„Szép dolog a remény..."

„Egy ilyen aranyos sakált ki ne szeretne magának?"

„Sokszor a legkevélyebb felszín alatt rejlik a leghősiesebb szív."

„A pohárban lévő cseppek, melyek később a gyűlölet és erőszak viharává formálódtak, ami pusztulást hozott az ellenségnek, ám számukra szintúgy."

„A tanítvány sohasem áldozhatja fel magát a mesteréért!"

A hatalmas napkorong karmazsin íve felbukkant a horizonton, majd lassan teljes egészében kiemelkedett onnan, s megkezdte nappali utazását a halványlila égbolton. Szekhmet,a tűz oroszlánistennőjének napján az izzó gömb pirosas hajnali derengésbeöltöztette a szavannás tájat. Énekesmadarak csivitelése, patás állatok bőgése váltotta fel az éjjeli tücsökzúgást. Sitara hátát a hűvös sziklának vetette, mélyeket lélegezve igyekezett kilábalni a szédülésből, ami kis idő múltán sikerült is neki. Anu és Zara ekkor már újból elevennek érezték magukat, s hangos vakkantásokkal hívták fel magukra az oroszlánlány figyelmét. Amint úgy tűnt, Tara rájuk nézett, már el is iszkoltak a sziklát megkerülve.

A hercegnő kissé bosszankodva tápászkodott fel, majd óvatosan követte az ebeket. Igaz, hogy Mahado megkérte, maradjon nyugton, de ugyan mit árthat, ha körbejárja a sziklatömböt? Végül, ahogy közelebb jutott és kinézett a sarkon a szomszédos oldalra, nem bánta meg döntését, ám alaposan meglepődött. Anu és Zara, akik most már lábai mellől leskelődtek, három férfire találtak. Egy idősebb, kreol bőrű férfi és egy magas, fiatal, szőke hajú, hegyes fülű sárkányfi a sziklának vetett háttal pihegett, szinte félálomban. Kettejük előtt egy fekete hajú, az egyiptomiakhoz képes kicsit világosabb bőrű férfi térdelt, aki a szőke kezét szorongatta, s egész jól hallhatóan Anubiszhoz imádkozott.

Sitara nagyot sóhajtott, ahogy felismerte a sérülteket, a Rend altábornokát, Ozirét és a sárkányi tanácsos, Elyaast, akit a sakálvezér, Széth siratott annyira. A hercegnő közelebb lépett, de sarui alatt eltöredezett a száraz bozót, melynek hangjára a sakál szinte azonnal felkapta a fejét. Egymás szemébe néztek.

– Sitara hercegnő! – döbbent meg Széth, s borostyán sakálszemeivel alaposan végigmérte a lányt, ahogy ő melléjük lépdelt. Zara és Anu félszegen követték, majd miután a lány megállapodott, lehuppantak a fűbe.

– Mi történt velük? – érdeklődte Tara, miközben aggodalmasan lenézett a sérültekre. Ekkor fedezte fel a Széth testét tarkító vágásokat és zúzódásokat is. – És veled. A csata?

– Velem a csata – válaszolta Széth –, velük egy robbanás – tette hozzá szomorúan.

A hercegnő vetett pár újabb, együtt érző pillantást az altábornokra, majd a sárkányfi mellé térdelt le. Bár nem járt sikerrel, Elyaas a megmentésére sietett, amikor Zoana elrabolta a nap-negyedből. Először figyelmeztetni próbálta, ám már túl késő volt. A lány látta a férfit felé és a boszorkány felé rohanni, ám mielőtt Elyaas Zoanára vethette volna magát, térugrottak.

– Megpróbált megmenteni – magyarázta Tara a sakálvezérnek, miközben gyengéden a szőke vállára helyezte tenyerét. – Amikor Zoana szemétkedett velem a nap-negyedben... Csak egy hajszálon múlt, hogy...

– Igen, mesélte – bólintott Széth. – Tulajdonképpen... neki köszönhetően tudtuk meg, hogy elraboltak téged. Ő volt az egyetlen szemtanú. Miután elragadtak, Zoana még visszatért egy időre és Elyaas megküzdött vele...

– De a boszorkány túljárt az eszén – állapította meg a hercegnő. – Hát, nem szégyen. Zoana eddig szinte mindenkivel elbánt, akivel el akart bánni...

– Sárkányfarok utána megkereste Íriszt, meg a barátnőidet, és eljöttek a Rendhez, hogy segítséget kérjenek. Mi épp akkor érkeztünk vissza az Alvilágból... Az hosszú történet...

– Egyszer meghallgatnám!

– Majd elmesélem – ígérte Széth. – Na, szóval, odaát mi is megtudtunk egy s mást, és mikor hallottuk, hogy téged is elraboltak, akkor dőlt el, hogy még aznap meglátogatjuk a kékeket!

– Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam... – mondta az oroszlánlány töredelmesen. Általában nem bajlódott a bocsánatkérésekkel, de ezúttal igenis bűnösnek érezte magát. Hiába okolta az imént Mahadót az elrablásának lehetőségéért, jól tudta, hogy ha nem rohan ki a templomból egyes egyedül, talán az egész rémálom meg sem történt volna.

– Nem te, hanem ezek az átkozott idegenek! Ha téged nem hoz ide Zoana, akkor is fenyegetést jelentettek volna! – válaszolta ellenben Széth, hatalmasat könnyítve a lány lelkén. – Maradtak volna a saját, sötét bolygójukon!

Sitara nagyot sóhajtott. Egyértelmű volt, hogy a kékekben Széth-et legjobban Elyaas sérülése zavarta, s még az a számos ember, akiket a Rend veszthetett. A sakál és az oroszlánlány kedvetlenül összenéztek. A mélabús pillanatot mocorgás hangjai zavarták meg. Elyaas erősebben zihált, majd lassan kinyitotta szemeit. Tara tekintete szinte azonnal összetalálkozott a sárga hüllőszemekkel.

– Nocsak... oroszlánhercegnő! – mosolyodott el felvidulva a sárkány. – Hát akkor... Mahinak mégis sikerült... megmentenie téged!

– Először én mentettem meg magamat! – vágta rá kapásból Tara, majd kicsit visszafogta magát. – De utána... igen. Megmentett.

Elyaas megkönnyebbült, sőt, elégedetten vigyorgott, majd újra megszólalt.

– Zoana... megpróbáltam rávenni, hogy... árulja el, hova vitt, de...

– Semmi baj – csitította a lány, s lágyan megrázta a fejét. – Most már kijutottam...

– Kijutottunk – sóhajtott a sárkány. – Mahi... ő jól van? Itt van ő is? – Elyaas nehézkesen szétnézett, de miután barátját sehol sem lelte, csalódottan hanyatlott vissza.

– A máguskám visszament, hogy Zoanával dűlőre jusson. A boszorkány több tucat ártatlan kéket készül a hegy alá temetni.

– Maradt egyáltalán annyi ereje, hogy megállítsa? – kérdezte Széth aggodalmasan. – Csak mert idekint a mágusok eléggé kifogytak a szuszból. Pár társam úgy ment el összeszedegetni azokat, akik talán még segíthetnének a sárkányomon és Ozirén.

– Ha Mahado kijut, segíteni fog! – állította Sitara. – Mert ki fog jutni, ebben biztos vagyok, és megmenti azokat a gyerekeket is. Én nem tudom, mennyi energiája maradt, de megoldja a dolgot... meg kell oldania!

– Szép dolog a... remény... – sóhajtott Elyaas. – Én is reménykedem... hogy Mahi... szétrúgja annak a... lila hajú ribinek... a seggét...

Sitara elfojtott egy kuncogást, ám Széth felvont szemöldökkel méregette szerelmét.

– Nem épp azt mesélted az előbb, sárkányfarok, hogy Zoana hozott ki titeket? Persze, ettől még nem lett a szívem csücske, viszont... megmentett téged!

– És ahelyett... hogy meggyógyított volna... visszament... hegyet rombolni – monda a sárkány neheztelően.

– Ez igaz – tartotta a sárkányfi álláspontját Sitara. – Nekem is segített párszor, de elrabolt, és most ártatlanokkal készül végezni. Nem tudom, mit kívánjak neki...

– Neked is segített... sakálfül... – nézett kedvesére Elyaas – de mégsem eleget...

Hirtelen siető léptek zaja csapta meg a fülüket, ahogy letapossák a közeli bozótot. Mind a hangok irányába fordultak. Hamarosan Davu, Tale és Szatiah érkeztek meg, nyomukban öt másik mágussal. Három sötétbőrű nő és két kreolbőrű férfi jött velük. Félkörben gyűltek a szikla tövében lévők elé, tekintetük szinte azonnal megakadt a hercegnőn és a fűben ücsörgő két kutyán.

– Sitara hercegnő! – köszöntötte Davu, majd Tale, Szatiah és a többiek egy biccentéssel üdvözölték. Tara visszafogott bólintással válaszolt.

– Örömmel látjuk, hogy épségben kijutott, hercegnő – közölte Szatiah.

– A tábornok? – kérdezett rá Tale.

– Még dolga akadt odabent – válaszolt Széth gyorsan, majd megkereste Davu tekintetét. – Fejlemények?

– Öt mágust találtunk, akikben még maradt varázslat – mutatott körbe a három nőn és két férfin Davu. – Viszont gyengén pislákol már bennük a mágia lángja.

– Ezzel mégis mire célzol?! – rázta a fejét idegesen a sakál.

Davu kissé közelebb lépett, majd komoly arckifejezéssel megkereste Elyaas és a fél éber Oziré tekintetét.

– Csak egyikőtöket tudják megmenteni. A ti döntésetek.

– Mi az, hogy csak az egyiket?! – csattant fel Széth.

– Biztos nem tudnátok kettőt? – puhatolózott Sitara.

– Nem tréfából teszünk kijelentéseket – felelt hidegen Szatiah.

– A társainknak összesen egy személy életenergiájának pótlására maradt feles energiája – magyarázta Tale. – Ha többet használnak, saját magukban tesznek kárt és saját életüket teszik kockára. Jól tudjuk, hogy ilyet sem a tábornok, sem az altábornok nem óhajtana tőlünk.

– Valóban nem – ismerte el Széth, s tanácstalanul összenézett sárkányával. Elyaas ekkor a kissé felélénkülő Oziréhez fordult.

Sitara szomorkásan szemlélte az égen feljebb és feljebb kúszó piros napkorongot. A hegy egyre hangosabban morajlott, felszínéről a sziklák kezdtek lemorzsolódni. Szerencséjükre, ők elég messze voltak az összeroskadó hegyoldaltól, hogy ne legyenek a legördülő törmelék ellen veszélyeztetve, s a hegy nagy része egyébként is az üreges járatok helyére, önmagába omlott. A hercegnő leginkább a tábornokért aggódott, aki már hosszú percek óta visszaugrott a hegy gyomrába, hogy a boszorkánnyal kiegyezzen. De vajon sikerrel járt?

Máguskám... merre vagy már?

Elyaas és Oziré hosszú és nehéz pillanatokig bámultak egymásra, majd a sárkány visszafordult sakáljához. Széth fájdalmasan nézett szerelme érzelmes, sárga hüllőszemeibe.

A sárkányfi elméjében felderengtek a látó szavai, miszerint kapcsolata Széth-tel rövid életű lesz. A mai nap folyamán kétszer is megpróbálta a halál elhódítani tőle szerelmét, s most ő áll fél lábbal az Alvilág Tornácán, mondhatni másodszor, hiszen a korábbi jelenetre a tartalék vezérlőteremben egyfajta haláltusájaként emlékezett vissza. A sors úgy tűnik, ha ki is segítette őket párszor, nem enged abból, ami neki lett ígérve, az pedig a jóslat alapján nem tűnt másnak, mint hogy ők ketten már nem sokáig lehetnek együtt. Talán ideje lenne ebbe beletörődnie, s így megspórolhatja a további fájdalmakat... Talán így kellett történnie... Ozirénak hat gyermekéről kell gondoskodnia, Széth pedig...

Elyaas mély levegőt vett, majd kedvesen, keserédesen elmosolyodva fordult szerelméhez.

– Semmi baj... sakálfül – lehelte szomorú érzelmességgel a fekete hajú arcába. – Találsz majd magadnak... valaki mást! Egy ilyen aranyos... sakált... ki ne szeretne... magának?

– Na de... sárkányfarok... – döbbent meg Széth, s szívét elszorította a fájdalom, ahogy szerelme szavai hordozta mondanivaló világossá vált számára. – Ne tedd ezt velem...

– Legyen az Oziré! – szólalt fel Elyaas határozottan. Megkímélte így az altábornokot az önző döntéstől, melyet családja miatt ő maga is, valószínűleg nehezen, de meghozott volna. – Neki gyerekei vannak!

Oziré, s először mindenki más, Sitara és a mágusok is meglepetten meredtek az önző stílusáról híres sárkányfira, majd mindannyian elfogadóan sóhajtottak. Egyedül Széth ellenkezett volna, ám torkában keletkező hatalmas gombóc meggátolta ebben. Sokszor a legkevélyebb felszín alatt rejlik a leghősiesebb szív. Elyaas pedig igazán mély benyomást tett rájuk azzal, hogy önmaga helyett az altábornokot választotta, azt, aki korábban alaposan megszégyenítette és összetörte a villában. S még fel sem merült, hogy a sárkány eme önfeláldozását Noferu iránti jóvátételnek szánná. Nyilvánvaló volt, hogy Oziré családi háttere miatt döntött így, s ettől csak még őszintébbnek tűnt döntése.

– Köszö...nöm... – nyögte az altábornok a sárkányfi felé fordulva.

– Ah... ugyan... – méltatta Elyaas. Ő és Sitara beletörődő bólintásukkal jelezték a mágusoknak, hogy a döntés végleges, Széth pedig még mindig képtelen volt megszólalni, ahogy lelkét szaggatta a fájdalom.

Davu, Szatiah és Tale utat engedtek az öt másik mágusnak az altábornokhoz. A három varázslónő és két varázsló körbevette a férfit, majd kezeiket fölé emelve, aranyszín aurájuk halvány derengéssel vonta be karjukat, ahogy gyógyítani kezdték.

Elyaas, Sitara és Széth nehézkes sóhajokkal figyelték, ahogy a mágusokból lassan távozik minden maradék varázsenergia. A sakál szürke szemeibe újra könnyek gyűltek, s ahogy teltek a fájdalmasan hosszúra nyúlt pillanatok, új sírt egyre erősebben az egyre gyengébben lélegző sárkányfi felett. Széth szinte már görcsösen szorította magához gyengülő kedvese kezét, Sitara pedig, mivel mást nem állt lehetőségében tenni, vigasztalóan átkarolta Széth-et, szabad kezét pedig továbbra is Elyaas vállán pihentette.

– Ne sírj... sakálfül... – suttogta szerelmének a sárkány, majd kósza pillantást vetett a lassan felépülő altábornokra. – Még nem megyek... rögtön... – nyugtatta a könnyező férfit. – Addig még maradok... amíg a mágusomtól... elbúcsúzom!

*

Mahado a harctér szélén jelent meg, a hercegnő sziklájától valamivel távolabb. Az utolsó térugrást már energiája leges-legaljából hajtotta végre, kimerültsége miatt az érkezési célt sem volt képes tökéletesen kontrollálni. Az első pillanatokban erősen zihált, miközben nagyokat köhögött a korábbi portól. Utána, ahogy összeszedte magát, kimért, kissé nehézkes léptekkel elindult a rejtekhely felé, ahol az oroszlánlányt hagyta. Útközben, a hajnali nap vöröses fényénél megpillantotta a csata volt harcterét. A szavanna füvén fekete páncélos éjelfek holttestei hevertek, néhol az Aranysárkány Rend egyenruháját viselő halottak vegyültek közéjük.

Ennyi pusztítás és pusztulás, és miért? – tette fel magának a kérdést a mágus keservesen. Egy bázist legyőztek, ám még számos másik van, szerte a világban, s Zoana állításai szerint csak az alkalomra várnak, hogy lerohanják őket. Még a harc és behatolás előtt lénye egy része önkényesen hitt abban, hogy egy efféle rajtaütéssel példát statuálhatnak, megmutathatják az idegeneknek, hogy velük nem érdemes szórakozni. Felelőtlen és elhamarkodott döntés volt, melyet a hercegnő elrablása is rossz irányba befolyásolt. Mégis mit értek el ezzel? Csupán bosszúra adtak okot az ellenségnek, s egyben számos emberüket vesztették.

A tábornok épp ekkor, amikor saját veszteségeiket vette számba, sírás és hüppögés hangjait fedezte fel. Elszoruló torokkal ismerte fel Iminát, és a két sólyomfiút, akiket átkarolva tart. Mindhárman egy rendbéli egyenruhát viselő holttest mellett térdeltek. A tábornok tétova léptekkel közelített feléjük, majd fájdalmas sóhajt hallatott, ahogy Horeth-et felismerte. A vezér elvesztése különös fájdalommal érte, s mindinkább megbánta döntését, amiért egy csendesebb mentőakció helyett egy ilyen támadó stratégiát választott. Persze, nem egyedül döntött, de az ő szava volt a döntő, s most döntése következményei keményen visszavágtak.

Imina és a fiúk könnyes tekintettel néztek fel a mágusra, ám Horu és Horel nem sokáig bírták tekintetét, hamar visszafordultak, s egymás vállába temették arcukat.

– Tábornok... – szólította meg halkan a sólyomnő.

– Hány embert vesztettünk még? – kérdezte rekedt hangon Mahado.

– Néhány tucatot – felelte Imina visszafogottan, majd szemeiben némi utálat jelent meg, ahogy azúr tekintetét végigvezette a harctéren. – De a kékek többet!

Mahadóban már az a gyűlölet bűntudatot keltett, amit a sólyomnő az éjelfek iránt érzett. Úgy vélte, sokkal inkább az ő hibája, ami történt, ami megtörténhetett. Talán máshogy is megoldhatták volna. Ám Elyaas és az árulók is azt állították, hogy az éjelfek sohasem hajlandóak tárgyalni, ők pedig... A hercegnő elrablása az utolsó csepp volt a pohárban. A pohárban lévő cseppek, melyek később a gyűlölet és erőszak viharává formálódtak, ami pusztulást hozott az ellenségnek, ám számukra szintúgy.

– A többi vezér? – kérdezte halkan a tábornok.

– Mosi, Desta, Nia és Tamir jól vannak, a túlélőket fogdossák össze – mutatott a nő a csatatér közepe felé.

A négy vezér és segítőik már láthatóan felkutatták az összes, nagyjából egy tucat túlélőt, s most őket bilincselték és láncolták meg. A lábukat csak annyira kötözték össze meg, hogy menni még képesek legyenek, ám béklyóba húzott csuklóiknál sorban összeláncolták őket, hogy egymás után haladjanak majd, valószínűleg egy lóhoz kötve. Mahado a túszokat tekintve már nem érzett akkora bűntudatot. Sőt, így talán nagyobb eséllyel készülnek fel és dolgoznak ki stratégiát a többi idegen bázis ellen, mivel sejtette, hogy idővel szükségük lesz rá. A kékek nem fognak az örökkévalóságig az árnyak között bujkálni, ahogy Thébában is kezdtek kitörni belőle, úgy feltehetően máshol is így lesz. Nekik pedig készen kell állniuk, lehetőség szerint a mostaninál bölcsebb és kevésbé kegyetlen tervekkel.

– Én is túléltem – folytatta Imina –, ami sajnos ugye szegény Horeth-ről már nem mondható el. Feláldozta magát a fiaiért.

– Horeth hősként halt meg, de bár ne így lett volna!

– Most már Hórusz vette szárnyai alá – sóhajtott a sólyomnő szomorúan, a tábornok pedig osztozott érzelmeiben.

– És Széth? Az altábornok? – kérdezett rá pár pillanat múlva a mágus aggodalmasan.

– Nos, azt hiszem... a mögött a szikla mögött vannak – bökött Imina a tájegység felé. – Széth felfedezte ott Elyaast és Ozirét, és az óta velük van. Ezt Davuéktól tudom, akik nemrég siettek a segítségükre néhány energiáját megőrzött mágussal. Állítólag a sárkányka és az altábornok elég ramaty állapotban vannak.

Mahado szíve nagyot dobbant a sárkányfi említésére, s kollégája miatt is erősen aggódni kezdett.

– Megnézem őket! – határozta el a tábornok, s már el is indult a megfelelő irányba. – Talán a mágusok energiája nem lesz elegendő...

Imina megértően bólintott, majd mélyet sóhajtva vonta közelebb magához a fiúkat. Jelenleg leginkább attól tartott, hogy miképpen mondják majd el Horu és Horel édesanyjának, hogy a férje meghalt a csatában. Ilyesmire képtelenség felkészülni.

A tábornok átvágott a szúrós bozóton, energia híján ezúttal minden varázslat nélkül, s így bőrét néhol felsértették a hegyes tüskék. Nem érdekelte, jelenleg sokkal inkább foglalkoztatta, hogy ha társai segítségre szorulnak, azt ilyen helyzetben sokkal nehezebb lesz számukra megadnia. A sziklát megkerülve megpillantotta az annak tövében várakozó kisebb csoportot. Davu, Szatiah, Tale és még öt másik mágus az altábornokot segítették talpra, aki láthatóan már egész elfogadható állapotban volt. Ahogy közelebb sétált, azonban félelmei beigazolódtak. Széth és Sitara egy magas, szőke férfi teste mellett térdeltek, a sakál szüntelenül könnyezett szerelme kezét szorongatva, míg az oroszlánlány reménytelenül próbálta vigasztalni.

– Elyaas! – kiáltott fel önkénytelenül Mahado, majd a mágusok mellett elhaladva, velük csupán kósza pillantásokat váltva a sárkány előtt állapodott meg.

– Máguskám... – köszönt Sitara meglepett macskaszemekkel a férfira, ám mielőtt folytathatta volna, a férfi feltartott kezével intette csendre.

Szavak helyett Mahado igyekezett barátját a lehető legjobban szemügyre venni. Elyaas testét vérző vágások és zúzódások tarkították, ám meg mert volna esküdni, hogy belső sérülései még ennél is súlyosabbak. A szőke nehézkesen lélegzett, világos arca sápadtabbnak tűnt, mint valaha, s sárga hüllőszemei sem csillogtak már olyan élénken és ravaszul, mint általában. Az éberség és álom határán lebegett, szinte haldoklott.

Széth ekkor kisírt szemekkel pillantott fel rá.

– Tábornok – motyogta a sakál, majd zokogva fordult vissza kedveséhez.

– Davu! – kereste meg ekkor a mágus tekintetét Mahado. – Egyikőtöknek sem maradt már energiája?

A sötétbőrű mágus lemondóan megrázta a fejét.

– Sajnáljuk, tábornok – válaszolt társa helyett Szatiah. – Csak egyet tudtunk megmenteni, és Elyaas az altábornokot választotta.

– Valóban? – vonta fel szemöldökét Mahado, mert először nehezen hitte, hogy barátja pont az altábornokért feláldozná magát. Bár, ahogy jobban belegondolt, Elyaas titkon mindig is kedvelte az efféle nemes, s néha elkerülhetetlenül áldozatos tetteket.

– Sajnálom – sóhajtott Oziré fájdalmasan. – A gyermekeim...

– Ne szabadkozz! – fojtotta belé azonnal a szót a tábornok. – Elyaas okkal választott téged! Én is okkal teszem, amit teszek! – határozta el.

Mahado mély levegőt vett, majd a Széth-tel ellentétes oldalon leereszkedett barátja mellé a földre. Kezeit a szőke férfi mellvértjének vetette, majd összeszorította szemhéjait, és koncentrált. Aurája azonban nem jelent meg, bárhogy próbálkozott, s ez egyre jobban felidegesítette, egyben kétségbe ejtette. Az nem lehet, hogy ne sikerüljön! Az nem lehet, hogy semmit sem tehet érte! Elyaas nem halhat meg! A legjobb barátja, a volt mentora, szinte már fivéreként szerette őt. Az nem lehet, hogy...

– Az átkozott Alvilágba! – szitkozódott a tábornok fájdalmasan, miközben barátja mellkasára helyezett kezei ökölbe szorultak. Legújabb szavai végül elég hangosra sikeredtek, s a sárkány tudatáig is eljutottak. Elyaas lassan újra magához tért, amit szaporább lihegéssel és halk nyögésekkel adott a jelen lévők tudtára.

– Hé... Mahi... te vagy az...? – érdeklődte a sárkány rekedt a hangon. Sárga hüllőszemeivel a felé hajoló férfit méregette, és amint felismerte, szabad kezével ragaszkodóan megfogta mágusét. Mahado azonnal visszaszorította barátja kezét.

– Elyaas... Ne haragudj, én... Nem maradt több energiám... – szabadkozott lesújtottan. A sárkányfi csupán meleg pillantásokkal nézte őt, ami még nagyobb bűntudatot keltett a mágusban. – De talán... ha...

Mahado megrázta a fejét, majd szabad tenyerét újból a sárkány mellkasára nyomva próbálkozott másodjára. Ezúttal, ha bár időszakosan pulzálva, de halványan megjelent zöld aurája. Alig pár pillanat múltán azonban megeredt az orra vére, és látszott rajta, annyira erőlködik, hogy már fájdalmai vannak. Bár a mágus elszántan folytatta volna, váratlanul egy lágy pofon csattant az arcán. A kéz, amely kizökkentette a varázslatból, s minek hatására aurája is végleg elveszett, most vállánál ragadta meg, s mielőtt újrakezdhette volna az önpusztító próbálkozást, észhez térítően megrázta kicsit.

– Meg ne próbáld... te ostoba... mágus! – szidta a sárkány, sárga hüllőszemei neheztelően, sőt, szigorúan villogtak. – A tanítvány... sohasem áldozhatja fel... magát a mesteréért!

– De egy barát igen a barátjáért! – ellenkezett Mahado hevesen.

– Nem ez a barát! – erősködött Elyaas. – Akarod... hogy újból... megüsselek? Megteszem... ezt te is... tudod!

Mindketten tudták, hogy ilyen állapotban a sárkány, ha akarna, sem tudna olyan erőset ütni, ami a másiknak fájdalmat okozna. De persze nem is a pofonon volt a hangsúly, hanem az eszmén, amin képviselt.

– Elyaas... – sóhajtott a mágus keserűen.

– Nem! Meg se forduljon... a fejedben! A Rendnek... szüksége van... rád!

– Rád is! – rázta a fejét Mahado. – Egy pojáca vagy, de sokkal többet tudsz nálam! A legtöbb dolgot tőled tanultam! A világról, a harcról, a mágiáról... a nőkről!

Önkénytelenül is összenéztek, majd röviden elmosolyogták magukat.

– Látod... ha valamit... csak ennyit... sajnálok – nevette Elyaas rekedten. – Hogy utóbbiról... még nem tanítottalak... eleget...

– Elyaas...

– Ígérd meg, hogy... végre megszerzed... azt a nőcskét... aki tetszik!

– Elyaas...

– Csak ígérd... meg!

– De...

– Ígérje már meg! – csattant fel Széth, éles hangjától még Sitara is összerezzent.

– Én...

Mahado szemébe könnyek gyűltek, ahogy haldokló barátját figyelte. A tény, hogy képtelen segíteni rajta, könyörtelenül tépdeste a lelkét. Elméjében visszafelé pörögtek az események, a közös emlékeiket mutatva.

Amikor Elyaas a Pince előtti folyosón fénypajzsaival és arany fénytőreivel kisegítette a kékekkel való vad összetűzésben... Mindig is tudta, hogy szükség esetén számíthat barátjára.

Amikor a sárkányfi az éjjeli szavannát szelve a myriai jogarról és a beléje vetett bizalomról beszélt... Talán eddig bele sem gondolt, Elyaas milyen nagyra tartja őt.

Amikor két napja éjjel meghitten beszélgettek a villa lépcsőjén, a csillagokat nézve, mint annak idején... Hiányoztak neki a barátjával eltöltött esték.

Amikor azt hitte, a sárkány végleg hazamegy, de csak tréfából megvezette... Igazán megkönnyebbült, amikor rájött, hogy valójában vissza fog még térni.

Amikor a sárkányok halálakor Elyaas hozzábújt Aaneleia templomában és ő szorosan tartotta... Szeretett volna lelki támaszt nyújtani barátjának, ahogyan Elyaas is annyiszor megnyugtatta őt fiatalabb korában.

Amikor az utcákon fesztelenül sétálgattak és beszélgettek... Szinte bármilyen témáról tudtak társalogni egymással.

Amikor reggelente lakótársát több nővel együtt találta az ágyában... Először mindig megharagudott, de Elyaas pimasz vigyora rendszerint elsimította a felmerülő feszültséget.

Amikor olyan beteg lett, és Elyaas ápolta, vigasztalta... A sárkányfi kedvesebb és törődőbb volt vele, mint bárki, akit valaha barátjának nevezhetett.

Amikor együtt ittak és énekeltek pikáns nótákat, s végül ő úgy rázendített, hogy attól még Ely is zavarba jött... Annak idején még Elyaas tanította meg neki a dal végét, a nőzés szabályaival együtt.

Amikor Elyaas csajozni tanította... Akadt pár tanács, amelyek még be is jöttek számára.

Amikor ő és Elyaas együtt edzettek a felvételire... Mahado életének talán egyik legboldogabb időszaka volt, amikor éjszakákba nyúlóan harcoltak és beszélgettek a Nílus parton.

Amikor az apja meghalt, és sírva rohant ki a házból... Az első alak, akinek nekiütközött, Elyaas volt, aki kedvesen átkarolta és megfogadta, hogy nem hagyja magára.

Amikor a nap-negyed közepén jött rá a kitörés... Elyaas elvitte onnan, majd megnyugtatta és segítette a folyóparton. Mint utolsó tőrdöfés a szíve mélyébe, a mágus visszaemlékezett azokra a szavakra, melyeket a sárkány mondott akkor neki, amikre tanítani próbálta.

„Nem kegyetlenség, hanem az élet körforgása."

„Meghal, hogy egy másik élhessen, hogy mások élhessenek."

„Valami véget ér, de ezzel valami új kezdődik el, valami más folytatódik."

De miért? – kérdezte magától fájdalmasan Mahado. – Miért a te életednek kell véget érnie, Elyaas? Miért tanítottál volna ilyesmire? Ennyire drámai még te sem lehetsz!

Fájdalmas sóhajok közepette simította tenyerét a sárkányfi markáns arcára, s nézett abba a szerető, ám lassan homályossá váló hüllőtekintetbe, amely oly sokszor segítette át a nehéz helyzeteken. Képtelen volt elfogadni, hogy barátja haldoklik. Képtelen volt őt elengedni. Elyaas a mestere volt, a mentora, s most mintha már barátoknál is többek lettek volna. Fivérek...