„A jövő rezgései megbízhatatlanok, hisz maga a jövő a lehető legképlékenyebb dolog, cselekedeteink által folyamatosan változik, mindaddig, míg el nem érkezik."

Fényesen ragyogott a Hold a nap-negyed felett. Éjfélre járt az idő, ám a Szekhemré ház egyik emeleti ablakából még halvány gyertyaláng világossága szűrődött ki a cédrusfa zsaluk vékony résein keresztül az utcára. Nailah felhúzott lábakkal ült narancs és sárga színű ágyneművel borított ágyán és egy nagyobb selyempárnát ölelt magához. Az éjjeliszekrényére állított gyertyatartóban három szál világos gyertya égett. Elmerengve bámulta a lángokat, közben arra gondolt, hogy bár többet tehetne.

Tygaar az ágy végében szuszogott, félt este, és szeretett volna a varázslólánnyal aludni, aki természetesen megengedte neki. Sajnos ő maga képtelen volt álomba merülni, órák óta azon aggódott, hogy vajon unokanővére és unokabátyja hogyan boldogulnak, illetve Tara vajon kiszabadult-e már. Kikészítette a tétlenség, mély sóhaj kíséretében préselte közelebb magához a narancs alapon aranyszínű mintával hímzett párnát.

„Mint unokabátyád és tábornokod, nem engedélyezem neked, hogy ebben részt vegyél! Sőt, ki sem mozdulhatsz a házból, amíg arra parancsot nem adok!" – zendültek fel elméjében a tábornok korábbi szavai. „Veszélyes ellenséggel állunk szemben, így biztonságosabb!"

„Nem érdekel, mi biztonságos!" – feleselt akkor makacs elhatározással.

„Túl kockázatos lenne, alig rendelkezel harci tapasztalattal. Nem veszíthetlek el, értsd meg! Téged már végképp nem!" – állította Mahado mélyről fakadó törődéssel és aggodalommal, ami akkor igazán megérintette őt. „Tudnom kell, hogy legalább neked semmi bajod, érted? Képtelen lennék a küldetésre koncentrálni, ha közben érted aggódok, és ezt nem engedhetem meg magamnak!"

Legjobb lesz, ha nyugton maradok – határozta el Nana, beletörődő sóhaj kíséretében. Kinyújtotta kezét a gyertyalángok felé, majd amikor elfordítva ökölbe zárta tenyerét, a tűz is kialudt. A sötétség langyos fátyolként ereszkedett a hálószobára, mialatt ő bemászott Tygaar mellé a paplan alá, és kényelembe fészkelte magát a párnán. Mahado, Tara, Írisz... remélem minden rendben veletek – gondolta, mialatt az említettek arcai derengtek fel elméjében. Mély levegőt vett, és kész volt ő is álomba merülni.

Ám az álom nem jött ilyen könnyen. Nailah szemei zöld fényben úsztak, ahogy hirtelen véletlen látomás tört rá, s érezte, ez a jövőből való. Nővére iránt érzett aggodalma összekapcsolta a jövő rezgéseivel, s máris a hold-negyedben, a Holdtemplom előtti téren találta magát. Sötétzöld energianyalábok cikáztak mindenfelé, rendtagok, s maga Írisz próbáltak fejvesztve menekülni előle. Zuna végül már nem tudott hová futni, így nővére egy világoszöld erőteret hozott létre a védelmükre, ám az őket támadó energia lassacskán megtörte azt.

Az erőtér megszűnt, Írisz és Zuna zöld villanás kíséretében estek a földre, ami ekkor megremegett. Az erőteljes rengések alatt a Holdtemplomot mélyzöld aura vonta be és elkezdett összeomolni. Nana ekkor hátra kapta a fejét, s meglátta, a sötétzöld energiasugarak egy smaragd színű drágakőből indulnak ki, ami egy jogar végén ül, melyet az áruló mágus, Imari tart a kezében. Végül a mágus lerombolta a templomot, kiütött mindenkit a téren, s további pusztítást gerjesztve indult a palota felé.

Azt már nem! – kiáltotta el magát Nana gondolatban, s fejében észveszejtő sebességgel cikáztak a gondolatok, ahogy kiszakadt a látomásból. Félt, rettegett, hogy nővérét elveszíti, ám attól is tartott, hogy ő maga beszálljon a harcba. Unokabátyja kifejezetten megtiltotta neki, hogy így tegyen. Mégis... még Mahado sem láthatta előre, hogy Imari megszerzi azt a jogart, legyen az akármi, és olyan erőre tesz szert, amivel még nővére sem bír el. Tennem kell valamit! – határozta el kétségei közepette. De mit?! Mit tehetnék? – tanakodott tanácstalanul. Végül eszébe jutott. Ha a jövőt láttam, még lehet esélyem! Hiszen enyém a meglepetés ereje!

Azzal a lendülettel a varázslólány kiugrott az ágyból, s úgy, ahogy volt, combközépig érő, felül csupán két vékonyka pánttal megtartott, vállait szabadon hagyó hálóingben rohant az ablakhoz, s tárta ki a világosbarna zsalukat. Amint a hideg, esi levegő megérintette bőrét, s reszketni kezdett, eszébe jutott, hogy talán nem így kéne az utcára vonulnia. Gyorsan előszedett egy vastagabb vászonköpenyt szekrényéből, ami nappal narancsvirág színében játszott, ám jelenleg egy volt az éjjeli szürke számos árnyalata közül. Gyorsan magára kanyarintotta a térd alá érő szövetet, belebújt levetett bokacsizmáiba.

A köpeny csuklyáját az arcába húzva mászott az ablakkeretbe, majd vetette magát az utcára. Esés közben jött rá, hogy talán nem ily rendhagyó módon kellett volna távoznia, s éppen csak sikerült varázslattal lelassítania a zuhanást, mielőtt egy emelet magasból az utcakőbe csapódott volna. Ingatagon állt meg lábain, majd megbotlott, s pár előre bukfenccel bucskázott előre. Ahogy végre a súrlódás megállította, felpattant és kicsit nyögdécselve leporolta térdeit. A macska rúgja meg, milyen lüke vagyok! – szidta magát, ahogy felnézett a kitárt zsalukra. Varázserejével visszazárta őket, nehogy még Tygaar megfázzon a beáramló hidegtől.

Tulajdonképpen nem csak a gyorsaság, hanem az egyszerűség miatt is választotta az ablakon való kiugrást. Ugyanis, ha a lépcsőt és a főbejáratot használva távozik, talán felkelti szüleit, s ők bizonyára nem szívesen engednék el egy efféle harcba. Talán anyának is szólnom kéne, hátha segíthetne! – ötlött fel benne, s tett pár lépést a ház bejárat felé, majd megtorpant.

„A jövő rezgései megbízhatatlanok, hisz maga a jövő a lehető legképlékenyebb dolog, cselekedeteink által folyamatosan változik, mindaddig, míg el nem érkezik" – jutottak eszébe unokabátyja tanításai.

Anya biztos rávágná, hogy amit láttam, nagy valószínűséggel nem volt több, mint kósza látomás, amely sohasem fog bekövetkezni. Talán otthon kéne maradnom, ahogy Mahado kérte – vetette fel, de aztán mégis csak eliramodott a házzal ellentétes irányba. Sebesen kapkodta a lábait, s igyekezett mihamarabb a hold-negyedbe érni. Csak előbb meggyőződöm róla, hogy a nővérkémék jól vannak-e! - tisztázta az ellentmondásokat. Csak egy gyors pillantás a Holdtemplomra, és már ott sem vagyok! – bizonygatta saját magának. Ezért még az unokabátyámnak sem lehet egy szava sem!

„Sőt, ki sem mozdulhatsz a házból, amíg arra parancsot nem adok!" – kötötte ki korábban a tábornok.

Na, jó, egy icipicikét mozdulok csak ki! – mosolygott a varázslólány ravaszul. Csak egy kicsit, fel sem tűnik senkinek! Ha pedig igen, akkor meg bizonyára jó okkal tettem, mert szükség volt rám!

Imari magabiztos léptekkel állt meg a hold-negyed főterén, Hatti tisztes távolból figyelte. A mágus szerette volna felhívni magára a holdpapság figyelmét, végül is, sokkal szórakoztatóbb úgy, ha először kicsit rájuk ijeszt. Már a központban sikerült megfelelően kiismernie a jogar működését, amely saját varázsenergiáját szívta el, hogy azt többszörösére felnagyítva hozzon létre olyasfajta támadást, amit kíván tőle. Tulajdonképpen gondolattal irányíthatta. Felemelte a fegyvert, melynek végén a smaragdszín drágakő felizzott, és egy pusztító, zöld energianyalábot küldött a tér közepén álló obeliszk felé. A márványból készült emlékműn repedés futott végig, s a maga tizenhárom méteres magasságában hatalmas robajjal omlott össze.

– Egész jó – jegyezte meg a varázsló, s ezután véletlenszerűen választott ki házakat a tér szélén, melyeket hasonló zöld energianyalábokkal rombolt le.

– Mikor jövök én? – kérdezte Hatti féltékenyen, mialatt összefont karokkal bámulta a mágust. Imari szóra sem méltatta, csupán lekezelő morgást küldött felé.

Smaragdzöld fény villant, melyet követően köves hasadás hangjai, s végül mennydörgő morajlás rázta meg a Holdtemplomot. Az odakint várakozó Írisz és Zuna meghökkenve figyelték, ahogy a főtéren álló obeliszk visszafordíthatatlanul összeomlik. Ahogy sikerült kimászniuk a sokkból, a templomból kiáramló papsággal és rendtagokkal együtt észrevették a téren álló Imarit, kezében a zölden világító jogarral, s kicsit mögötte Hattit. Az árulók arcukon gonosz mosollyal indultak el feléjük, a rendtagok hasonlóan tettek, ám a papság a templom lépcsőinek tetején szóródott szét. Írisz és Zuna döbbenten néztek össze.

– Az a fegyver az áruló Imari kezében... – fordult Írisz komoly hangon Zunához, miközben homlokár erősen ráncolta. – A fivérem évek óta a központ legjobban őrzött szobájában tartotta. Veszedelmes erővel bír!

– Felteszem, nem épen előnyös, hogy megszerezte a mágus – szisszent fel Zuna, ahogy Imari újabb házat pusztított el a közelben.

– Egyáltalán nem – rázta a fejét Írisz. – Te maradj itt a papokkal! – javasolta barátnőjének, míg őt magát zöld aura vonta be, s a lépcsők tetejéről térugrott a mágus megközelítő rendtagok mellé.

Írisz és a tucat rendtag lefékeztek, amikor már alig tíz lépés választotta el őket az áruló párostól, akik hasonlóan tettek, s a két oldal hosszú pillanatokig nézett farkasszemet. Mind Hatti és Imari, mind Írisz és a rendtagok arckifejezéséből, lélegzetvételeikből, legkisebb rezdüléseikből sugárzott, hogy milyen mérhetetlen ellenszenvvel élnek a másik oldal iránt.

– Ma éjjel egész nagyvonalúnak érzem magam – nyitotta meg a meglehetősen indulatosnak ígérkező párbeszédet Imari. Szavai súlyát növelve a földhöz ütötte a jogar végén, minek eredményeként a kristályból táguló, zöld erőtér indult, ami hátrébb taszította a vele szemben állókat. Sikerült talpon maradniuk, de három láb hosszan csúsztak hátra a térkövön. – Térdeljetek le előttem, és fogadjatok nekem hűséget! Akkor talán nem használom arra a legújabb játékszeremet, hogy az életetekkel játszadozzam!

– Nem érzed képmutatásnak hűségről beszélni? – ragadta magához a szót Írisz, mialatt megvetően vonta össze szemöldökét. – Azok után, hogy elárultad a hazádat, s, ha jól veszem ki szavaidból, elárulni készülsz azokat is, akikért ezt elkövetted! A drágalátos éjelfjeid mit szólnának ehhez?

– Az elfek megkapják a város, ahogy azt tervezték. Viszont ezzel – csapta újra a földre a jogar végét, ami most zöld szikrákat szórt –, kiegyenlítem kicsit az esélyeket! Megszerzem a saját részem!

– A saját részed? Szóval erről szól ez az egész? – ismerte fel Írisz. – Pénzről és hatalomról?! Egy villát akarsz, amiben lakhatsz?! Saját rabszolgákat?!

– Meglepően jól ráéreztél, mire vágyok – mosolygott Imari gúnyosan. – Talán magadból indulsz ki?

– Semmi esetre sem!

– Most már elég a csevegésből! – csattant fel Hatti. – Intézzük el végre a macskákat! – A pár macskavérű rendtag dühösen morgott rá sárga macskaszemeiket villogtatva, ám Imaritól még annál is megvetőbb grimaszra futotta.

– Majd támadok, ha akarok! Te csak ne osztogass parancsokat nekem!

– Ugyan miért ne?! – kérdezte duzzogva a harcoslány, ám akkor a jogar figyelmeztető, zöld fénnyel pulzálni kezdett, akárcsak a mágus gonosz tekintete.

– Megmondtam, hogy tudd a helyed, Hatti!

– Hm – mordult fel az említett. Írisz ellenben egész érdeklődve figyelte a kettejük között kibontakozó konfliktust.

– Nocsak, probléma a paradicsomban? – kérdezte a papnő gúnyosan. – Neked nem jutott varázsjogar, Hatti?

– Nincs szükségem ilyen vacakra! – vágta rá a lány, bár a mágusnő érezte a szavait átszövő féltékenységet. Hatti kirántotta fekete kardját, s rájuk szegezte. – Ma este mind meghaltok!

– Ebben egyetértek – mondta Imari, s egy újabb erőtérrel ledöntötte ellenfeleit a lábukról.

Felpörögtek az események. A rendtagok, mágusok, harcosok, alakváltók felváltva támadtak Imarira, ám őt szinte minden csapásuktól megvédte a jogar segítségével létrehozott zöld erőtér, ami utána rendszerint távolabb taszította őket. A mágus halálos csapásokkal sorozta őket, melyeket néha csak hajszál híján kerültek el. Írisz szintén beszállt a harcba, ám a jogar erejével neki is meggyűlt a baja, képtelen volt az azt birtokló közelébe férkőzni. Egy idő után Írisz, a rendtagok és Imari harca a főtéren folytatott macska-egér játékká alakult, melyben utóbbi üldözte az előbbieket. Két macskavérű az obeliszk romjai között keresett menedéket, ám egy intenzív erőtér messzire taszította őket a márványdarabokkal együtt.

Hatti átszelte a teret, s egy szaltóval megtoldott hosszú ugrással menten a lépcsők tetejére vette magát. A jelen lévő macskavérű papnők és papok, összesen kilencen, villogó, sárga szemekkel pillantottak rá, miközben szedett-vedett fegyvereiket maguk elé tartották.

– Szóval volt képed visszajönni? – lépett előre Zuna, neheztelő tekintetét a lányra emelve. – Mit akarsz tőlünk?

– Nem bírom a macskákat!

– Úgy érted, az egész fajt? Ez nem szép, csak sajnálni tudlak!

– Magadat sajnáld!

– Majd meglátjuk!

– Ahogy mondtad. Játszunk, macskák! – húzódott álnok mosolyra Hatti szája. A harcoslány szemei kék fénnyel izzottak, míg ő maga leghatásosabb mozdulatait vetette be, hogy sebeket és zúzódásokat okozzon a macskavérű papoknak és papnőknek. Ám egyelőre nem okozott komolyabb sérüléseket, szeretett volna, ahogy kijelentette, kicsit játszadozni.

Imari közben egyre erőteljesebb varázslatokat vetett be. Mostanra szinte állandó zaj és robaj töltötte be a hold-negyed főterét, amire számos ember a tér szélén gyűlt össze, hogy a harc szemtanúja legyen. Azok, akiknek a házában kárt tett Imari varázslata, szintén a térre menekültek ki összeomló otthonaikból. A Rend három mágusa és Írisz próbálták őket rávenni, hogy távozzanak, ám ezalatt Imari mind a négy alakváltót, két sakál-, az oroszlán- és a leopárdvérűt harcképtelenné tette, s két harcossal együtt eszméletlenül feküdtek a romok között. A maradék három harcos szélmalomharcot vívott a kifejezetten erős tűzviharokkal és energianyalábokkal, amit Imari küldött feléjük. Írisz és a mágusok így kénytelenek voltak magukra hagyni a népet, s az ő védelmükben is beszállni a harcba.

Hatti már hat macskavérűvel elbánt annyira, hogy ők nyöszörögve terültek ki a földön, hiszen koránt sem voltak úgy a harchoz szokva, mint a lány, kinek szemei kéken égtek. Hatti most Zunával és még három pappal harcolt, ám közel járt hozzá, hogy őket is végleg kiüsse. Pár pörgés, vágás, átfordulás és döfés. A három pap macskás nyávogást ejtve rogyott térdre, s ezzel egyetemben egy fekete penge a főpapnő nyakának feszült. Zuna rémülten szívta be a levegőt, ahogy mozdulatlanná dermedt, macskaszemei ellenfelére meredtek.

– Befejezzük, amit tegnap elkezdtem? – kérdezte Hatti gúnyosan. Lassan közelítette a kardot az oroszlánnőhöz, míg azt már csak egy hajszál választotta el annak bőrétől. Zuna erősen kutatott elméjében valami megoldás után, amivel kivághatja magát az életveszélyes helyzetből.

Imari időközben újabb harcost taszított a földre. Még öt rendtaggal és Írisszel nézett farkasszemet, s erejét fitogtatni kívánván ezúttal zöldszínű villámokat szórt mindenfelé a téren, melyek néha a sikongató nép közé csaptak.

– Szóval neked csak ennyi jut? – kérdezte végül minden bátorságát összeszedve a papnő, szavait ravasz lenézés szőtte át. – Megölni egy főpapnőt és társait, míg a barátod az elemekkel játszadozik, s leigázza az egész negyedet?

– Ha kiszórakozza magát, átadja majd a jogart nekem! – állította Hatti, bár ezzel még önmagát sem sikerült meggyőznie.

– Biztos vagy ebben? – pillantott a papnő a hatalomtól ittasan nevető férfire, aki jelenleg épp sarokba szorította talpon maradt ellenfeleit. Írisz kitört a villámok gyűrűjéből, s egy gyors piruettel a mágus mellett termett. Rövid harcba kezdtek, miközben a mágusnő a földre vitte a férfit, ám ő végül egy erőtérrel taszította messzire magától.

– Most már az én köröm jön! – határozta el a harcoslány, s ellökte a papnőt úgy, hogy ő hátra esett a lépcsők tetején. – Nem mozdulj, macska, visszajövök érted!

Zuna csupán ellenszenves morgással válaszolt.

Imari a jogar természetfeletti villámaival jó időre eszméletlenné tette a Rend által küldött három mágust és két harcot, s ezzel egyedül Írisz maradt gátja korlátlan pusztításának. A mágusnő feltápászkodott, s kecses szaltókkal és forgásokkal kerülte el a felé indított zöld villámokat. Amikor újból Imari közelébe jutott, zöld, pajzs alakú erőterekkel védekezett, melyek éppen csak hárították a jogar villámait. Pörgött, forgott, rúgott és vetődött. Megpróbálta elszedni a fegyvert Imari kezéből, de minduntalan kudarcot vallott, mert Imari igazságtalan előnye mellett még gyorsabban és ügyesebben is mozgott nála.

Igaza volt a fivéremnek – gondolta Írisz idegesen, mialatt elhajolt egy újabb villám elől. Nem vagyok benne eléggé a gyakorlatban – vetődött oldalra, és egy bukfenccel hárította az esést. Sajnos azonban túl lassú volt. Amint feltápászkodott, egy villám hozzá túlságosan is közel csapódott a térkőbe, s az általa keltett lökéshullám messzire repítette a nőt. Némi bucskázás és gurulás után kellemetlenül a súrlódás állította meg. Egyik lábát behajlítva, másikat oldalra nyújtva guggolt a földön, s arcába lógó haját hátradobva nézett a mágus könyörtelen tekintetébe.

Imari felemelte a jogart, s végső csapásra készült. A zöld drágakő egyre erősebben izzott, ám mielőtt még bármi s kitörhetett volna belőle, egy sötét árny rontott a mágusra. Hatti ledöntötte Imarit a lábáról, s mialatt a férfi háttal csapódott a térkőbe, megragadta a jogar nyelét.

– Hatti, mi az isten?! – dörrent rá Imari, miközben az ő kezei is a nyélre szorultak.

– Most már én jövök! – köpte az arcába a lány, s megpróbálta elszedni a fegyvert, ám a mágus nem eresztette az egykönnyen. Hatti először egészen ráfeküdt, majd egyik kezével a férfi öltözékét ragadta meg. Imari annyira a jogarra koncentrált, hogy fel sem tűnt neki, mikor a lány belső zsebébe csúsztatta kezét, majd csak miután saját öltözékébe rejtette a fekete késnyelet, ragadta meg másik kezével is a jogart rúdját.

Írisz elhűlve figyelte, ahogy hosszú pillanatokig rángatják a jogart, minek végén a kő egyre erősebben izzik. Idő közben valahogy talpra ügyeskedték magukat, s immár lábukat a talajnak vetve húzódzkodtak a nyélen. Végül a zöld kőből irdatlan erejű, gömbszerűen táguló zöld energiamező tört elő, ami mindkettejüket messzire taszította. Imari kerék módjára gördült tova, majd dühös nyögéseket hallatva próbált feltápászkodni. Hatti azonban szerencsétlenebbül esett, landoláskor beverte halántékét az obeliszk egy téren heverő darabjának csücskébe, s eszméletlenül borult le a földre.