„Ez a lány... talán kezd megváltoztatni?"

Jelenleg.

A mágus és az oroszlán beléptek a tágas, világos étkezőhelyiségbe, ahol friss, édes és fűszeres illatok kavarogtak. A királyi ebédlő legalább két emelet magas volt, a plafonról díszes kristálycsillárok lógtak, a nyitott ablakok mellett cserepes növények, pálmák, leanderek, citrom és narancsfák foglaltak helyet. Két asztal is helyet kapott a teremben, jelenleg a kisebbik, legfeljebb tíz fő számára elegendő ovális asztalnál volt megterítve. Theodora ennek asztalfőjén foglalt helyet, Bászthotep tőle jobbra, a királynő és nagyapja között pedig Foltos kapott helyet, ő illedelmesen ült az asztalon tányérja előtt.

Az ébenfaasztalt hófehér vászonterítővel borították le, s az étkészlet nagy része aranyból készült: a tányérok, evőeszközök, drágakövekkel díszített serlegek mind tökéletes rendben álltak. A kenyereket, frissen sült süteményeket, friss gyümölcsöket és zöldségeket aranyló, tálcákon és tálakban pakolták az asztalra, a kecske- és juhsajt cseréptálban voltak, ahogyan az aszalt gyümölcsök is. Néhány aranyszínű, finom mintás kancsóban mentával, citrommal, naranccsal, illetve rózsával ízesített víz volt. Erjesztett italokat, mint a sör és a bor reggelente nem szolgáltak fel.

Természetesen, egy oroszlánvérű család reggeli étkezéséből a hús sem maradhatott ki. A nyárson sült hal- és nyúlhús nyársastól együtt helyezték az asztalra, szintén egy aranytálcán. Sitara kicsit sem illedelmesen megnyalta szája szélét a sült hús látványára, és máris egy nyársért nyúlt, ha nővére szúrós pillantásai nem akadályozzák meg ebben.

– Előbb leülsz, aztán eszel! – oktatta ki a nővére megrovó hangon, s a tőle balra lévő hely felé pillantott.

Tara összevonta a szemöldökét s dacosan hümmögött. Nem szeretett volna a nagyapja mellett ülni, de vele szemben még annyira sem, így a nővérétől kettővel balra eső széken foglalt helyet. Mahado, hogy valamiféleképpen enyhítsen a helyzet kínosságán közvetlenül a királynő balján foglalt helyet, amit titokban nem bánt igazán, s tulajdonképpen a vele szemben ülő Bászthotep sem, aki elégedett mosollyal fogadta, hogy a tábornok is csatlakozik hozzájuk. Egymás rövid köszöntése után hozzáláttak a felszolgált reggelihez.

– Ha szabad megjegyeznem, felség, a mai nap is elbűvölően néz ki – fordult Mahado a királynőhöz. Theodora ma reggel egy ujjatlan, testhezálló, hosszú világoskék ruhát viselt, ami bár dekoltázst nem nagyon mutatott, néhány helyen szabadon hagyta lapos hasát és formás derekát.

– Köszönöm, tábornok – felelte a királynő, zavartan elmosolyodva. Társaságukra, főként Bászthotepre tekintettel ezúttal hivatalos hangnemben szóltak egymáshoz.

Az öreg főpap csak vállat volt a jelent hatására, kötelező udvariasságnak könyvelte el Mahado részéről. Tara azonban feltűnően megforgatta a szemeit, majd mohón a nyársas húsokra vetette magát, de alig pár falat után fájdalmas nyüszítést hallott a lába mellől, s fém csikorgását a márványcsempén. Anu tologatta csalódottan ide-oda saját, üres aranytálját a földön, amin még hieroglifákkal feljegyzett neve is szerepelt.

– Jaj, de önző is vagyok! – kapott a fejéhez Tara, s három nyárs tartalmát máris leszedte és a kutya táljába rakta. Anu láthatóan megkönnyebbült, hálás vakkantással fordult gazdájához, majd rögtön neki is esett a finomságoknak, hangosan csámcsogva.

Sitara ekkor visszafordult saját tányérjához és a díszes evőeszközöket messziről elkerülve kezeit használva folytatta a zabálást. Mahado, aki még nem nyúlt az ételhez, kissé elképedve nézte, hogy a hercegnő ezek szerint nem csupán a rendnél, de még a palotában, saját családja körében is úgy eszik, mint egy... nos mint egy malac. Még talán a hangosan rágcsáló Anu is elegánsabban evett nála. Theodora és Bászthotep már nem is fáradtak azzal, hogy ezt felhozzák, hanem lassan ők is hozzáfogtak a reggelihez, természetesen az etikett szabályinak megfelelően.

Sietve egy konyhalány érkezett az étkezőben, a kezében tartott tálcán egy egész nyulat vitt az asztal felé. Tara szemei felcsillantak, de Mahado másképpen reagált.

– Még több étel? – vonta fel a mágus szemöldökét kissé meglepetten, s végignézett a már eleve az asztalon sorakozó tálakon és tálcákon, miknek tartalma egy tucat főnek is elég lett volna.

– Ez a hercegnő kutyájának lesz – magyarázta a fiatal lány, s sebesen Sitara mellé lépett, majd amennyire a tálcával a kezében tudott, meghajolt. – Elnézést a késésért, hercegnő! Máris felszolgálom a kutyának a reggelit!

– Ugyan, semmi gond! – legyintett Tara kissé maszatos kézzel, és Anu táljára pillantott. – Már megoldottam.

– Értem. Akkor ezzel a nyúllal mi legyen? – kérdezte a felszolgáló, s próbálta leplezni, hogy a hercegnő maszatos kezei mennyire meglepték.

– Add csak ide, nem fog megmaradni! – vigyorodott el az oroszlán ravaszul, s átvette a tálcát, majd bólintott a lánynak, hogy elmehet.

– Engedelmével – biccentett a konyhalány, de mielőtt távozott volna, jelentőségteljes pillantásokkal kísérve egy tiszta, fehér kendőt nyújtott át Tarának. Végül meghajolt, és elhagyta az étkezőt.

– Mi akar ez lenni, valami célzás? – vonta fel a szemöldökét Tara, majd nagyot sóhajtott.

– Töröld meg a kezeidet! – javasolta Mahado. – Efféle módon enni nem hercegnőhöz méltó viselkedés. – Vendég létére ő tört meg leghamarabb, s nem bírta megállni, hogy kimondja, ami már Theából és a nagyapjából is kikívánkozott.

– Felesleges lenne erre elpazarolnom egy teljesen jó kendőt, ha még úgyis összepiszkolom a kezem – felelte a lány ellenben, s lazán Mahado ölébe ejtette a kendőt. – Megtarthatod.

A mágus köpni-nyelni nem tudott. Tara ezt figyelmen kívül hagyva megragadta a nyulat, majd puszta kézzel kettétépte, minek eredményeként zsír és csontszilánkok repültek szerteszét, s pár ebből a varázsló felsőjén landolt, zsíros foltot hagyva. Mahado mélyen szívta be a levegőt, igyekezett nem felhúzni magát túlságosan a dolgon, s közben hálát adott az égnek, hogy köpenyét még nem öltötte magára. A felsőjét nyilván könnyebb kitisztítani, mert egyszerűbb anyagból készült. A hercegnő ezt követően a nyúl egyik felét Anu tányérjába ejtette, így pár kisebb húsdarab kilökődött a földre, majd a maradékot amúgy is púposan megpakolt tányérjának tetejére rakta.

Foltos eközben változatlanul és nyugodtan falatozott a neki előkészített halhúsból. Macska létére egész elegánsan és illedelmesen viselkedett az asztalnál.

– Mindig ez van – sóhajtotta Theodora, aki húga viselkedése miatt kissé zavarba jött a mágus előtt.

– A szülei hibája – közölte szárazon Bászthotep. – Miért nem nevelték meg rendesen!

– Nem éltek elég ideig hozzá – vágta rá Tara, s szavaiban éppen annyi szomorúság volt, mint amennyi közömbösség.

– Viszont nem ártana, ha némi gyümölcsöt és kenyeret is ennél – próbált témát váltani Mahado, s noszogatóan a hercegnőre pillantott. Az asztal roskadozott a különféle dinnyéktől, fügéktől, datolyától, szőlőtől, ám a hercegnő csak a hússal és sajttal foglalkozott.

– Ch! Mi vagyok én, pávián?! – húzta el az orrát Tara. – Amúgy se mondd meg, mit egyek vagy tegyek! – dacoskodott.

– És helyben vagyunk – sóhajtotta Mahado, s inkább egyelőre csendben maradt.

Mind valamivel feszültebb légkörben folytatták tovább a reggelit. Theodora óvatosan kortyolt egyet poharából, Bászthotep igazán durván tépett fogaival egy falatot a kezében tartott kenyérből. Tara a szokásosnál is hevesebben tömte magába a húst, Mahado óvatosan elvett egy szelet dinnyét az egyik aranytálcáról. Anu tovább rágcsált az asztal mellett, Foltos pedig tovább falatozott az asztal tetején, igazi úrinő módjára.

Néha a királynő lopva a mágusra pillantott, aki mindig valamivel később viszonozta ezt, ám egyszer összetalálkozott a tekintetük, amin mindketten kicsit megakadtak. Thea elpirulva fordult vissza tányérjához, ám Mahado nem bírta megállni, hogy tovább nézze őt. A kettejük között lévő szokatlan vibrálás kezdett feltűnni Bászthotepnek és Tarának is, de természetesen az utóbbi tette ezt szóvá.

– Miért bámulod így a nővéremet? – kérdezte Tara összevont szemöldökkel, mikor sikerült végre megválnia szeretett nyársaitól.

– Nos, hát... – Mahado torkán kezdetben megakadtak a szavak, s sebesen valami értelmes és elfogadható válasz után kutatott. – Talán tilos? – nyögte ki végül. Sejtette, hogy ennél bölcsebb dologgal is előrukkolhatott volna, de jelenleg ennyi sikeredett tőle.

– Nem, végül is nem – vont vállat a hercegnő, és mintha mi sem történt volna, folytatta az evést.

Bászthotep már nem engedte el ilyen könnyen a dolgot, és szigorú tekintettel figyelte unokáját és a tábornokot. Theodora végül úgy döntött, hogy a kellemetlen kérdéseket elkerüljék, itt az ideje felhozni a még kellemetlenebb témákat.

– Khm, tábornok! – szólította meg a királynő a férfit, aki erre talán túlságosan is hevesen kapta fel a fejét, de azért egész jól leplezte izgalmát.

– Igen, felség?

– Akadtak fejlemények a gyilkosságok ügyében? Kiderült már, kik a rejtélyes, feketeruhás támadók?

– Erre én is kíváncsi lennék – jegyezte meg Bászthotep.

– Na, témánál vagyunk! – sóhajtotta Sitara. – Ez el fog tartani egy ideig...

– Csendet! – szólta meg a nővére.

– Hallgass! – mordult rá a nagyapja. Az oroszlánlány sértődötten fonta össze maga előtt karjait, és nagyot sóhajtott.

– Úgy tűnik, én ebből a körből kimaradtam – jegyezte meg Mahado mellékesen, alig érezhető humorral hangjában. Thea és az öreg kissé meglepetten néztek rá, mert a tábornok mókás oldalából még nem sokat láttak. A királynő emlékezett, hogy ők ketten még gyerekkorukban sokat szórakoztak, de akkor is általában Mahado volt az, aki nevetett az ő viccein. Azóta viszont a mágus komoly, megfontolt férfivá érett, aki ritkán tréfálkozott, amire ő maga is kezdett ráeszmélni.

Mióta jut nekem eszembe ilyen komolytalan dolgokat mondani a királynő és nagyapja társaságában? – gondolta Mahado, visszafogottan fejét csóválva. Ez a lány... – nézett a nagy, mézbarna szemeivel éppen őt méregető hercegnőre – ...talán kezd megváltoztatni?

– A helyzet az – váltott a mágus hivatalosabb hangra –, hogy tegnap este számos fejlemény adódott az ügyben, ám sajnos egyik sem igazán hasznos, vagy kielégítő...

A tábornok ezután részletesen beszámolt arról, amire a vezéreivel folytatott megbeszéléseken jutottak, s ami a vacsoránál, majd a kihallgatáson történt. Azt, hogy kicsúszott a markából egy lehetséges elkövető, a fekete ruhások csoportjának tagja, nem említette, de nem feltétlenül azért, mert szégyellte volna, hogy a boszorkány elmenekült. Ha beszél Zoanáról, akkor beszélnie kellett volna a Zuberiekkel való kapcsolatáról, és nem szerette volna gyanúba keverni a palotában dolgozó leopárdvérűeket. Bízott a megérzéseiben, képességeiben, és úgy ítélte, Zoana valóban megszakított minden kapcsolatot családjával, legalábbis Axara, Nakato, Baako és Jojo nem úgy tűntek, mint akik falaznának neki.

– Szóval ezek a feketesárkányok... – szólt Bászthotep a tábornokhoz –, valóban ők lehetnek mindezek mögött?

– Az ellenséges csoport tagjainál az ő szülőföldjükről származó fegyverek és méreg volt, de ez önmagában nem elég bizonyíték, ahogy arra sem, hogy létezik egy Rend, ami nekik köszönhetően alapult.

– A Feketesárkány... Rend – ejtette ki bizonytalanul a szavakat Theodora. – Vajon mi lehet az igazi céljuk?

– A mi elpusztításunk, hát nem egyértelmű?! – csattant fel a hercegnő. – Csak kerüljenek a karmaim közé, azok az elefántürülékhez hasonlatos alja, áruló kígyók...! – morogta ökölbe szorított kézzel, felvillanó macskaszemekkel.

– Siatara! – szólta meg azonnal Mahado.

– Mi van?! Most pont egész választékos kifejezéseket használtam!

– Én arra céloztam, hogy már tegnap is nehezen viselted az efféle erőszak alkalmazását. Ne fenyegetőzz olyasmivel, amit nem gondolsz komolyan!

– Igenis komolyan gondolom! – makacskodott az oroszlánlány.

– Jobb lenne, ha inkább nyugton maradnál! – intette meg a mágus.

– A húgom... tényleg ő volt az, aki elkapott egyet a fekete ruhások közül? – igyekezett témát váltani Theodora. Értékelte, hogy Mahado próbálja jobb belátásra téríteni a húgát, de valahogy mégis kellemetlennek érezte a dolgot, főként itt, a reggeliző asztalnál.

– Na, mi az, meglepődtél? – váltott azonnal dicsekvő hangnemre Tara, és büszkén elvigyorodott.

– Ami azt illeti...

– Legalább valami hasznodat veszi a tábornok – jegyezte meg Bászthotep –, ha már hercegnői kötelességeidnek sohasem teszel eleget.

– Nagyapa! – szólította fel a királynő az öreget, jelezni kívánván, hogy épp most hiúsította meg tervét a társalgás valamivel nyugodtabb mederbe való terelésével kapcsolatban, de az öreg mintha mit sem törődött volna vele.

– Így igaz – bizonygatta Bászthotep.

– Nem igaz! – védekezett hevesen a hercegnő. – Nincs igazad, nagyapa! Igenis sok mindent teszek a népért!

– Az lenne a dolgod, hogy a Hold főpapnőjévé válj!

– Nem, nem az! Lehetne másként is!

– Nem lehetne, ez már elrendeltetett!

– Tévedsz! – erősködött kitartóan Sitara.

– Te tévedsz! – mordult rá a nagyapja.

– Én nem!

– Ne mondj ellent!

– Elég! – zárta le a vitát Mahado, pár pillanatra megfeledkezvén róla, hogy kikkel is van körülvéve. Bászthotep felháborodva bámult az általa nagyra tartott tábornokra, Sitara kissé meglepetten, ám Theodora halványan elmosolyodott. Nagyon unta már a húga és nagyapja közötti nézeteltéréseket.

– Talán valami hozzáfűznivalója akad, tábornok? – kérdezte az öreg, rosszallván vitájuk megszakítását. – Éppen benne voltunk valamiben.

– Nem kellene ilyen vitákra fecsérelni az idejüket! – közölte a mágus mély meggyőződéssel. – Azt pedig megmondhatom önnek, hogy habár hivatalosan nem tartozik kötelességei közé, a hercegnő igenis igyekszik a népéért küzdeni, bármilyen lehetséges eszközzel.

– A templomba kellene többet járnia, nem a Rendnél fecsérelnie az idejét!

Mahado próbált nem fennakadni a becsmérlő hangszínen, amivel az öreg a Rendről beszélt.

– Egy este volt – védekezett Tara.

– Valószínűleg több is lesz – határozta el a tábornok, farkasszemet nézve az öreggel. Tara döbbenten, de titokban megörülve bámult rá.

– Neked sem ártana több időt a hivatásodra fordítanod! – mondta az öreg.

– Éppen azt teszem.

– A főpapi hivatásodra céloztam.

– Jelenleg a Rendbéli teendőim elsőbbséget élveznek – mutatott rá a mágus.

– Ígéretet tettél, emlékszel? – mondta szigorúan az öreg. – Nem hanyagolhatod el a főpapi teendőidet, és Sitarát is ösztönöznöd kéne, hogy törődjön többet vallási tanulmányaival!

– Meglehet – felelte Mahado tömören.

– Ma délután szívesen látnám az unokámat a holdtemplomban! Számíthatok rá, hogy így lesz?

– Ma a naptemplomban akad némi elintéznivalóm. Sitara tanulhat tőlem és a nővéremtől.

– Legyen – egyezett bele nagy nehezen Bászthotep. – Végül is, a napkultusz ismerete sem árt. Akkor legyen holnap délután! Nos?

– Rendben – bólintott a varázsló, és halványan elmosolyodott. Valójában a vallásoktatáson kívül valami teljesen mást is tervezett aznap délutánra.

– Engem meg sem kérdeztek? – csattant fel Tara.

– Te csak maradj csendben! – rótta meg Bászthotep.

– Jobb lesz, ha megbékélsz ezzel! – tanácsolta Mahado. A hercegnő beletörődően sóhajtott.

Mondhatni csendben fejezték be a reggelit, s az étkezés végeztével Mahado illedelmesen elköszönt a királynőtől, mialatt hosszú, már-már túl hosszú pillantásokat váltottak egymással. Bászthotep kezdte furcsállni a dolgot, ám akkor Tara megragadta a mágus karját és nagy hévvel a kijárat felé kezdte vonszolni, miközben Anu lelkesen a nyomukba szegődött.

– Sitara! Miért rángatsz? – kérte ki magának a dolgot a tábornok, de túlságosan nem ellenkezett. Nem akart a lánnyal durván bánni, így inkább engedte, hogy kifelé vezesse.

– Nem a naptemplomba kellene igyekezned? – kérdezte a férfit a hercegnő fennhangon, hogy Thea és Bászthotep is jól hallják, miért sürgeti annyira.

– Ettől még ez nem illendő viselkedés...

– És te? Te miért nem viselkedsz rangodhoz hűen, ha? – sziszegte visszafogottabban Tara, kritikus pillantásokkal kísérve. Mahado egy pillanatra meghökkent a helyzet iróniáján.

– Fura ez a te szádból hallani – jegyezte meg végül a mágus, már ő is suttogva.

– Fura azt látni, ahogy a nővéremet bámulod!

– Hát, csak azért, mert...

– Nem akarom tudni!

Kiértek a folyosóra, ahol Tara elengedte a férfit, és sietős léptekkel indult tovább.

– Igyekezzünk! – javasolta a hercegnő. – Nem bírom ezt a feszült légkört.

– Igazad van – adott igazat a lánynak Mahado, és ő is megszaporázta lépteit. Titokban hálás volt a lánynak, amiért megmentette egy felelőtlen hiba elkövetésétől, legalábbis annak fokozásától. – Menjünk!

...