"Gyorsan terjed a szóbeszéd Thébában."

Az utcákon egyre kevesebb ember kavargott, leszámítva a hold-negyedet, ahol most kezdődött igazán az élet, Mahado és Tara viszont ezúttal elkerülték azt a kerületet. Helyette a nap-negyed főterére értek éppen, amikor a szedelőzködő árusok és hazafelé baktató munkások között feltűnt egy karcsú, feltűnően rövid szabású ruhát viselő lány alakja, aki váratlan sebességgel rohant az irányukba. Barna haja vadul lebegett utána, s Anu, amint észrevette, lelkes ugatásba kezdett. A mágus és az oroszlán párosa alig fogták fel, mi történik, Tarát máris szélvihar módjára sodorta magával Nana ölelése, aki amint meglátta őt, várakozás nélkül a nyakába ugrott.

– Jaj, Tara! – kiáltotta a lány és magához szorította a hercegnőt. – Tara, Tara, Tara, úgy aggódtam érted! – hadarta szenvedélyesen, mire az oroszlán döbbenten, de visszaölelte barátnőjét. Anu közben, mivel szeretett volna ő is csatlakozni az öleléshez, felágaskodott, és megnyalogatta a varázslólány arcát. – Hé, Anu! – lepődött meg Nana, önkénytelenül elkuncogta magát, és ezzel együtt aggodalmából is kezdett feloldódni.

– Nana, mi ez a nagy hevesség?! – kérdezte Tara, miután barátnője végre befejezte a fojtogatását. – Lisztes az arcod – állapította meg, és hüvelykujjával óvatosan letörölt Nana pofijáról egy lisztfoltot, miközben magába szívta kicsit lisztes, de főként édes, fahéjas-gyömbéres illatát.

– Jaj, még mindig?! – nevetgélt Nana zavartan. – Azt hittem, már alaposan leporoltam magam! – helyezte kissé elpirulva egyik karját a feje mögé.

– Nailah – köszöntötte unokahúgát ekkor Mahado is.

– Ma...Mahado! – vette észre Nana, hogy ő is jelen van. Majd meglepetten kapkodta ide-oda a fejét kettejük között. – Várjunk csak... ti ketten, akkor...?! – találgatott, mutató és középső ujját arcához érintve. – Ti már akkor...?

– Uh, én ugyan nem megyek hozzá! – vágta rá Tara dacosan, és hamar tett pát lépést oldalra, hogy távolabb húzódjon a mágustól.

– Sitara, fejezd már be! – sóhajtotta a tábornok szemforgatva.

– Még csak alig kezdtem el! – kérte ki magának az oroszlán.

– Mint az idős házasok – jegyezte meg Nana, talán túlságosan hangosan, mivel jutalma szúrós pillantások lettek mindkét féltől. – Jól van na, csak úgy kicsúszott! – emelte fel védekezően maga elé a kezeit.

– Nailah! Zaklatottnak tűntél – váltott témát Mahado. – Mi történt?

– Hogy mi történt?! – ismételte Nana, s arcára azonnal visszatárt az aggodalom. – Ezt én is kérdezhetném! ... Bár mondjuk épp ez az, hogy már tudom! De... de nem értem, hogy... hogy miért... Mégis ki lenne képes...?!

– Miről beszélsz? – kérdezett rá a mágus határozottan. – Nailah!

– Tudom, hogy mi történt... Már mindenki tudja – vallotta be a varázslólány félénken. – Tara – fordult a hercegnőhöz. – Mondd, ugye jól vagy?

– Megvagyok, semmi bajom – vont vállat az oroszlán. – Ez viszont nem mondható el az aranysárkányokról...

– Ne is említsd! – sóhajtotta Nana fájdalmasan. Nagy szomorúságában egy langyos érintést érzett a vállán. Mahado lépett mellé támogatóan, miközben az utcákat vette alaposabban szemügyre.

Korábban...

Thébában, ahogy az egy nyüzsgő királyi városhoz illik, gyorsan terjednek a hírek. Miután a tábornok beszámolt a Hórusz-hegységnél történt tragikus eseményekről az udvar tagjainak, az egyik macskavérű nemes nem bírta megállni, hogy orrára ne kösse a dolgot kedvenc lovász-tevész fiújának. Az fiú, mintegy mellékesen, megemlítette ezután a dolgot annak a kereskedőnek, aki ló- és teveszerszámokkal látta el a királyi istállót. A kereskedő, mikor szekerével kigördült a palota udvaráról, összefutott egy szakmabelivel, aki lisztet szállított éppen a negyedek nagyobb pékségeibe.

– Hallottad-e már, mi történt ma délben? – kérdezte a lószerszám-kereskedő a lisztet szállító szekér tulajdonosától.

– Azt csiripelik a madarak, hogy valami nagy botrány van a Renden belül kibontakozóban – felelte a másik.

– Hogy a Rend mennyire érintett, az még kérdés. Ami biztos, hogy a tábornok emberei három aranysárkány holttestére bukkantak a sárkánytemplom lábánál, és még valaki fenyegető üzenetet is hagyott a macskavérűek ellen!

– Nem a sárkányok ellen?

– Azok ellen is! Na, megyek, mert vár a munka!

– Engem meg a pékek! A holnapi kenyeret nyilván még ma este be kell dagasztani! – magyarázta a lisztkereskedő. Mindketten a lovak közé csaptak, és elgördülve egymás mellett ki-ki útjára indult.

Percek múltán a lisztkereskedő lefékezett a nap-negyed leghíresebb pékje, Dzsedkaré háza előtt. A kenyeres stand már üres volt, így estefelé a legtöbben befejezték az árusítást, a pékek másnapra készültek elő. A kereskedő leugrott a bakról és bekopogott a simára csiszolt faajtón.

– Arashi, drága barátom! – kiáltott fel a pékúr, ajtót nyitva, és a kereskedővel átölelték egymást. – Mi járatban erre?

– Tudod te jól, Dzsedkaré – felelte Arashi, kibontakozva a testvéries ölelésből. – Járom a várost, a frissen őrölt lisztet elosztva...

– Elosztva, elosztva... Te mindig is a saját szakálladra dolgoztál, barátom!

– Neked pedig mindig baráti áron adtam a lisztet – mosolyodott el a kereskedő. – Szóval, mennyi lesz mára?

– Tudod, ma már elküldtem a kisebbik fiamat lisztért, egyenesen a malomba. Megszületett az unokám, így már délután bedagasztottam a holnapi kenyértésztát, hogy este legyen időm meglátogatni az idősebb fiam családját.

– Hórusz-nevére, hát megszületett! Kívánom, hogy élje meg a névadás korát*! Na, de akkor most elfogadsz pár zsák lisztet még barátibb áron? – kérdezte Arashi, aki reménytelenül is szakmája rabja volt. – Féláron, hogy így támogassam az újabb taggal bővülő családod!

– Egye-fene – simogatta meg Dzsedkaré rövid szakállát. – Adj három zsákkal, így még két-három dekádig nem kellesz újra liszt miatt aggódnunk!

– Na és, hallottad-e a legújabb pletykát, barátom? – kérdezett rá Arashi, miközben Dzsedkaréval és a pék fiával együtt a zsákokat pakolták le a szekérről.

– Miféle pletykát? – érdeklődte a fiú izgatottan.

– Nincs nekem időm az ilyesmire – sóhajtotta a pékúr.

– Több forrásból is tudom, hogy meggyilkoltak három aranysárkányt a sárkányok templománál – mesélte Arashi. – A Rend tábornoka elvileg ma délután gyűlést hívott össze a palotában, mert úgy tűnik, a macskavérűek is veszélyben lehetnek!

– Hogyan?! – döbbent meg a pékfiú.

– Ozirisz szakállára, és az enyémre! – kiáltott fel azonban Dzsedkaré. – Hát az én legújabb alkalmazottam pont a tábornok unokahúga!

– Az lenne? – lepődött meg a kereskedő. Egy pillanatra mind letették az általuk cipelt zsákot nem sokkal a bejárat előtt.

– És, ha jól tudom, a legjobb barátnője maga a hercegnő! – újságolta a pék fia. – Igaz, apám?

– Igaz, Khepri – bólintott a pék. – Ma is járt itt a hercegnő, és egy egész aranypénzt fizetett néhány süteményért!

– Úgy ám – bólogatott hevesen Khepri.

– Hé, fiam! Szóljál csak Nanának! – mondta a pék az ifjúnak. – Ezt neki is hallani kell!

– Rendben – bólintott Khepri, és benyitott a házba. Nana a hatalmas konyha helyiség másik végében állt talpig lisztesen és fűszeresen, egy asztal mögött, és saját süteménytésztáját dagasztotta egy méretes cseréptálban. – Hé, Nana! – kiáltott neki a fiú, aki olyan húsz év körüli lehetett. – Gyere ki, valamit hallanod kell!

– Hogy?! Mi?! – értetlenkedett a varázslólány, mivel a tésztával ezúttal nagyon meggyűlt a baja, az ugyanis teljesen a kezére ragadt. – Nem tudok... kiszabadulni...! – nyöszörögte a ragadós masszával küzdve, s így elég szórakoztató látványt nyújtott.

– Segítek! – ajánlotta Khepri azonnal. Fogott egy pohárnyi lisztet, majd eloszlatva a lány kezeire és karjára öntötte, s elkezdte ledörzsölni róla a nyers tésztát. Végül Nana is csatlakozott, és együttes erővel megtisztították a kezeit.

– Jaj, köszi szépen! – hálálkodott volna Nana, de a pékfiú már húzta is kifelé a konyhából.

– Legközelebb kevesebb vizet tegyél bele – javasolta Khepri mellékesen. – Ha lassacskán adod hozzá, úgy jobban látszik, mennyit vesz fel a liszt.

– Értem! – bólintott Nana hevesen, s pillanatokkal azután már át is lépték a küszöböt. Khepri elengedte Nana karját, a lány pedig gyorsan kihúzta magát a két idősebb férfi előtt.

– Pékuram! Kereskedő uram! – köszöntötte őket Nana. Bár személyesen még nem ismerte Arashit, öltözékéből, és a közelben álló lisztes szekérből ügyesen tippelte meg foglalkozását.

– Nahát, milyen szép virágszál – jegyezte meg Arashi, elismerően a lányra pillantva. – Aki még ilyen piszkosan is elbűvölő tud lenni, az kivételes szépség.

A varázslólány arcára rögtön vörös pír szökött, és szégyellősen, de legalább ugyanannyira büszkén fonta össze karjait a háta mögött, majd egyik lábáról a másikra dőlve a kereskedőre mosolygott.

– Nana! – szólította fel a pék, és barátja felé fordult. – Ő itt Arashi, a kereskedő, akitől gyakran veszek lisztet – mutatta be a férfit, aki enyhén meghajolt a lánynak. – Arashi érdekes dolgokat hallott a városban.

– Micsodát? – kérdezte Nana izgatottan, ám amint Arashi és Dzsedkaré megosztották vele a híreket, a mosolya úgy halványult el, mint Ámon-Ré sugarai alkonyatkor, és az izgalom helyét átvette az aggodalom.

– Nem, ezt nem akarom elhinni! – kiáltotta Nana, és idegesen lépkedve kisétált az utcára, miközben a fejét fogva, fájdalmasan felnézett a csillagokkal pettyezett égre. – Mégis... ki képes ilyesmire?! – sóhajtotta, mintha kérdését az összes járókelőhöz intézné egyszerre. – Ki képes megölni három aranysárkányt?!

Az emberek mintha egy pillanatra megálltak volna, majd sugdolózva tovább indultak. Nagyon úgy tűnt, hogy ilyen-olyan forrásokból, de már ők is hallottak az esetről.

– Az unokabátyád nyilván beavat majd a részletekbe – jegyezte meg Dzsedkaré, aki fiával és Arashival a zaklatott hölgyemény után sietett. – De ha jelenetet rendezel az utcán, még bolondnak néznek! – figyelmeztette.

– Igaz, igaz... – sóhajtotta Nana.

– Igaz, ami igaz – hallották a közeli gyümölcsös stand felől egy idősebb néni hangját –, botrányos dolgok történnek manapság Théba városában!

A néni, aki különféle dinnyéket, datolyát, fügét és mazsolát árult a Dzsedkaré sütödéjével szemközti standnál, s akitől Nana rendszerint vásárolt, most kisétált megfogyatkozott árukészlete mögül, és csatlakozott a kisebb társasághoz. Alacsonyabb, kedves arcú hölgy volt, ezüstszínű haját fonott kontyban hordta feje tetején.

– Sofiya néni! – kiáltott fel Nana lelkesen, mindig is kedvelte az idős hölgyet. – Mire gondol? – érdeklődte.

– Nos, egy vásárlóm szerint az egyik aranysárkány tetemről hiányzott a fej. Később, egy másik azt állította, hogy a levágott fej nem máshol, mint a hercegnő lakosztályában került elő, ahová egy ablakon keresztül törtek be! – mesélte a néni. – Ugyan, ki képes ilyen ronda dolgot művelni? Bezzeg az én időmben nem történtek még ilyen felfoghatatlanul botrányos dolgok!

– A hercegnő... szobájában?! – hüledezett Nana. Egyre idegesebb lett, de már Khepri, Dzsedkaré és Arashi sem értették, mi folyik a városban.

– Ott, ha mondom! – erősködött az asszony.

– Sofiya, hogy te miket nem hallasz! – jegyezte meg Dzsedkaré! – Na de! Én és Khepri indulunk Khalidékhoz, Besnek és a kicsinek szüksége van ránk! Nana, bezárnád majd, kérlek, a sütödét, ha végeztél a tésztával? – fordult a lányhoz a pék.

– Mi, én?! – hökkent meg Nana, és ezúttal kevésbe volt olyan lelkes, mint általában. – Pékuram! Tudom, megígértem, hogy ma estig maradok, de muszáj mégis elmennem! – határozta el végül a varázslólány, és remegő, zöld szemeivel Dzsedkaréra nézett. – Tara bizonyára... A barátnőm mellett a helyem! Megértem, hogy rohanna az unokájához, így... nem tudná valaki más bezárni a sütödét?

– Nos, hát... ha ennyire sürgős neked... – vakarta meg az állát Dzsedkaré.

– Ne aggódjanak! – vágott közbe Sofiya néni. – Majd én bezárok maguk után! Ha pedig este vagy holnap jönnének vissza, a kulcs nálam lesz. Itt lakom a sarkon, tudják, csak kopogjanak be!

– Hát, ha más nincs... – vont vállat Khepri.

– Ezer köszönet, Sofiya néni! – kiáltott fel hálásan Nana. Gyorsan a néni nyakába vetette magát, majd úgy, ahogy volt, lisztesen és tésztásan elrohant a főtér irányába.

Valahogy sejtette, hogy Tara vagy a palotában, vagy a palotához tartó úton lesz valamerre. Látnia kellett! Futás közben igyekezett leporolnia magát, kirázni ruhájából a lisztet, amennyire tudta, de kócos hajával már nemigen tudott mit kezdeni. Inkább nem vacakolt többet a kinézetével, mert varázserejének hála megérezte Tara jelenlétét a közelben. Ezzel együtt megérzett egy másik, erőteljes és szintén ismerős aurát is, de nem foglalkozott igazán vele. Kétszeres tempóra kapcsolt, hogy minél gyorsabban átszelje az őket elválasztó távolságot.

Jelenleg.

– Gyorsan terjed a szóbeszéd Thébában – állapította meg Mahado, kezét Nana vállán pihentetve, s a távolba révedve. – Éjfél előtt a pletykák a legsötétebb patkánylyukba is eljutnak.

– Patkánylyuk... – borzongott meg Nana.

– Patkány... – nyalta meg Tara a szája szélét a csupasz farkú rágcsáló hallatán, amire Nana elfintorodott.

– Nailah – nézett most mélyen unokahúga szemébe a varázsló, s oltalmazóan megszorította a vállát. Ekkor észrevett egy lisztfoltot a lány ruhájának ujján, amit óvatosan leporolt. Nana kissé zavarba jött, arcára enyhe pír szökött. – Hazakísérünk – határozta el Mahado. – Már nem biztonságos egyedül járkálnod.

– Rendben – sóhajtotta a lány beleegyezően, picit még pironkodva, ám ugyanolyan hálásan is. – Melletted mindig olyan biztonságban érzem magam!

Mahado megértően bólintott, és a megfelelő irányba fordította unokahúgát.

– Ch! Ne legyél már ilyen nyálas, Nana! – fintorogta a hercegnő. – „Mindenki biztonságban érezheti magát a nagy és erős tábornok oldalán!" – tette hozzá gúnyosan és színpadiasan.

– Úgy véltem, ezen már túl vagyunk – sandított Tarára a mágus jelentőségteljesen.

– Bocs, megszokás – váltott hangnemet az oroszlánlány, és gyorsan vállat vont.

– Mi? Hogyan?! – hüledezett Nana. – Egyébként is – jutott eszébe –, mióta vagytok ti ilyen jóban, és mióta mászkáltok együtt?!

Mahado és Tara összenéztek, majd a lány elnevette magát, a férfi pedig lassan sóhajtott egyet.

– A „jóban" erős túlzás. Még mindig a házasságunk ellen lázadok – válaszolta Tara.

– Volt egy komolyabb beszélgetésünk – felelte Mahado. – Másrészről, a királynő megkért, hogy vigyázzak a hercegnőre.

– Ó, hogy ez mennyire aranyos! – lelkesedett Nana. – Na, mi van, Tara, örömöd leled a legújabb lovagodban? – lökte játékosan oldalba barátnőjét. Sitara sejtette, hogy nagy ravaszul Nana most a délutáni esetért áll bosszút, amikor lazán otthagyta a piacon, és nélküle indult fürödni a Nílushoz, de úgy döntött, nem rója ezt fel neki.

– Hát persze – sóhajtotta a hercegnő szarkasztikusan –, és most emiatt egész este vonulhatok utána, mint valami kutya! – Anu felvakkantott a „kutya" szóra, amin végül mindkét lány elkuncogta magát.

– Inkább én vagyok az, aki köteles a nyomodban járni – jegyezte meg Mahado, kissé unottan, de kötelességtudó hangon. – Induljunk! – szólította fel a lányokat. – Későre jár.

– Fiatal még az este! – ellenkezett Tara, és pajkosan Nanára kacsintott, aki válaszul visszamosolygott rá. Az elmúlt órák szörnyű eseményei ellenére is sikerült felvidulniuk a másik közelségének hatására. Anu, megérezvén a javuló hangulatot, újból vakkantott párat, igazolván, hogy benne van, bármit is terveznek a lányok.

– Amilyen fiatalok ti is vagytok! – közölte Mahado szigorúan, és a megfelelő irányba kezdte terelni az oroszlánt és a varázslólányt. – Csak semmi balhé, nincs időm most ilyesmikre!

– Miért, mikor lenne időd rá? – kérdezte Tara pimaszul, miközben sebesen szedték a lábukat Nanáék háza felé.

– Szerintem, nem igazán akad – felelte Nana, elgondolkozva. – Az unokabátyám elég elfoglalt ember.

– Nana! Csak gúnyolódtam! – közölte Tara kissé idegesen.

– Ja... így már értem. De szép dolog ez, mondd?

– Nana, elrontod a poént!

– Bocsi, bocsi...

Mahado nem is szólt semmit, csak hümmögött egyet unottan és kissé türelmetlenül. Válaszra sem méltatta a hercegnő gúnyos kérdését, csak haladt előre az esti utcákon, fegyelmezetten, magabiztosan, és kifejezetten ügyelve arra, hogy a két lánynak semmi baja ne essék. Odafigyelt minden apró részletre, elosonó macskákra, kotorászó rágcsálókra, pislákoló fáklyákra, a rovarok neszére, bármire, ami támadók közeledtét, vagy jelenlétét jelezheti.

Egy ideig nem történt semmi különös. Tara és Nailah fecsegését, Anu tappancsainak lendületes ritmusát hallgatva baktattak Antef és Iréne házának irányába.

(igen, a képen meg elől vannak a kezei :D )

*névadás kora: akkoriban nagy volt a gyermekhalandóság Egyiptomban/az egész világban, ezért 2-3 éves korig ritkán adtak nevet a gyermekeknek.