„Öngyilkosságnak kell tűnnie. A könnyek nem eltökéltségről árulkodnak."

„Ha vannak másik világból származó népek, idővel másik világból származó kórok és mérgek is megjelennek. Mi más lehetne ezeknek jobb ellenszere, mint ami már abban a világban bevált? Persze, némi finomítással, hogy a mi népünk igényeihez igazítsuk."

A kreol bőrű mágus nehéz, mégis lehetőség szerint hangtalan léptekkel szelte a villa pincéjének félhomályos folyosóit, vállig érő egyenes, fekete haja vadul hullámzott feje mellett. Nemsokára eljutott a kihallgató szobáig, ahol a máguslányt hagyta. Odina saját beosztottjának számított, s egyben bűntársának, Imari mégis olyasmire készült, ami a közöttük lévő kapcsolat megtagadását kívánja. Hiába volt áruló, önző és arrogáns, volt, amit még neki is nehezen vett be a gyomra. A délután folyamán elvesztette Odiont, most pedig annak gyászoló nővérére is hasonló sors várt. Bár még mindig jobb így, mintha Ő végezné ki a lányt az árulásáért. Mert ha a kihallgatás elkezdődik, Odina akarva vagy akaratlanul, de el fogja őket árulni, ebben biztos volt.

Imari benyitott a hűvös és dohos helyiségbe. A szobában csupán pár fáklya fénye pislákolt. Odina egy félig függőleges, sötét deszkákból készült falapra volt fektetve, csuklóit és bokáit aranyszínű bilincsekkel és láncokkal ahhoz erősítették. A barna hajú lány láthatóan kezdett magához térni, s az első dolog, amit megpillanthatott, a felé közelítő, fekete bérgyilkos ruháit viselő mágus.

– Imari... – nyögte a máguslány, majd körbenézett. – A villa vagy a barlang? – érdeklődött tartózkodási helye iránt.

– Ha a barlangban lennél, már nem élnél – közölte Imari hűvösen.

– Remek – ironizált Odina, s ahogy kezdte testét újra birtokba venni, mocorogni kezdett. Megpróbálta varázserejével elszakítani a láncokat, de nem sikerült, még szeme arany ragyogása is el-elhalványult egy-egy eredménytelen próbálkozása után. – Mi a franc?! – lihegte idegesen.

– A láncokat maga a tábornok készítette. Hasonlatosak a tegnapi sárkányfiú bilincseihez, gátolják a mágiát – magyarázta Imari. – Nem használhatod az erődet.

A barna hajú lány elgondolkodott, majd reményteljes tekintettel nézett fel főnökére.

– Azért jöttél, hogy kiszabadíts?

Imari lemondóan megrázta a fejét.

– Ha kiszabadulnál, rögtön én kerülnék gyanúba. Én hoztalak ide, tehát ha nem kötöztelek ki rendesen, az én saram, ha lelépsz.

– Akkor miért vagy itt? – bizonytalanodott el Odina. Testét hideg borzongás járta át, ahogy megsejtette, miről lehet szó, s nehézkesen nyelt egyet.

– Elbúcsúzni – vallotta be Imari száraz, s mégis fájdalmas hangon. Mondandóját megerősítvén egy éjkék folyadékot tartalmazó fiolát vett elő öltözéke belső zsebéből.

– Ne, kérlek! – sikkantotta Odina. – Nem fogok beszélni, esküszöm! – fogadkozott kétségbeesve.

– Tudom, hogy önszántadból nem tennéd – közelített Imari, miközben lepöccintette a fiola fadugóját. – De nem csak rajtad múlna... Szekhemré veszélyes vallató, főleg, hogy Elyaas fecsegései szerint már a telepátiához is ért valamennyire.

– Kérlek! – könyörögte Odina, miközben folyamatosan rángatta láncait.

– Mondd, te értesz annyira a telepátiához, hogy lezárd előtte az elmédet?

– Nem... nem tudom! De... megpróbálom! Nem mutatok neki semmit, ígérem!

– A „megpróbálom" nekem nem elég – jelentette ki Imari fejét ingatva.

Odina szemeibe könnyek gyűltek, de Imari megpróbált mit sem foglalkozni velük. Bal kezét a lány homlokára csúsztatta és lenyomta a deszkára. Odina fészkelődött, de nem tudott szabadulni, így rémül tekintettel meredt a mérget tartalmazó üvegcsére. Tudta, hogy ha most megszólal, a sötét folyadék máris a szájában landol, így csak összeszorított ajkakkal nyögdécselt tovább.

– Sajnálom, hogy így kell végződnie – lehelte Imari, s hangjában némi őszinteség volt felfedezhető. Erejével megtartotta a levegőben a fiolát, míg másik kezével megpróbálta a lány száját kinyitni. Odina ellenállt, de végül sikerült felülkerekednie rajta. Amint a lány ajkai résnyire nyíltak a fiola tartalma lassan elkezdett feléjük folyni. Végül Imari addig tartotta befogva a lány száját és orrát, míg az kénytelen volt lenyelni a mérget.

– Mi...miért? – lihegte Odina könnyes szemekkel, miközben érezte, a méreg már dolgozik benne. Az ereiben a vér kezdett elkékülni, ő maga pedig egyre nehezebben lélegzett. Érezte, ahogy teste megbénul, átszövi a fájdalom. Szemei sarkából és orrából fekete vér csordult ki, ő pedig erőtlenül hátrahanyatlott a kínpadnak keresztelt falapon. Egyre homályosabban látott, mialatt Imari újra belépett látóterébe, s egy sötét rongyot az arcához emelt.

– Öngyilkosságnak kell tűnnie. A könnyek nem eltökéltségről árulkodnak – magyarázta a mágus, a letörölte könnycseppjei nyomát a lány arcáról, vigyázva, hogy a feketére színeződött vért el ne kenje, az maradjon érintetlen. – Küzdelmed véget ért. Ha a sors is úgy akarja, találkozzunk a másik oldalon! – intézte végső búcsúját a máguslányhoz Imari, majd sarkon fordult és távozott.

Imari a folyosóra kiérve egy varázslattal átcserélt ruháit a rendbéliekre, s ezt követően elteleportált. A villa kertjébe térugrott, majd úgy téve, mintha csak némi friss levegőért ment volna ki, felsétált a főlépcsőkön.

Amit Imari nem sejthetett, hogy a tábornok a múltkori kihallgatás kudarcára tekintettel ezúttal felkészülten volt csak hajlandó belevágni a dologba. Már a kihallgatások s egyben a sárkánygyilkosságok másnapján utasította a Rend alkimistáit, hogy találják meg az éjkék csillagfű ellenszerét, nem számít, mennyire lehetetlennek tűnik is. Most, hogy sikeresen elhárította a katasztrófát, amit Gebmesz és Sebeth okozhattak volna, úgy vélte, ideje azzal foglalkoznia, amiért valójában jött.

Az egyik közeli üstből liláskék füst kavargott a plafon felé, egyre nagyobb felhővé nőve ki magát. Madu levette az üstöt a tűz felől, ám a liláskék gőzgomolyagot szemlélve Mahado megtorpant egy pillanatra. Váratlanul hideg bizsergés futott végig a hátán, s máris egy gyors látomásba csöppent. A villa egyik hűvös és nyirkos pinceszobájában volt. A fáklyafénytől ingó félhomályban Odinát látta, ahogy könnyek lepik el a szemét, orrából fekete vér folyik, ő pedig erőtlenül hanyatlik hátra a falapon.

A kép hamar eloszlott, ő pedig újra az alkimisták laboratóriumában volt. Tisztában volt vele, hogy nem várhat tovább. Ha meg akarja menteni a lány életét, s egyben az esélyt egy rendes kihallgatásra, ami végre közelebb vezetheti őket a rejtélyes fekete rend leleplezéséhez, akkor lépnie kell, mégpedig azonnal.

– Kell az ellenszer! – sürgette ellentmondást nem tűrő hangon az előtte álló alkimistát. – Most!

– A formulát eddig pihentettük, ám a kellő hatás elérése érdekében még némi pontosítás szükséges – figyelmeztette Sebeth, amint átvette Shútól a lila folyadékot tartalmazó tenyérnyi üvegcsét.

– Két pillanatod van! – kötötte ki Mahado. Sebeth kivette az üvegcse parafa dugóját, majd előkeresett egy átlátszó folyadékot tartalmazó apró fiolát. Aranyból készült pipettával pontosan egy cseppet kivett a fiolából, amit utána a lila folyadékot tartalmazó, zöld ankh kereszttel megjelölt üvegcsébe csöppentett.

– Főnix könnye, nem is akármilyené, hanem aranyfőnixé – magyarázta az alkimista.

– Aranyfőnixek nem élnek Egyiptomban, csak Auriában – ingatta a fejét a tábornok. – Bizonyára átvertek!

– Igazán? – kérdezett vissza Sebeth kihívóan, majd felemelte az üveget. A mélylila folyadékot aranyló csillogás járta át, majd színe lassan fénylő sárgává váltott. Mahado nem bírt megállni egy meglepett sóhajt. – Van egy aranysárkány, egy kereskedő, aki Thiniszben lakik. Régebben főnixkönnyet is árult, persze, borsos áron. Bátorkodtam a Rend kutatásra szánt pénzéből jelentős összeget erre költeni. Ha vannak másik világból származó népek, idővel másik világból származó kórok és mérgek is megjelennek. Mi más lehetne ezeknek jobb ellenszere, mint ami már abban a világban bevált? Persze, némi finomítással, hogy a mi népünk igényeihez igazítsuk.

– Bölcs dolog, amit mondtál, Sebeth, ezt elismerem. Biztos, hogy működni fog? – pillantott izgatottan az aranyló folyadékra.

– Egy módon derülhet ki – vont vállat az alkimista. Mahado sebesen biccentette egyet, elragadta tőle az ellenszert tartalmazó üvegcsét, s már térugrott is a villába.

Fáklyák pislákoló fénye vetődött a homokszínű falakra, s törte meg az éj sötétjét az apró, magasan lévő ablakokkal meghintett alagsori folyosón. A mágus vállig érő barna haja meglibbent, amikor megjelent, látszólag a semmiből, majd gyors, szilaj léptekkel indult célja felé. Nagy hévvel tépte fel a cédrusfa ajtót, amint elérte azt, s rontott be a helyiségbe, ami látomásának tökéletes képmása volt. A sötétbarna hajú máguslány a ferde falapon feküdt eszméletlenül, megkötözve az arany láncokkal és bilincsekkel, amiket ő maga készített. Arcát fekete vér festette be szeme, orra és szája környékén, nem lélegzett, vagy adott bármiféle jelet arra vonatkozólag, hogy még életben lenne.

Mahado rögvest a lányhoz lépett, s kinyitva száját beleöntötte a zöld ankh kereszttel megjelölt üvegben lévő aranyszínű folyadék felét. Ezt követően összezárta a lány ajkait, s kissé megemelte a fejét, hogy az ellenszer könnyebben folyjon le a torkán. Hosszú pillanatokig nem történt semmi, a máguslány aurája kezdett elhalványodni, mint akiből lassan kiveszik az élet utolsó szikrája. Mahado ekkor a szoba sarkába helyezett vizes hordóra vetődött, ami főként vallatási segédeszközként volt a szobában. Varázserejével egy vízgömböt emelt ki a hordóból, majd annak tartalmát az ellenszerhez hasonlóan a lány szájába folyatta. Homlokát ráncolva eltökélten megrázta a fejét.

– A te harcod még nem érhet véget! – intézte magabiztos szavait Odinához. Míg bal kezével a lány fejét támasztotta továbbra is, jobb tenyere körül zöld aura jelent meg, ahogy azt a mellkasa felé tartotta. Varázsenergiájával feltöltötte és megerősítette a máguslány auráját, ezzel biztosítva, hogy lelke ne szakadjon el testétől. Egy utolsó energiahullám, és a lány szíve újra dobogni kezdett.

Odina kínlódva ébredt, fulladozva kapkodott levegőért, miközben teste minden porcikáját pangó fájdalom járta át. A zihálás végül köhögésbe ment át, ahogy rögtön hányingere támadt. Moccanni sem bírt, a méreg szinte megbénította, miközben az aranyszínű láncok továbbra lekötözve tartották. A láncok szorítása azonban váratlanul enyhülni kezdett, ahogy azok látszólag elpárologtak a semmibe. Alig tudatosult benne, hogy az erejét gátló bilincsek ettől függetlenül még csuklóin és bokáin maradtak, két erős kar ragadta meg és fordította oldalra. Némi öklendezést követően fekete folyadék távozott a torkából.

A várt megkönnyebbülés viszont még messze volt. Odina tovább zihált, mintha ezernyi levegővétel sem lenne elég, hogy légszomját kielégítse. A feje majd széthasadt, miközben karjait kínlódva halántékaihoz emelte és magzatpózba húzta össze magát. Nem értette, hogyan menekülhetett meg, de úgy érezte, az egész csak arra volt jó, hogy újból meghaljon, ezúttal még az előbbinél is kínkeservesebb körülmények között.

– Lélegezz! – hallotta meg a határozott, mégis lágy baritont, mint túlvilági visszhangot. Pár pillanat múlva újra erős karok fonódtak köré, ezúttal hanyatt fektetve, s fejét kissé megtámasztva. – Lélegezz, lassan és mélyeket! – utasította rendíthetetlenül a hang gazdája, akire végre egy pillantást vethetett. A kép még homályos volt, mégis könnyedén felismerte a férfit, azt, akire legkevésbé számított volna, hogy a segítségére siet.

– Táb...tábor... – nyögte döbbenetében, de tovább fulladozott. Valójában még azt sem sikerült eldöntenie, hogy örüljön, vagy éppen féljen az őt karjaiban tartó mágustól.

– Lélegezz lassan és mélyen! – ismételte Mahado kitartóan. Miután a lány megpróbálkozott pár mélyebb levegővétellel, kezébe varázsolta az ellenszer másik felét tartalmazó üvegcsét, és az ajkaihoz emelte. – Ezt idd meg! – Odina megijedt, akaratlanul is felrémlett benne, hogy Imarival ugyanígy kezdődött a rémálom. A tábornok tekintetében mégis végső búcsú helyett némi aggodalmat, elszántságot vélt felfedezni. – A méreg ellenszere, amit bevettél – magyarázta a férfi, majd megdöntötte az üvegcsét, aminek tartalma így a lány szájába folyt.

Odina nem hezitált többet, és erőt véve magán lenyelte a folyadékot. Mahado ezután még a vizesvödör mellé helyezett merőtálban némi vizet lebegtetett felé. A máguslány abból is kortyolt párat, majd megpróbált a korábbi utasításoknak eleget téve nagyokat és hosszúakat lélegezni. Kis idő múlva a fulladás enyhülni kezdett, a fájdalom némiképp alábbhagyott. Mahado, aki még mindig a fejét támasztotta, most valamivel szigorúbb tekintettel nézett remegő, barna szemeibe.

– Odina, válaszolj őszintén! – parancsolta komoly hangon. – Te vetted be a mérget, vagy valaki más kényszerített?

– Én...én... – hebegte a lány. Jól tudta, hogy ha elárulja Imarit, bűntársa talán újból megpróbálja eltenni láb alól. De mi a biztosíték, hogy egyébként nem próbálná meg bevégezni feladatát? Így vagy úgy, neki végleg befellegzett, ez a gondolat ütött szöget a fejébe. Ha nem Imari, egy másik kettősügynök fog végezni vele, hiszen Ő nem kockáztatná, hogy bármily módon is elárulja terveiket.

– Odina – ingatta a fejét Mahado, aki tisztán érezte, hogy a lány mennyire tépelődik magában. – Ha nem működsz együtt, nem lesz okom többé megvédeni téged!

– Megvédeni... A bátyámat is sikeresen megvédte – nyögte Odina gúnyos éllel. – Hidegvérrel végzett vele!

– Ő pedig a hercegnővel készült hidegvérrel végezni! Mellesleg sejtelmem sem volt, hogy a saját embereim próbálják a birodalmat hátba szúrni!

– Odion, ő...

– Nagyon rossz döntést hozott, és az életével fizetett érte. Talán követni óhajtod a példáját?

– Nem... De nincs esélyem. Már rég halott vagyok.

– Nekem nagyon is élőnek tűnsz! – mondott ellent a tábornok. – Most pedig beszélj végre! Mire véljem ezt az öngyilkossági, avagy gyilkossági kísérletet?

– Azt mondta, ha a sors is úgy akarja, találkozzunk a másik oldalon... – emlékezett vissza Odina, miközben szédülés vett erőt rajta.

– Kicsoda? – faggatta Mahado kitartóan.

– Im...Im... – Odina látása elhomályosult, s lassan az öntudatlanság tengerébe ereszkedett. A méreggel vívott csata rendesen legyengítette a szervezetét, miközben a biztos halált is épphogy csak megúszta.

– Odina! – kiáltotta a tábornok idegesen, majd bosszúsága lassan aggodalomba ment át. – Odina! – Kitapintotta a lány szívverését, ami bár gyenge volt, de állandó, s azt is hallotta, ahogy erőtlenül, de továbbra is lélegzik. El kell vinnem a gyengélkedőre! – gondolta egyből, s tüstént karjaiba vette a lányt, majd kilépett vele a szobából, s a folyosón a lépcsőház felé vette az irányt.

Annyit sikerült kiszednem belőle, hogy aki a mérget ráerőltette, annak a neve „Im"-mel kezdődik – vesézte magában Mahado, miközben ölében az eszméletlen lánnyal szelve a folyosót. Sajnálatos módon, több rendtag is van, akinek ezzel a szótaggal kezdődik a neve. Imina, a sólyomvérűek vezére, Imani, a sakállány, Imari, a mágusok vezére... De közülük melyik az áruló? Vagy talán mindannyian?

Nemsokára léptek zaja ütötte meg a fülét, majd a következő saroknál két vezérét pillantotta meg. Egy sötétbőrű nő haladt elől, egyenes, rövid fekete haja ritmusosan lebegett léptei ütemében, mögötte egy testesebb kreolbőrű férfi lihegett, sima fejbőrén megcsillant a fáklyafény. Barna tekintetükben meglepettség villant, amint észrevették őt és az ölében cipelt mozdulatlan máguslányt.

– Mi történt? – kérdezte Nia döbbenten.

– Hiszen a kihallgatás még el sem kezdődött! – méltatlankodott Tamir. – És ha jól értesültem, mágiaellenes láncokkal kötözték ki! Hogy szabadulhatott ki, hogy ártson magának?

– Nem szabadult ki – rázta a fejét Mahado –, valaki más adta be neki a mérget.

– Kicsoda? – hitetlenkedett a leopárdnő és a harcos szinte egyszerre.

– Egyelőre csak sejtéseim vannak, de ki fogom deríteni! – határozta el magát Mahado. – Most azonban a legfontosabb, hogy túlélje ezt!

– Odina... Hórusz nevére! – kiáltott fel a hozzájuk siető Imari. Ő szinte a semmiből bukkant fel. – Megölte magát még a kihallgatás előtt?!

– Még nem halt meg! – tudatta vele a tábornok. – Az utolsó pillanatban kapta meg a fekete méreg ellenszerét!

– De hiszen az éjkék csillagfűnek nem létezik ellenszere! – méltatlankodott Imari.

– Most már van – világosította fel Mahado. – Az alkimistáink épp most fejezték be az utolsó simításokat rajta.

– Tessék?! – hökkent meg Imari. – Mégis mióta dolgoznak ezen?

– Amióta ez a méreg végzett egy aranysárkánnyal, majd a legutóbbi kihallgatásunk kudarcba fulladt. Sebeth és jómagam sejtettük, hogy nem telik bele sok idő, míg az éjkék csillagfűvel való érintkezés kockázata megnövekszik a városban, s talán köreinkben is. Mindig jobb, ha lehetőségünkben áll előre felkészülni a veszélyre!

– Amint látom, használt az ellenszer – állapította meg Imari, amint az eszméletlen lány homlokára helyezte tenyerét. – Hála az égnek! Áruló, vagy sem, mégis csak a tanítványom volt. Hadd vigyem fel a gyengélkedőre! – próbálta meg átvenni a lányt a tábornoktól, de ő nem eresztette. – Uram?

– Tamir! – fordult a harcosok vezéréhez Mahado. – Vidd fel Odinát a gyengélkedőre, s mondd el, mi történt! Éjkék csillagfű főzete került a szervezetébe, majd az ellenszer, amit az alkimisták épp most fejeztek be. Huszonnégy órás őrizetet akarok mellé, és minden napszakban tájékoztassanak az állapotáról!

– Ahogy óhajtja, tábornok – biccentette Tamir. A tábornok óvatosan a karjába adta Odinát, akit a harcos átvett, majd szilaj léptekkel elsietett vele a lépcsők felé.

– Nia – intézte szavait most a leopárdnőhöz Mahado. – Te értesítsd a vezéreket, hogy elmarad a kihallgatás, legalábbis egyelőre! Helyette megbeszélést tartunk a tárgyalóteremben amint lehetséges!

– Igen, uram – bólintott Nia. Szemei aranyló macskaszemekké változtak, körmei karmokká alakultak, miközben foltos leopárdfüle és farka nőttek, s végül teljesen magára öltötte nagymacska alakját. Hátat fordított a mágusoknak és sebes, rugalmas ugrásokkal a lépcsők felé iramodott.

– Tőlem mit óhajt, uram? – puhatolózott Imari. Mahado arca szigorú grimaszba fordult, szemöldökét számon kérően összevonta.

– Választ – közölte hidegen.

– Hogyan? Mire? – adta az ártatlant Imari.

– Vagy magyarázatot. Attól függ.

– Mitől?

– Hogy lehet az – kérdezte a tábornok a fejét csóválva –, hogy Odina, aki mágiaellenes bilincsekben, hasonló anyagból készült láncokkal volt kikötözve, képes volt azt a méreggel telt fiolát elővenni, majd kiinni?

– Ha tudnám... – vont vállat Imari.

– Márpedig szerintem tudod! Két magyarázat van. Egy, nem kötözted ki jól, így tudta megkísérelni az öngyilkosságot. Ez újabb kérdéseket vet fel! Miért nem szökött meg inkább? Miért nem kötözted meg elég szorosan? Kettő, valaki más adta be neki a mérget, és öngyilkosságnak próbálta beállítani. Talán egy másik áruló. De akkor miért nem szöktette meg inkább? Lehetséges – zendült Mahado kemény hangon emberére –, hogy te próbáltad meg megölni a lányt, Imari! Miért?

– Én?! – dohogott Imari remegő ajkakkal. – Mégis hogy feltételezhet ilyesmit, tábornok!

– Te voltál az utolsó, aki érintkezett vele a palota óta, te hoztad ide, és kötözted ki!

– Felháborító, hogy ilyesmivel vádol engem, tábornok! – kérte ki magának a dolgot Imari. – Még hogy én ölném meg a saját emberemet?!

– Kétségtelen, hogy a lehetőséged megvolt rá! – bizonygatta Mahado. – Már csak az a kérdés, hogy az indítékod mi lehetett! – Tekintélyt parancsolva közelebb lépett Imarihoz, s szúrós, smaragdzöld tekintetét az övébe fúrta. Farkasszemet néztek, a mágusvezér barna szemei egy pillanatra sem remegtek meg. – Imari! Ha van valami, amit megosztanál velem, most kell megtenned! Egyetlen egyszer elnéző leszek, ám ez az utolsó esélyed! Ha magamtól jövök rá, hogy bármilyen értelemben is elárultál minket, a Rendet és a Birodalmat, ne várj tőlem kegyelmet!

– Gyanítom, ahogyan Odionnak sem kegyelmeztél – szűrte Imari a fogai között. Mahado visszafogottan sóhajtott.

– Neked is elmondom, hogy ha legalább sejtésem lett volna, hogy az egyik emberemet rejti a maszk, s emellett nem egy pillanat alatt kellett volna döntenem, talán máshogyan cselekszem. Odion és Odina elrejtették az auráikat a végső pillanatig, s én a hercegnő megmentését fontosabbnak tartottam, mint a bűnözők aurájának felfedését.

– E módon átgondolva úgy vélem, ésszerű volt a reakciója.

– Térjünk vissza arra, amit feltételezhetően te tettél! – dörrent a mágusra Mahado.

– Nem tettem semmit parancsok követésén kívül! – válaszolta Imari konok hangon, szája sarkában ravasz mosoly bujkált. – Nincs semmi más, amit megosztanék önnel!

– Parancsok követése, mi? – ingatta a fejét Mahado élelmesen. – És mondd, kizárólag az én parancsaimat követted, vagy valaki másét is?

– Hallatlan! – forrongott hidegvérét alighogy megőrizve Imari. – Mi akar ez lenni, egy kihallgatás?

– Itt most csak én kérdezek! – kötötte ki Mahado. – Nos?

Imari nagy levegőt vett, majd lassan kifújta azt, s közben megpróbálta őszinte gondolatait elméje legmélyébe rejteni. Úgy vélte, ha emellett szabad utat enged kaotikusabb gondolatainak, az megfelelő elterelésnek bizonyulhat.

– Nyilvánvaló, hogy semmi okom nem volt megmérgezni Odinát, s ennél fogva nem tettem semmi hasonlót!

– Nem vagyok benne biztos, hogy bízhatok-e benned, Imari! – sóhajtott most Mahado, miközben megpróbált a férfi elméjében olvasni. Imari gondolatai olyan kuszák és zavarosak voltak, hogy szinte lehetetlenség volt megállapítani, hazudik, vagy igazat beszél. – Mindenképp kitartasz eme kijelentésed mellett?

– Ühm – bólintott Imari határozottan. Legszívesebben eleresztett volna egy megkönnyebbült sóhajt, hogy sikerült megtévesztenie a tábornokot, ám azzal rögvest le is bukott volna.

– Tudd, hogy ezzel még nincs vége! – szögezte le Mahado komoly hangon, miközben vizslató tekintetével továbbra is a mágust méregette. – Figyelni foglak, Imari! Egy rossz lépés, és ténylegesen kihallgatásról lesz szó!

– Arra nem fog sor kerülni – felelte Imari, s megpróbált minél könnyedebb hangon beszélni. – Engedelmével, távoznék! – hajtott kurtán fejet, majd magát az engedélyt meg sem várva elsietett. Mahado bosszankodva csóválta a fejét pár pillanatig, főként magát szidva, amiért képtelen volt egyértelmű válaszokat kicsalni Imariból, vagy legalábbis kiolvasni elméjéből.