„Ha azt hiszitek, hogy egy helyes tett felment minden korábbi bűnötök alól, tévedtek."

„Ez most nem egy edzés, nem kiképzés, hanem éles helyzet!"

„A széthúzás nem segít célunk elérésében, csakis az összetartás és engedelmesség! A fegyelem most a túlélés ára, nem engedhetjük meg magunknak a hosszas vitatkozást!"

Sitara és a többiek már percek óta verték fáradhatatlanul a raktár ajtaját, hangszálaik és öklük is kezdett elfáradni. A hercegnő pihenésképen megtámaszkodott az ajtón, ám aurája ösztönösen reagált, s csatlakozott a barlangot és a fémet összekötő energiához. Elméjében lila villámok cikáztak, éktelen fejfájást okozva, ám pár kósza pillanatig a látomás kilátást engedett neki a közeli barlangfolyosóra. Odakint egy kifejezetten nem kékekből álló csoport haladt, s szinte azonnal felismerte néhányukat a korábbi edzésekről, amiken a központban részt vett. Döbbenten szakadt ki a látomásból és kapta tekintetét a többiekre.

– Itt... itt vannak! – kiáltotta, ám szédülés uralkodott el rajta, és kínlódva a fejéhez kapott. Ekon azonnal átkarolta és kissé messzebb vezetve hagyta, hogy levegőhöz jusson. A többeiek aggódva néztek utána, mind befejezték az zajongást egy időre. – Láttam... – magyarázta zihálva a hercegnő. – A föld érintése... valami baj van vele... A lila energia... bemászott az elmémbe, de... itt vannak!

– Kicsodák? – faggatta Jahi. – A kékek?

– Nem! – rázta a fejét a lány, majd tovább lihegett.

– Megnézem! – határozta el Ekene, s makacsul ő is látomásba esett. Pár pillanat múlva a fejét szorítva, de erősen tartva magát fordult a többiekhez. – Nia, a macskavezér és emberei! – jelentette ki, mint aki még maga is alig hiszi. – Nia, Nala, Chikelu és Tamir életben vannak! Még pár másik rendtaggal együtt itt járnak a közelben!

A többiek döbbenten hallgatták a híreket.

– Ezek szerint... talán Mahado is életben van! – motyogta Tara, miközben igyekezett rendezni elméjét. Szemeiben a remény eszméletlen erővel lobbant lángra.

– Akkor... – fordult testvéréhez Horu.

– Apa is életben lehet! – bólintott Horel.

Jahi és Khari ellenben már nem gondolkodtak ennyit. Háromszoros erővel és lendülettel kezdtek dobolni az ajtón és kifelé kiabálni, hátha a hangnak legalább egy kis része kiszűrődik azon.

– Hé! Itt vagyunk! Hé, Nia! Chikelu! Tamir! Nala! Itt vagyunk bent! Csapdába estünk! Nia! Tamir! Itt vagyunk!

Nia, Nala és Chikelu türelmük határán sodródva bolyongtak a térképük szerinti szellemzóna ismeretlen járataiban. Davu és Szatiah feszült, ám óvatos léptekkel követték őket, akár csak a sor végén haladó Tamir és két harcosa. Idővel azonban furcsa hangok ütötték meg Nia, Nala és Chikelu fülét, akik macskához hasonlóan még a leghalkabb zajokra is felfigyeltek. Fémes dobolás vegyült emberek tompa kiáltásaival. Ők hárman összenéztek, majd az eredetileg tervezett irányt elhagyva lefordultak a zajok forrásául szolgáló járat felé. Néhány lépés után megtorpantak, ugyanis, most már kitisztult annyira a kiabálás, hogy már a szavak sem mosódtak úgy össze.

– Csak nem... – döbbent meg Chikelu, s komoly pillantásokat küldött Nia és Nala felé. A hangoskodók ugyanis főként Nia, Tamir, de Nala és az ő nevét is ordítozták.

– Mi történt, miért álltunk meg? – dörrent Tamir hangja.

– Miért fordultunk le a főjáratról? – érdeklődte Davu.

– Hangokat hallottunk – válaszolt Nia kimérten.

– Én nem hallok semmit! – dörmögte Tamir.

– Olyan gyengén szűrődik át a barlangfalon, hogy mi, macskák is alig halljuk – magyarázta Nala.

– De még mindig – mondta Nia. – Emberek zajonganak, és a neveinket kiáltják. Nincs más magyarázat, a mi embereink kell, hogy legyenek! Talán megérezték, hogy a közelben vagyunk.

– A mi embereink? Nem értem, egy másik csoport? Ők is eltévedte volna? – tanakodott Davu. – És csapdába estek?

Nia a barlangfalhoz lépett, megérintette azt, és igyekezett látomásba esni. Lila szikrák és fájdalom hasított a fejébe, de pár pillanatra sikerült átnéznie a falon, s látta, hogy annak másik oldalán, valamivel messzebb egy csapat ember veri az ajtót. Közöttük ott voltak az emberei, Khari és Ekene, és maga Sitara hercegnő is! A vezér szédülve szakadt ki a látomásból, és támaszkodott a térdére.

– Mi az, mit láttál? – érdeklődte Tamir.

– Jól vagy, szívem? – fogta meg a vállát Chilkelu. Nia nagy levegőt vett, és kiegyenesedett, mialatt csapatára tekintett.

– A föld érintése itt veszélyes, ne próbálkozzatok vele! Viszont, annyit sikerült megtudnom, hogy az elrabolt macskák: az emberem Ekene, a bátyja, és az áruló öccse, Khari a fal túloldalán vannak bezárva. Ráadásul velük van Sitara hercegnő is!

– Hogyan?! – lepődött meg mindenki.

– A hercegnő? – kérdezte Tamir.

– A foglyokat a Pincébe szokták bezárni... – morfondírozott Nala.

– Lehet, hogy valahogy annyit barangoltunk, hogy a Pince túloldalára jutottunk? – vetette fel Davu.

– Hogy nézett ki, amit láttál? – fordult Nala nővéréhez.

– Heten voltak összesen. Egy fémajtót vertek és... – fülelt egy időre –, még most is. A környezetet nem tudtam igazán megfigyelni, mert ez a lila szikrázás kikészített.

– A hegyet belengő furcsa energiamezőre célzol – bólintott Davu. – M is érzékeljük a kezdetektől – pillantott össze Szatiah varázslónővel. – A kékek sajátos, mesterséges energiája...

– Ha ez a Pince, és a rabok még itt vannak, akkor a tábornok csapata sem érhetett még ide – ragadta magához a szót Tamir. – Szabadítsuk ki mi a túszokat, és várjuk meg őket! Utána megbeszéljük együtt, hogyan tovább! Nia?

– Kézenfekvő – egyezett bele a nő. – Ha már itt vagyunk, nem hagyhatjuk a túszokat bezárva. Ki tudja, talán Szekhemré csapata is eltévedt. Kiszabadítjuk őket, és egy ideig várunk, de nem az örökkévalóságig. Ha ezek szerint már tudjuk, hol vagyunk, akkor innen új útvonalat kereshetünk a fegyvertárhoz!

– Észszerűen hangzik – bólintott Davu. – Már csak meg kell keresni az ajtót, amit bezárva tartja őket... – mondta, miközben elindult a fal mellett. Nia követte, s még Davu aurájával igyekezett kitapogatni a falat és túloldalát, Nia a hangokra összpontosított.

A zajok erősödtek, az odabent ragadtak aurája is halványan érzékelhetővé vált, ám a járat váratlanul zsákutcába futott.

– Mi a...?! – hökkent meg Tamir, s dühében Nia és Davu is osztoztak.

– Zsákutca – állapította meg a varázsló. – A terem, amely a fal túloldalán van, másik járatba nyílik, valószínűleg egy másik zsákutcába, ennek a falnak – veregette meg a folyosó végét –, a másik oldalán. – Ám akkor megérzett valamit. – Nem, ez a fal még tömörebb, mint a másik – lépett most oda, amely mentén jöttek. – Nem, a terem valószínűleg egy távolabbi, párhuzamos járatra nyílik...

– Röviden – foglalta össze Tamir –, mégsem volt szerencsénk.

– Mit tegyünk? – kérdezte Nala. – Bár, ha engem kérdeztek, ez nem lehet a Pince. Már az elején már irányban tévedtünk el...

– Akár Pince, akár nem, a túszokat ki kell szabadítanunk! – határozta el Nia. – Ha nincs más mód, áttörjük a falat!

– Több láb vastag is lehet – mondta Davu, aki kezét a falra helyezte próbálta varázsérzékével kiismerni azt.

– Ez akadály? – kérdezte Nia rendíthetetlenül. – Te és Szatiah – pillantott a varázslónőre, majd a mágusra –, át tudjátok törni? Elég egy keskeny rés, amin egy nagydarab férfi átfér – bökött most Tamirra. – Akkor már mindenki át tud jutni rajta.

Davu összenézett Szatiah-val, aki beleegyezően bólintott.

– Megpróbáljuk – mondta a mágus. – Álljatok hátrébb!

Nia, Nala, Chikelu, Tamir és két harcosa a szemközti falhoz húzódtak, míg Davu és Szatiah némi ráhangolódással készültek a varázslatra. A mágus és a mágusnő pár tőmondatban megbeszélték a lépéseket, majd mindketten felemelték sárga aurát öltő karjukat, tenyerüket kissé szétnyitott ujjakkal a barlangfal irányába fordítva. A fal remegni kezdett, s kis mértékben az egész folyosó rázkódott. Ahogy a kőzet kezdett megrepedni, tenyerüket oldalasan elforgatták, s ezzel együtt omlott be a fal egy ovális résen oldalról befelé terjedően. Végül a két oldal összeért, s a törmeléket Davu és Szatiah a folyosó szélére terelték ki.

Az egy embernek pont elég széles, nagyjából vállmagasságig terjedő rés majdnem négy láb hosszú alagútban folytatódott a kőzetben, rajta keresztül immár át lehetett látni a másik oldalra. Odaát hosszú polcok húzódtak, s azokon túl hét ember püfölt egy hatalmas, fekete fémajtót. Nia nézett először a járatba, s miután őket észrevette, intett csapatának, hogy kövesség, majd belépett a résbe. Nia, Nala és Chikelu macska ügyességével haladtak át a szűkös járaton, míg Davu és Szatiah az egyszerűség kedvéért, így, hogy belátták a teret, térugorhattak a másik oldalra. Tamir azonban két harcosa kíséretében már a legváltozatosabb szitkok közepette verekedte át magát a friss járaton.

Nia intésére egész hangtalanul lopakodtak végig a polcok között, majd a terem végében lévő szabad tér előtt meghúzódtak az árnyékben, ahonnan pontosabban végigmérték az ajtót döngetőket. Megállapították, hogy a hercegnő, Ekene és bátya mellett még négy áruló, a Nia vezetése alá tartozó Khari, a Tamir vezetése alá tartozó Jahi, továbbá Horeth fiai, Horu és Horel vannak jelen. Halkan suttogva elmutogatták egymásnak, hogy melyik kié lesz, ha esetleg összecsapásra kerülne sor. Végül Nia, szorosan nyomában Tamirral, mögöttük a többiekkel magabiztos, rugalmas léptekkel kisétált az árnyékból, majd figyelemfelkeltően megköszörülte torkát. Tamir szintúgy köhintett egyet. Nala, Chikelu, Davu és Szatiah melléjük gyűltek, a két harcos pedig őmögéjük állt.

Sitara és a többiek hátán végigfutott a hideg, ahogy befejezték a zajongást. Olyan erősen ordibáltak és döngették az ajtót, hogy még az sem tűnt fel nekik, valaki alagutat rombolt a terem távolabbi végébe. Az oroszlánok még az érkezettek szagára is csupán most figyeltek fel. Sebesen kapták fejüket hátra, s fordultak szembe a jövevényekkel. Sitara, Ekon, Ekene és Khari macskaszemei megjelentek a sokktól, Jahi szemeiben kék fény villant, Horu és Horel sólyomszemei is előjöttek. Válaszul a másik csoport szemei is vészjóslóan villantak, miközben vezetőjük tekintélyparancsolóan valamivel még közelebb lépett.

– Sitara hercegnő, Ekene! – köszöntötte Nia elsőnek őket.

– Nia?! – felelte Tara hitetlenkedve.

– Meritpahet vezér! – mondta Ekene mély tisztelettel.

– És a többi... – tette hozzá Nia, valamivel kevesebb rokonszenvvel.

– Nia! – hívta vissza a vezér figyelmét a hercegnő izgatottan. – A máguskám, ő is...

– Kicsoda?

– Mahado! Ő is itt van?! Ő is túlélte?!

– Na és apa?! – kérdezték a sólyomfiúk sztereóban.

– Igen és igen – bólintott Nia kimérten. Ahogy ezek a szavak elhangzottak, Sitara, Horu és Horel lelke hatalmas tehertől szabadult meg, megkönnyebbülten sóhajtottak.

– Hála a macskák összes istenségének! – bukott ki Tarából vidáman.

– Hála Hórusznak – tették hozzá a sólyomfiúk.

– Mind túléltük. –folytatta Nia. – Horeth odakint vár a sereggel. A tábornok pedig másik csoporttal, másik útvonalat követ. Elvileg az ő feladatuk lett volna titeket kiszabadítani, azonban... Úgy tűnik, mi értünk ide először.

– De honnan tudtátok, hogy ebben a raktárban vagyunk?! – méltatlankodott Khari. – Ezt a helyet még Nala sem ismerhette – pillantott a röstelkedő leopárdlányra.

– Eltévedtünk – vallotta be Nia. – Ám ezek szerint ez nem a Pince nevű barlangbörtön.

– Ó, a Pincéből már órákkal ezelőtt megléptünk – legyintett Ekon büszkén.

– És láthatóan csöbörből vödörbe ejtettétek magatokat – jegyezte meg Tamir epésen.

– Hát, igen, mert utána Zoana bezárt ide minket – kotyogta közbe Horu zavartan.

– És az óta itt rekedtünk – tette hozzá Horel. – De Sitara hercegnő és Ekene egy látomásban látták, hogy itt jártok...

– Így elkezdtük őrülten verni az ajtót és zajongani, hátha meghalljátok – fejezte be Horu. – Végül is, bejött.

– De hogy az istennőbe nem vettünk észre titeket?! – szólta el magát végül Jahi.

– És hogyan jutottatok be?! Csak egy ajtó van! – csatlakozott Khari.

– Még nektek áll feljebb, árulók?! – förmedt rájuk Tamir azonnal.

– Tamir, elég! – intette csendre Nia a vezért, majd tekintetét szigorúan a szembenállókéba fúrta. – Csináltunk magunknak másik bejáratot – intett karjával a terem vége felé. Davu előzékenyen fénygömböket küldött arrafelé, így megvilágítva az árnyékbe burkolózó alagút résszerű bejáratát.

– Áhh, így már tiszta... – mondta Ekon, színpadiasan bólogatva. – Ha nem jó az ajtó, törj magadnak utat a barlangfalon keresztül! Pofonegyszerű!

– Ne gúnyolódj! – csapta vállba Ekene.

– Szóval te vagy...? – fordult Tamir a kereskedőhöz.

– Ekon vagyok, Ekene és Khari – karolta át testvéreit – bátyja!

– Jó tudni... – dörmögte a vezér unottan.

– Ezek szerint a terv, miszerint itt várjuk be Szekhemrét és csapatát, értelmét vesztette – állapította meg Nia, majd Davura nézett.

– Mi is véletlenül jutottunk ide, nem valószínű, hogy ők valaha idetalálnak. Persze, ha a föld érintését használnák... azonban, elmondásod szerint, abba jelenleg túlságosan bezavar a lila energia jelenléte.

Nia tömören bólintott. A helyzetre való tekintettel pillanatok alatt hozta meg döntését, majd elhatározva magát Tamirra és a többiekre pillantott.

– Mostantól értelemszerűen küldetésünk része a hercegnő és a kereskedő kijuttatása a barlangból, Ekene pedig csatlakozhat a küldetéshez! – Nia az oroszlánnőre nézett, aki kötelességtudóan bólintott. – Amikor és ha lehetőségünk lesz rá, értesítjük Szekhemré csapatát a fejleményekről!

– Legyen – fogadta el a vezér döntését Tamir, s a többiek követték példáját.

– És akkor az árulók... – Nia végigvezette szigorú tekintetét Jahi, Horu, Horel hármasán, majd Kharin állapodott meg. Éles karmai kiugrottak, akár csak Chikelunak. A többiek, Nala kivételével, aki egész elbizonytalanodott, kardot ragadtak. – Veletek mihez kezdjünk? – kérdezte Nia sejtelmesen.

– Ha szabad közbeszólnom... – próbálkozott Ekon, de Tamir mély morgással fojtotta belé a szót, jelezvén, hogy neki itt nincs igazán szava.

A négy korábbi áruló tanácstalanul nézett össze a rendtagok kemény pillantásainak kereszttüzében. Végül Sitara volt az, aki mély levegőt vett, majd Niához hasonlóan csoportja élére lépett. A leopárdnő és többiek érdeklődve fürkészték.

– És nekem lehet beleszólásom?

– Hercegnő – adta meg a szót Nia egy könnyed intéssel. Sitara végignézett a kardot rájuk szegező hat rendtagon, majd helytelenítően megrázta összekócolódott, fekete haját.

– Nincs szükség a fegyverekre! – jelentette ki mély meggyőződéssel. – Khari, Horu, Horel és Jahi újra a mi oldalunkon állnak. Khari segített kiszöknünk a börtönből – mutatott magára, Ekenére és Ekonra –, Jahi, Horu és Horel pedig segítettek legyőzni a később ránk támadó kékeket, és... Hogy is hívták a másik kettőt? – nézett Jahira.

– Szokar és Afolabi nem álltak mellénk – felelte Jahi. – Előbbit megöltem, a másik haldoklott, amikor otthagytuk.

– Hm, szóval berezeltetek, hogy mi lesz, ha megtalálunk, és inkább visszaáltatok? – dünnyögte Tamir gúnyosan. Nia ezúttal is csendre intette.

– Ha azt hiszitek, hogy egy helyes tett felment minden korábbi bűnötök alól, tévedtek – jelentette ki a leopárdnő keményen.

– Nalának is megbocsátottatok, nem? – kérdezte Jahi, sarkalatosan a Nia mögött zavartan ácsorgó leopárdlányt méregetve. Nala tekintete végül összetalálkozott a harcoséval, majd utána Khariéval.

– Egyébként örülök, hogy nem haltatok meg – szúrta közbe Khari vidáman, majd vigyora még szélesebb lett, ahogy a leopárdlányt végigmérte. – Annak különösen, hogy te túlélted, Nala!

– Na persze – duzzogott az említett. Ekon fivériesen megveregette Khari vállát, mialatt valami igazán pajzán dolgot suttogott a fülébe, amin aztán mindketten elkuncogták magukat. Jókedvüknek Nia macskaszemeinek vészjósló villanása vetett véget.

– Khari, nem vagy olyan helyzetben, hogy az unokahúgomnak udvarolj! – Nia hangja úgy csattant, mint az ostor. – Jahi, ami pedig kérdésedet illeti, Nala jelenleg is tévedéseiért vezekel. Ami titeket, négyeteket illet, árulók... ha komolyan gondoljátok a visszaállást, kezdhetitek azzal a vezeklést, hogy ezentúl feltétel nélkül engedelmeskedtek a parancsaimnak! Elfogadjátok ezt? Ha nem – mutatta fel éles leopárdkarmait, amiken megcsillant a fáklyák lila fénye –, akkor kegyes halállal szolgálhatok számotokra már most!

– Ne! – lépett még közelebb hozzá Sitara, feltartott karjával védve csapattársait. – Ne bántsd őket, kérlek! Már megbántak mindent! Remélhetőleg azt is, hogy úgy rám törtek fürdés közben... Tudod mit? – gondolt egyet ravaszul, és kicsit félrehúzódott. – Kicsit bánthatod őket!

– Hercegnő. Értékelem az engedélyt és korábbi erőfeszítést a társaid védelmére, viszont ebbe most nincs több  beleszólásod. A véleményed mind hallottuk, mostantól az árulókon áll, hogy milyen sorsot választanak maguknak! – Nia végigmérte az említetteket. – Nos?

Sitara kissé sértődötten húzódott félre, ám Ekon rögvest át is karolta, támogatása jeléül.

– Elég karót nyelt a főcicus – suttogta a hercegnő fülébe. Tara Niát ismerve nem igazán mert kuncogni, nehogy még a nő hegyes karmai az ő nyakán is táncot kezdjenek járni, ám Ekene annál nagyobb lendülettel csapta nyakon bátyját. Na, ezen meg a rendtagok kezdtek halkan kuncogni, Nia kivételével, akinek cseppet sem változott szilaj, mégis elegáns kiállása.

Végül, szintén Ekene motiváló taslijának hatására, Khari tétován kilépett a többiek elé, majd a hatás kedvéért még féltérdre is ereszkedett, s fejét kissé előrehajtotta. Nia elégedett morgást hallatott.

– Elfogadom az ajánlatot, Meritpahet vezér – mondta az oroszlánfiú, szavai őszintének tűntek. – Rendelkezz velem!

– Helyes – bólintott Nia, majd a többiekre nézett. Jahi közömbösen, Horu és Horel kissé félénken léptek előre.

– Mi most melyik vezérhez tartozunk? – érdeklődte Horu. Nia jelentőségteljesen nézett, így Horel megcsapta, és odasúgta neki. A sólyomfiúk is letérdeltek, engedelmességet fogadva Niának. Jahi lustán Tamirra pillantott, aki szárazon Nia felé mutatott. A harcosfiú hajtott térdet utoljára, kelletlenül nézett a leopárdnőre.

– Meritpahet vezér, rendelkezz velem – szavalta unottan. Nia ekkor egész mellé lépett, majd éles karmait karcolás nélkül végigjáratta nyakbőrén, így a fiú teljes figyelmét magára vonva. Macskaszemei vészjóslóan villogtak, olyasvalakinek tűnt, aki pusztán egy udvariatlan beszólásért képes a másik húsába marni.

– Ha legközelebb megszólítasz, több tiszteletet várok! Világos?

Jahi nyelt egyet. Kezdett rájönni, hogy Nia még korábbi vezérénél, Tamirnál is veszélyesebb, és jobban teszi, ha minden erejével azon lesz, hogy ne bosszantsa fel.

– Igen, Meritpahet vezér!

– Na azért! – fújta Nia elégedetten. Most, hogy az árulókat újból besorozta, a három maradék oroszlánhoz lépett. Ekene tiszteletteljes tekintettel, Tara és Ekon némi távolságtartással néztek rá. – A küldetés sikere érdekében tőletek is elvárom, hogy ezentúl kövessétek az utasításaimat!

– Igenis! – bólintott Ekene, s fegyelmezett hangjába igazi öröm vegyült, hogy végre saját oldalán harcolhat. Nia szigorú pillantásokkal sorozta a kereskedőt, így ő is elfogadóan sóhajtott.

– Igenis, főcicus...

Nia szemöldöke a magasba szaladt, majd végül csak egy lekezelő morgással reagált. Tekintete végül összeakadt a hercegnőével.

– Tudod, Nia, én még mindig egy hercegnő vagyok! Talán neked kéne az én parancsaimat teljesítened! – dúdolta Sitara pimaszul, bár már előre tartott attól, amit ezért kapni fog. Nia homloka nehezményező ráncokba rendeződött, egész beszűkült szemekkel meredt a lányra.

– Hercegnő, aki láthatóan a segítségünkre szorul! Parancsold hát meg, hogy segítsünk kijutni innen! Ugyanúgy azt lesz a feltétele, hogy cserébe megteszed, amit mondok!

– Nos... a korábbi cellánkból is tulajdonképpen az én közbenjárásomnak hála jutottunk ki!

– Mivel hogy?

– Képzeld! – vált dacosból egész lelkessé Tara hangszíne. – Kiderült, hogy irányítani tudom a tüzet! Tökre kiolvasztottam a rácsokat!

Nia gyanakodva nézett Ekenére, aki tömören bólintott, s így már a vezér is hitt a hallottaknak. Azonban meglepettség helyett sokkal inkább komolysága erősödött.

– Szóval hercegnő vagy és van egy csinos kis képességed... Meddig jutottál vele?

– Nos, hát... – hápogott Sitara, egész zavarba jött Nia keménységétől. Legalább némi elismerést várt volna, ha nem többet.

– Az, hogy Szekhemré tábornok olyan elnéző és engedékeny volt veled korábban, még nem jelenti, hogy ez lenne a Rend általános hozzáállása, és hogy bárki más folyton kivételezni fog veled, csak mert a nővéred Théba királynője!

– Na, de... még hogy elnéző és engedékeny?! És kivételezett?! Hiszen...

– Éppen csak az alapvető engedelmességet várta el tőled! Szinte semmi tiszteletet nem mutattál az irányába, mégsem tett mást, mint mondhatni elnézte neked!

– Nem értelek, Nia! Azt hittem, kedvelsz engem... Az edzésen...

– Valóban kedvellek, Sitara, de személyes érzelmeknek itt most nincs helye! Ez most nem egy edzés, nem kiképzés, hanem éles helyzet! Gondolom, már tisztában vagy vele, miféle lények járják ezeket a barlangokat! Mindannyiunk élete folyamatos veszélyben forog! – Sitara nagyot nyelt, ahogy felfogta a Nia szavainak valós súlyát. – Ráadásul én és a csapatom kiszabott feladattal jöttünk ide! És ehhez a feladathoz most társult a te és a kereskedő védelme is!

– Ha szabad közbeszólnom... – fecsegte Ekon –, igazán nem szeretnék útban lenni!

– Akkor maradj csendben! – szisszent rá Nia. – Ha még egyszer közbeszólsz, amikor én beszélek, megjárod! – Ekon nagyot nyelt, mialatt Nia visszafordult a magát egyre inkább elszégyellő hercegnőhöz. – Sitara! Szeretném, ha belátnád, hogy a kemény hangom nem ellened, hanem a túlélésünkre irányul! Ki fogunk juttatni innen, de ahhoz elengedhetetlen, hogy mindenki megfelelően és ellenkezés nélkül tegye a dolgát, ami jelenleg a vezér utasításainak követése! A széthúzás nem segít célunk elérésében, csakis az összetartás és engedelmesség! A fegyelem most a túlélés ára, nem engedhetjük meg magunknak a hosszas vitatkozást!

– Nia... – nyögte ki végül a hercegnő halovány, röstellő hangon. – Sajnálom... ebbe bele sem gondoltam... Ne haragudj, hogy feltartottam a csoportot!

– Inkább most, mint amikor már odakint vagyunk a kékek között. És ez nem a haragról szólt. Szerettem volna, ha megérted, miért várom el tőled is, amit mindenki mástól!

– Igen, azt hiszem, megértettem. Ígérem, hogy hallgatok rád!

– Helyes – bólintott a leopárdnő, majd valamivel megértőbben a vele egy magas hercegnő vállára csúsztatta tenyerét és mélyen macskaszemeibe tekintett. – Egyébként jól vagy? Úgy nézel ki, mint akinek elég nehéz napja volt.

– Persze. – Tara mélyet sóhajtott. – Voltam rosszabbul, de meggyógyítottak. Most már... egész jól vagyok. Azt leszámítva, hogy tiszta piszok vagyok, elszakadt a ruhám, borzalmasan áll a hajam, nem mintha én ennyit foglalkoznék a külsőségekkel, de...

Nia feltartott kezével s megkomolyodó arckifejezésével jelezte, hogy fejezze be, így kelletlenül elhallgatott.

– Csak arra voltam kíváncsi, hogy fogod-e tudni tartani a tempót.

– Igen! – vágta rá a lány azonnal.

– Ha mégsem, Tamir majd a hátára kap – kacsintott végül a lányra. Tara röviden a szemöldökét beletörődően vonogató harcos vezérre pillantott, majd újból Niára.

– Rendben – vont vállat.

– Engem is a hátadra kapsz? – kérdezte Ekon pimaszul Tamirtól.

– Téged majd egy kötélre kötlek és húzlak magam után – felelte a harcos hasonló gúnnyal.

– Tamir, ne ereszkedj le a szintjére – sóhajtott Nia. – Most pedig gyertek mind közelebb! – intett embereinek és az újonnan csatlakozottaknak egyaránt. – Davu, a térképet! Ki kell találnunk, hol vagyunk jelenleg, és hogy hogyan tovább! Ugyanis, ha a kijárat van közelebb, előbb kijuttatjuk a túszokat. Azonban, ha a fegyvertár, akkor kénytelenek vagyunk magunkkal vinni őket oda, a gyakorlatiasság ugyanis ezt kívánja.

– A fegyvertár? – kérdezte Sitara, s döbbenetében volt csapattársai is osztoztak.

– A mi eredeti feladatunk a fegyvertár megtalálása, és a fegyverek semlegesítése volt – magyarázta Davu. – Viszont eltévedtünk, így a véletlenek folytán először titeket találtunk meg!

– Igen, az, hogy eltévedtetek, megvan – bólintott Jahi halvány mosollyal. – Senki sem tökéletes, igaz? – fordult szemtelenül Niához. A leopárdnő már épp készült egy morgás kíséretében lekeverni a fiúnak egyet, amikor ő még gyorsan hozzátette. – Egyébként tudom, merre van a fegyvertár! Ha ki tudjátok törni az ajtót – bökött a fekete fémlemez felé –, és megsemmisíteni Zoana varázslatát, akkor odavezethetlek. Nem tudom, te merről jöttetek, viszont ha azon az útvonalon megyünk, amin minket idehoztak, kijutunk egy főbb járatba, ahonnan már nagyjából tizenöt percnyi gyaloglással elérhető a fegyvertár!

– Igaz ez? – dörrent a harcosra Tamir. – Ha kiderül, hogy hazudsz, Jahi...

– Mi okom lenne hazudni? Igyekszem a kegyeitekben járni! A legközelebbi kijárat az ellenkező irányba van, mint a fegyvertár, és... ha most meg kéne saccolnom, akkor nagyjából ugyanolyan messze.

– Mutasd meg a térképen is! – követelte Nia, mialatt Davu kihajtogatta a papirusz darabot és eléjük tartotta.

– Nos... az én térképem a fejemben van, de... Ez itt a fegyvertár – bökött egy teremre.

– Igen, ezt mi is tudjuk! – dörmögte Tamir. Jahi tovább vezette a kezét a járatokon keresztül, majd egy ponton állapodott meg.

– Ez van nagyjából félúton, Zoana is valahol itt kapott el minket. – Egyik ujját a kereszteződésen tartotta, míg másikat tovább vezette egész a Vörös-tó csarnokáig, majd ki a szabadba. – És itt a kijárat. Na, már most – vezette ujját egy harmadik irányba az elágazástól, majd két járattal arrébb állt meg, ahonnét a vonalak a semmibe vesztek. – Valamerre, errefelé hozott minket ide, a raktárba. De, ha jól látom, innentől ti sem tudjátok. Nala segített a térképben, igaz? – sejtette meg Jahi.

– Nala, Odina és Imani – felelte Nia. – Mind belátták, hogy melyik oldalt kell választaniuk.

– Nos... – folytatta Jahi. – Sejtem, hogy nem szívesen bíztok bennem, de ha megteszitek, elvezetlek erre a pontra, ami már szerepel a térképen. Ha eljutunk az elágazáshoz, ahol elválnak az utak, döntsétek el, mi legyen. Utána bármelyik irányt választjátok, elvezethetlek a célhoz, vagy ha inkább a térképet bújjátok, követlek én titeket.

Nia elsősorban Tamirra és Davura pillantott megerősítésüket várva. Tamir egy ideig gyanakodva méregette a harcos fiút, majd végül tompán bólintott. Davu hasonlóan tett.

– Jelenleg ez tűnik a legbölcsebb választásnak – mondta a mágus. – Így végre kijuthatunk a szellemzónából. Hogy utána merre menjünk, már rajtad áll, Nia.

– Útközben átgondolom – felelte a vezér. – Ám most... Davu, Szatiah! Ki tudjátok nyitni azt az ajtót?

– Mindent megteszünk, hogy így legyen – felelte Davu, s Szatiah engedelmesen bólintott.