„Egy macskavérűek által vezetett uralkodóházba nem valóak kutyák!"

Théba városára már leszállt az éj, amikor Sitara és Mahado beléptek az uralkodóknak fenntartott étkezőhelyiségbe. A reggel napfénnyel szórt helyiséget most az aranyozott, faragásokkal és drágakövekkel díszített csillárban álló megannyi gyertya lángja töltötte be, kiegészülve a falak mellé helyezett, szintén díszes tokú fáklyák lángjával. Ezen kívül aranyozott háromlábú állványokon derékmagasságban lévő, világos színű márványtálakban is vidám tűz égett, ami az ilyentájt a gyorsan hűlő levegőt is ellensúlyozta.

Horumesz, Bászthotep, Theodora és Írisz már a megterített ovális ébenfa asztalnál foglaltak helyet, ilyen sorrendben. Ré napjának estéjén a királyi tanácsadó és a főpapnő is gyakorta az uralkodócsaláddal vacsoráztak, így a mágus és az oroszlán sem lepődtek meg jelenlétükön, ahogy azon sem, hogy Foltos a királynő jobbján terpeszkedik peckesen az asztallapon. Illendően köszöntötték egymást, majd Sitara nővérével szemben foglalt helyet, az öreg sólyomvérű melletti széken, Mahado pedig a hercegnő és nővére közé ült, így Bászthoteppel került szembe. Anu Tara mellett ült le a földre, és ételre várva, vágyakozó tekintettel nézett fel gazdájára.

– Mindjárt kapsz enni! – ígérte a hercegnő, s a kutyának odakészített, még üres bronztálba rakott egy egész sült nyulat az előttük lévő sült húsok közül. Bászthotep helytelenítően felmordult e cselekedet hatására, ám Tara ezt figyelmen kívül hagyva csak bátorítóan a kutyára mosolygott. – Láss, hozzá, Anu! Tiéd! – biztatta fekete fülét értelmesen hegyező barátját.

Anu barna szemeiben értelem csillant, s lelkesen neki is látott a finom lakomának. Foltos és Bászthotep mintha ekkor egyszerre forgatták volna meg szemüket a jeleneten. Bár a királynő szőrtelen macskája elképzelhető, hogy csak egy legyet fedezett fel a plafonon bóklászni. Ő még nem kezdett hozzá a neki egy kis aranytálban odakészített ízletes nyúlmájnak.

– Most, hogy a kutyád volt szíves megnyitni a vacsorát, akár mi is hozzáfoghatnánk – közölte Bászthotep összevont szemöldökkel, gúnytól csöpögő hangon. Írisz és Horumesz rosszat sejtve összenéztek, érezték, hogy ebből baj lesz.

– Mintha valami bajod lenne Anuval! – állapította meg az oroszlánlány dacosan. – Ha ez a helyzet, ki vele?! Mégis mit vétett...?!

Theodora nem szólt semmit, csak mereven bámult maga elé. Mahadónak rögtön fel is tűnt a tőle idegen hideg tartózkodás. Már mióta megérkeztek érezte a királynő aurájában kavargó negatív érzelmeket, ám ezek most viselkedésében is megmutatkoztak. Az oroszlánnő egyáltalán nem mosolygott, vagy mutatott bármi jókedvre utalót a meghitt és pompás családi vacsora ellenére sem. Másrészről, a nagyapja iménti ellenszenves beszólását, sem a húga méltatlankodó válaszát sem reagálta le.

– Elmondom én, mi a baja! – vágott unokája szavába Bászthotep. – Egy macskavérűek által vezetett uralkodóházba nem valóak kutyák! Épp ideje, hogy kilakoltasd a sakálivadékot a palotából!

– Mit mondtál?! – hüledezett Sitara fennhangon. Mahado alig észrevehetőn alkarjára csúsztatta kezét, jelezvén, hogy fogja végre vissza magát. – Te sohasem bírtad a képét, igaz?!

– Van olyan félkegyelmű, aki erről a kutyáról képet festene?! – vonta fel szemöldökét az öreg.

– Ez csak egy mondás a fiatalok között, de nyilvánvalóan te már kiestél abból a korból – gúnyolódott Sitara. A papnő kelletlenül fivérére nézett. A mágus keze rászorult a hercegnő csuklójára, ám ő dacosan folytatta. – Ős öreg, maradi, befásult vénség vagy, és nem te fogod megmondani, hogy kit tarthatok a palotában vagy kit nem!

Horumesz és Írisz aggodalmasan felszisszentek a kibontakozó, egyre indulatosabb vita hallatán, miközben a papnő jelentőségteljesen újra a tábornokra pillantott, remélvén, hogy ő majd elejét veszi a további veszekedésnek.

– Szemtelenséged határtalan! – prüszkölte Bászthotep az asztalra csapva. Ezzel egy időben a tábornok enyhe rántást mért az oroszlánlány kezére, hogy az így kénytelen legyen rápillantani. Nem tudta nem észrevenni, hogy Theodora még mindig hallgatásba burkolózik, így megint őrá hárult a konfliktus elsimítása.

– Sitara, fejezd ezt be! – sziszegte Mahado a lánynak. – Nagyon rossz vége lesz!

– Az bizony! – morogta az öreg főpap. – A kutya azonnal el lesz távolítva! – határozta el. – Őrök! Vigyétek ezt a kutyafélét a szemem elől! – intett indulatosan a terem ajtajánál álló királyi testőröknek. A két sentit és páncélt viselő oroszlánvérű megindult az asztaluk felé.

– Úgy vélem, nem ez a megoldás – szúrta közbe Írisz gyorsan, ám az öreg kérlelhetetlenül állta tekintetét. Tara szemében ekkor rémület csillant, ráeszmélvén, hogy nagyapja bizony komolyan gondolta a dolgot.

– Nem! NEM! – sikoltotta a hercegnő. Felpattant, és amennyire a tábornok érintése engedte, a közeledő őrök és kutyája közé állt. – Anu nem megy innen sehova!

– Dehogynem! – erősködött Bászthotep. – Gyerünk, vigyétek! – intézte az őröknek.

– NE! Nem hagyom!

Az őrök nem mertek a hercegnőhöz érni, ám pár pillanatnyi patthelyzet után az öreg felvillanó macskaszemeivel elterelte Tara figyelmét, s akkor a két őr a kutyáért nyúlt. Írisz és Mahado egyetértő határozottsággal néztek össze. Az eddig mit sem sejtő fekete kutya, aki gondtalanul falatozott a nyúlból, rémülten kapta az őrök felé tekintetét, halk nyüszítést hallatva. Korábban nem tulajdonított különösebb jelentőséget a kis közjátéknak, de most megrettent a felé közelítő férfiaktól. Ám az egyre közelebb jutó karok egyszer csak megálltak a levegőben, körülöttük zöld aura derengett.

– Ne! Hagy maradjon, Anu, kérlek! Ő a barátom! Kérlek! Szeretem őt! – fogta könyörgőre Sitara, s már csak arra eszmélt fel, hogy nagyapja szemöldöke a dühtől és értetlenkedéstől egyre feljebb kúszik. Mahado érintését még mindig magán érezte, de az most visszafogóból támogatóba ment át, ahogy az enyhített a szorításon.

– Mi a szkarabeuszra vártok még? – méltatlankodott az öreg. – Mozduljatok! – utasította az őröket, akik mintha megdermedtek volna. Ekkor már a hercegnő is a két páncélost szemlélte, majd a halvány aurát felismervén, csodálkozva a mágusra emelte csillogó mézbarna tekintetét. Írisz eközben elismerően mosolygott, míg Horumesz kissé meglepetten fürkészte az őröket.

– Nem tudnak – közölte Mahado, s hidegen az öregre pillantott. – Megállítottam őket.

– Hogyan?! – mordult rá Bászthotep, s ő is felállt. A tábornok ehelyett magabiztosan ülve maradt. – Szembeszállnál a szavammal?

– A kutya marad – jelentette ki a mágus, ezzel az öreg tudtára hozva, hogy igen, megtenné, még ha nem is fűlik a foga hozzá. – Személy szerint úgy ítélem, a hercegnőt erős érzelmi szálak fűzik ehhez az állathoz. Szétszakítani a barátságukat holmi formaságok miatt kegyetlenség lenne – ismertette álláspontját Mahado. Ezzel egyetemben eleresztette az őröket, akik meglepetten mozgatták át tagjaikat, s néztek a mágusra, akinek ekkor zöld fény jelent meg szemeiben. – Menjetek a dolgotokra, felejtsétek el ezt a kis közjátékot! – parancsolta a tábornok az őröknek, akik szinte gondolkodás nélkül, engedelmesen bólintottak, majd visszavonultak korábbi őrhelyükre.

Sitara nem győzött csodálkozni a mágus tettén, s jelenleg nem is titkolta, mennyire hálás neki.

– Köszönöm, köszi, Mahado, tényleg! Anu... nem bírná ki nélkülem! És én sem nélküle! – hálálkodott megkönnyebbült sóhaj kíséretében az oroszlánlány, ahogy a tábornok felé fordult. Ő akkor elengedte a csuklóját, helyette a lány vállára helyezte tenyerét, és finoman visszanyomta a székbe, ahonnan korábban felpattant.

– Tisztában vagyok vele, mennyit jelent neked – biccentett a mágus kimérten, ám Tara mintha arcán lágy mosolyt vélt volna felfedezni.

– Ez... ez hallatlan! – bosszankodott Bászthotep. – Hogy merészelsz nyíltan szembeszegülni a Holdfőpap akaratával?! – vonta kérdőre Anu megmentőjét. Mahado már nyitotta a száját a várhatóan kevésbé udvarias válaszra, amikor Írisz felemelt kezével jelezte, hogy szólni kíván.

– Ha nem tévedek, egy házi kedvenc, mi több, egy egyszerű kutya sorsa felett folytatott jelentéktelen vita aligha tartozik a nyílt szembeszegülés kategóriájába –állította a főpapnő.

– Másrészről... – folytatta nővére után Mahado –, a királynőnek tartozom engedelmességgel, veled egyenrangúnak számítok, Bászthotep! Főpap vagy, ahogyan én is. A királynő megbecsült nagyapja, én pedig a tábornoka! Nincs értelme tovább vitáznunk!

Bászthotep felháborodva pillantott a királyi tanácsadóra, ám az öreg sólyomvérű csak fintorogva megvonta vállát.

– Van igazság abban, amit mondanak – foglalt állást Horumesz.

– Theodora! Te eltűröd ezt az udvariatlan viselkedést?! – szólította fel unokáját az öreg.

– A te viselkedésedet is eltűröm, nem? – szólalt meg Thea, az este folyamán először, némi gúnnyal hangjában. Tara arcára vigyor kúszott nagyapja döbbenetét látván, ám Mahado inkább meglepődött a királynő hozzáállásán. Valójában arra számított, hogy Theodora talán neheztelni fog rá nagyapja tekintélyének rombolásával, ám ő még ezt sem reagálta le teljes lélekjelenléttel. – Anu a családunk része, akárcsak Foltos. Velünk marad, erről ennyit! – határozta el a királynő.

– Éljen! Ezt megkaptad, nagyapa! – vigyorogta Tara, ám Mahado ujjai ekkor újból a karjára fonódtak.

– Ne feszítsd túl a húrt! – javasolta a lánynak. Írisz és Horumesz szintén helytelenítően ingatták a fejüket.

– Felőlem – fintorgott a hercegnő beletörődő sóhaj kíséretében, majd nővéréhez fordult. – Kösz, Thea! És Anu is köszöni! – Nevének említésére a fekete kutya fejét felkapva vakkantott egyet. – Látod? Van olyan értelmes, mint a macskák! – bizonygatta Tara. Eme kijelentésre Foltos nyávogott egyet, s Mahado meg mert volna esküdni, hogy abba a nyávogásba némi gúnyos fennköltség vegyült.

– Együnk végre! – sóhajtotta Thea válasz gyanánt, majd miután biccentett Foltos felé, és mindketten nekiláttak az ételnek. A kék szemű cica finom, óvatos mozdulatokkal kapott ki falatokat a májból. Gazdája hasonló könnyedséggel használta villáját, ám változatlan eleganciája nem terelte el a mágus figyelmét szokatlan távolságtartásáról és leplezni próbált zaklatottságáról.

– Na, gyerünk, Anu, folytathatod! – bökött a hercegnő biztatóan kutyája bronztála felé. Az említett ebnek sem kellett több, megnyalta szája szélét, s máris a frissensült csontokat ropogtatta jóízűen.

– Ha szegény lányom ezt hallaná, most forogna a sírjában! – sopánkodott Bászthotep fennhangon. – Efféle viselkedést ő nem tűrt volna el!

– Ha anya hallaná ezt, akkor életben lenne, nem lenne sírban! – vágta rá gúnyos daccal Sitara.

– Ha élne, te sem mernél így beszélni velem! – mutatott rá az öreg szigorúan, s tekintélyének hangsúlyt adva felemelkedett helyéről.

– Ha élne, te sem mernél így beszélni velem! – ismételte Tara pimaszul, s jelentőségteljesen felpattant ő is, macskaszemet nézve nagyapjával.

– Ha anyánk élne, nekem sem kellene most ezt hallgatnom! – szúrta közbe Theodora fájdalmas közömbösséggel, s hideg tekintettel ő is felállt. Az asztalnál pár pillanatra megfagyott a levegő, ahogy a három oroszlánvérű szikrázó, aranyszín macskaszemekkel nézett egymásra.

– Megint kezdődik – sóhajtotta Írisz fájdalmasan.

– Miért? Már vége volt? – kérdezte döbbenten Horumesz.

– Fivérem – pillantott a főpapnő noszogatóan a testvérére, hogy ugyan lépjen már ezúttal is közbe, mielőtt végleg elszabadul a káosz a vacsoraasztalnál. Az említett megköszörülte a torkát, minek eredményeként három pár vészjóslóan szikrázó aranyszínű szempár szegeződött rá. Nyelt egyet, majd erőt gyűjtve nagy levegőt vett.

– Javaslom, lépjünk túl ezen! – próbálkozott a vita elsimításával.

Kezdetben három dühtől és felháborodástól csillogó macskatekintet lett a tábornok jutalma, amitől alig észrevehetően még ő is megszeppent kicsit. Magabiztosságot erőltetve magára újból megköszörülte a torkát, ami végre hatni látszott az oroszlánvérűekre. Azok ugyanis sorban lenyugodtak, majd Bászthotep és Thea visszaváltozott szemmel visszaültek az asztalhoz. Utoljára Tara huppant vissza székére, ám az ő szemei még aranyban égtek. Mahado, amennyire lehetett, feltűnésmentesen odahajolt hozzá, miközben tekintetével a szemben lévő ablakon át eléjük táruló távoli hegység éjjeli képét figyelte.

– Fogd magad vissza, Sitara – suttogta parancsolóan az oroszlánlány fülébe. – Rémálommá változtatod ezt az egészet!

– Én teszem azzá?! – hüledezett halkan a hercegnő, s ő ekkor a falon lévő egyik Básztetet ábrázoló aranyozott keretű portrét kezdte tanulmányozni.

– A hozzáállásod semmiképpen sem segít! – mutatott rá a mágus.

Az tulajdonképpen kissé kellemetlenné tette a helyzetet, hogy hiába suttogtak, Bászthotep és Theodora macskahallásuknak hála így is mindent jól hallottak. Ám ezúttal ők sem szándékoztak újabb vitába szállni, hanem végre folytatták az étkezést a főpapnővel és a tanácsossal együtt. Ebben Sitara és Mahado is követték példájukat, azaz ők csak most kezdtek neki az ételnek. A mai mozgalmas, Ámon-Ré nevét viselő, nap után szükségük is volt a finom falatokra és a bennük rejlő energiára. Ám ha a hercegnő könnyedén visszarázódott az étel iránti rajongásába, a mágus képtelen volt a fenséges ízekre koncentrálni.

– Theodora – szólított meg néhány perc után Mahado az oroszlánkirálynőt. Ő nem válaszolt, csupán egy hümmögéssel kísérve kérdőn felé kapta mézsárga tekintetét. – Elnézést kérek a tolakodásért, de... valami gond van? Akad valami fontos, amiről nem tudok? – kérdezett rá a tábornok aggódó, s egyben érdeklődő hangon.

– Miből gondolod, hogy valami gond lenne? – válaszolt a királynő egyből egy másik kérdéssel.

– Szokatlanul hűvös vagy ma este – engedett meg magának a mágus egy kevéssé alázatos kijelentést. Bászthotep mordult is egyet, rosszallván a hangnemet, amivel a tábornok a királynőhöz szólt, de Mahadót ez nem érdekelte. Ezúttal igenis baráti és nem alattvalói hangon kívánt Theodorához szólni.

– Úgy véled? – vonta fel szemöldökét kelletlenül Thea. A mágus bólintott.

– Történt valami, amiről tudnom kéne? – faggatózott újból Mahado. A királynő mintha szólásra nyitotta volna a száját, de Írisz szigorú pillantásokat küldött felé, így elnyelte az azon legelőször kikívánkozó dolgot.

– Semmi... különös – nyögte ki végül Thea. – Pusztán... hozzá kell szoknom ehhez az új helyzethez.

– A fenyegetéshez, ami Egyiptom békéjét veszélyezteti... – szűrte le a lényeget Mahado, legalábbis, ami szerinte az volt. – Ne aggódj e miatt! Az embereimmel rajta vagyunk az ügyön, a Rend kémei most is a Sziklás Hegységet figyelik gyanús történések után kutatva. Ha egy fekete ruhás senkiházi is felbukkan, mi leszünk az elsők, akik tudomást szereznek róla!

– Jó tudni – sóhajtotta a királynő fáradtan. Látszott rajta, hogy nem teljesen őszinte, és ezt Mahado is érezte.

– Biztos minden rendben? – érdeklődte továbbra is aggodalmasan a mágus. Írisz keze az asztal alatt a királynő karjára csúszott.

– Igen, semmi bajom – győzködte Thea.

– Elmondanád, ha lenne valami, igaz?

– Nincs semmi.

– Ahogy gondolod – hagyta rá a varázsló végül a dolgot. – Ha még is lenne valami, amiben segíthetek, tudasd, kérlek!

Theodora válaszul visszafogottan biccentett egyet, bár szemeiben fájdalom csillant.

– Thea nagyon furán viselkedik ma – bökte oda Mahadónak a hercegnő két falat kecske között oldalra sandítva. – Szerinted is, máguskám?

– Talán csak kimerült – felelte a tábornok, mert illetlenségnek tartott volna egy olyan személyt kibeszélni, akivel egy asztalnál ült.

A vacsora maradék része viszonylag csendes, ám némiképp feszült légkörben telt. Thea továbbra is kedvetlenségét leplezni próbálván csipegette az ételt, ahogyan Foltos is nemes mozdulatokkal falatozott, azzal a különbséggel, hogy a cicus gazdájával ellentétben láthatóan nagyon is élvezte a finom vacsorát. Bászthotep néha jelentőségteljes pillantásokat küldött a királynő felé, amit ő fáradt pillantásokkal jutalmazott. Írisz és Horumesz eközben vagy aggodalmasan, vagy egyetértően néztek össze, mint aki jól ismeri, hogy mi zajlik a háttérben. Ez a kis közjáték Tarának és Mahadónak is feltűnt, ám nekik nem volt kedvük újabb veszekedési lavinát elindítani, így megtartották maguknak további meglátásaikat, ami az oroszlánlánytól jelentős teljesítménynek számított.

Legelőször Anu és Foltos végeztek az étellel, s ezt megünnepelvén bele is fogtak szokásos heti rutinjukba. Ez annyit jelentett, hogy hetente legalább egyszer Foltos egy kicsit kacérkodott a fekete kutyával, majd sebesen eliramodva hagyta, hogy jól megkergesse őt. Bár Anu hosszú távon gyorsabb futó volt nála, a cica hajlékonyságát és kis testméretét kihasználva előnyhöz jutott a palotában, és még egyszer sem sikerült a kutyának elkapnia. Így történt most is, amikor dolga végeztével Foltos nyújtózkodott egyet, majd éles nyávogással hívta fel magára Anu figyelmét. A kutya még lenyelte az utolsó falatokat, majd füleit hegyezve pillantott rá, barna szemeiben a vadászat szenvedélyének tüze égett.

– Kezdődik! – sóhajtotta Sitara, és unottan elvett egy datolyát a közeli aranytálból.

– Már megint – sóhajtotta Theodora hasonló kedvetlenséggel. Az este folyamán először tűnt úgy, hogy végre egy hullámhosszon voltak.

– Mi kezdődik? – kérdezett rá a palotában korábban kevésbé megvendégelt Mahado, ám kérdése hamar megválaszolódott. Foltos ugyanis egy utolsó, peckes és kihívó nyávogás után leugrott az asztalról és a folyosó felé vetette magát. Több se kellett Anunak. Csatakiáltáshoz hasonló vakkantással azonnal utána iramodott. Mahado szemöldöke feljebb szökött. – Gyakran csinálják ezt? – érdeklődte a mágus.

– Heti gyakorisággal – közölte a királynő unottan.

– Megyek, megkeresem őket – ajánlotta Tara, és egy maroknyi fügét és datolyát felmarkolva kimentette magát a vacsora további viszontagságai alól.

– Elkísérem! – határozta el nyomban a mágus, és az oroszlánlány nyomába szegődött.

Miután a tábornok és a hercegnő is távoztak az étkezőhelyiségből, Theodora, Írisz, Bászthotep és Horumesz magukra maradtak egy pillanatra. A királynő lassan felemelkedett székéről, de mielőtt távozhatott volna, Írisz és Horumesz aggodalmas, s nagyapja szúrós tekintetével találta szemben magát.

– Egyszer úgyis el kellesz mondanod neki – közölte az öreg főpap hidegen. – Sajnos ez így van – sóhajtotta Írisz együtt érzően. – De van még időd átgondolni a dolgot.

– Persze, nem most rögtön, de még az indulás előtt közölnöd kell vele – egészítette ki Horumesz. – Az Aranysárkány Rend tábornokának tudomást kell szereznie róla, mi okból távozik Théba királynője a városból hosszú hetekre!

– Idővel... elmondom majd neki! – felelte a királynő kedveszegetten. – De attól tartok, nem fogja megérteni!

– És nagy valószínűséggel támogatni sem fogja az ötletet – értett egyet Bászthotep.

– Ezt nem tudhatjuk – ellenkezett Írisz.

– Azonban sejthető – vélte Horumesz.

– Tőle egyedül azt várjuk, hogy elfogadja a döntésünket – morogta Bászthotep szárazan. – Nagy beleszólása nem igen akad ebbe.

– Mégis csak Egyiptom egyik legmagasabb beosztású katonai vezetőjéről van szó! – emelte ki Theodora. – Talán az ő véleménye is...

– Nos, meg kell hagyni... - morfondírozott Horumesz, s Írisz a sólyomvérűvel egyetértve bólogatott.

– Ezt már megbeszéltük! – ellenkezett az öreg oroszlán a tanácsos szavába vágva. – Az, hogy kivel kötsz házasságot, csakis az uralkodóházra tartozik! – sandított szigorúan unokájára.

– Na és Sitara?! – bizonygatta a királynő. – A húgom! Talán joga lenne tudni, hogy...

– Sitara csak feleslegesen csinálná a hisztit! Már a saját eljövendő házasságába sem képes beletörődni! Megtudja majd... amikor már nem lesz lehetősége meghiúsítani a terveinket – magyarázta Bászthotep érzéketlen ravaszsággal hangjában.

– Nem hinném, hogy meg szeretne akadályozni abban, hogy hozzámenjek Kréta koronahercegéhez. Ezt inkább a tábornokról tudnám elképzelni. Sitara... ő csak azt neheztelné, hogy nem avattuk be idejekorán a részletekbe.

– A hercegnő kíváncsisága most a legkisebb gondunk! – vágott közbe Horumesz. – Még az egész utazás meg kell szerveznünk!

– Nem beszélve a leendő szertartás részleteinek kidolgozásáról. – bólogatott Írisz. – Ha a krétaiak saját isteneiket is be kívánják vonni a házasságkötésbe...

– Tudom – sóhajtotta a királynő kelletlenül. – Tudom...

...