egyben követték rendíthetetlenül Sitara és Nia csapatának illatát. Mögöttük Mahado haladt az immár egész jó kedélyű, ám engedelmesen hangtalan Ekont támogatva. A sor végén pedig Hatanub és Sanura nézelődtek, az elöljárókhoz hasonlóan szimatolva. Hamarosan egy kisebb csoport léptei keltette zajokra lettek figyelmesek, amik tőlük pár fordulóra lehettek. Mosi és Desta óvatosságból lefékezve összenéztek, majd hátrapillantottak a tábornokra. Mahado mutatta, hogy maradjanak csendben, és füleljenek. Hirtelen azonban nem hallottak semmit, mert a léptek elhalkultak. Pár pillanat feszült némaság után a mágus megrázta a fejét.

– Lehet, hogy csapda, de nem érünk rá túl sokat várakozni. Mosi, Desta, mögém! – utasította embereit. – Én megyek előre, ti pedig óvatosan utánam! Sanura, vedd át Ekont! – kérte a mellé lépő oroszlánnőt.

Mosi és Desta engedelmesen bólintottak, miközben Sanura igyekezett a tábornoktól átvéve átkarolni a kereskedőt. Ekon épp készült volna közölni, hogy tulajdonképpen már egész késznek érzi magát a járásra, de bolond lett volna kihagyni egy ilyen alkalmat, hogy egy igazán kerekded és formás oroszlánnő átkarolja. Ezt Mahado is észrevette, a buja vigyort, ami szétterült a kereskedő arcán, miközben a Sanurát karoló karja egyre lejjebb, a nő feneke felé vándorolt. A nő a férfire mordult, de mielőtt szóvá tette volna a dolgot...

– Meggondoltam magam! – közölte Mahado hirtelen, s így minden szem őrá szegeződött. – Hatanub, te segítesz Ekonnak! Mosi, Desta és Sanura, mögöttem jönnek!

Az oroszlánnő megkönnyebbült sóhajjal lépett a tábornok mögé, míg a kereskedő lemondó sóhajjal támaszkodott a mellette várakozó sakálvérűre. Mosi és Desta csatlakoztak Sanurához, így, ahogy kérte, a mágus maradt a csoport élén. Kimért léptekkel elindult az eredeti irányba, s intett a többieknek, hogy kövessék.

Mahado kezeit varázslatra készen tartva haladt a csoport élén, a többiek hűségesen utána. A második forduló után viszont abba a váratlan látványba botlottak, amit a türkiz és lila fáklyafényben megcsillanó fekete és arany pengék nyújtottak. Hat ember fogadta őket felszegett karddal, amire Mosi, Desta és Sanura is kivonták aranyszín kardjukat, s kissé széjjelebb álltak, hogy ők is látszódjanak. Felvillanó arany macskaszemek, borostyán sakálszemek, rézvörös sólyomszemek, zölden izzó mágikus tekintetek és egy kék szikrákat szórós harcos tekintet találkoztak egymással. A szemek végül visszavették emberi színüket.

Mahado tekintete elsötétült, homloka neheztelő, s egyben gyanakvó ráncokba rendeződött, ahogy két mágusa körül a négy árulót felfedezte. Davu és Szatiah viszont nem tűntek úgy, mintha azok négyen bármire is kényszerítették volna őket. Jahi és Khari valahol kissé dacos, de legalább annyira bizonytalan tekintettel bámultak elsősorban őrá, másodsorban csoportjára. Horu és Horel pedig kifejezetten ártatlannak tűntek. A két csapat még egy ideig mereven szemezett egymással, míg végül Davu és Szatiah ösztönösen leeresztették a kardot, de a többiek a sokktól még mereven markolták azt.

– Szekhemré tábornok! – mondák végül mind a hatan, hangjukból meglepettség, s az árulókéból némi félelem sugárzott.

– Nia, Tamir és Sitara?! – kérdezett rá Mahado aggodalmasan, s kissé indulatosan az első három személyre, akiket Davu és Szatiah jelenléte eszébe juttatott.

– Jól vannak – felelete Davu, hogy megnyugtassa a tábornokot, aki ezek hallatára valóban le is csillapodott kicsit.

– Davu, Szatiah! – köszöntötte végül embereit.

– Tábornok – biccentettek a mágusok. Már készültek elmagyarázni, hogy a négy másik, akik velük vannak, tulajdonképpen már visszaálltak, de Mahado utánuk szinte azonnal távolságtartóbban fordult a másik négyhez.

– És akik elárulták a hazájukat!

– Khari! – morogta ekkor Mosi.

– Az a helyzet, hogy... – kotyogott volna közbe gyorsan az oroszlánfiú, ha nem vette volna észre a leghátul álldogáló bátyját. – Ekon?!

– Volt csoportom... – oldalgott ki a látótérbe a kereskedő.

– Ekon?! – döbbent meg a maradék öt csapattag.

– Pont érted indultunk vissza! – csacsogott Khari. Ám Mahado kezdte megelégelni a patthelyzetet.

– Le a fegyvert – intézte határozott szavait a négy árulóhoz –, vagy én tetetem le veletek!

– Azzal, hogy megkért minket erre, már nem éppen ön tetette le velünk a fegyvert? – kérdezte Jahi, de azért visszacsúsztatta kardját a tokjába. Hamarosan Khari, Horu és Horel is követték példáját.

– Tábornok – ragadta magához a szót ekkor Davu. – Érdemes tudnia, hogy ők négyen szintén visszaálltak a mi oldalunkra...

– Tulajdonképpen már tisztában voltunk vele – közölte Mahado, majd a kereskedő felé intett. – Ekon elmondott mindent, amit tudott. Én mégis szükségesnek tartom, hogy a szemembe nézve, őszinte hangon is kijelentsétek ezt nekem!

– Újra? – fújta Jahi unottan. – Már Niának is...

– Nia jól tette, hogy engedelmességi fogadalmat kért tőletek! – A tábornok szigorú hangja azonnal a harcosfiúba fojtotta a szót. – Azok után, amit tetettek, vagy éppen nem tettetek, nem álltatok ki hazátok mellett, ez a legkevesebb! Most pedig halljam! Gyorsan, mert nem érünk rá cseverészni!

– Le is térdeljünk megint? – sopánkodott Khari kelletlenül. Horu és Horel elgyötörten sóhajtottak.

Mahado tudta, hogy talán nem érdemlik meg a könnyítést, de sürgette őket az idő, s az igazat megvallva neki sem volt már türelme az efféle dolgokhoz.

– Nézzetek rám, és esküdjetek, hogy Egyiptom, Théba, és az Aranysárkány Rend oldalán álltok ebben a konfliktusban!

Khari és Jahi megkönnyebbülve, Horu és Horel felbátorodva fújták ki a levegőt.

– Esküszünk! – felelték valamivel lelkesebben, és kivétel nélkül őszintének ható hangon.

– Helyes! Most pedig ki vele! Hogy keveredtetek ide, és hol hagytátok a csapat második felét?! Miért mentek más úton?!

– Hááát – fogott bele Khari. – Az úgy volt, hooogy...

– Ne csak az időt és a magánhangzókat húzd! – dörrent a fiúra Mosi.

– Gyerünk, öcsém, kapd össze magad! – vigyorgott Ekon.

Khari újból szólni óhajtott, de Davu feltartotta a kezét, hogy ne tegye.

– Inkább elmondom én – döntötte el a mágus kurtán. – Egy sötét alagútban rejtőztünk el... kockázatos volt, de nem láttunk más megoldást...

– A két kutya berohant oda, a hercegnő meg utánuk – kotyogta el Horu.

– Nia meg a hercegnő után, nehogy baja essen, de akkor már mind mentünk – tette hozzá Horel.

– Újabb pont Sitara meggondolatlanságának – sóhajtott Mahado –, de jelenleg elhanyagolható részlet. A lényeget mondd! – kérte Davut, aki engedelmesen bólintott.

– Nia véletlenül lecsúszott egy meredek, csőszerű résen... inkább alagúton, ami egy másik folyosóra vezette, a hercegnő és Akhenmaat vezér pedig, szintén véletlenül utána. Én és Szatiah kifogytunk a varázserőből a fegyvertár...

– Igen, Ekon erre is kitért...

– Szóval nem tudtuk felhozni őket, ők pedig nem tudtak felmászni. Chikelu, Nala, Ekene és a kutyák hozzájuk csatlakoztak, mi pedig ezen az úton próbáltunk szerencsét, és visszafelé terveztük Ekont is megkeresni. Úgy tűnik, ebben ön előrébb jár.

– Mi van azzal, hogy senkit sem hagyunk hátra? – vonta fel a szemöldökét Mahado, de hangjában kevés neheztelés lakozott. – Ekon elmondta, őt miért hagytátok ott. Ti csak azért nem mentetek Niáékkal, hogy őérte vissza gyertek?

– Voltaképpen Meritpahet vezér felajánlotta...

– Tudod mit, ez nem számít! Nem most kéne ilyeneket felróni nektek! Nia, Tamir, a hercegnő és csapatuk ismeretlen ösvényeken bolyong egy idegenekkel teli barlangrendszerben! Azt döntsük el, mi legyen!

– Arra céloz, menjünk mind vissza? – érdeklődte Davu. – Ha ez lesz a parancsa, nyilván megtesszük, bár, mint említettem, erőnk híján épp kifelé...

– Mi is kifelé indultunk volna, amikor összefutottunk a tábornokkal – mondta Mosi. – De még mindig és valóban áll, hogy együtt erősebbek vagyunk!

– Ez igaz – bizonygatta Desta. – Ha engem kérdeztek, én Niaáék után mennék! Ha friss a nyom, követni tudjuk az illatot. Feltéve, hogy nem futunk újabb elágazásba és önmagát keresztező szagnyomba. – Összenéztek Mosival és Sanurával, majd mindhárman fáradtan forgatták meg szemeiket. – Ha tudnátok, mit össze szag-nyomkövettünk, hogy végre rátok akadjunk... azaz még pontosabban a hercegnőre...

– Talán tartogassuk az efféle eszme és élménycseréket későbbre – javasolta a tábornok, bár hangja javaslatnál komolyabban csengett. – Igaz, hogy együtt erősebbek vagyunk, de talán mégis itt kell meghúznunk a határt. Már a ti csapatotok is három embert vesztett, s Ekon is olyan komolyan sérült, amivel adott körülmények között már nem tudtatok mihez kezdeni. Az együtt erősebbek vagyunk még áll, ám most, hogy tudom, a hercegnő valóban jól és jó kezekben van, s Nia és Tamir több mint képesek őt életben tartani... Úgy vélem, célszerű lenne, ha a nagy többség mégis a kijárathoz indulna! Ha összefuttok a kékekkel útközben, a fő cél az legyen, hogy elmeneküljetek, és eljussatok a kijáratig. Ha követnek, amíg kitértek a támadásaik elől, nem gond. Ha sikerül kicsalnotok őket a barlangokból, az odakint várakozók majd a segítségetekre sietnek. Csak arra ügyeljetek, hogy épp bőrrel ússzátok meg! Senkit nem hagyunk hátra, ezúttal ezt tartsátok szem előtt a menekülésnél!

– Ahogy gondolja, tábornok – bólintott Mosi.

– Kit szeretne, ha kifelé indulna? – érdeklődte Desta, hangjából érződött, hogy ő ugyan legszívesebben maradna.

– Ekonnak mindenképp odaint a helye, azon kívül, hogy civilnek számít, még a sérülése utóhatásai gyengítik, sok vért vesztett. Khari, kísérd ki a bátyád, majd miután fedezéket kerestél neki, jelentkezz szolgálatra Imina és Horeth csapatainál!

– Igenis – bólintott Khari, egész hálás volt, amiért megengedték neki, hogy testvérével együtt távozzon. Máris bátyja mellett termett, s némi fivéri vállveregetés után átkarolták egymást.

– Davu, Szatiah! Varázsenergia híján valóban túl kockázatos lenne maradnotok, így ti is távoztok a lehető legrövidebb útvonalon. Jahi, Horu és Horel! Ti is jelentkeztek majd Horethnél és Iminánál, ha kijutottatok! Előtte viszont biztosítjátok Davu, Szatiah és Ekon biztonságos kijutását!

– Igenis. – A sólyomfiúk és Jahi csatlakoztak a kifelé készülő csoporthoz. Immár heten voltak.

– Sanura, Hatanub. Ti is jussatok ki, s útközben védelmezzétek a csoportot!

– Igenis, tábornok!

Mosi és Desta összenéztek. A tábornok még egyedül őket nem tette szóvá, ám ekkor törvényszerűen rájuk emelte tekintetét.

– A kifelé tartóknak szüksége van egy vezérre! Döntsétek el ti, ki tart velük, és ki tart velem! Mindketten értetek a nyomkövetéshez, így nekem tulajdonképpen mindegy! Vagy, ha mindketten kimennétek, akkor újból megkérem Hatanubot...

– Én szeretnék maradni! – vágta rá Desta azonnal.

– Maradok én! – ellenkezett Mosi.

– Nia a legjobb barátnőm...

– Nekem meg a macskavérű vezértársam!

– Nekem meg az alakváltó vezértársam!

– Én viszont nagyon aggódom érte! – erősködött Mosi.

– Miért, én talán nem?! – csattant fel Desta.

– Ostobaság volt nektek választást hagynom – sóhajtott Mahado, majd némi fejcsóválás közepette intett a sakálvérű férfinek. – Hatanub, te jössz velem! A kifelé tartóknak mégis két vezére lesz!

– Na de... – döbbent meg Desta.

– Szerintem nekünk nagyobb hasznunkat venné... – méltatlankodott Mosi.

– Való igaz, hogy fajtátok legjobb harcosai vagytok, ezért lettetek ti a vezérek. Viszont nekem most csak egy nyomkövetőre van szükségem, nem pedig erre a drámára!

– Miért csak egyre? – kérdezte Desta.

– Ha vészhelyzet esetén térugrani kényszerülök, csupán egy potyautast egyszerűbb, és könnyebb magammal vinnem, s nem utolsósorban kevesebb energiával jár.

– Ez igaz – mondta értett egyet Davu.

– Induljatok! – utasította a csapatot Mahado, hangja nem tűrt több ellentmondást. – Most! Odakint találkozunk!

Mosi és Desta belátták, hogy a lehetőségük elúszott, és nincs értelme tovább vitatkozni. A többiek kíséretében engedelmesen bólintottak, majd elindultak a Jahi által javasolt útvonalon.

Mahado intett Hatanubnak, aki máris magától értetődően beleszagolt a barlangi levegőbe, majd követte Niáék nyomát, amerre vezetett.

– Újból kettesben – jegyezte meg a sakál mellékesen, néhány fordulót követően.

– Csak akkor beszélj, ha feltétlenül szükséges! – morrant rá a tábornok.

– Na de ilyet kérni egy sakáltól?

– Hatanub!

– Befogtam – sóhajtott a férfi, s lógó, de azért szaporán szimatoló orral követe tovább a Niék által hagyott illatelegyet.

Mahado mély levegőt vett, hogy sikerüljön kissé lehiggadnia. Tudta, hogy meg kell őriznie hidegvérét, ám ez mostanra eléggé nehezére esett. Órák óta járták ezt a barlangrendszert, s úgy érezte, mintha végtelenné nyúló köröket futnának újra és újra, alkalmanként egymásba akadva, és megosztva a fejleményeket. Oziré csapatának sikerült elpusztítani a távtöltőt, de kiderül, hogy van egy másik, és most azzal próbálkoznak. Niáék elpusztították a fegyvereket, de ismeretlen ösvényekre tévedtek. Ő maga pedig úgy érezte, feleslegesen kering körbe-körbe, mivel még a hercegnőt sem sikerült utolérnie, akinek a kiszabadítása az eredeti feladata lett volna. Legalább a másik civil, Ekon már kifelé tart, Ekenéről, a harmadik túszról pedig kiderült, hogy már Nia mellett harcol.

A hercegnőre gondolt, majd Niára és Tamirra, s azért fohászkodott, hogy semmi rossz ne történjen a csapatukkal, amíg végre-valahára utoléri őket. Utána már véleménye szerint képes lenne kimenekíteni őket. Másodszor Oziré és Elyaas önként vállalt feladata merült fel benne, s remélte, sikerrel járnak majd, s ami talán még inkább foglalkoztatta, épségben kijutnak innen. Utánuk nővére jutott eszébe, s az ő önkéntes küldetése, miszerint megvédi ma éjjel a Holdtemplomot a hold papság tagjaival együtt.

Vajon Írisz hogy boldogul? Nailah és a többiek? Biztonságban vannak? Nailah vajon otthon maradt, ahogy kértem tőle? Csak azért imádkozott, hogy semmi bajuk ne essen, amíg ő ebben az istennőverte barlanglabirintusban bolyong egy elérhetetlennek tűnő célt hajszolva. S végül ott van Theodora, Théba királynője, akinek hűséget fogadott. Aki megkérte, hogy vigyázzon a húgára. Őszintén kívánta, hogy neki se kelljen másnap, vagy már ezen a napon csalódást okoznia, ha majd megérkeznek a palotába a hírek. Remélte, hogy Sitarával együtt ők maguk érkeznek majd meg a palotába, s hozzák a legalább alapszinten kielégítő híreket.

Percek múltán megérkeztek arra a részre, ahol Hatanub állítása szerint Nia, Tamir és Sitara illata véget ért a járatban, legalábbis elkanyarodott a fő iránytól. Mahado és Hatanub hamarosan felfedezték a szűkösebb, kör alakú, árnyak által uralt rést a barlangfalban, ahová a nyomok vezettek. Mély levegőt véve néztek össze, és indultak meg az üreg felé, amikor hirtelen legalább egy tucat kék katonát pillantottak meg feléjük masírozni. Élükön egy zömökebb, idősödő férfi haladt, aki magabiztossága mellett páncélja lila színével is kitűnt a többiek közül. Bár egyiken sem ismerték, Mahado sejtette, hogy valami vezetőféle lehet. Fehér haja vállát verdeste, szigorú, ellenszenves arckifejezése egyértelműen jelezte, hogy nem szándékozik tárgyalni a behatolókkal, még akkor sem, ha közös nyelvük lenne.

Mahado épp azon vacillált, hogy gyorsan beugorjanak-e a résbe, vagy kockáztassák meg az összecsapást, amikor a vezér döntött helyettük. Egy intésére emberei előkapták lézerfegyvereiket, s azzal indították lila fénycsóvák záporát a velük szemben állók felé. A mágus ösztönösen húzott fel egy széles, korong alakú zöld erőpajzsot a védelmükre. A lézernyalábok becsapódásai a pajzsformába öntött mágikus energiába mágnesen pulzáló zajokat keltettek. Ezt igyekezett Mahado túlkiabálni, amikor emberéhez fordul.

– Hatanub! – intett neki fejével, mivel a varázslat mindkét kezét igénybe vette. – Húzódj mögém!

A sakál engedelmesen bólintott, majd úgy tett, ahogy a tábornok kérte tőle. Mahado végül alakított a pajzson, amin zöld ragyogás futott végig, majd azt a folyosó átmérőjével megegyező méretben kiszélesítette, s izzó energiafalként küldte az ellenséges csoport ellen. Amikor elérte őket, az erőtér hatására a katonák hátra estek, köztük a zömökebb vezér is. Ám utóbbi szinte azonnal öltözékébe nyúlt, egy gránátot kapott elő, élesítette, majd a betolakodók felé hajította. Mahado csak azt látta, hogy egy tojás alakú, fekete fémből készült, rücskös felületű szerkezet landol előttük a földön, s pár pillanatig meglepetten néztek farkasszemet a vezérrel, akinek gúnyos vigyor ült ki arcára.

Az esemény váratlanul és gyorsan történt. A tojás alakú szerkezet szétrobbant, minden irányban táguló, gyilkos lila energiamezőt árasztva magából. Mahado csupán ösztöneinek, s hatalmas gyakorlatának köszönhette, hogy képes volt az utolsó pillanatban egy gömb alakú zöld erőtérrel körbevenni az addigra több láb szélesre nőtt lila energiahullámot. A lila energia vadul hömpölygött és cikázott a zöld erőtér belsejében, mindkét energiamező élénken izzott, akár csak a mágus egész teste.

Mahado titkon hálás volt az alkimistáknak, amiért a megvadult energiák e módon való kordában tartását egy félrecsúszott kísérletük folytán bő egy napja átismételhette, de mint akkor, ezúttal is érezte, hogy nem bírtja már sokáig. A lila energiatenger kitörni készült kezei közül, s morajlásából, minden rezdüléséből érezte, ha szabadon ereszti, elpusztít mindent a környezetükben. Elnyelni képtelen lett volna, az idegen, mesterséges energia darabokra szaggatta volna az auráját. Választás híján gondolt egyet, és a zöld gömböt előrelökve támadóik felé küldte a robbanásból származó energiatömeget.

A vezér, aki eddig kissé döbbenten, s legalább annyira bosszúsan figyelte a mágus tettét, most egy fura szerkezetet kapott elő, s azt maga elé tartva megnyomott rajta egy gombot. Hirtelen egy lila erőfal jelent meg előtte, s egyben csoportja előtt, és a zöld gömbbe csomagolt lila energiatömeg abba ütközött bele. A zöld erőtér megszűnt, az energia felszabadult, de a fal megvédte az éjelfeket. Mielőtt a valamivel távolabbról érkező lila energiahullámok visszacsaptak volna, Mahado egy zöld fallal zárta le saját folyosórészüket.

A robbanásból származó energia így végül a két erőfal közötti alagútszakaszon tombolta ki magát. A lökéshullám megrepesztette a falat, lerombolta a cseppkőoszlopokat, és nem utolsósorban hatalmas darabokat omlasztott le a plafonból. S bár az energia így el lett vezetve, a mennyezeten és falakon futó repedések továbbterjedtek, az erőfalakon túli részekre is. Hosszú szakaszon kezdett beomlani a folyosó, s ezt látván a vezér azonnal visszavonulóra intette embereit, és zsörtölődve elrobogtak abba az irányba, ahonnan érkeztek.

Pár nagyobb szikladarab az üreg bejáratát torlaszolta el. Mahado varázserejével el tudta volna mozdítani őket, ám idő szűkében voltak. Az egész mennyezet igyekezett rájuk szakadni, így végül megragadta a mögötte ácsorgó, döbbenetében száját tátó sakált. Mindkettejük testét zöld derengés vonta be, ahogy a mágus társával együtt térugrott a veszélyes területről.

Mahado és Hatanub odakint, a szavannán jelentek meg, ahol a tábornok még a behatolás előtt maga köré intette vezéreit, s átismételte velük a tervet. A tábornok szemének kellett egy kis idő, míg a fáklyafény után hozzászokik az éjjeli félhomályhoz, a sakál pedig, bár ő jól látott volna a sötétben, még a térugrás utóhatásaitól kótyagosan szédelgett mellette. Mahado így nem eresztette el, hanem továbbra is tartotta, mialatt mindketten mélyeket lélegeztek. Hatanub azért, hogy kavargó feje és gyomra kissé megnyugodjanak, a mágus pedig, hogy az események okozta sokkból és méregből kivergődjön.

– Tábornok! – hallották meg Imina hangját. Nem sokkal utána egy sólyom libbent kecsesen hozzájuk, majd vette fel újból egy nő alakját. – Minden rendben? – kérdezte a sakált karoló férfit.

– Ezt kielégítő őszinteséggel nem állíthatnám. Testileg rendben vagyunk. Térugrottunk, Hatanub még kicsit rosszul van tőle...

– Rosszul vagyok! – erősítette meg a sakál, miközben jelzés gyanánt szája elé kapta kezét. Mahado gyorsan félrelépve adott neki némi teret, így a férfi a közeli, kiszáradt bokor mellé okádott.

– Ah, fúj! – fintorgott Imina. – Elegáns visszatérés!

– Nem érünk rá a nyafogásra! – morogta Mahado. – Jobban vagy? – kérdezte valamivel tapintatosabban a sakált.

– Asszem... ennyi volt... – felelte a száját törölgetve Hatanub. – Bár a fejem még hasogat...

– Menjünk oda a többiekhez! – javasolta Mahado, s újból átkarolta társát. – Imina, mutatnád az utat? Nem szokott még hozzá a szemem igazán a kinti sötéthez!

– Persze – bólintott a sólyomnő. – Itt vagyunk nem messze.

– Miért nem csinál egy fénygömböt? – érdeklődte Hatanub a tábornoktól útközben.

– Az ellen úgy könnyebben felfedez minket, és elveszítjük a meglepetés erejét.

– Ahha... nagyon okos!

Hatanubot végül Mahado leültette a méretes majomkenyérfa tövébe. Imina, Horeth, Széth, Imani és Tale ekkor a tábornok köré gyűltek.

– Ezek szerint épségben kijutottatok – járatta végig tekintetét Mahado a két sakálon és a boszorkányon.

– Igen – bólintott Tale.

– Nem volt gond – felelte Széth.

– Néith-nek hála!

– Értesítettem a másik három osztag vezetőit – tudatta Horeth –, hogy állítólag jönnek a kékek.

– Csupán idő kérdése – bólintott Mahado. – Emellett egy másik, kissé megkevert csapat is úton van kifelé, Mosi és Desta vezetésével. Köztük vannak a fiaid, Horeth, továbbá Jahi és Khari, akik elárulták a Rendet korábban...

– Horu és Horel... szóval legalább életben vannak!

– A saját és a többiek elmondása szerint visszaálltak hozzánk, így ennek megfelelően fogadjátok őket! Ha valóban összecsapásra kerül sor, mindenkire szükségünk lehet!

– Így lesz – bólintott a sólyomvezér egyetértően, majd példájára Imina és Széth is.

– Kik vannak még a kifelé tartók között? – érdeklődte a sakálvezér.

– Davu és Szatiah Nia csapatából. Egy oroszlánnő Ozirééktól... az ő nevét nem sikerült megjegyeznem, és ennyi.

– Niáék többi embere? – érdeklődte Imina.

– És az altábornokék? – faggatózott Széth. – Sárkányfa... Elyaas?!

– Időközben kiderült, hogy Niáék előttünk találtak a hercegnőre, és a fegyvertárat is sikeresen elpusztították. Ám utána menekülniük kellett, és akkor kettéosztódva ismeretlen ösvényekre sodródtak. Amikor aztán összefutottunk Davuékkal, jobbnak láttam kiküldeni az embereimet, s újból Hatanubbal folytattunk a nyomkövetést...

– De akkor felbukkant pár pöffeszkedő éjelf – vágott hevesen a tábornok szavába Hatanub, aki mostanra egész jól összeszedte magát –, és az egyikük, aki olyan giccses, lila páncélban feszített egy fura fémtojást dobott hozzánk. Először ezt hittem, jobb híján ezzel próbált meg eltalálni... Gondolom magamban, hát jól elbénázta, mert két lábnyira előttünk ért földet. Utána, mint esős évszakban derült égből a villám, úgy robbant ki belőle a lila energia. – Széth és Imani egész élvezettel és izgalommal hallgatták Hatanub beszámolóját, Imina, Horeth és Tale már valamivel több fenntartással, Mahado szemöldöke pedig egyre magasabbra szökött. – Aztán a tábornok nagyon ott volt, és jól bezárta egy zöld gömbbe, amit visszaküldött a pimasz kékekre, de ők meg egy lila fallal védték magukat, és utána már mi is. Szóval a cucc valahol középtájékon robbant, beomlott a folyosó, a tábornok meg volt olyan jófej, hogy kimentsen. Mondjuk, kicsit rókáztam utána, de nem panaszkodom...

– Hatanub! – ragadta végül vissza a szót Mahado, hangja vészjóslóan csengett. – Kértelek, hogy ilyen udvariatlanul vágj a szavamba?!

– Nos, hát... – hápogott röstelkedve az említett. – Csak gondoltam szívességet teszek, és elmagyarázom nekik gyorsan!

– Valóban elmagyarázta – biccentett Széth, arcán sakálos vigyor bujkált –, csak épp amilyen izgalmasan fogalmazott, oly keveset értettünk belőle... Nem baj, Hatanub, értékelem a próbálkozást!

– Kösz, főnök!

– De most azért kérj elnézést a nagyfőnöktől is, mert ő már nem igazán érez hasonlóan!

Hatanub megbánó képpel fordult a mágushoz, aki bosszúságában már a fejét csóválta.

– Elnézést...

– Csak... te és Imani – szűrte a fogai között a tábornok kordában tartott idegességgel –, csatlakozzatok a többi sakálhoz!

– Rendicsek! – vont vállat Imani, majd karon ragadta az értetlenkedő Hatanubot, és a közelben összegyűlt kisebb sakálvérű csoporthoz vonszolta.

– Sakálok – sóhajtott Széth színpadiasan. – Mily nehéz velük az élet!

Mahado, Horeth és Imina ekkor még te mondod pillantásokkal jutalmazták.

– Ott tartott, hogy Niáék nyomát követték, de beomlott a folyosó – emlékeztette a tábornokot Tale előzékenyen.

– Igen. Még pontosabban Nia, Tamir és a hercegnő illatát, de így elveszett a nyom. A másik csoportról, az altábornokról és Elyaasról azonban nem tudok nálad többet – fordult Széth-hez, aki a válasz hatására menten aggodalmas arckifejezést öltött. – Valószínűleg a tartalék töltőt igyekeznek semlegesíteni, ahogy tervezték.

– Remélem, élve kijutnak – motyogta Széth. – Anubisz őrizze őket!

Mahado együtt érzően biccentett.

– Ön mit tervez, tábornok? – kérdezte Horeth.

– Átveszi a kinti osztagok vezetését, vagy visszamegy megkeresni a két elveszett csapatot? – tette hozzá Imina.

– Nos... mivel úgy vélem, ti jól boldogultok idekint, szívem szerint visszamennék. Ám fogalmam sincs, van-e értelme. Röstellem bevallani, de most úgy tűnik, eddig én tettem hozzá legkevesebbet az akcióhoz. Órák óta bolyongtam odabent, a hercegnő után kutatva, időnként összeakadva az embereimmel, erre kiderül, hogy még Sitara is többet tett hozzá az akcióhoz, amikor segített Niáéknak tönkre tenni a fegyvereket!

– A hercegnő is besegített?! – hökkentek meg a vezérek, főként Imina és Horeth.

– Bár, a tábornok nekem is említette, hogy a cicahercegnő valamiféle rejtélyes tűzerővel bír – mondta végül Széth. – Az ő vérmérsékletét ismerve, egyértelmű, hogy szerette volna kivenni a részét az akcióból.

– A lényeg, hogy elbizonytalanodtam – vallotta be Mahado. – Nem tudom, hol vennék nagyobb hasznomat. Elvégre, ha visszamegyek, és ezúttal sem leszek képes a nyomukra akadni... Egy tábornoknak nem kellene felesleges körökre pazarolnia az erejét!

– Nehéz kérdés – dünnyögte Horeth. – Az ön kivételes varázserejének egyértelműen hasznát vennénk idekint.

– Ahogy Niáék is, ha éppen a kékek fogságába estek! – vetette fel Imina. Széth szúróan nézett rá, de ő csak megvonta a vállát. – Mi van? Előfordulhatott ez idő alatt, nem?

– Jaj, de érzéketlenek vagytok mindketten! – szúrta le vezértársait Széth, majd Mahadó mellé lépett, barátian átkarolta és megértően megveregette a vállát. Kedvesnek szánt gesztusa mégis annyira meglepte a tábornokot, hogy pár pillanatra egész testében megfeszült.

– Széth! – villantotta rá zölden izzó szemeit, ám a gyengéd, mégis határozott érintés hatására, amit Széth vállára simuló tenyere nyújtott, lassan kezdett megenyhülni.

– Na, nyugodjon is meg, elég feszültnek tűnik! – fúrta szürke szemeit mélyen a mágus mentazöld szemeibe a sakál. – Előfordul, hogy mind elbizonytalanodunk egy-egy gyengébb pillanatunkban... Na, én tudnék mesélni arról, amikor rájöttem, hogy a férfiakat szeretem...

– Széth – szűrte a fogai között kissé türelmetlenül a tábornok. A sakál teljesen szembe fordult vele, s másik kezét másik vállára téve szinte karjai közé zárta a nagyjából vele egy magas, nála valamivel erősebb testfelépítésű férfit. A mágus jelenleg képtelen volt eldönteni, értékelje-e a sakál gesztusát, vagy szólja meg érte.

– Látja, pont erről a feszültségről beszéltem! Nem tesz jót a vonásainak... meg az ítélőképességének sem!

– Ebben igazad van... – sóhajtott Mahado.

– Ez az, lélegezzen mélyeket!

A tábornoknak nem tetszett, hogy egy beosztottja utasítgatja, de el kellett ismernie, hogy a sakál valóban csak segíteni óhajt a sajátos módján, így végül eleget tett a kérésnek. Hosszú és mély lélegzetvételekkel nyugtatta meg magát az éjjel folyamán sokadjára.

– Na, látja, máris jobb! – bizonygatta Széth. – Na, most pedig hadd adjak én is egy tanácsot, mint ön korábban nekem! Azt javasolta, hogy komolyodjak meg, felteszem, ezzel arra célzott, hogy használjam az eszem. Ezt igyekszem betartani, most mégis azt jutott eszembe, amit anyám tanított nekem. Azt mondta, sakál vagy, hallgass az ösztöneidre! Mert jobban ismerik ők a világot, mint azt a te elméd felfogni képes!

– Ezt szép emlék, Széth, azonban én nem alakváltó vagyok, nekem nincsenek állati ösztöneim.

– Állatiak nincsenek, de ösztönei mindenkinek vannak! A nem-alakváltók esetében így hangzik a fordítás: Hallgass a megérzésedre, a szívedre, mert lényed mélye jobban ismeri a világot, mint azt ésszel felfoghatnád!

– Fú, ez igazán művészen hangzik – jegyezte meg Imina.

– Elég sokat gondolkoztam rajta – vigyorgott Széth. – A lényed mélye az aurát és a lelket is jelenti egyébként. Közben arra is rájöttem, hogy egy igazi költő veszett el bennem!

– Ez utóbbin vitatkozhatnánk – akadékoskodott Horeth.

– De nem most! – morgolódott Mahado. Széth ekkor jelentőségteljes tekintettel visszafordult hozzá.

– Ön pedig ne zsörtölődjön úgy, mint jó öreg Nefretanub bácsikám, hanem fogadja meg a tanácsot! Magát ismerve, ha elbizonytalanodik, az egyet jelent azzal, hogy az elméje bizonytalanodott el, és nem találja az ésszerű megoldást. Akkor hallgasson a szívére és megérzéseire!

– Nagyon sokat hallgatok rájuk, ha tudni akarod!

– A magánéletben talán, de nem a munkájában!

– Mert ez így helyes – állította komoly meggyőződéssel Mahado.

– De nem mindig az! Néha a magánéletben sem árt ésszerűen gondolkodni, ezt én is kezdem belátni... – gondolt vissza Széth arra, amikor puszta személyes bosszúból rátámadt Afolabira, vagy még nyolc napja nekiesett Elyaasnak az udvaron, amiből anno a tábornok mentette ki.

– Ezt jól teszed.

– De ha néha a magánéletben kell a gyakorlatiasság, akkor a munkában is hasznát vehetjük a megérzéseknek. Csak... nézzen a választásra más szemszögből! Ne a kockázatot lássa mindig, hanem hogy mit érez helyesnek! A rózsa is, bár mindenki féli tüskéit, gyönyörű, vérvörös szirmairól híres!

– Tiszta költő vagy – ingatta a fejét Imina.

– Ugye? – vigyorgott az említett fél.

– Rózsa... – ismételte ellenben Mahado, s ahogy eszébe jutott a dolog, alapjában értékelte újra magában a helyzetet. Most ő volt az, aki megragadta a sakált, s izgatott tekintetét az övébe fúrta. – Széth, te egy igazi zseni vagy!

– A költő talán jobban képvisel, de az eszességet is elfogadom...

– Nem. Rózsa! – ismételte a mágus hevesen. – Amenet rózsája! Hogy az istennőbe is felejthettem el egy istennő ajándékát?!

– Ironikus kijelentés, mi? – jegyezte meg Imina.

– Amenet rózsája... Anubisz is említett valami ilyesmit búcsúzáskor – mondta Széth.

– Ti nem tudjátok, mert, amikor kaptam a Nyugat-istennőtől, ti még a bűbája alatt álltatok – magyarázta Mahado. – Egy spirituális energiából álló ajándék, ha jól értelmeztem, ami elvezet ahhoz, akire legjobban vágyok!

– És a hercegnőre vágyik legjobban? – érdeklődte Széth, s kíváncsi, fürkésző tekintetében Imina is osztozott.

– Jelenleg... azt hiszem, igen!

– Akkor, el van döntve! – csapta össze kezeit a sakál lelkesen. – Menjen, keresse meg a kis tüzes cicáját!

– Tisztelet, Széth! – kifogásolta kifejezésmódját a tábornok. – Mégis csak Théba hercegnőjéről beszélsz!

– Azt se tudja, hogy róla beszélünk.

– Igaz. – Mahado beletörődően sóhajtott, magabiztos, mentazöld tekintete, komoly arckifejezése új elhatározódásról árulkodott. – Horeth, Imina, Széth, Tale! Ha bárki kérdezi, elmentem megkeresni a hercegnőt és Niáékat! Ha őt biztonságba helyeztem, és Elyaas és Oziré csapata addigra nem ért ki, akkor őket is megpróbálom megtalálni!

Az említettek bólintottak, s ahogy ez megtörtént, a tábornok lendületesen hátat fordított nekik, tett pár rugalmas lépést az ellenkező irányba, majd teste élénkzöld aurába burkolózott, léptei a semmibe vesztek.

Sziasztok!

Na, engem is elért a vizsgaidőszak, úgyhogy mostantól ritkábban tudom hozni a részeket. Pár előzmény van meg, lehet azokkal folytatom majd, vagy ahogy elkészülök. A következő két rész most a régebbi rendszer szerint, pénteken és szombaton érkezik :)

Puszi mindenkinek :)