„A magányos sakál nem mindig állja ki a száraz évszakot, de a falka túlél. (...) Falkában erősebbek vagyunk!"

Mosi, Desta és Sanura sokszor elkeskenyedő, girbegurba járatokon keresztül követték az oroszlánok illatát. A sötét barlangot megvilágító lila, türkiz és kék fáklyák előfordulási gyakorisága is lecsökkent, egyértelmű volt, hogy ezen az útvonalon a kékek ritkábban járnak. Az már gyaloglás közben feltűnt nekik, hogy a négy oroszlán és az őket feltehetően sakkban tartó Zoana illata mellett még két sólyomvérű és egy harcos illata is érződött. Úgy vélték, talán a boszorkány szövetségesei lehetnek.

Idővel elértek egy hármas elágazáshoz, ahol az oroszlánok és a három másik szag rejtélyes birtokosainak illata kettévált, a középső, és a jobb felé vezető járatban is folytatódott tovább. Amin azonban az alakváltók még ennél is jobban meglepődtek, hogy ebbe a már megszokott illatelegybe innentől Nia és csapattagjainak szaga is belekeveredett, sőt, mindkét elágazásból érezni lehetett. Ellenőrizték a térképet, és a bal szélső járat a fegyvertárhoz, a jobb a kijárathoz vezetett, ám a középső már az ún. szellemzónába mutatott. A hármas tagjai tanakodva néztek össze.

– Úgy tűnik, Niáék is erre jártak – állapította meg Mosi. – Talán előttünk találtak rá az oroszlánokra, de az is lehet, hogy utánuk jártak erre. Annyit tudunk, hogy a fegyvertár balra van, a kijárat jobbra, középen pedig az ismeretlen. Az oroszlánok illata közép és bal felé is folytatódik, Niáék illata is ebből a két járatból jön, Zoana illata viszont közép felé.

– Azt tudjuk, hogy Zoana afelől hozta az oroszlánokat, ahonnét mi jöttünk... – találgatott Desta –, és akkor valószínűleg középen vitte tovább őket. Niáék talán egy kerülő úton tartottak kifelé a fegyvertárból, megérezték az oroszlánok illatát, követték a középső járaton, megküzdöttek a boszorkánnyal, és elmenekültek a kiszabadított túszokkal?

– Viszont ez az elmélet két okból sem áll össze – mondta Sanura. – Egyrészt, a fegyvertár irányából is érezni az egyesített szagkeveréket...

– Lehet, hogy miután legyőzték Zoanát, a fegyvertár felé menekültek vissza.

– De akkor már miért nem a kijárat felé? – hozta fel Sanura. – Másrészről, ha a fegyvertár felől jöttek volna, akkor nem csak a középső járatból, hanem az azzal ellentétesből, ahonnét mi jöttünk, is érezték volna a szagukat. Miért nem váltak ketté?

– Ebben a zárt, párás közegben jobban megmaradnak a szagok – tette hozzá Mosi. – Errefelé még a barlangi szél sem fúj. Képtelenség rájönni, melyik járatból érkezik a frissebb illat. Ők sem tudhatták. Ha a fegyvertár felől jönnek, értelemszerűen szétváltak volna, hogy kövesség mindkét ösvényt. Akkor egy részükkel összefutottunk volna, vagy legalábbis már útközben éreztük volna az illatukat.

– Tehát nem a fegyvertár felől jöttek, erre céloztok? – szűrte le a lényeget Desta. – De mi van akkor, ha mondjuk épp meglátták, hogy Zoana merre cipeli az oroszlánokat, és ezért tudták, hogy mind a középső járatba léptek be, és így az egész csapat követte őket. Ráadásul a középső járat még a térképen sem szerepel. Miért jöttek volna Niáék abból az irányból. A fegyvertárhoz azon az ösvényen indultak, amit megbeszéltünk.

– Talán eltévedtek? – vetette fel Mosi. – És még mindig ott van, hogy a fegyvertár felől is érezni mindkét csoport illatát...

– Talán csal elkeveredett az illat. Most nem fúj erre a barlangi szél, de korábban fújhatott – állította Desta.

– Mire akarsz kilyukadni? – türelmetlenkedett Mosi.

– Csak arra, hogy bárhogy fejtegetjük, nem lehetünk biztosak benne, melyik járatból jöttek és merre tartottak, és minden elvesztegetett perccel távolabb sodródnak tőlünk. Sőt, még az is lehet, hogy az oroszlánok egyedül szabadultak ki, és nem Niáékkel egy időben jártak ugyanazon az úton, hanem mondjuk utánuk!

– Ebbe bele sem gondoltam – ismerte el Mosi. – De Niáék akkor miért nem a kijárat felé mentek... De még mindig lehet, hogy nem a fegyvertártól, hanem affelé haladtak, mert tényleg eltévedtek.

– Ez kész agybaj! – csattant fel Sanura. – Váljunk szét és kész, csak hagyjuk ezt a fejtegetést! Ha nem járunk utána, úgy sem tudjuk meg, melyik elmélet a helytálló.

– Talán azt kéne – vont vállat Desta. – Úgy gyorsabb lenne.

– És Oziré is ezt javasolta, de nem gondolt alaposabban bele – állította Mosi. – Hármunk közül egyiken sem tudunk végső esetben egy térugrással kimenekülni a hegyből. Ha szétválunk, egyikünk teljesen egyedül marad. Ilyen körülmények között érdemes legalább párokban maradnunk, sőt, nekünk, alakváltóknak legjobb, ha minél többen vagyunk.

– A magányos sakál nem mindig állja ki a száraz évszakot, de a falka túlél – jutott Desta eszébe. – Falkában erősebbek vagyunk!

– És ugyanez oroszlánokkal – egészítette ki Sanura. – Igaz.

– Együtt maradunk – határozta el Mosi. – Bökjünk egy járatra, és azt nézzük meg elsőnek!

Mindhárman lehunyták a szemüket, majd Mosi és Sanura keze a középső járatra téved, Destáé pedig a baloldalira.

– Ez eldőlt – nyugtázta Mosi. Megindultak a középső járaton.

Még néhány percet sétáltak, tovább követve az immár egész népes csoport szagszimfóniáját, amikor váratlan látvány fogadta őket. A kacskaringós folyosó, amire ráfordultak, kőzetszerű és fekete fémdarabokból álló törmelékkel volt tele. A barlangfal egy jelentős része hiányzott, s a vele szemközti falba egy téglalap alakú, fekete ajtó fúródott. Minden jel arra utalt, hogy azt, feltehetően varázserővel, kirobbantották korábbi helyéről. Mosi, Desta és Sanura óvatos léptekkel lopakodtak a lyukhoz, majd lestek be azon.

Odabent egy raktárszerű helyiséget fedeztek fel, amiben hosszú polcokon mindenféle ütött-kopott ágynemű sorakozott. Beljebb léptek, majd kicsit körbeszaglásztak. A színes szövetektől roskadozó polcok között átvágva eljutottak a terem ellentétes oldalába, ahol szintén egy, a barlangfalva robbantott rést fedeztek fel, ám ez már jelentősen kisebb és szűkösebb volt a korábbi hatalmas lyuknál. Ahogy áthaladtak rajta a kinti folyosón már szinte alig lehetett Sitara, Ekon, Ekene és Kahri illatát érezni, s távolodva kizárólag Nia csapatának illatelegye vált uralkodóvá.

– Itt már biztos, hogy Niáék abból az irányból jöttek – mutatott Mosi a folyosó raktárral ellentétes végébe. – Felteszem, Ekene és a hercegnő ebben a raktárban bujkáltak, vagyis, sokkal inkább Zoana ide zárta őket. Niáék meghallották, és lyukat robbantottak a barlangfalba, majd a másik oldalon is.

– Akkor ez volt a történet – következtette Desta. – Niáék eltévedtek, valahogy ezen a helyen kötöttek ki. Kiszabadították a túszokat, majd együtt kerestek új utat a fegyvertárhoz.

– Igen, így már összeáll – bólintott Sanura. – Igyekezzünk vissza az elágazáshoz, és kövessük őket.

Gyorsan újból átvágtak a raktáron, majd elindultak visszafelé azokon a járatokon, amiken idáig jutottak.

– Talán így valamit mégis át kellene gondolnunk – vetette fel Mosi útközben. – Most, hogy megbizonyosodtunk róla, Niéák nem más idősávban jártak erre, hanem ők szabadították ki, és vitték magukkal az oroszlánokat, már tudjuk azt is, hogy biztonságban vannak. Igaz, hogy együtt erősebbek vagyunk, de... ők már elég sokan voltak. Nem lenne bölcsebb a kijárat felé vezető alagutat választani, és az odakintieknek beszámolni azokról, ami történt?

– Nehéz döntés – morfondírozott Desta. – És valóban. Lehet, hogy sosem érjük utol őket. Ha elintézték a fegyvertárban a feladatot, talán már az eredeti útvonalon, vagy egy harmadikon indulnak vissza...

– És ha azt vesszük, hogy mikor vált szét a három csapat... nem, még így is nehéz megsaccolni, hogy merrefelé járhatnak most, és végeztek-e már vagy sem – mondta Mosi.

– Megint az agybaj – sóhajtott Sanura. – Szerintem is inkább válasszuk a kijáratot. Lehet, hogy mire kiérünk, már ők is ott lesznek.

– Még átgondolom – bólintott Mosi. Végül aztán, amikor visszaértek az elágazáshoz, újból csak a fejüket törve ácsorogtak a jobb és baloldali járat között vacillálva.

*

Mahado és Hatanub elértek ahhoz a ponthoz, ahol Mosi, Desta és Sanura korábban szétváltak a két sakáltól, hogy Zoana és az oroszlánok illatát kövessék. Hatanub élesítette szimatát, s ezúttal utánuk indult, Mahado pedig szorosan a sarkában baktatott. Szűkös járatok tömkelegén haladtak végig, s mivel tudták, hogy mindkét csoport jóval előttük járhat, így megszaporázták lépteiket. Olyan gyorsan haladtak, amilyen gyorsan a sakál követni tudta a szagokat, a tágasabb részeken néha már-már rohantak.

Mahado már egyre türelmetlenebbül várta, hogy végre megpillanthassa az oroszlánlányt. Fogalma sem volt mit fog mondani neki, amikor végre megtalálja, de abban az egyben biztos volt, hogy ha életben találja, és reményei szerint így lesz, akkor Néith-nek ad majd hálát érte. Jelenleg is épp hozzá fohászkodott.

Csak legyen életben az a neveletlen macska! – sóhajtott magában.

Kevesebb, mint negyed órába telt, míg az erőltetett tempóban megközelítettek egy elágazást. Amint a kanyar után a folyosó kissé kiszélesedő része körvonalazódott előttük, úgy érte őket a meglepetés, amint az ott nézelődő három rendtagot megpillantották. Bár számítottak rá, hogy még utolérhetik őket, meglepődtek, hogy ilyen hamar. Mosi, Desta és Sanura döbbenete még nagyobb volt, ahogy a közelítő léptek zajára arra a járatra kapták tekintetüket, ahonnét legelőször ők is érkeztek, majd a lilás-türkizes félhomályból kibontakozott két nagyon is ismerős alak.

– Tábornok! – kiáltott fel Mosi meglepetten.

– Hatanub! – tette hozzá Desta. – Miért nem vagy Széth–tel?

– Mosi, Desta – köszöntötte őket Mahado, majd a harmadik főre, az oroszlánnőre pillantott, s utána segítséget várva pillantott az előbbi kettőre.

– Sanura! – mutatta be Mosi név szerint az emberét. A tábornok és a nő összebólintottak. Sanura nem sértődött meg, hisz ő is tudta, a tábornok nem ismerheti név szerint a közel kétszáz rendtagok, talán még az összes mágust sem.

– Srácok – köszönt Hatanub is. – Fú, de jó, hogy utolértünk!

– Ti is az oroszlánok illatát követitek? – kérdezte Mosi. – Hogy jöttetek össze?

– Azt felteszem, tudjátok – fogott bele Mahado –, hogy nem találtuk a túszokat a Pincében. Hallottam, hogy találkoztatok Elyaasékkal. – Nos, én és Imani rossz nyomot követtünk, és összefutottunk Széth-tel és Hatanubbal – pillantott a mellette állóra –, és ő mondták el a ti részeteket. Cseréltünk, és Hatanub utánatok vezetett.

– Széth akkor biztonsággal kijutott? – érdeklődte Desta.

– Remélhetőleg ő és Imani már odakint vannak – bólintott Mahado. – Most pedig, hogy így összefutottunk, javaslom, ne vesztegessük tovább az időd, és kövessük az oroszlánok nyomát!

– Tábornok – szólt közbe Mosi –, az a helyzet, hogy...

– Gáz van! – kotyogott bele Hatanub, mialatt körbeszimatolt. – Az oroszlánok illata két járatban is folytatódik, a baloldaliban és a középsőben és... – Mosi, Desta és Sanura már nagyon szóltak volna, de a sakál tovább fecsegett. – És úgy tűnik, hogy... sok másik illat is vegyül közé. Meritpahet és Akhenmaat vezér illatát felismerem, és a többi illat az ő csapatuk többi tagja lehet...

– Nia és Tamir csapata előbb futott össze az oroszlánokkal! – következtette Mahado. Gyorsan előkapta a térképet, és megpróbálta belőni, hol vannak éppen. De melyik irányból tarthattak melyikbe...

– Ne, ne, ne, ne, ne! – kiáltotta Desta, kezeivel hevesen hadonászva. – Kérem, ne játsza végig, amit mi korábban. Kész agybaj az egész!

– Agybaj – csóválta a fejét Snaura.

– Ráadásul mi már egyszer bejártuk a középső járatot – magyarázta Mosi. – Az illatok és nyomok alapján egyértelműen kiderült, hogy Niáék eltévedtek a fegyvertárba menet, véletlenül összeakadtak az oroszlánokkal, akiket Zoana egy raktárszerűségbe zárt. Kiszabadították őket, majd – mutatott Mosi a tőlük jobbra, Mahadóéktól balra lévő járatba –, együtt indultak tovább a fegyvertárba, hogy a küldetést befejezzék.

– Egész biztosak vagytok ebben? – ráncolta a szemöldökét Mahado. – Niáék elbántak volna Zoanával?

– Azt nem tudjuk, mi lett a boszorkánnyal, de azt igen, hogy a túszok már egy csapattal vannak!

– De miért vitte magával Nia őket, ahelyett, hogy néhány embere kíséretében a felszín felé küldi őket? – ingatta a fejét Mahado. – Mosi, merre is vagyunk? – dugta az oroszlán orra alá a térképet, aki rámutatott az elágazásra.

– Tudom, mire gondol...

– Az a járat – mutatott jobbra a tábornok –, a kijárat felé vezet. – Miért akarhatta mindenkép vállalni a kockázatot, hogy magával cipeli őket a küldetésre? Volt elég embere, hogy... Hány fő volt velük? – kérdezte az alakváltókat, akik újból nagyot szimatoltak.

– Legalább egy tucat, de több is – felelte Desta. – De nagyobb falkában erősebbek vagyunk. Talán ezt tartották szem előtt.

– Ekene és Khari rendtagok, legalábbis előbbi még nem árult el minket, és talán Ekon sem olyan védtelen, de Sitara... Akármilyen ereje is van, még nagyon fiatal és tapasztalatlan. Nem tetszik, hogy még most is az idegenek bázisában bolyong.

– Nia mellett biztonságban van – bizonygatta Mosi.

– Ezt úgy mondod, mintha ti nem is szándékoztatok volna követni őket?

– Ép azon tanakodtunk, hogy talán a kijáratot kellene választanunk – ismerte be Mosi. – Három alakváltóval több vagy kevesebb... ráadásul jóval előttünk járhatnak, lehet, hogy már kijutottak.

– Megeshet – bólintott a mágus. – Azonban... én mégis inkább utánuk mennék. A kékek már tudomást szereztek rólunk, és most nagy erőkkel igyekeznek a betolakodók nyomára akadni. Talán mégis szükség lehet ránk.

– Mert együtt, nagyobb falkában erősebbek vagyunk – fújta Hatanub unottan.

– Menjünk! – egyezett bele a tábornok javaslatába Mosi, s mind az öten a fegyvertár felé vezető járatra fordultak rá.

Mahado és az alakváltók sebes léptekkel szelték a barlang folyosóit, Mosi, Desta, Hatanub és Sanura igyekeztek a lehető legpontosabban követni Nia, Sitara és társaik illatát. Kevesebb, mint tíz perc alatt eljutottak a fegyvertárig. Az egész folyosó kihalt volt, ám a földön eszméletlen, sebesült katonák hevertek, sokan már halottnak számítottak. Forgó gyomorral vágtak át a testek között, majd pillantottak be a falon tátongó lyukon keresztül a hatalmas, megviselt csarnokba. Odabent szinte mindent sikerült Nia csapatának használhatatlanná tennie, ami végül elégedettséggel töltötte el a tábornokot. Csak amikor megpillantotta a két elhunyt rendtagok, Tamir két harcosát Nubot és Bakarit, holtan feküdni az éjelfek között, költözött vissza a kellemetlen érzés a szívébe. Tenyerét kinyújtotta feléjük, ám aurájukat már nem érzékelte.

– Már nem tudom visszahozni őket. Az ő küzdelmük véget ért – közölte lemondó sóhajjal a mágus. – Anubisz vezessen titeket utatokon! – küldte szavait a halottakhoz, majd embereihez fordult. – Induljunk! Utol kell érnünk őket!

– Menjünk – biccentette Mosi, s Nia illatát követve a folyosó ellentétes vége felé vezette őket.

– A térkép szerint két ösvény is vezet a kijárathoz, az, ami mellett elhaladtunk, és az eredetileg tervezett útvonal a Vörös-tó és a fegyvertár között – jegyezte meg Desta, mialatt kis időre előkapta a térképet Mosi zsebéből.

– Üldözhették őket a kékek – vetette fel az oroszlán –, mint minket, amikor a vezérlőből jöttünk. Talán nem volt más választásunk!

– Igyekezzünk! – javasolta Mahado. – Talán lesz mibe közbeavatkoznunk!

Hosszú percek múltán egy ismeretlen folyosó kissé kiszélesedő szakaszára jutottak, ahol pár pillanatra megálltak, hogy rendezzék szapora légzésüket. Mosi és Desta igyekeztek újra felvenni a szagot, míg Mahado gondterhesen bámult a boltíves, lilásan derengő messzeségbe. Váratlan hümmögés vegyült a közéjük ereszkedő rövid némaságba, ami a jobb oldali fal tövében tátongó résből szűrődött ki. A figyelemfelkeltő köhintést némi mocorgás, kavicsok súrlódása, majd egy test megmozdulása követte. Mahado zölden felizzó kezeit varázslatra készen tartva fürkészte az üreg bejáratát, Mosi, Desta, Sanura és Hatanub felvillanó szemekkel csatlakoztak hozzá.

Az árnyékból végül egy, mostanra eléggé viseltes, hétköznapi ruhákat viselő, sötét bőrű férfi gurult elő, majd tornázta nagy nehezen ülésbe magát. Az alakváltók egész megdöbbentek, ám a tábornok még náluk is jobban.

– Ekon! – A mágus homlok ráncolva lépett közelebb a kereskedőhöz, azon tanakodva, hogy vajon a csoport miért hagyta itt. Végül feltűnt neki a férfi bekötözött lába, s a kötést mostanra átitató vöröslő vér, amitől komor vonásai aggodalmasba rendeződtek.

– Nahát, tábornok! Elég sokat látom ma! – jegyezte meg a kereskedő kínjában vigyorogva.

- Mi történt? Sitara... – faggatta Mahado, ám mielőtt tovább kérdéseket tehetett volna fel, a férfi félbeszakította.

– A hercegnője arra ment! – mutatott a megfelelő irányba.

– De te miért...

– Hosszú történet, és most – fojtott el egy nyögést Ekon – inkább nem részletezném! Sitara hercegnő és a főcicus, Nia, arra tartottak! – bökött most fejével az alagút jobb vége felé. – Ha siet, még könnyen utoléri őket!

Mahado összenézett Mosival és Destával, majd gyorsan átgondolta a dolgot. „Senkit sem hagyunk hátra!" – visszhangzottak a fejében saját szavai. Elhatározva magát Ekonhoz lépett, letérdelt hozzá, és elkezdte letekerni az átázott kötést a lábán lévő sebről. A kereskedő óhatatlanul felszisszent a fájdalomtól, ám szenvedő arckifejezése sem tudta leplezni meglepettségét, amelyet a tábornok újonnan jött törődése váltott ki benne. A mágus végül fedetlenül is szemügyre vette a sebet, majd ujjaival lehetőség szerint gyengéden a férfi sípcsontját tapintotta ki.

– Ne egy egyszerű kereskedőre pazarolja az idejét! – mondta végül Ekon, elfojtva egy nyögést.

– Senkit nem hagyunk hátra! – mormolta ellenben Mahado szilaj elhatározással. – Mellesleg, ha a hercegnő Niával van, akkor egyben biztos kezekben is!

– Úgy érti, biztos karmokban? – tréfálkozott az oroszlán, hogy saját feszültségét is oldja. A tábornok türelmetlenül hümmög egyet, majd komoly, egyben együtt érző tekintetét a férfiéba fúrta.

– Egy olyan lila lézerrel találtak el, igaz? Átvágta a csontod, ami utána feltehetően menekülés közben kimozdulhatott a helyéről. Először rendbe kell tennem, csak utána tudom összeforrasztani.

– Túl sok időnek tűnik... – A kereskedő újból a fejét rázta, ám önfeláldozó ellenkezése hamar kínlódó nyöszörgésbe fordult. Mahado ugyanis befejezettnek vélte a felkészítést, s most sérülése felét tartott, zölden ragyogó kézzel egyenesítette ki sípcsontját, ami meglehetősen éles fájdalmakkal járt. A kereskedő nehézkesen kapkodta a levegőt, s még akkor is, amikor a mágus úgy tűnt, végzett ezzel a szakasszal.

– Próbálj meg egyenletesen és mélyen lélegezni! – javasolta Mahado. Kurtán megkereste a férfi tekintetét, majd figyelmét újra a sérülésnek szentelve folytatta a gyógyítást.

Ekon sajgó, zsibbasztó forróságot érzékelt csontjában, s a környékén lévő izmaiban. Újból hevesen kapkodta a levegőt, de igyekezett elmélyíteni lélegzetvételeit, s így a fájdalom is kissé elviselhetőbbé vált. A mágus végül nem sokkal több, mint egy perc alatt végzett a gyógyítással, ami már a sebek összehúzódását is jelentette.

Mahado kezet nyújtott a fájdalmakból épp csak felocsúdó kereskedőnek, majd mikor ő kótyagosan felé nyújtotta karját, határozottan felhúzta őt a földről. Előzékenyen hagyta, hogy még újra rátalál egyensúlyára, Ekon átkarolja, és ő belé kapaszkodjon. Ő is átfogta karjával a férfi derekát.

– Indulunk, arra! – közölte embereivel, s arra az irányra mutatott, amerre korábban a kereskedő is. Hatosban folytatták útjukat.

Hamarosan Mosi és Desta közeledő léptek zajára lettek figyelmesek, melyeket nemsokára már mindannyian hallottak. Mahado nem szándékozott ezúttal is közelharcba bocsátkozni, és ezzel értékes perceket vesztegetni, hanem a folyosó szélére intette embereit, akik engedelmesen a fal mellé húzódtak. Szemeiben zöld fény villant, ahogy hasonló színű energiamező vonta körbe, majd tette láthatatlanná őket az éjelfek szúrós tekintetei számára. A közel egy tucat katonából álló osztag változatlan sebességgel elrobogott mellettük a folyosón. Mikor lépteik zaja már a messzeségben visszhangzott, akkor oldotta fel a mágus a varázslatot, s jelezte a többieknek, hogy indulhatnak tovább.

– Most, hogy ilyen nagy barátok lettünk... – fogott bele Ekon. Időközben egyre inkább visszanyerte erejét és életkedvét. Kósza gondolat hatására jellemző, széles vigyorával tisztelte meg a tábornokot, aki még mindig átkarolva támogatta őt. – Megengedi, hogy az unokahúgának udvaroljak?

– Ki van zárva! – vágta rá Mahado szigorúan. – Csak mert nem akarom, hogy meghalj, még nem vagyunk barátok! – tisztázta a helyzetet. – És ha azok is lennénk, akkor sem engedném, hogy a húgommal kavarj!

– Ó, hogy maga milyen sótlan!

– Maradj csendben! – morgolódott a tábornok, s végül a kereskedő is jobbnak látta fegyelmezni magát.

Azért pár pillanat beszédszünetet követően mégis úgy döntött, érdemes lenne elmagyaráznia a tábornoknak a történteket.

– Érdekli, mit kerestem abban a sötét és undorítóan nyirkos üregben?

– A méltóságodat? – kérdezett vissza Mahado némi ösztönös gúnnyal, bár már mikor kimondta, érezte, hogy ilyen hangvételű megszólalása koránt sem rangjához méltó.

– Nagyon elmés, tábornok, de nem hinném, hogy ez most előbbre vinne minket.

– Ahogy az sem, ha az unokahúgomról faggatsz!

– Igaz. Na, szóval úgy volt, hogy még abban a rettenetes barlangbörtönben csodák-csodájára megpillantottam magát, a hercegnőt a szomszédos cellában, aki a nevemet szólongatta...

– Kímélj meg a részletektől! – morrant rá a tábornok. – Ezt már tudom! Azt magyarázd el, mégis miféle őrült ötlet vezérelt, amikor ahelyett, hogy bölcsen és elővigyázatosan maradtatok volna nyugton, inkább megkíséreltetek elszökni! Legjobb lett volna, ha megvárjátok, amíg a Rend értetek jön!

– Ugyan, hisz mindenki úgy tudta, ön meghalt a vezérekkel együtt! – magyarázta Ekon.

– Átgondoltan fogalmaztam. Ismétlem, a Rend jött volna értetek!

– Tűzcica kicsit másképpen vélekedett. Tulajdonképpen az ő ötlete volt, hogy...

– Tűzcica?! Ez úgy éred...?! – Mahado szemöldöke egyre feljebb szaladt a nem éppen tiszteletteljes, mégis igazán elmés kifejezés hatására.

Ekon végül kurtán és tőmondatokban elmesélte, hogy miként állt Khari melléjük, még a bebörtönzésük előtt. Tisztázta, miket vitattak meg testvéreivel és a hercegnővel, amikor felfedezték egymás jelenlétét a börtönben, majd, hogy hogyan szöktek meg onnan. Elmondta, miképpen botlottak az árulókba, s hogy Jahi, Horu és Horel végül őket választották a kékek helyett. Utána váratlanul rájuk akadt Zoana, aki először megmentette, majd bezárta őket egy elhagyatott raktárba.

A kereskedő azzal folytatta, hogy miképpen nem vártak másodszor sem ölbe tett kézzel, s hogy végül Nia, vagyis a főcicus, és csapata hogyan talált rájuk. Kitért arra is, hogy a Nia és a hercegnő, vagyis a tűzcica által egyesített csapat végül együtt indult a fegyvertár felé, és miképpen tették működésképtelenné az ott tárolt összes fegyvert. Utána az következett, amikor megfogyatkozott létszámmal menekültek a kékek elől, miközben ő is megsérült. Végezetül elmondta, hogy ő kérte Niát, hogy hagyják abban a hasadékban elbújni, s ő maguk inkább meneküljenek.

Kész agybaj, és még így őrizzem meg a nyugalmamat?! – zsörtölődött magában Mahado. Néhol egész ledöbbent a hallottakon, néhol elgondolkodva hümmögött. Nem tetszett neki, hogy Sitara ilyen mértéktelenül használja az erejét, legalábbis Ekon elmondása szerint úgy villogott új képességével, mint ki-kitakart fáklyalánggal vészjelzést leadó közelgő csata idején. Állítólag már kétszer is kiütötte magát, s végül Zoanának kellett meggyógyítania. Bár nem értette a boszorkány álláspontját, ez esetben hálás volt neki.

Ugyanúgy hálás volt Niának, amiért Ekon elmondása szerint most, hogy rátalált, meglehetősen szigorúan bánt a hercegnővel vele, s nem hagyta, hogy újból elszaladjon vele a ló. Remélte, hogy sikerül kellőképpen visszafognia, mielőtt még túlzásokba esne, és bajt hozna a fejükre. Nia volt, hogy megkérdőjelezhetően döntött, de a hallottak alapján úgy vélte, a helyzet megkívánta ezt tőle. Bár a leopárdnőtől éles bevetésen soha nem is látott mást, mint szigort, fegyelmet és komoly elhivatottságot. Ha belegondol, hogy a kereskedő folyton főcicusként utalt rá... csoda, hogy megsebzett lábbal megúszta!

Jelenleg már csak azon aggódott, hogy mielőbb az előttük járó csapatra akadjanak. Még mielőtt újabb csatába keverednek, amiben nagy létszámuk ellenére Davu és Szatiah varázsereje híján jelentős hátrányba kerülhetnek az éjelf technológiával szemben. Ha pedig Sitara újból kifárasztja magát, hogy a csapatot segítse, amit sejtette, hogy az oroszlánlány hősies merészséggel tenni óhajtana, már nem lesz senki, aki újból rendbe hozza őt. Bárhol is járnak, a hercegnő nyomár kell akadnia, amilyen gyorsan csak lehet!

– Meglepően önzetlen volt, amikor arra kérted a többieket, hogy hagyjanak hátra – mondta végül Mahado a mellette haladó Ekonnak.

– Olyasmi, amit kicsit sem várna egy egyszerű kereskedőtől, nem igaz? – vigyorgott az oroszlán, s látszott rajta, büszkén gondol vissza korábbi önfeláldozására.

– Ha tippelnem kellett volna, azt mondom, könyörögsz nekik, hogy ne hagyjanak magadra. Még ha ez indokolt is lett volna, mint ez esetben, ha nem magad kéred, Nia sohasem hagyott volna hátra, ebben az egyben biztos vagyok.

– Szóval még most sem engedi meg, hogy az unokahúgával?

– Most már hallgass!

Sziasztok!

A következő rész pénteken érkezik! ;)