„Nincs időnk most a múlton fennakadni!"

„Egy mágusnak nincs szüksége iránytűre, hogy az égtájakat megtalálja."

Az egyre vörösebb árnyalatot öltő napkorong gyorsan süllyedt a hegységekkel szegélyezett nyugati horizont felé, meleg sugarai lágyan töltötték be az előttük elterülő bokros szavannát. A folyó felől hűvös szellő kélt útra, s járta be a város negyedeit, hogy a kora esti langyossággal keveredve az éj elkerülhetetlen közeledtére emlékeztesse lakosait. A rendtagok négy különböző helyszínen vettek részt a bevetés előtti elsőkörű megbeszélésen, eligazításon, illetve felkészülésen.

Oziré a villa aulájának széles főlépcsőin állt és tartott beszédet mágusainak az ellenség bizonyos, veszedelmes technológiájáról, s annak feltételezett kiiktatási módjáról.

– Ennél többet csak akkor mondhatok, ha majd megvitattuk a dolgot az alkimistákkal – tisztázta az altábornok. – Addig is fegyverkezzetek fel, majd gyakoroljátok a különféle védelmi és támadó erőterek létrehozását! Egyelőre ez tűnik a leghatásosabb taktikának.

A mágusok még mindig az éjelfek létezésére rácsodálkozva, avagy jelenlétükön megbotránkozva súgtak össze, majd vonultak ki a főbejáraton keresztül a szabadba. A villa lépcsőihez érve aztán a csoport kettévált, és a széleken haladva kerülték ki a lépcső közepén álló Tamirt.

A nagydarab vezér a lépcsők aljánál összegyűlt harcosainak tartott beszédet, mialatt azt magyarázta, hogy miféle természetfeletti erő rejlik az ellenfél páncéljában és vértjeiben.

– Ha egyiptomi fegyverrel, vagy puszta kézzel értek a páncéljukhoz, megcsap a bénító, lila energia. Egyedül az aauriai fémből készült fegyvereink vehetik fel az ő felszerelésükkel a versenyt. Akinek nem jut tehát aranyszínű fegyver, az kizárólag a szabad testfelületeiket célozza. Kék a bőrük, így a sötétben könnyen egybeolvadhat fekete páncéljukkal. Tartsátok nyitva a szemeteket és nagyon figyeljetek oda!

– Igenis – bólintottak a harcosok fegyelmezetten, nők és férfiak szinte egy emberként mozogva.

– Most pedig fegyverkezzetek fel, és gyakoroljátok a nyakra és fejre célzott támadásokat!

– Igenis!

A harcosok csoportja útnak eredt, s követték a villa oldalából nyíló fegyvertárba tartó mágusokat.

Ez alatt az udvar szemközti részén, a Központ mesterséges tava mellett sakál- és macskavérűek népes csoportja gyűlt össze, s állták körbe a nekik magyarázó Destát és Niát. A két nő egymást használta partnerként a harci bemutatóban. Jelenleg mindketten egy kétélű, aranyló dárdát tartottak a kezükben, mialatt kihívóan egymás szemébe néztek. Desta ezüst sakálszemeit, Nia arany macskaszemeiket villantották a másikra. Egymás felé rohantak, Nia támadott, Desta hárított, majd kigáncsolta, és a földre eső leopárdnő szívének szegezte dárdája élét.

– Mondjátok el, mi a hiba! – utasította Nia embereit, aki még a földön fekve is mérhetetlen magabiztosságot és tekintélyt sugárzott. Bár ehhez az is hozzátartozott, hogy oktató jelleggel ezúttal direkt hagyta magát elintézni. Mivel senki sem tudott válaszolni, így Desta tette meg.

– Az éjelfek páncélja szinte az egész testüket befedi. Ha azt támadjátok, az abban rejlő energia visszavág!

– Az aauriai fegyverek megvédenek a páncélból kitörő energiától, mivel elvezetik azt – magyarázta Nia, mialatt macskaszemet nézve Destával óvatosan ülésbe fordult. Egy váratlan pillanatban azonban guggolásba ugrott, kiseperte a sakálnő alól a lábait, s amikor földet fogott, fölé hajolt, és torkának szegezte saját lándzsáját, egészen az álla alatti részhez nyomva annak hegyét. – Ám ha a páncélt támadjátok, elvesztegettétek az alkalmat egy hatásosabb támadásra – jelentette ki a leopárdnő. – Az álluk alatt, a nyakuk felső részét nem fedi páncél, ott sérülékenyek!

– Vagy az arcukat is célozhatjátok – jelentette ki Desta. Egy ügyes lábmozdulattal elrúgta magától Nia dárdáját, majd talpra pattant, s egy forgást követően a leopárdnő jobb szemének szegezte saját fegyvere leghegyesebbik pontját. Az éles fém Nia szemétől alig egy ujjnyira állt meg, ám ő szilajul nézett farkasszemet vele.

– Ám a legfontosabb, hogy ne hezitáljatok! – tette hozzá Nia, s ezzel a lendülettel megpördült, kirúgta Desta kezéből a dárdát, majd sajátjának hegyét szegezte a sakálnő arcának. – Ha ő most egy éjelf lenne, a lándzsám vége már a feje másik oldalán jönne ki!

Desta sakálkarmai ekkor kiugrottak. Kezét Nia torkának felső részére szorította, miközben karmai vége már kissé a nő bőrébe mélyedt. Nia még csak fel sem szisszent, helyette ravaszul elmosolyodott. Ezalatt saját macskakarmos ujjai már a sakállány nyaki ütőere feletti érzékeny bőrön jártak baljós táncot, vékony, vörös csíkot hagyva maguk után. A két nő aztán megunta a színjátékot, és visszahúzva karmaikat pár lépést hátráltak egymástól. Nia elismerően vigyorgott a sakállányra, aki elfogadóan bólintott.

Tőlük nem messze, az olajfa lugas fái között gyűltek össze a Rend sólyomvérűi. Egy részük madár formában telepedett az olajfák ágaira, mások emberi alakban hallgatták vezéreik szavait. Imina arról beszélt neki, amit Nalától megtudtak, Horeth pedig már a légi stratégiájuk kezdetleges verzióját ismertette velük.

– Az éjelfek fegyverei veszedelmesebbek, mint bármi, amivel eddig találkozhattatok – közölte sólymaival Imina.

– Párokban, vagy hármasával támadjatok! – mondta Horeth. – Amíg egy vagy két sólyom a levegőben manőverezve eltereli a célpont figyelmét, míg a másik csőrével az éjelf nyakába hasít!

– Páncéljuk kevés szabad bőrfelületet hagy, figyeljetek oda a kellő röppálya kiválasztására! – javasolta Imina.

Imani és Széth megérkeztek a központba és szaguk alapján egészen a könyvtárszobáig követték Nala, Mosi, Davu és Odina illatát. A szobában feszült hangulat és némi zűrzavar uralkodott, amikor rájuk nyitottak. Davu vonalzóval és ceruzával a kezében hadonászott és kissé zavarodottan bámult Odinára, aki egy körzővel próbált magyarázni neki valamit. Mosi a félkész térkép egyik részletére mutogatott indulatosan vitatkozva Nalával, aki hevesen rázta a fejét, jelezvén, hogy nem az van, amit gondol.

– Hé, mi a hézag, csapattársak? – libbent be Széth a szobába, s laza stílusa máris enyhített valamelyest az odabenn uralkodó feszültségen, egyszersmind tovább növelte a káoszt. – Hoztam még egy barlangászt! – húzta maga után a valamivel bizonytalanabb Imanit.

– Remek! – kiáltotta Davu, aki már annyira kivolt a folytonos újrarajzolásoktól, hogy egész felvirulva ragadta meg a sakállányt, s rántotta maga mellé. – Na, itt van ez a járat, ami a felszínre vezet, meg ez a másik, ami húsz láb után becsatlakozik...

– Nala, Odina – pillantott bizonytalanul volt bűntársaira Imani. Nala küldött egy mosolyt felé, ám Odinától csak egy ideges grimaszra futotta.

– A térképet nézzed! – utasította a lányt Davu tőle szokatlan idegességgel. – Magyarázd már el, hogy van ez, ahol négy járat is összefut!

– Várj, hagy gondolkodjak! – sóhajtott Imani, s a tervrajzot próbálta meg térben elhelyezni.

– Széth, ha csatlakozni akarsz, tedd magad hasznossá! – szólt a sakálra Mosi, s erélyesen magához intette. – Mondd már el Nalának, hogy miért kell előbb ezt a járatot ellenőriznünk... – bökött hevesen az asztalon heverő elég aprólékosan megrajzolt térképrészletre.

– Azt nem bírod megérteni, Mosi – ellenkezett továbbra is Nala –, hogy az éjelfek nem igazán szoktak...

– Hé, hé, elég, elég! – ingatta a fejét Széth, mialatt megragadta mindkettejük vállát. – Előbb nekem magyarázzátok el, hogy mi micsoda ezen a térképen, és hogy hogyan kell egyáltalán nézni!

– Igaz – biccentett Mosi. – Na, szóval – karolta át Széth-et, és közelebb hajoltak – ez itt a...

Mahado a központ kapui előtt jelent meg, majd azokon áthaladva sebes léptekkel sétált a villa főlépcsői felé vezető ösvényen. Tekintetével végigpásztázta a narancssárga fényben úszó udvart. A lépcsők közelében harcosok és mágusok mozgolódtak, előbbiek színes erőtereket megidézve, utóbbiak fegyvereiket forgatva. Az udvar távolabbi felében macska és sakálvérűek küzdöttek egymással ember és állati alakjukban vegyesen. Az olajfák ligetében sólyomvérűek társalogtak, ám csak épp néhányan, legtöbbjük az udvar felett a levegőben való manőverezést gyakorolta madár alakjukban. Szabályos „V" alakban szálltak, s sebes emelkedéseket, süllyedéseket, váratlan kanyarokat tettek meg a forma szigorú megtartásával.

A tábornok elégedetten nyugtázta, hogy emberei rendesen készülnek az előttük álló harcra. Sorban odabiccentett Nia, Desta, Imina, Horeth, Tamir és Oziré felé, akik hasonló gesztussal válaszoltak. A lemenő nap sugaraival kísérve sietett fel a főlépcsőn, majd az oszlopok között áthaladva nyitott be az épületbe. Az aula szinte kongott az ürességtől, mivel mindenki odakint gyakorolt. Elindult megkeresni a tervrajzért és közlekedésért felelőseket. Kezét az aula lépcsőinek korlátjára helyezte, szemei zöld ragyogásba fogtak, ahogy koncentrált. A föld érintésének hála hamar rájuk talált a könyvtárszobában, ami elé nyomban térugrott is.

A szoba előtt két harcos állt őr, akik rögtön fel is tűntek Mahadónak.

– Hát ti? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Odinát felügyeljük, ahogy kérte, tábornok – felelte egyikük.

– Értem. Elfelejtettelek elbocsátani titeket.

– Elbocsátani? – lepődött meg a másik. – Tudtam, hogy a könyvtárba is be kellett volna kísérnünk! Most meg ki vagyunk rúgva... – A társa ekkor erélyesen karon vágta. – Au!

– Nem úgy vagytok elbocsátva – rázta a fejét Mahado. – Viszont nem szükséges tovább őriznetek Odinát. Davu, Mosi és Széth majd odafigyelnek Odinára, Nalára és Imanira. Most menjetek, és csatlakozzatok a többi harcoshoz! A gyengélkedőn már hallhattátok, miről beszéltünk, ettől függetlenül kérjetek eligazítást Tamirtól!

– Igenis, uram – bólintottak fegyelmezetten, majd elsiettek a lépcső felé.

A tábornok nagy levegőt vett, majd kitárta a könyvtár ajtaját és belépett a helyiségbe. A térképkészítő szalonná előléptetett könyvtárszobában a korábbihoz hasonló rendezett káosz uralkodott. Élénk társalgás zsivaja töltötte meg a langyos, s a nyitott ablakok hiánya miatt kissé párás, papirusz szagú levegőt. Nala ezúttal mindkét kezét bevetve magyarázott valamit Mosinak és Széth-nek. Az oroszlánvérű férfi szinte ugyanolyan lendülettel válaszolgatott arra, mialatt a sakál fájdalmasan tenyerébe temette arcát, s nagyokat sóhajtva a fejét csóválta.

Az asztal másik felén Imani és Odina egymást túlharsogva adtak utasításokat az egyszerre ceruzával, körzővel és vonalzóval zsonglőrködő Davunak. A mágus barna arca már szinte bordó volt, olyan erősen koncentrált és próbálta elviselni egyedüli rajzolóként a ránehezedő nyomást.

– Hogy állunk? – hasított Mahado komoly baritonja az indulatos társalgás zajába. A tábornok homlokát ráncolva, érdeklődő tekintettel az asztalhoz baktatott. Szigorú jelenlétének sikerült megtörnie a kialakult két fronton dúló vitát.

– Szörnyen, egyszerűen szörnyen! – morgolódott Davu önmagából kikelve. – A lányok alig járták be a barlangrendszer felét, és annak sem emlékeznek minden részletére! Látja itt ezeket az elsatírozott alagutakat? – bökött idegesen a térképre. – Ezek azok a járatok, amiknek létezésében, kezdetében vagy végződésében nem vagyunk biztosak!

– Értem – hümmögött Mahado, és közelebbről is szemügyre vette a kacskaringós, egymás felett és alatt elhaladó járatokból, kisebb nagyobb csarnokokból és néhány barlangi tóból álló tervrajzot. A vizet kis hullámokkal jelülték, s a fontosabb járatokat és termeket rendeltetésüktől függően el is nevezték. – Én úgy látom, hogy az ismert járatokon keresztül is eljuthatunk mindenhova. Az éjelfek gyülekezési csarnokába, a cellákhoz, a fegyvertárba, vagy éppen a vezéri kar hálóhelyiségéhez!

– Á, igen, itt van a következő probléma! – szólt közbe Mosi. – Ugyanis szerintem először a fegyvertárba kellene mennünk és megsemmisíteni mindent, amit ott találunk...

– Az nagyon hamar feltűnne nekik, ráadásul nem is biztos, hogy képesek lennénk rá! – rázta a fejét Nala.

– Néhány mágus velünk jön, ők majd megoldják! – erősködött Mosi.

– Persze, mert ez ilyen egyszerű! – csattant fel idegesen Davu. – Ez az alakváltók általános tévhite, hogy ha mágus vagy, akkor már biztos mindenre képes vagy, akár feltűnés nélkül megsemmisíteni egy idegen faj minden rejtélyes technológiával működő fegyverét!

– Ne veszekedjetek! – kérte őket Mahado.

– Ezt mondtad volna korábban! – sóhajtott fel Széth színpadiasan. – Már legalább fél órája ezt kell hallgatnom!

– Na, ez az, hogy csak hallgattál, ahelyett, hogy mellém álltál volna! – morgolódott Mosi.

– Ne legyél már gyerekes, Mosi – sóhajtott Nala –, itt nem oldalakról van szó, hanem hogy jobban ismerem az éjelfeket, mint ti...

– Könnyű úgy, hogy egy egész évig az ő talpukat nyaltad!

– Hogy mondtad?!

– Jó van, most már álljatok le! – állt közéjük Széth. – Látod, min kell keresztülmennem? – nézett fájdalmasan Mahadóra.

– Igaza van! – értet egyet a tábornok. – Nincs időnk most a múlton fennakadni! Össze kell dolgoznunk, koncentráljatok!

– Mégis hogy koncentráljak, amikor három árulóval vagyok összezárva! – bukott ki végül Mosiból

– Nem szükséges minden áldott pillanatban emlékeztetned rá! – csattant fel Nala.

– Eléggé bánt így is – sütötte le a szemeit Imani.

– Nem örömmel tették! – bizonygatta Széth is.

– Na, persze! És még véded őket!

– Mosi, hagyd abba, kérlek! – szólította fel Mahado. – A küldetésünk sikeréhez elengedhetetlen, hogy megbízzunk...

– És még meg kéne bíznom bennük?!

– Még neked áll feljebb?! – zsörtölődött Davu, aki már nem bírta tovább, és lecsapta a kezében tartott vonalzót és ceruzát az asztalra. – Nem neked kellett puszta elmondás alapján térbeli térképet rajzolni egy papiruszlapra, ráadásul még számtalanszor újradolgozni azt!

– Látod? – fúrta újra tekintetét Mahadóéba Széth. – Végig ez ment!

– Igen, mert a forrásaink – sandított a lányokra Davu –, még abban sem biztosak, hogy egy járat északra-déli vagy kelet-nyugati irányú volt!

– Már elnézést, hogy nem hordoztunk magunkkal iránytűt! – puffogott Odina. – Másra koncentráltunk, mondjuk, hogy életben maradjunk!

– Egy mágusnak nincs szüksége iránytűre, hogy az égtájakat megtalálja. Az már nem az én gondom, ha nem tanultad meg, hogyan kell!

– Tanultam, de eszembe se jutott pont a kékek rejtekhelyén...

– Hát ez az, hogy egyiken sem gondolkoztatok...

– Na, ebben egyetértek – bólogatott hevesen Mosi.

– Ha ennyire jobban tudtok mindent, akkor oldjátok megy egyedül! – kapta fel Odina a vizet, s elviharzott az kijárat felé.

– Egyetértek! – idézte gúnyosan Mosi szavait Nala, és csatlakozott hozzá.

– Most én is durcázzak be? – kérdezte Imani főnökétől. Ő már túl volt azon, hogy Mosi vagy Davu sértéseit felvegye.

– Tökre mindegy – sóhajtott Széth, lazán megvonta a vállát.

– Akkor megyek – vont vállat Imani is, és az ajtóhoz szökkent.

– Ezt nem hiszem el! – csattant fel végül Mahado. Az eddig résnyire nyílt szobaajtót erejének hatására zöld aura vonta be, majd nagy hanggal becsapódott a távozni készülők előtt. – Mosi, Davu, fejezzétek be a rinyálást végre! – förmedt embereire. – Ti pedig nem mentek sehova! – intézte szigorú szavait a lányokhoz, még mindig a két férfi tekintetét megtartva. Odina és Nala fáradt sóhajt hallattak, s kelletlenül caplattak vissza az asztalhoz, ám Imani csak könnyedén sarkon fordult, és visszaszökkent Széth mellé.

– Ez rövid lázadás volt – vigyorgott Széth a sakállányra.

– Ugyan, csak jártam egyet – vigyorgott rá vissza Imani.

– Örülök, hogy legalább ti jól szórakoztok – sóhajtott neheztelően Mahado, – de ha kérhetném, most már...

– Hogy jól szórakozom?! – méltatlankodott Széth. – Teljesen kivagyok már a folytonos... – panaszolta volna, de a tábornok már oda sem figyelt rá.

– Davu! – szólította fel Maahdo. – Ne kifogásokat keress, hanem tegyél meg mindent, amire képes vagy! Utána abból dolgozunk, ami van!

– Rendben – bólintott a mágus.

– Mosi! Neked pedig nem az akció megszervezése volt a dolgod, hanem a közlekedésé! Vagyis, hogy memorizálod a tervrajz részleteit, hogy a helyszínen navigálni tudj majd minket!

– Valóban – ismerete el az oroszlán –, de gondoltam, hogy mivel...

– Semmi de, Mosi, az utasításaim egyértelműek voltak! Közlekedés! A küldetés lépéseit pedig majd egyeztetjük a többi vezérrel, amikor a tervrajz is elkészül!

– Igenis, tábornok!

– Próbálj meg kijönni a lányokkal! Szükségünk lesz rájuk!

– Honnét veszi, hogy egyáltalán helyes információkat adnak?

– Erre bezzeg nem gondolsz! – szisszent fel Davu. – A mágusok megérzik, ha valaki hazudik.

– Az árulóknak mégis sikerült – jegyezte meg Mosi.

– Tulajdonképpen csak elhallgatták az igazat – pontosított Széth.

– Én bízok bennük – jelentette ki végül Mahado. – Most pedig folytassátok, és próbáljátok megjegyezni a tervrajz minden részletét! A mágusok varázserejükkel készítenek majd pár, kisebb méretű másolatot, ám akadhat olyan helyzet, amikor nem lesz időnk vagy lehetőségünk a térképet bogarászni! Akkor jöttök ti a képbe!

– Hmpf – duzzogott Mosi, de eleget tett felettese kérésének. Mahado ekkor tett pár lépést a kijárat felé.

– Maga hova megy? – érdeklődte Davu.

– Beszélek az alkimistákkal, majd összehívom a többieket. Egy óra múlva megbeszélést tartunk a tárgyalóban. Titeket is ott várlak a térképpel együtt!

– Igenis.

Mahado már épp menni készült volna, amikor Széth némi tétovázást követően utána indult.

– Hagy menjek én is! – kérte főnökét a sakál.

– Jobb lenne, ha maradnál. Minden járatot...

– Már megjegyeztem a térképet, nagyon gyors az emlékezetem!

– Odina, Imani és Nala...

– Mosi és Davu megoldják a felvigyázást!

– Tulajdonképpen segíthetsz nekem – döntötte el a tábornok. – Gyere és csukd be az ajtót!

– Örömmel! – vigyorgott a sakál és szinte kimenekült a helyiségből, aminek aztán becsapta az ajtaját maga mögött. – Nem bírtam már ezt a feszült légkört! – sóhajtott egy nagyot. – De jó, hogy végre egy kis friss levegőhöz...

– Több komolyságot várok – sandított a férfire Mahado.