„Szövetségben túlélünk, ellentétben elbukunk!"

„Egy macska kitart a falkája mellett. Aki nem így tesz, azt száműzzük.

„Bármibe is kerüljön!"

A vezérek egy percig néma csöndben ültek, mialatt mindenki próbálta kialakítani saját véleményét a történtekről. Imari szívesen megragadta volna az újabb tálcán kínált lehetőséget, hogy aláássa a tábornok tekintélyét, ám Tamir szigorú pillantásai figyelmeztették arra, hogy mi fog történni, ha így tesz. Oziré kezdetben rekordot döntött homlokráncolásból és szemöldök összevonásból, ám végül megenyhülni látszott. Nia Mosival és Destával suttogott olyan halkan, hogy azt valóban csak a macska és sakálvérűek érthették, ám kisugárzásukból úgy tűnt, egyiken sem ítélkeznek a tábornok döntései felett.

Horeth és Imina már valamivel szenvedélyesebb vitát vívtak, ám az már nem is Mahado elhallgatott tényeiről, hanem a férfi fiairól, Horuról és Horethről szólt, miszerint lehet-e bármi közük is a palotában történt támadáshoz. Idővel Mosi, Desta és Nia hármasa is áttért a gyanúba helyezett rendtagokat illető vádaskodásra, ahol mind beosztottjaikat, Mosi Kharit, Nia Nalát és Desta Imanit védték, bár egyetértettek abban, hogy mindenképpen elbeszélgetnek majd az említett egyénekkel. Időközben Afolabi is szóba került, ám mivel leopárdvérű fiú nem volt a támadók között, őt már kevéssé gyanúsították.

Amikor már idegesítővé vált, az a már-már tiszteletlenségnek mondható sugdolózás, amit a gyűlés fele maga között lerendezett, Mahado megköszörülte a torkát. Erre mind felkapták a fejüket. Desta még egy utolsó mondatot intézett Niához, aki egyetértően bólintott, Mosi macskásan nyújtózkodott egyet. Imari eleresztett egy halk morgást, mire Tamir visszafogottan oldalba könyökölte, amit természetesen a mágus nagyon nem díjazott. Horeth megérintette Imina vállát, hogy kizökkentse lendületes monológjából, s a többiek felé fordította, Oziré pedig a többiekhez hasonlóan a tábornokra függesztette tekintetét.

– Úgy vélem, mindannyiunk nevében beszélek – szólalt fel az altábornok –, amikor azt javaslom, lépjünk túl ezen! Egyesek szerint hiba volt, amit tett, avagy amit nem tett, tábornok, de abban egyetérthetünk, hogy másrészről igaza volt. Ezen tények ismerete nem lendítette volna jelentős mértékben előre a nyomozást, így talán jobb is, hogy eddig nem pazaroltuk erre az időnket. Azt azonban bölcsen tette, hogy most elmondta nekünk – osztotta meg véleményét Oziré. A többiek elfogadóan és egyetértően bólintottak, kivéve Imarit, aki csak azután tette, hogy Tamir segítőkészen meglökte. – Van egy olyan érzésem – tette hozzá az altábornok –, hogy ezentúl gyakrabban fogjuk látni ezt a pimasz lila hajú boszorkányt.

– Sajnálatos módon nekem is – értett egyet Mahado, majd méltóságteljesen felemelkedett székéről. – Oziré, köszönöm – biccentett az altábornok felé hálás hangon, láthatóan megkönnyebbült. – És nektek is – intézte szavait a vezérekhez. Majd megszilárdította vonásait és komolyabb hangon folytatta. – Új és veszélyes időket élünk, most nem üthet közénk éket semmilyen nézeteltérés! Ellentéteinket félre kell tennünk, mert Egyiptomot csakis együttes erővel védhetjük meg! Az ellenség már befurakodott sorainkba, s bizonyára jól ismerik ők is az ősi mondást: Szövetségben túlélünk, ellentétben elbukunk! Nem hagyhatjuk, hogy megosszanak minket, pedig bizonyára ez a céljuk!

– Nem adjuk meg nekik ezt az örömöt! – határozta el Tamir. Erőt sugározva felpattant ő is, s kitartó, hűséges tekintettel Mahadóéba nézett.

– Jól beszél, tábornok – bólintott Horeth, és felemelkedett székéről. Imina egyetértő bólintás kíséretében csatlakozott hozzá.

– A Rend olyan számunkra, mint a családunk – jelentette ki Nia. Ő, Mosi és Desta szintén felálltak.

– Mint egy óriási falka, ahol mind egymásra vagyunk utalva – közölte szenvedélyesen Desta.

– Egy macska kitart a falkája mellett – tisztázta Mosi sarkalatosan. – Aki nem így tesz, azt száműzzük.

– A sakáloknál ugyanez a helyzet – értett egyet Desta.

– Ki fogjuk deríteni, ha árulók vannak köztük, és bűneiknek megfelelően járunk el az ügyükben – határozta el Nia, a többiek céltudatosan bólintottak.

– Ha a Renden belül valóban megvetette lábát az ellenség, ennek a helyzetnek a kezelése mindennél nagyobb elsőbbséget élvez! – jelentette ki Oziré.

– Határozottan egyetértek, Oziré – válaszolta Mahado. – Kétségtelen, hogy a kétszínű, csalárd alakokat ki kell gyomlálni sorainkból. Bármibe is kerüljön, képmutatásnak és alakoskodásnak nincs helye közöttünk!

– Bármibe is kerüljön! – hangsúlyozta Tamir erélyesen.

– Bármibe is kerüljön! – húzta ki magát Imina.

– Bármibe is kerüljön! – sóhajtotta Horeth szomorkásan, ám töretlen hűséggel a Rend iránt.

– Bármibe is kerüljön! – mondta Nia, Mosi és Desta elszánt elfogadással.

Mahado elégedetten vette tudomásul, hogy vezérei kitartanak álláspontja mellett. Csupán egyvalaki ült még mindig a székén, akihez most némi nehezteléssel fordult.

– Imari, te különösen hallgatag voltál az elmúlt percekben! Mi ennek az oka? – szólította fel a férfit a tábornok. Imari kelletlenül feltápászkodott.

– Bármibe is kerüljön – mormogta az orra alatt kényszeredetten.

– Nagyszerű – csóválta a fejét Mahado, hangjában szarkasztikus éllel. – Legközelebb több elszántságot várok! Elvégre, a becsületünkről és megbízhatóságunkról van szó! Ha az emberek kételkedni kezdenek az Aranysárkány Rend helytállásában, nem végezhetjük kellő képen a dolgunkat, s védelmünk nélkül a Birodalom káoszba süllyed! Ez nem történhet meg!

A vezérek és az altábornok egyetértően, elkötelezetten néztek a tábornokra, majd egymásra. A teremben lévők közt megingathatatlanná vált az összhang, Imari pedig úgy tett, mintha ő is a többiekhez hasonlóan érezne. Az éjszaka azonban már hajnalba fordult, így Mahado aludni küldte embereit. Szerinte a friss elme és kipihent test elengedhetetlen ahhoz, hogy a rendtagok a lehető legmerészebb szituációkban is megfelelően helyt álljanak. Megegyeztek abban, hogy másnap reggel első dolguk lesz felkutatni a gyanúsítottakat és mindet egytől egyig kihallgatni, hogy az ügy végére járjanak.

– Holdvilágosan szépséges estét mindenkinek! – libbent be a tárgyalóterembe arcán széles vigyorral Széth, amikor az odabent lévők már igyekeztek volna kifelé szállingózni. A sakál felismerve a helyzetet Destához szökkent és kérdőn nézett a göndör, fekete hajú sakállányra. – Lecsúsztam volna a gyüliről?

– Az nem kifejezés! – ingatta a fejét Desta, miközben neheztelően a kócos, fekete hajú férfira sandított. Széth ma éjjel kifejezetten sármosnak hatott, világos bőre szinte izzott Desta barna tónusai mellett. – És már egyébként is hajnal van! Hol jártál?! Már legalább fél órája érted küldtük Horelt!

– A hajnal nekem a pirkadattal kezdődik – akadékoskodott Széth. – Egyébként meg, a sólyomka éppen valami elképesztően fontos tevékenység közben zavart meg engem és a páromat, így kénytelen voltam előbb azt befejezni. – Széth huncut mosollyal Destára kacsintott. A sakállány erre csak mély sóhajtás kíséretében tovább ingatta a fejét.

– Senkit nem érdekelnek a piszkos kis kalandjaid, Széth! – dörmögte Tamir, majd egy karlendítéssel eltolta útjából a sakálsrácot, és elhagyta a termet. Példáját Imari és Horeth is követte. Előbbi szinte semmilyen arckifejezést nem küldött felé, utóbbi ítélkezve csóválta a fejét, majd végül megtorpant.

– Horel – mondta Horeth. – Milyennek láttad?

Széth vállat vont.

– Kissé meglepődött attól, amit látott. Ezek a mai fiatalok nem ismerik a személyes tér fogalmát – csóválta a fejét a sakál. – Csak úgy berepült az ablakon, aztán persze, amikor rájött, minek vált nem kívánt szemtanújává, ki is repült nyomban. Az üzenetet sem adta át, persze rögtön sejtettem, hogy miről lehet szó. Azok után, ami tegnap a nap-negyedben történt...

– Le vagy maradva – közölte hidegen Horeth. – Az undortó részletektől pedig kímélj meg engem és a fiamat is! – Helytelenítését hangsúlyozván prüszkölt egyet, majd faképnél hagyta a sakált.

Oziré a sólyomvérű nyomában szintén távozott, ő sem különösebben volt elragadtatva Széth viselkedésétől.

– Engem egyszer majd érdekelnének azok az undorítóan piszkos részletek! – kacsintott a sakálra azonban Imina hozzá hasonló pajzánsággal. Hosszú, fekete hajába túrt, amikor a férfi mellé lépett. – Egyébként Horeth arra célzott, hogy ma is volt esemény! – világosította fel társát, ám ravaszul ennyiben hagyva a dolgot ő is távozott a helyiségből.

– Mégis mi történt?! – kapkodta a tekintetét döbbenten a maradék rendtag között Széth, ami a tábornokot, Niát, Mosit és Destát jelentette.

– Volt egy kis zűr a palotában – felelte Desta, majd ásított egyet, ami kissé egy vonításhoz volt hasonlatos. – De nem most fogom elmagyarázni... Megyek és húzom a sakálbőrt! Viszlát, partner – veregette meg játékosan vezértársa vállát, s annak hitetlenkedő tekintetével kísérve kipattant a folyosóra. Íriszei egy kis időre ezüstbe fordultak, ahogy végső pillantást vetett a férfire, majd fekete nősténysakállá változva eliramodott hazafelé.

– Még pontosabban – lépett Széth mellé Mosi, a szavakat jól megnyújtva –, a hercegnő fürdőjében – jelentette ki ravasz hanglejtéssel. – Viszlát, Széth – vigyorgott komiszul a sakálra. Rugalmas léptekkel elhagyta a szobát, s követve Desta példáját, sárga hímoroszlánná alakulva távozott.

– A fürdőjében? – értetlenkedett Széth, s mintha máskor pajkos tekintetében most némi csalódottság bujkált volna. – Én bezzeg kimaradok belőle!

– Mielőtt eluralkodna rajtad a féltékenység – figyelmeztette Nia komoly hangon–, egy gyilkossági kísérlet az, amiből kimaradtál, s egy másik, amit a villában elszalasztottál. – Markáns, barna tekintetét Széth-ébe fúrta, majd íriszein aranyszínű ragyogás futott körbe, s pár pillanat múlva egy pöttyös nőstényleopárd távozott a helyiségből.

– Pompázatos – sóhajtott Széth a szemeit forgatva.

Ketten maradtak a tárgyalóteremben, a tábornok, aki még az asztal mellett állt, és az ajtófélfát támasztó sakálvezér. A nyitott ablakokon keresztül hűvös, esti szellő jutott a szobába, s süvített el a fülük mellett. Széth beljebb botorkált a terembe, Mahado pedig közelebb lépett hozzá, szigorú tekintetét őrá függesztve.

– Késtél, és nem is keveset! – korholta a tábornok. Hangja mégis inkább volt baráti, mint szigorú, ahogy egyre közelebb ért hozzá.

– Elnézést, legközelebb jobban igyekszem – felelte a sakál, s tekintete őszintének hatott, ahogy a férfi szemébe nézett, mikor az mellé ért.

Mahado elfogadóan bólintott, holott sejtette, hogy nem feltétlenül lesz így. Talán Széth most komolyan gondolja, ám legközelebb is oly könnyedén fog szenvedélye rabjává válni, mint ezúttal. Hiszen nincs mit tenni, ha az a szenvedély egy olyan ellenállhatatlan sármőr képében jelenik meg, mint Elyaas Daakamon.

– Kövess! – utasította a sakált, s saját maga is kisétált a folyosóra. – Ha jól sejtem, te is a nap-negyedbe tartasz. Útközben elmondom, amit tudnod kell!

– Hiszen még csak most jöttem! – nyafogott Széth. Mahado sarkon fordult és jelentőségteljesen felvonta szemöldökét. – Jól van, megyek már! – sóhajtotta a sakál, s amint elhagyta a termet, a mágus varázserejének hatására kialudtak a fáklyák, a gyertyák, becsukódtak az ablakok és helyükre tolódtak a székek. – Hm, így aztán könnyű rendet tenni! – jegyezte meg Széth elismerően bólogatva.

– Gyere! – szólt rá Mahado, és elindult a lépcsők irányába. – Későre jár!

– Ugyan! Hiszen még csak most kezdődik az igazi éjszaka! – vonította a sakál, ám a tábornok szigorú pillantásai végül csírájában elfojtották további komolytalan megnyilvánulásait.

– Mielőtt még bármit mondanék – fogott bele Mahado –, mennyit tudsz Imaniról?

...