„Egy ilyen ismeretlen, beláthatatlan sötét lyukban tengernyi veszély lapulhat!"

„A macskák önző lények, ezt kár lenne tagadni. (...) És nem szeretik, ha sértegetik őket!"

A kissé megfogyatkozott, korábban népes csapat tagjai Niával, Tamirral és Sitarával az élen hanyatt-homlok menekültek üldözőik elől. Veszedelmes sebességgel lila fénycsíkok suhantak el fejük mellett. Legtöbbet sikeresen elkerülték, így a lézernyalábok a barlangfalba s az útjukba kerülő cseppkövekbe csapódtak, a kőzet egy részét éles robajjal lerombolva. A kanyargó járatok labirintusában a kékek lassacskán utolérték őket, ők pedig túl kimerültek voltak egy újabb közelharchoz a felfegyverkezett idegenekkel. Khari, aki idővel felzárkózott Nia és Tamir mellé, végül egy árnyékba burkolózó járatot fedezett fel az aktuális folyosó közeledő szakaszán.

– Nia! Arra! – mutatott az alacsony mennyezetű, körszerű bejáratra, aminek mélyebbi szakasza a sötétségbe veszett. Anu és Zara is felfigyeltek az átjáróra, s ők rohantak be oda először. Hirtelen élesesen vakkantásokat hallattak, ugatásuk hamar távoli visszhangba veszett.

– Anu, Zara! – kiáltott utánuk Sitara, s a két vezért és Kharit is lehagyva pár hosszabb futólépéssel bevetette magát a résbe.

– Sitara! Várj még! – kiáltott utána Nia, de már késő, a hercegnőt elnyelte a sötétség. A csapat végül a körszerű lyuk előtt lefékezett, s mind Nia és Tamir mögött tömörültek fel. Meritpahet macskaszemeit előhozva fordult hátra hozzájuk, mialatt a kékek léptei már vészesen közel jártak. – Elrejtőzünk itt! – döntötte el Nia, s határozottan intett a csapatnak. – Utánam! Az alakváltók használják az éjjellátást, és segítsék a többieket!

– Ami tulajdonképpen csak engem, Jahit és a mágusokat jelenti – dörmögte Tamir. – Mi is boldogulunk – felelte, majd Nia után belépett a résbe. Még a leopárdnőnek is le kellett hajolnia, hogy ne verje be fejét a mennyezetbe, a nagydarab harcos pedig kénytelen volt teljesen összehúzni magát. Alig tett pár lépést, hirtelen megtorpant a sötét, szűkös járatban. Egy vékonyabb, izmos kar nyúlt felé, majd a kecses ujjak meglepő erővel szorultak csuklójára, és kezdték befelé húzni. – Nia, nem kell vezetned! – méltatlankodott a férfi, de azon nyomban, ahogy büszkeségből kiegyenesedett volna, beverte fejét a mennyezetbe. – Au!

– Pofa be és kövess! – sziszegte hátra neki Nia. – Nemsokára kiszélesedik a járat.

– Mennyi az a nemsokára?! – Tamir idegesen meresztgette szemeit, de bárhogy próbálkozott, szinte semmit sem látott elmosódott ébenfekete, grafitszürke vagy éppen koromsötét foltokon és sziluetteken kívül. Türelmetlenségére Nia pusztán egy halk morgással válaszolt, s tovább vonszolta maga után.

A vezérek belépése után Nala sebesen karon ragadta Davut, lehajolva léptek be a sötétbe, ahol a leopárdlány már maga után vezette a mágust. Chikelu gyorsan a karját nyújtotta Szatiah-nak, majd amikor a varázslónő belekarolt, követték az előttük haladókat. Mögöttük Horu és Horel kapkodták lábaikat, akiknek rézvörös sólyomszemeik szintén átláttak az éjjeli sötétségen. Jahi kissé elbizonytalanodva állt az árnyas és rejtelmes átjáró előtt. Khari és Ekene összenézetek, végül az oroszlánfiú indult meg először, de Ekene kielőzte, s mély sóhaj kíséretében megfogta a harcos kezét. Jahinak megdöbbenni is alig volt ideje, mert Ekene máris tuszkolta be a járatba, majd mellé furakodva vezetni kezdte odabent. Khari utolsóként lépett a lyukba, s a sötétség még épp időben nyelte el, alig egy pillanattal az előtt, hogy a kékek megérkeztek az adott folyosószakaszra.

Legalább húsz métert kellett összegörnyedve haladniuk a szűkös járatban. A macskavérűek legszívesebben átváltoztak volna nagymacska alakjukba, hogy könnyebben haladjanak, de Khari kivételével mind valaki mást vezettek, így végül csak a fiú zárta a sort puhán lépkedő, dús sörényű oroszlánként. Amikor egy kicsit tágasabb részre értek, azok, akik láttak a sötétben, megpillantották a rájuk váró Sitarát és a két kutyát. Itt már kiszélesedett és magasodott annyira a járat, hogy bár óvatosan, de kiegyenesedve és páronként egymás mellett tudtak haladni. Anu és Zara végül ugatással is üdvözölték a többieket, amire a rosszul látó Tamir, Davu, Szatiah és Jahi önkénytelenül is összerezzentek. Az őket vezetők megmosolyogták a dolgot, de végül nem tették szóvá.

– A hercegnő és a kutyák már itt vannak – suttogott át a sötétségen Nala Davunak, szavait a visszhangzó csendben végül mind jól értették. A csapattagok megkönnyebbülten lélegeztek fel, mialatt az alakváltók eleresztették a többieket. Bár a látási viszonyok cseppet sem javultak, úgy tűnt, itt megpihennek kicsit.

Nia szinte azonnal a hercegnőhöz lépett, és dühösen megragadta a karját. Sitara felszisszent az kemény szorításra.

– Azt mondtam, várj még! – tolta le az oroszlánlányt, neheztelő hangja keményen hasított a pangó némaságba. – Egy ilyen ismeretlen, beláthatatlan sötét lyukban tengernyi veszély lapulhat!

– Ugyan már! Nem tengeralatti barlangban vagyunk, hanem a Nepthüsz-gerincben... – Nia ujjai erősebben szorultak a karjára, így felszisszenve hozzátette. – A kutyák után jöttem, mert aggódtam értük!

– Ha azt parancsolom, hogy várj, akkor várni fogsz rám, megértetted?! Nem szeretnék még egy ilyet!

– Miért, mit teszel... – pimaszkodott volna ösztönösen a hercegnő, ám még a sötéten keresztül is jól látta Nia baljósan villámló macskaszemeit, amit feszült morgás követett. Megszeppenve nyelt egy nagyot, s máris visszafogta magát. – Vagyis, elnézést! Majd igyekszem jobb cica lenni!

– Ahányszor ezt megígérted nekem... – Nia fejcsóválva eresztette el a hercegnőt. – Mélységes elismerésem Szekhemrének, amiért még nem vesztette el minden türelmét melletted!

– Na de, most ezt miért...

– Hallgass! Gondolkodnom kell!

Nia a fejét törve tett pár óvatos, macskás lépést előre a sötétségbe, mialatt a korábbi párok halk sugdolózásba kezdtek. Egyedül Sitara fonta össze tüntetően maga előtt karjait, már sokadszorra. Tulajdonképpen nem tudta utálni Niát, amiért ilyen keményen viselkedett vele, és ez bosszantotta a legjobban. Egy része még mindig kedvelte a leopárdnőt, a másik pedig újra és újra elfogadta, hogy szigorúsága az, amit a helyzet és körülmények valóban megkívánnak. Mégis... még saját maga is meglepődött a tényen, hogy minél többet oktatta ki Nia, annál inkább vágyott arra, hogy bár Mahado tenné ezt vele.

Sitara azt kívánta, bár a mágus lenne az, akivel együtt elkeveredtek ebben az átkozott útvesztőben, s együtt próbálnak meg utána kijutni belőle! Mert egyvalamiben biztos volt, még pedig, hogy Niának szinte mindenben igaza volt. S így igaza volt abban is, hogy Mahado sokkalta türelmesebb volt vele. Talán ő azért sem szidta volna úgy össze, mert meggondolatlanul berohant egy sötét járatba. Bár... az igazat megvallva ez csupán részrehajló következtetése volt. Arról, hogy Mahado valójában hogy fog reagálni, amikor végre összefutnak, amennyiben még lesz alkalmuk valaha összefutni, fogalma sem volt.

Sitarát gondolataiból, s a többieket a csevegésből egy éles, macskás nyávogás zökkentette ki, amit apró kövek súrlódása, majd a sikoly lassú, lefelé történő távolodása követett. Szinte azonnal rájöttek, hogy a hang Niától származott, aki lezuhanhatott valahova. Sitara, bármennyire is bosszantotta a nő parancsolgatása, rögvest aggodalmasan kutatásba fogott, s ezúttal is felelőtlenül az ismeretlen sötétbe gyalogolt. Az elsőt követő hosszú, feszült pillanatok után az övé volt a második, macskás sikoltás, amit szintén súrlódó zuhanás hangjai követtek.

– Mi a szentség folyik itt?! – dörrent Tamir mély hangja, ahogy nehéz léptei az eltűntek felé vezették.

– Tamir, szerintem érdemes lenne... – próbálta figyelmeztetni Nala, de hiába. Harmadszorra a harcos kiáltott fel öblös hangján, s zúgott le nagy hévvel a két macskavérű nyomában.

Sitara lábai alól hirtelen kicsúszott a talaj, s fenekét az érdes, de csúszós felületbe beverve kezdett a zuhanás és csúszás furcsa elegyével lefelé suhanni. Végül egész hátraszegte fejét, nehogy véletlenül a csőszerű alagút tetejébe verje. Egy idő után a járat lankásabbá vált, s háta, feneke és lábai erősebben nyomultak a kőzetnek, miközben a zuhanás kizárólag csúszássá szelídült. Ezzel együtt a csőszerő alagút is kanyargósabb lett, s ő jobbra-balra, de mindvégig lefelé haladt. Egy idő után még élvezni is kezdte a lecsúszás adta egyedi élményt, de éppen csak pár forduló erejéig, mert utána hirtelen kiveszett az anyag a teste alól, s ő minimális zuhanás után újból kemény talajra pottyant. Ekkor tűnt fel neki, hogy ezúttal már egy gyér, lilás fáklyafénnyel megvilágított, girbegurba barlangfolyosóban tartózkodik. Nemsokára felfedezte a közben álló, magát éppen leporoló, igencsak ismerős leopárdnőt.

Nia az újonnan érkezett felé kapta tekintetét, sárga macskaszemei megrovóan csillogtak, ahogy lenézett lányra.

– Utánam siettél, mi? Megint meggondolatlan voltál!

– Én csak aggódtam érted, Nia – morgolódott a hercegnő, miközben sajgó fenekét dörzsölte. Ekkor mindketten mély ordítást hallottak a lyukból szűrődni, ahonnan ők is kipottyantak korábban.

– Gyere! – nyújtott sebesen kezet a lánynak Nia, majd felsegítette és elrántotta az útból. Sitara még épp idejében lépett félre, mielőtt a résből kizúgó nagydarab harcos letarolta volna. Tamir náluk sokkal hangosabban koppant a talajon, majd tarkóját dörzsölgetve ül fel. Alig nézett körbe, máris magán tudta a hercegnő meglepett s Nia neheztelő macskatekintetét.

– Macskanők – jelent meg egy halvány vigyor a férfi arcán.

– És a másik meggondolatlan! – rótta Nia. – Ha halljátok, hogy lezuhanok, miért rohantok óvatlanul utánam?! Félre ne értsetek, hízelgő az aggodalmatok, de ha valami szűkös, kijárat nélküli helyre esek, nem vettem volna több hasznotokat odafent?!

– Mi van, ha elájulsz? – kérdezett rá Tamir, s nehézkesen feltápászkodott. – Csak utánad kell jönnie valakinek, hogy megnézze, élsz-e még vagy sem!

– Ha olyan helyre esem, hogy eszméletemet vesztem miatta, miért gondolod, hogy te nem?!

– Mert én szívósabb vagyok?

– Na persze! – lépett közelebb Nia a férfihoz. Összevont szemöldökkel, mindketten kissé beképzelten néztek macskaszemet.

– Jól van, ne veszekedjetek! – próbálta kibékíteni őket Sitara. – Szerintem amúgy is egyértelmű, hogy Tamir épp olyan véletlenül zuhant a lyukba, mint én, csak éppen a hősiességével próbálja palástolni óvatlanságát, amit te az imént kiemeltél.

Tamir bosszús morgással jutalmazta a hercegnő észrevételét, ám Nia ezúttal igencsak elismerően fordult hozzá.

– Hm. Úgy tűnik, mégis megérte téged magammal hoznom – mosolygott ravaszul a lányra.

– Csak mert úgy tűnt, a te pártodat fogom? – hitetlenkedett a hercegnő.

– A macskák önző lények, ezt kár lenne tagadni – jegyezte meg Tamir. Nia először helyeslően megvonta vállát, majd valamivel indulatosabban, ám nem túl durván vállba öklözte a férfit. – És meglehetősen vadak – nyögött fel az említett.

– És nem szeretik, ha sértegetik őket – egészítette ki a nő.

Nala odafent, a sötét járatban összenézett a többiekkel.

– Davu, Szatiah, maradjatok itt egy kicsit! – kérte a mágusokat, majd ő, Khari, Ekene és Chikelu óvatos léptekkel, feszülten kémlelve a sötétséget tettek pár lépést befelé. Ők már voltak annyira megfontoltak, hogy nem csak előre, de maguk elé, a talajra is néztek. Hamarosan felfedezték a közel egy méter átmérőjű rést, ami meredek csúszdaszerűen vezetett a még nagyobb sötétségbe.

– Mi az, mit láttok? – érdeklődte Davu. – Lezuhantak valami lyukba, igaz?

– Nos... zuhanásnak hangzott, de... ez a lyuk inkább egy igazán meredek, csőszerű járatnak tűnik – magyarázta Nala.

– Szóval lazán lecsusszantak – pontosított Khari.

– Kár, hogy már egy fénygömb megidézésére sincs erőm – sóhajtott fel Szatiah. – Így szart se látunk az egészből!

– Hé, hogy beszélsz?! – rótta meg társát Davu.

– Ami talán fontosabb – vágott közbe Ekene –, hogy így varázslattal kihozni sem tudjátok őket onnan... bárhová is estek.

– Valóban – döbbent rá Davu. – Picsába!

– Hm – mosolyodott el Szatiah. – Ki beszél akkor csúnyán?

– Jól van, hagyjuk ezt! – intette rendre őket Chikelu. – Azt döntsük el, mi legyen?

– Megpróbálhatnánk valami kötelet szerezni... – vetette fel Khari.

– Olyan raktár, ahol van kötél, nagyon messze van innen – ellenkezett Jahi –, és abban sem vagyunk biztosak, most hol vagyunk. Nem feltétlenül erre a sötét patkánylyukra gondolok, hanem a folyosóra, amiről letértünk...

– Nem hagyhatjuk itt őket! – kötötte ki Ekene.

– És nem is fogjuk! – határozta el Davu. – Kiáltsunk nekik! Talán nincsenek olyan mélyen és meghallják. Akkor megmondják, miféle helyen vannak. Ha, mondjuk, néhányan elmegyünk segítségért...

– De nem térugorhatunk – ellenkezett Szatiah. – Mire kijutunk és vissza...

– Nia, Tamir, Sitara! – üvöltött végül Kelu a lyukba. – Hahó?! Jól vagytok?!

– Hé, ki az? – hallották felszűrődni Tara hangját.

– Kelu? – érdeklődte Nia.

– Nem mindegy, hogy ki az – dörmögött Tamir. – Igen, jól vagyunk! Van itt egy folyosó!

– Mit tegyünk? – érdeklődte Kelu.

– Nem hinném, hogy vissza tudnánk mászni – felelte Nia. – Túl meredek. De ez a járat már ki van világítva. Megfordulnak errefelé a kékek, így innen bizonyára találunk kiutat! Gyertek le! Óvatosan, de igyekezzetek! Ki tudja, mikor bukkannak fel újra!

– Biztos vagy benne? – érdeklődte Nala. – Lehet, csak még jobban eltévedünk.

– Együtt kell maradnunk! Vagy inkább rónád tovább a sötétséget a többiekkel?

– És ha mégis felmásznátok? A macskák jó mászók!

– És Tamirral mi lesz?

– Megoldja...

– Mi már nem megyünk vissza! – zárta le a témát Nia. – De most az egyszer adok nektek választást, így tűnik igazságosnak. Aki úgy gondolja, csússzon le, és együtt kitalálunk! Aki nem mer, az próbáljon meg visszalopakodni a fegyvertárhoz, majd az elágazáshoz, és igyekezzen kijutni azon az ösvényen, amik korábban nem választottunk!

– Megbeszéljük! – kiáltott le nekik Chikelu, majd a többiekhez fordult. – Én nem hagyom magára Niát. Utánuk megyek.

– Én is a vezérrel tartok – bólintott Ekene. – Nem együtt érkeztünk, de együtt keveredünk ki ebből! – Anu és Zara, akik eddig a közelben várakoztak, helyeslően vakkantottak. – A kutyák is jönnek!

– Ekene viszont... már Ekont is hátrahagytuk – emlékeztette Khari. – Én inkább megnézném, mi van vele...

– Igaz... lehet nekem is azt kéne, de Niáék sem maradhatnak csak négyen! Többen többre mennek.

– Van egy ötletem – vetette fel Davu. – A számok fontosak, szóval osszuk ketté magunkat úgy, hogy az odalent szerencsét próbáló csapat és a fenti nagyjából egyenlő számú legyen. Így senki sem marad nagyon magára. Mivel a kékeket úgy tűnik, sikerült leráznunk, talán így már könnyebben kijutunk azon az útvonalon, amit Nia javasolt.

– Rendben! – egyezett bele Khari tüstént. – Én visszamegyek Ekonhoz, és neki is segítek kijutni.

– Veled tarok – döntötte el Jahi.

– Én, mint említettem, Niáék után megyek – felelte Chikelu.

– És én is – döntötte el Nala. – A nővéremmel tartok.

Ekene tanácstalanul pillantott öccsére, miközben azon vacillált, hogy akkor vezérét kövesse, vagy bátyjáért menjen vissza.

– Jobb harcos vagy – közölte nővérével Khari. – Menj velük, odalent több hasznodat veszik, mint nekem! Viszont arra talán elég vagyok, hogy kisunnyogjak Ekonnal innen. – Ekene hálásan bólintott.

– Szóval Kelu, Nala, Ekene és a kutyák lecsúsznak Niáékhoz – foglalta össze Davu –, így ők hatan lesznek az ebeket leszámítva. Jahi és Khari visszamennek Ekonért. Javaslom mi, akik maradtunk, tehát Horu, Horel, Szatiah és jómagam, mi is tartsunk velük! Együtt kijuttatjuk a sérültet és magunkat.

– Benne vagyok – bólintott Szatiah.

– Mi is – felelték a sólyomfiúk.

– Hát akkor... minden jót! – köszönt Davu, s végül mindenki gyorsan elköszönt mindenkitől.

Khari mielőtt még túl kínossá vált volna, megragadta Jahi kezét és kivezette a járatból. Ezúttal az átmászás vége valamivel könnyebb volt, mert a szűkös rész harmadánál, egy kanyar után már beszűrődött némi világosság. Horu és Horel a mágust és a mágusnőt vezették, s pár perc múlva mind kijutottak a folyosóra. Óvatosan néztek szét, és nyugtázták, hogy kékeknek semmi nyoma. Halk, kimért léptekkel indultak vissza, miközben Khari saját nyomaikat követve mutatta az utat.

Ekene és Nala megbeszélték, hogy segítenek a kutyáknak lejutni. Ekene az ölébe fogta Anut, és úgy veselkedett neki a zuhanásnak. Nala várt egy fél percet, majd Zarát hívta magához, és a kutyalányt ölelve csusszant utána. Utoljára Chikelu vetette magát az üregbe, s lyukadt ki egy némi zuhanás és csúszdázás után egy, a korábbi járatnál sokkalta barátságosabb folyosón. Sitara azonnal átkarolta a felé ügető kutyákat, akik elégedett vakkantásokkal köszöntötték. Ekene, Nala és Kelu hevesen felpattantak és leporolták magukat, mialatt Nia és Tamir közelebb léptek hozzájuk.

– Szóval ti velünk jöttök – állapította meg Nia.

– A többiek visszamennek Ekonért, és megpróbálnak kijutni – magyarázta Kelu.

– Akkor őérte már nem kell aggódnunk – bólintott Nia.

– Szóval három oroszlán – nézett végig Tamir Ekenén, Chikelun és a kicsit távolabb kutyázó hercegnőn –, és két leopárd – pillantott Nalára, majd Niára. – Remek! Mondhatni macskákkal ragadtam egy barlangban – állapította meg. Tréfának szánta, s épp ezért az említettek is úgy vágtak vissza, hogy mind az öten rávillantották sárga macskaszemüket. A harcos akaratlanul is meghökkent, amiről sebesen felszökő szemöldöke árulkodott. Végül mind megmosolyogták a dolgot.

– Na, elég a mókából! – csapta össze tenyerét Nia, amivel sikeresen magára terelt minden figyelmet. – Fogalmunk sincs hol, vagy merre lehetünk, de nem lenne bölcs még tovább osztódnunk! Mi hatan már maradjunk együtt! Választunk egy irányt, és azon próbálunk szerencsét. Ha zsákutca, legalább tudjuk, hogy a másik irányban kell próbálkoznunk!

– Helyes! – értett egyet Tamir, majd elnézett a folyosó mindkét vége felé, pontosabban addig, míg a két szakasz el nem kanyarodott végül, a jobb oldali élesebben, a másik enyhébben. – Na, merre?

Nala, Ekene és Kelu tanácstalanul néztek össze, nem szerettek volna ők lenni, akikről később kiderül, hogy rossz irányt választottak.

– Nincs rossz választás – emelte ki Nia is. – De akkor döntök én!

Végül mégsem ő döntött, mert Anu hirtelen felkapta fejét, és elszáguldott a jobb oldali járaton, Zara pedig hűségesen követte. Sitara ezúttal engedélyt várva pillantott a leopárdnőre.

– Mehetünk arra?

– Menjünk! – egyezett bele Nia, s Sitarával az élen megindultak a kutyák után, a többiek pedig hamar felzárkóztak.

*

Fémes csapódások vegyültek elektromos kongásokkal a barlang egy szűkösebb folyosójáról nyíló kommunikációs vezérlőszobából kiszűrődő zajokban. Beletelt vagy húsz percbe, míg Zoana működésképtelenné tette mind a tizenhárom hardvertornyot. A varázslónő izzadságtól gyöngyöző homlokkal, kardjára támaszkodva pihent meg a lilán szikrázó polcok gyűrűjében. Szapora léptek kopogása ütötte meg a fülét, s amint a helyéről kiszakított ajtó felé kapta tekintetét, az máris egy lila páncélt viselő éjelf jégkék tekintetével akadt össze. A nyúlánk, szikár férfi összevont szemöldökkel meredt a nőre, aki merő gúnnyal nézett vissza rá.

– Amikor egy emberem azt üzente, látott téged a behatolóknak segíteni a vezérlőteremben, először nem akartam elhinni – intézte neheztelő, idegen nyelven hangzó szavait a nőhöz a hosszú, ezüstszín haját lófarokban hordó férfi. Lézerfegyverét élesítve a mágusnőre emelte. – Ostoba vagy, ha azt hiszed, legyőzhettek minket!

– Hm – sóhajtott Zoana, mialatt szája ármányos mosolyra görbült, majd ő is az éjelf nyelven folytatta. – A csillagokon túlról jöttetek, de bedőltetek egy ilyen földlakó boszorkánynak, mint én! Akkor ki is az ostoba? Mellesleg nem igazán állok a betolakodók oldalán!

– Akkor ki oldalán állsz? – A férfi tekintetét haragosan végigvezette a tönkretett kommunikációs felszerelésen, a kiütött informatikusokon, miközben kimérten közelített a boszorkányhoz.

Zoana hasonló magabiztossággal tartott az alvezér felé.

– Mindig is egy oldalon álltam.

– A sajátodon? Hm, gondolhattam volna azok után, hogy elloptad azt a portálvetőt!

– Ezt meg honnan tudod?

– Meglepődtél?

– Miért nem jelentetted?

– Gondoltam, előbb utánajárok én magam. Egész este kerestelek.

– Elfoglalt voltam.

– Az elárulásunkkal?

– A földlakók megmentésével! Azt kérdezted, melyik oldalon állok! Az emberiség oldalán! Nem ez volt az eredeti tervem, de... ma éjjel végzek veletek!

– Na és hogyan? A semlegesítővel, amit elloptál? Már átprogramoztuk a szervert...

– Hiszem, ha látom!

Zoana előkapta a szerkezetet, viszont az ugyanúgy világított a megfelelő pontokon, ahogy kellett, és a kijelző is mutatta, hogy bevetésre kész. Ám hirtelen egy lila fénycsóva hasított el a keze irányába, és szinte tökéletesen átlőtte a távirányító szerű szerkezetet. A készülék lila szikrákat szórva, több darabban hullott a földre. Zoana tekintete lángolt a dühtől, ahogy a férfi célra tartott lézerfegyverére meredt.

– Ki akkor a hiszékeny? – kérdezte fölényesen az alvezér, és a második töltetet már a nőnek szánta. Zoana az utolsó pillanatban elteleportált a lézernyaláb elől, majd szorosan az alvezér mögött jelent meg. Egy erőtérrel működésképtelenné tette a vezér fegyverét, s fekete kardját a férfi nyakához szorította.

– Van még néhány semlegesítő, igaz? – sziszegte a fülébe Zoana. – Nem lennétek olyan óvatlanok, hogy csak egyet tartotok! Ki vele, hol van egy másik?!

– Megkérdezem a fővezért – mosolyodott el az éjelf, s egy adó-vevőt húzott elő öltözékéből, látszólag figyelmen kívül hagyva a nyakának feszülő fémet.

– Mit akarsz azzal?! Épp most tettem működésképtelenné minden kommunikációtokat!

– Sokat tanultál rólunk, a technológiánkról az évek alatt, de mindent neked sem árultunk el. A vezérek kommunikációs készülékei között nem a bázis antennái közvetítik a jelet, hanem az, ami az elrejtett űrhajónkon van.

– Amibe belebotlottam hét éve a dzsungelban...

– Pontosan.

– Értesíthetik a többi bázist... Már meg is tették?!

– Hm...

– Beszélj! – Zoana addig nyomta a pengét a férfi nyakának, amíg kinyögte az igazat.

– Voltak olyan ostobák, hogy helyettem a büszkeségükre hallgattak, és megtiltották, hogy szóljak nekik, amíg egyedül is megbirkózunk a helyzettel.

– Na és hogy megy?

– Rengeteg embert vesztettünk...

– Ezerszer többet terveztetek kiirtani ezen a bolygón! – szűrte a boszorkány a fogai között. – Most pedig elárulod, hogy hol van a másik semlegesítő, vagy...

– Menj a Pokolba!

– Nem hiszek sem az egyiptomiak Alvilágában, sem a ti Poklotokban, még Hel sivár vidékei sem érintenek meg különösebben! Hol van?!

– Sohasem tudod me...

Zoana felindulásból elnyeste az alvezér torkát, mielőtt befejezhette volna hősiesnek szánt utolsó mondatát. Az alvezér kezét a sebhez kapva rogyott a földre, amit a boszorkány csupán hűvös, megvető tekintettel és ideges morgással díjazott.

– Te pedig egyértelműen nem mész az állítólagos Valhalládba*!

Miután elvesztette eszméletét, s lassan halálához közelített, Zoana átkutatta az idegen férfi öltözékét, de semmi semlegesítőre emlékeztetőt nem talált. Kardját ekkor indulatosan a földre hullott kommunikációs készülékbe szúrta, ami lila szikrázás kíséretében vált működésképtelenné. Talán kemény volt, de nem érzett különösebb megbánást az alvezér megölése miatt. Jól emlékezett minden mondatára, amikben korábban vesézte, hogy mennyi és miféle módon fogják leigázni, elpusztítani, majd egy kisebb részét rabszolgasorba hajtani az embereknek.

Zoana úgy vélte, két lehetőség áll fent. Az egyik, hogy a tartalék semlegesítő a tartalék kvantum generátor vezérlőtermében van. Ám oda elég macerás lenne bejutni, és kockázatos, főként, mivel megtudta, hogy az általa kivégzetten kívül még két vezér rendelkezhet hasonló, még mindig működőképes kommunikációs készülékkel. A legfontosabb most, hogy megtalálja őket, és semlegesítse ezeket az eszközöket. Ha pedig ezzel megvan, s az egyszerűség kedvéért, akkor már ott helyben végzett is a vezérekkel, átkutathatja őket is, hátha egyiküknél van egy semlegesítő.

Mivel egy katonai lázadás lehetősége mindig terítéken van, ostobaság is lenne a vezérektől, ha nem hordanának maguknál valamit, ami egy gombnyomásra elveheti az ellenük felkelők technológiai előnyét. Korábban, ha fenn is állt volna ez a helyzet, akkor is inkább a vezérlőterembe ment volna a semlegesítőért, de most úgy volt vele, hogy talán ez az egyszerűbb megoldás. Zöld aura vonta be, ahogy visszaugrott a korábbi, a gyülekezési csarnok közelében elhelyezkedő, türkiz derengésbe öltözött barlangterembe, majd nehéz léptekkel hagyta el azt egy gyakorta használt folyosó irányába.

*

A hatfős csapat óvatosan osont visszafelé saját nyomukat visszakövetve. Leginkább Khari vezette társait, kiváló oroszlánszimatát bevetve, Jahi szorosan a nyomában baktatott, fekete kardját harcra készen felszegve fedezte társát. Horu és Horel természetfeletti érzékének leginkább sólyomlátásuk számított, így ők mondhatni hasznavehetetlennek érezve magukat caplattak kissé bizonytalanul a vezető páros mögött. Davu és Szatiah varázsenergia híján szintén felszegett aranyszín kardjukkal szorongatták, egyszersmind a rövid sort zárták. Alig néhány fordulóra voltak attól a helytől, ahol Ekon a folyosó egy kiszélesedő, cseppkövekkel tűzdelt részén egy fal alatti üregbe mászott, amikor közeledő léptek zajára figyeltek fel.

– Már megint! – fortyant fel bosszúsan Jahi.

– Ezt nem hiszem el! – rázta a fejét feszülten Khari. Hátranéztek a többiekre, akik azonnal valami búvóhely után kezdtek kutatni.

Sajnos itt elég sima volt a járat fala, s jó ideje egy bújóhelyül szolgáló beugrót sem láttak, vagy legalábbis egy magányos cseppkőoszlopokat, ami térdmagasságnál feljebb ért volna. Végül, jobb híján beletörődő sóhajt hallattak, majd immár mind a hatan csapára készen tartott karddal néztek szembe közelítő sorsukkal. Khari, Jahi, Horu és Horel fegyvere az éjelfekéhez hasonlóan feketén fénylett, Davu és Szatiah pengéi pedig a Rend aranysárkányok által tanított aranyötvözetéből készültek.

* Valhalla: Már volt róla szó a skandináv mitológiás részben. A skandináv mennyország, ahová a csatában elesett hősök lelkei jutnak. Ebben a sztoriban az éjelfek ugyanúgy hisznek benne, mint az ázok, vánok, s a legtöbb nép a Kilenc Világból. Midgard kivételével, mert ott még az ókor van, és az Alvilág különféle verzióiban hisznek – és így azok is léteznek ;)

A következő rész vasárnap érkezik :)