„Hiába vagyok hercegnő, amennyi mindenre felhatalmaz ez a cím, annyi mindentől meg is foszt, annyi mindenben korlátoz."

„A nagyobb hatalom nagyobb felelősséggel is jár. (...) Nem mindegy, mire használjuk fel, s vannak dolgok, amiket egyenesen kötelességünk megtenni, ha hatalmunkban áll."

„Ha csak azért segítesz, mert kötelességedben áll, akkor a dolog lényegesen veszít az őszinteségéből."

A hideg egyre nőtt, sivatagi szél süvített a házak között, felkavarva a homokot. Két fiatal lány csevegése töltötte meg Théba holdfénnyel szórt utcáit, akiket egy világos köpenybe bújt férfi és egy élénk léptű fekete kutya követett. A sarkon túl már látszott a kétemeletes, fehérre meszelt lakóház, ahová tartottak.

Tara útközben szinte mindenről beszámolt Nanának, aki alig hitte a hallottakat. A palotában történteken teljesen elképedt, bár arról korábban is tudott. Ami a krokodilokat illeti, azokon már annyira nem csodálkozott, hiszen mindig is tudta Taráról, mennyire szeret harcolni. Ám ami legjobban meglepte, az a piaci eset volt.

– Szóval Tygaarnak hívták a kis sárkányfiút? – kérdezett vissza a varázslólány.

– Ühm – bólintott Tara.

– Jaj, szegénykém! Még jó, hogy a közelben voltál!

– Egyesek nem így gondolják – sandított az oroszlán jelentőségteljesen Mahadóra, aki viszont okosabb volt, minthogy újabb vitába kezdjen vele, így szinte alig reagált.

– És azokat a krokodilokat is elintézted! Te igazi hős vagy, Tara! – lelkendezett Nana, büszkén legjobb barátnőjére. – Szinte megtisztelve érzem magam, hogy ismerhetlek...

– Azt jól is teszed! – emelte meg Tara kevélyen az állát. Nanával összenéztek, majd elnevették magukat. Mahado megforgatta a szemeit, de végül az ő szája is mosolyra húzódott. – Jó, jó, tudom, ez már tőlem is túlságosan beképzelten hangzott! – sóhajtotta a hercegnő.

– Látod, ebben igazad van – szólalt meg hosszú idő után a mágus.

– Mondtam már, hogy mennyire kedvellek? – kérdezte Sitara szarkasztikusan.

– Mondhatnád többször – jegyezte meg Mahado könnyedén. Nana és Tara gazán meglepődtek a tőle igencsak szokatlan hangnemen. – Mi az, én nem viccelhetek?

– Dehogyisnem! – örült meg unokahúga azonnal.

– Ne, inkább ne! – rázta a fejét Tara fintorogva.

Mahado erre csak sóhajtott egyet, és váll rántva folytatta útját. Képtelen volt kiismerni a hercegnő észjárását.

– Megérkeztünk! – közölte Nana lelkesen, s mind a négyen megálltak a nagyobbacska lakóház előtt. – Bejöttök? – kérdezte, amikor felszökkent a bejárati ajtóhoz vezető pár lépcsőfokon, majd bekopogott az elegáns faajtón.

– Lesz vacsora? – érdeklődte Tara azonnal.

– Szerintem lesz – mosolyodott el Nana.

– Akkor mindenképp! – vigyorodott el az oroszlán, ám Mahado megállította, amikor csatlakozott volna barátnőjéhez.

– Valójában, nincs vesztegetni való időnk! – közölte a mágus. – A Rendnél már várnak rám.

– Akkor menj egyedül, én itt maradok! – vágta rá azonnal a hercegnő. – Kilyukad a gyomrom!

– Nem most hallom ma ezt a kifejezést először – sóhajtotta a varázsló. – De tényleg igyekeznünk kellene, és nem hagyhatlak itt!

– Miért nem?

– Te is tudod, hogy a nővéred kifejezetten... – De Mahado már nem tudta befejezni a mondatát, mert nyílt az ajtó, és egy hosszú, éjkék ruhát viselő nő lépett ki rajta, zöld szemeiben szigorúság tükröződött. Hosszú, egyenes haja a derekáig ért, s szinte majdnem olyan sötétbarna volt, mint amilyennel korábban bátyja rendelkezett.

Iréne, a naptemplom volt főpapnője, mindig is elhunyt édesapjára emlékeztette a mágust. Mikor édesanyjuk elhagyta őket, a varázslónő részben átvállalta szerepét a családban, s miután szomorú módon bátyja távozott az élők sorából, saját házába fogadta unokahúgát, Íriszt, és unokaöccsét, Mahadót. A testvérek sokat köszönhettek a szigorú, ám igazságos asszonynak, amit próbáltak nem elfelejteni, habár már évek óta saját életüket élték.

– Iréne! – köszöntötte illedelmesen Mahado nagynénjét, s titkon kissé feszengeni kezdett. Jó ideje nem tette tiszteletét errefelé, és Nana korábbi elmondása szerint, ezzel meglehetősen felidegesítette őt. – Jól nézel ki!

– Ezzel a bájcsevegéssel nem békítesz meg, Mahado! – jelentette ki Iréne. Határozott léptekkel a férfi elé csörtetett és felnézett a szemébe. Taránál és Nanánál kicsivel magasabb volt, de a tábornoknál alacsonyabb, Írisszel egymagasságú. – Mivel magyarázod, hogy napok óta felék se nézel, hm? – kérdezte unokaöccsét megrovóan.

– Nos... munkával? – bökte ki a mágus a szokásosnál valamivel kevésbé magabiztosan. – Sok dolgom volt...

– Ahha... – ingatta a fejét Iréne. – Szóval egy szabad órád sem akadt a számos teendőd közben, hogy legalább beköszönj hozzánk? – vonta fel a szemöldökét szigorúan.

– Attól tartok, nem. – A mágusnő neheztelően nézett a tábornok szemébe, aki végül megszilárdította tekintetét. – Sajnálom, Iréne – mondta Mahado, szokásos határozottságával. – De most itt vagyok, láthatod, hogy semmi bajom! És mielőtt még megjegyeznéd, elmondanám, azt is tudtam, hogy ti rendben vagytok. Minden reggel megérdeklődöm a Rend látójától, hogy...

– Az nem ugyan az – ellenkezett Iréne, majd nagyon sóhajtott, s valamivel visszafogottabban folytatta. – Nem ilyennek neveltelek, te fiú!

– Minden tőled telhetőt megtettél – biztosította a tábornok. – Sajnálom, hogy nem jut időm rátok, de kötelességeim vannak a családon túl. Jelenleg is a Rendhez igyekeztünk – nézett Tara felé.

– Nocsak, a hercegnő! – fordult az oroszlánlány felé Iréne sejtelmesen elmosolyodva, és tüzetesen végigmérte őt. – Gyerek vagy még, ám külsődet már bármelyik asszony megirigyelhetné – jegyezte meg.

– Khm, köszönöm – nyögte ki Sitara, aki egyszerre örült a bóknak, s sértődött meg azon, hogy Nana anyukája úgy kezeli, mintha csupán a szomszéd lánya lenne. Mahado látta rajta a rosszallást, így úgy döntött, szóvá teszi a dolgot nagynénjénél.

– Iréne, úgy vélem, elfelejtetted megfelelően köszönteni a hercegnőt – monda a varázsló, és jelentőségteljesen a nő szemébe nézett, aki viszont nem zavartatta nagyon magát.

– Sohasem voltam a formalitások híve – felelte Iréne, majd megvonta vállát. – De, ha ennyire fontos – sóhajtotta, majd kimérten fejet hajtott az oroszlánnak. – Sitara hercegnő!

– Öhm, hát, köszönöm – makogta Tara. Nana anyukáját mindig is kissé ellentmondásosnak találta. Szigorú volt, nagyon szigorú, de egyáltalán nem volt kicsinyes, és ha lehetett, kerülte a formalitásokat. Sokszor nadrágban járt, mint néhány férfi, a ma este kék ruháját tekintve kivételesnek számított. – Mi az alkalom? – kérdezte, a varázslónő ruháját hasonló tüzetességgel végigmérve, mint ahogy ő mérte végig az előbb.

– Hát – vett szemforgatva egy mély levegőt Iréne –, Antef szeretett volna ma este ebben a ruhában látni – sandított az éppen mellé lépő barna hajú férfira.

– Mert igézően nézel ki benne – mosolyogta gombszerű barna szemeivel a férfi. – Hercegnő – hajolt meg egy röpke pillanatra. Tara bólintással fogadta el köszöntését.

Nana ekkor apja nyakába ugrott, és átölelte.

– Apa! – ujjongott a varázslólány kitörő boldogsággal. Ekkor Iréne megköszörülte e torkát, jelezvén, hogy az ő köszöntése elmaradt. Nana őt is átölelte.

– Mahado, hát téged is látni! – vette észre Antef a tábornokot.

– Antef – bólintott a mágus köszönésképen az ember felé. – Attól tartok, nem sokáig. Máris indulunk! – Sarkon fordult, és intett Tarának, hogy kövesse. Az oroszlán épp készült ellenkezni, amikor szemei elkerekedtek a csodálattól, de nem csak neki, hanem Nana és Antef is nagyot néztek, majd utóbbi kettő kuncogva kapta szája elé a kezét. Csupán Mahadónak nem volt kedve nevetni, az ő bal fülcimpájába ugyanis fájdalom hatolt azon a helyen, ahol Iréne megragadta azt. Arcán leplezni kívánt grimasz jelent meg, de hangot nem hallatott.

– Máris elmennél? – kérdezte Iréne sejtelmesen, és visszafelé kezdte húzni a férfit, aki kénytelen volt hátrálni két lépést. – Nem gondolod, hogy illene legalább egy vacsorát nálunk töltened?

– Igen! – lelkesedett azonnal Sitara, s egyben a meglepettséget nála is átváltotta vigyorgás. Nem látta még, hogy Iréne így, kisfiúként kezelné a mágust, de el sem tudott volna képzelni bárki mást, aki halálvágy nélkül megkísérelne hasonló cselekedetet.

– Iréne, engedj el! – követelte a mágus, miközben megpróbálta megőrizni hidegvérét, és azt, ami méltóságából maradt. – Ezzel aláásod a tekintélyemet! – jegyezte meg neheztelő hangon, jelentőségteljesen a hercegnő felé bökve.

– Khm, a midet? – kérdezett rá pimaszul Sitara. Nana önkénytelenül is elkuncogta magát, olyan nyíltan, hogy végül apjának kellett befognia a száját. Mahado morcosan összevonta a szemöldökét, mire az oroszlán kiöltötte rá a nyelvét. Nana még Antef kezével a száján is kuncogott, Anu pedig lelkesen csatlakozott hozzá könnyed vakkantásaival.

– Vigyázz, még a végén bögöly száll a nyelvedre! – oktatta ki most a hercegnőt Iréne. Sitara csalódottan húzta vissza a nyelvét, s fonta össze karjait maga előtt. Ezzel egyetemben Mahado megfogta Iréne kezét, majd óvatosan lefejtette azt fülcimpájáról.

– Értékelném, ha az efféle nevelési módszereket mellőznéd a jövőben – fordult a mágus komoly hangon nagynénjéhez. – Már kinőttem abból a korból, hogy a fülemet húzogasd. Kötelességeim vannak, nem hálátlanságból maradok távol tőletek.

– Tudom – felelte Iréne, s kezdett megenyhülni, bár ez komoly arcán alig látszott. – Megszokás – célzott a korábbira, ám azt hogy hibázott, nem ismerte volna be hangosan. Ahhoz túlságosan is büszke nő volt, amit Mahado jól tudott, s rendszerint elnézett neki. Amennyit tett Iréne családjáért, és az országért, amikor még főpapnő volt, kevés negatív tulajdonsága eltörpülni látszott. Ennek ellenére kissé feszült légkör ereszkedett a négy fő közé, amit Nana mindenképpen szeretett volna megtörni.

– Mahado azért jött erre, hogy vigyázzon rám – újságolta a varázslólány. – Szerinte már nem biztonságos egyedül mászkálnom az esti utcákon, így volt olyan édes, és hazakísért!

– Szóval, egyébként felénk se néztél volna? – vonta fel Iréne szemöldökét. Nana szája elé kapta a kezét, amikor tudatosult benne, mit is mondott.

– Jaj, nem így értettem! – szabadkozott azonnal a lány.

– Ezt már sosem magyarázod ki – vigyorgott rá Tara, picit kárörvendve.

– Nos? – kérdezte Iréne. Mahado nagy levegőt vett.

– Sajnálom, ha nem az vagyok, akivé szerinted válnom kellett volna – mondta kissé hideg, kissé elnézéskérő hangon, s ennyivel le is rendezte a dolgot. Búcsúzásképen megérintette Nana és Iréne vállát, majd Anteffel együtt mindhármuk szemébe nézett egyszerre. – Legyetek óvatosak, és éberek! – kérte őket őszinte aggodalommal, majd hátrált egy lépést, s lazán átkarolva Tara derekát az utca felé indult, maga mellett terelve a hercegnőt. Tara kissé elpirult a közelségétől, s ezt elrejteni kívánván kissé előre hajtotta fejét, hogy fekete hajába rejthesse arcát.

– Te is vigyázz magadra, Mahado! – kiabált utána Nana integetve, miközben Antef lágyan mosolyogva átkarolta. – És te is, Tara! Szeretlek!

Tara zavarában csak szótlanul, pirosló arccal visszafordult, és rövid mosoly kíséretében visszaintett a vidáman hadonászó lánynak. Anu ekkor, zászlóként lebegő farokkal, már a lábai mellett ügetett, barna szemei csak úgy csillogtak a holdfényben. Mahado is visszafordult, hogy egy végső, komoly pillantást válthasson velük, majd határozottan előre tekintett.

– Igazad van, nem vagy az! – szólt a mágus után Iréne, de a világért sem kiabált volna. Mahado lassított, hogy jobban hallja. – Messze a felett állsz, akivé valaha reméltem, hogy válni fogsz! – jelentette ki mély meggyőződéssel. Mahado egy pillanatra megállt, s bár jól estek neki nagynénje elismerő szavai, nem nézett vissza, hanem határozottan folytatta útját. A büszkeség most őrajta is fogást talált.

– Iréne, Iréne... – mondogatta Sitara, miután elhagyták Nanáék utcáját, s közben már a mágus sem karolta őt át, mivel anélkül is ott lépdelt mellette ellenkezés nélkül. – Tudod, nem akartam ennél is kínosabbá tenni számodra a helyzetet, de igazán jól jött volna az a vacsora!

– Ha ezt kínosnak nevezed, mi van azzal, amikor mocsárszagúan járultál az udvar színe elé!

– Tudod, Irénét nem zavarnák az ilyen kicsinyes dolgok, mint valaki illata! – jegyezte meg a hercegnő ravaszul vigyorogva.

– Igaz. Az általános szóhasználatod sokkal inkább felbosszantaná – jegyezte meg Mahado.

– Na, most mégis mi a kutyaszarról beszélsz? – Tara lopva Anura pillantott, rákacsintott, mire a kutyus vidáman csóválta meg hosszú, fekete farkát. A varázsló alig láthatóan megforgatta a szemeit.

– De most komolyan! Éhen halok! – szólalt meg újra a hercegnő. Mahado nagyot sóhajtott. – Csak nem hagyhatod, hogy a hercegnőd éhezzen!

– Szóval, már az enyémnek tartod magad? – kérdezett rá a mágus ravaszul.

– Mi?! Hogy?! Nem, persze, hogy nem! – rázta a fejét hevesen Tara. Mahado jóízűen hümmögött egyet. Mostanra kezdett rájönni, hogy Sitara személyét akkor lehet a leghatásosabban elviselni, ha néha-néha saját fegyverét veti be ellene. Tűzzel a tűz ellen, azaz ez esetben, ravaszsággal a gúny ellen. Eddig úgy tűnt, eme stratégia remekül működik, legalábbis eddig mindig sikerült meglepnie vele az oroszlánt.

– A Rendnél majd kapsz vacsorát – ígérte végül békítően a varázsló. – Az ügyeletesek mindig a központban vacsoráznak, valószínűleg nem bánják majd, ha csatlakozol hozzájuk.

– Legyen – puffogta kissé sértetten az oroszlán. Mégis mit képzel magáról ez a férfi, hogy gúnyt űz a gúnyolódásomból?! Ez... felháborító! – gondolta. De mégis... el kell ismernem, nem is rossz stratégia...

– De ígérd meg, hogy lesz kecskehús is! – követelte a lány.

– Nem tudom, mi lesz, mindig más van. Hogy megeszed vagy sem, az már a te gondod.

– Na, most miért vagy ilyen undok?

– Te miért vagy követelőző? – kérdezett vissza a tábornok, hangjában neheztelés volt felfedezhető. – Szörnyűségek történnek a városunkban, megoldatlan bűntények lógnak a levegőben, fenyegető üzenetek vesznek körbe, téged mégis csak az foglalkoztat, hogy mit eszel vacsorára!

– Semmi esetre se vedd az éhségemet érzéketlenségnek! – védekezett azonnal a hercegnő. – Ez sokkal inkább az én stratégiám!

– Nem értem a logikádat.

– Nos... éhes hassal koránt sem lehet olyan eredményesen nyomozni. A gyomrod korgása még eltereli a figyelmed az apróbb neszekről, s minden másról! – magyarázta az oroszlán, s elég magabiztosan ahhoz, hogy végül a mágust is meggyőzze vele. Részben.

– Igazad lehet – ismerte el kivételesen a mágus. – A kielégítetlen testi szükségletek valóban akadályozhatnak mind a testi, mind a szellemi tevékenységekben.

– Tele hassal jobban megy a munka! Hiszen, ez a birodalmunk egyik jelmondata is, nem? A célunk, hogy még a legszegényebbek asztalára is kerüljön kenyér minden nap! – mondta ezt az oroszlán igazán mélyen jövő meggyőződéssel és törődéssel az emberek iránt. – Ha hozhatnék én is törvényeket, az én birodalmamban senkinek sem engedélyezném, hogy éhezzenek! Kötelező hús és kenyérosztás lenne minden nap a negyedek főterén!

Mahadónak rá kellett jönnie, hogy Tara talán nem is annyira önközpontú és felelőtlen, mint viselkedéséből ítélte volna, hiszen még felelőtlennek tűnő cselekedetei is végső soron népe megsegítését szolgálták. Talán a kor elvárásainak szögesen ellentmondó, vad és engedetlen módon fejezi ezt ki, ám sikerült rájönni, hogy a hercegnő csupán minden erejével tenni szeretne népe jólétéért és biztonságáért. S mivel képtelen megelégedni a szolgálat azon formáival, amit egy rangja bélitől hagyományosan elvárnak, így talán nem lát más megoldást, minthogy nyíltan szembemenjen őseik szokásaival, s az udvari etikettel.

– Azért szerencse, hogy a birodalom jelenlegi helyzetében nagyon kevés ember éhezik. Az ország gazdasága virágzik, mint soha korábban – mondta a mágus, sokkal inkább egyenrangúként, mint sem megnevelendő gyerekként tekintve most a hercegnőre.

– Igaz, de... mi lesz, ha a gyilkosságok tovább folytatódnak? Az aranysárkányok... nagyon fontosak a birodalom stabilitását tekintve, nem igaz? – Sitarának újfent sikerült meglepni a tábornokot, kivételesen érett és komoly hozzászólásával.

– Rend előbb-utóbb az ügy végére jár majd, és az elkövetőket törvény elé állítjuk – felelte a mágus. – Ne aggódj, meg fogjuk oldani a helyzetet, ez a dolgunk.

– Éppen ez az, hogy aggódom! – duzzogott a hercegnő, s újból összefonta maga előtt a karjait. – Tényleg úgy érzem, hogy ennek rossz vége lesz, én pedig...

Sitara nem fejezte be a mondatot. Mégis mióta akar ő így megnyílni a mágus előtt?! És... mióta ilyen türelmes vele Mahado? Ezt igazolni kívánván a férfi közelebb húzódott hozzá, majd lágyan a vállára helyezte kezét, s élénk, zöld tekintetét az övébe fúrta. Sitarán akaratlanul is szokatlan bizsergés futott végig a vállától a nyakán keresztül a fejéig, illetve a lába ujjáig.

– Te mindent megteszel, ami hatalmadban áll – mondta a varázsló nyugtatóan.

– Hatalom? Milyen kétes fogalom! – sóhajtotta a hercegnő, beleremegve a férfi érintésébe, ami érthetetlen biztonságérzettel és melegséggel töltötte el. Olyasmivel, amit már évek óta nem volt alkalma érezni. – Minél több van belőle, annál kevesebb, több értelemben is!

– Mik lennének azok? – kérdezett rá a férfi, hangja egész elismerően zengett.

– Egyrészt, hiába vagyok hercegnő, amennyi mindenre felhatalmaz ez a cím, annyi mindentől meg is foszt, annyi mindenben korlátoz. Hisz láthatod, még a Nílusban sem fürödhetek megszólás nélkül! Még a népemért sem harcolhatok anélkül, hogy a Rend tábornoka rám szólna ezért – pillantott félvállról a mágusra.

– Talán a te szemszögedből nézve van némi ételme – ismerte el a tábornok. – De a harc miatt elsősorban nem rangodat, hanem biztonságodat illetően róttalak meg.

– Mostanra sikerült rájönnöm – sóhajtotta az oroszlán. Most rajta volt a sor az elismerésben. – Csak védeni akarsz, igaz?

– Csak hogy végre leesett! – vett nagy levegőt a mágus.

– Jól van, na! – húzta fel sértetten az orrát Tara.

– Mi a másik ok? – érdeklődte a mágus. Ekkor már a nyugati-negyed határán jártak. Nem messze tőlük, a házak mögött ott magaslott Ozirsz lépcsős piramis alakú templomának magasztos sziluettje, csillagok és az ezüst holdsarló gyűrűjében.

– Milyen ok? – kérdezte a hercegnő váll rántva, s remegve húzta össze magán az aranyszínű tunikája felé kanyarintott krémszínű köpenyét. Ahogy az este lassan éjbe fordult, a hideg is egyre nőtt a városban.

– Az ok, ami miatt a hatalom, minél több, annál kevesebb.

– Tőlem kérdezel ilyesmit? Mégis miféle tábornok vagy te akkor? – viccelődött újra a hercegnő, ám a mágus már nem húzta fel magát a dolgon.

– Nyilván megvan a saját véleményem is, ám kíváncsi vagyok, egyre gondolunk-e.

– Kérdezz meg egy látót! – vettette fel a lány, de érezte, hogy újra túlfeszíti a húrt, így végül hangnemet váltott. – A tapasztalat azt mutatja, hogy minél több hatalma van egy személynek, annál többet akar. Ebből következik, hogy minél több van neki, mivel még annál is többet akar, mindig nagyobb és nagyobb hiányát érzi a több hatalomnak.

– Ez igaz – értette egyet végül a mágus.

– Na, te is erre gondoltál?

– Nekem van egy harmadik magyarázatom a kijelentésedre. Bár... ez nem pontosan azt magyarázza, hogy a több hatalom egyben kevesebb is. Sokkal inkább...

– Mire gondolsz? – kérdezte Sitara, először őszinte érdeklődéssel a varázsló véleménye iránt.

– A nagyobb hatalom nagyobb felelősséggel is jár, emiatt érezhetjük mindketten korlátozottabbnak magunkat – magyarázta a mágus. – Nem mindegy, hogy mire használjuk fel, s vannak dolgok, amiket egyenesen kötelességünk megtenni, ha hatalmunkban áll.

– Ez lényegében az, amit én először mondtam!

– Részben.

– A felelősség csak mindent elront.

– Ezzel nem értek egyet. A felelősség olyan valami, amit el kell fogadnunk...

– Csak gondolj bele! – állította meg az oroszlán a mágust, aki kivételesen nem haragudott meg ezért. Figyelmesen fordult a lány felé. – Ha csak azért segítesz, mert kötelességedben áll, akkor a dolog lényegesen veszít az őszinteségéből, vagy talán nem?

– Ami engem illet, nem csupán azért teszem.

– Pedig kívülről néha így tűnhet. Nem kifejezetten rád célzok ezzel, de...

– Értem, mire célzol, mégis... – vágott most az oroszlán szavába a férfi. – Mi van akkor, ha már magát a felelősséget azért vállaltad el, hogy segíthess vele?

Sitara egy időre elgondolkodott, majd arca lényegesen elkomorodott, amit a varázsló is észrevett.

– Valami gond van?

– Látod, pont ez az! – sóhajtotta az oroszlánlány a fejét csóválva. – Nálad talán úgy vélik, önként vállaltad ezt a felelősséget, míg tőlem mindenki csupán elvár dolgokat. Arra születtem, hogy az udvar tagjaként szolgáljam a népemet, ezért mindenki számára úgy tűnhet, kötelességből teszem, ha éppen hajlandó vagyok megtenni.

– Ettől függetlenül teheted ezt őszinte odaadással...

– De én nem ezt szeretném tenni!

– Sitara! Láthatod, hogy nem sok választásod akad! – emelte fel hangját a mágus. – Hiszen elmondtam már... ha úgy is tűnhet, még én sem magam választottam a sorsomat, pusztán elfogadtam.

– Én viszont nem fogom! – határozta el makacsul a hercegnő. – Mert, tudod, ez a dolog a hatalommal rám nem jellemző. Én sohasem akartam Théba királynője lenni, nem vágyom több hatalomra, mint amim van! És azt sem fogom hagyni, hogy a jelenlegi befolyásoljon! Csupán egyetlen részét fogadom el a születésemmel rám ruházott felelősségnek, még pedig azt, hogy felelősségem kiállni a népemért!

– Ez nyilván a legfontosabb része kötelességeidnek, mégis...

– Ezt pedig oly módon teszem, ahogy óhajtom! Ha pedig bárki az utamba állna, hát... nem sokan állhatnak egy hercegnő útjába!

– Azt állítod, hogy a hatalmad gátol téged, mégis ezt kívánod felhasználni a célod elérésében. Meglehetősen ellentmondásos vagy – jegyezte meg a mágus, ám kezdte megérteni a lány álláspontját.

– Csak annyira, amennyire Básztet leányához illik – felelte az oroszlánlány. – A Napisten leánya, az éjszaka istennője. Kimért, megfontolt... – Ezeknél a szavaknál a mágus alig hallhatóan köhintett egyet, de Tara nem foglalkozott sokat vele. – Gondoskodik azokról, akik megérdemlik, védelmezi népét, mégis... Básztet mindezek mellett vad, erős, független, és könyörtelenül elintézi azokat, akik az útjába állnak! Még maga, Amon-Ré sem mentheti meg azokat, akik gyermekei ellen irányuló cselekedeteikkel az éjszaka istennőjének haragját kivívják!

– Álljunk meg egy pillanatra! Az utolsó mondatoddal ugyanis végképp nem értek egyet. Básztet miért állna Amon-Ré felett?

– Nem hallottál még arról, hogy a lány idővel túlszárnyalja a szüleit?

– Egész biztos vagyok benne, hogy ez a mondás mesterrel és tanítvánnyal van!

– Ne legyél már kicsinyes, Mahado! – használta fel Sitara elmésen a mágus korábbi kijelentését.

– Igazad van. Legjobb lesz, ha nem bonyolódunk vallási vitákba éppen most. – Ő és Sitara éppen a nyugati-negyed főterén haladtak el az Alvilág templomának hatalmas épülete mellett. – Nemsokára megérkezünk – nézett el a Rend központjának félhomályban derengő magas, szilaj falai felé.

– Már csak pár utca, mi? Mennyiszer hallottam ma este már ezt! – sóhajtotta a lány enyhén elmosolyodva.

– Akkor most nem mondom ki – felelete a férfi előzékenyen, s megszaporázta lépteit. – Igyekezzünk!

Anu vakkantott egyet izgatottságában, megérezte a mágusban ébredező tettvágyat, ami hasonló erővel lobbant fel a hercegnőben is.

– Sohasem jártam még a központban – jegyezte meg Tara.

– Nem tartozott kötelességeid közé.

– Már megint ez? – forgatta meg a szemeit az oroszlán. – Remélem, nem akarsz majd lepasszolni valakinek, mint egy gyereket, amíg a fontos dolgokról tárgyalsz a vezetőkkel!

Mahado nem válaszolt rögtön.

– Majd meglátom – mondta végül sejtelmesen.

– Nagyon rámész erre a tűzzel a tűz ellen stratégiára, nem gondolod?

– Eddig bejött, nem? – mosolyodott el a varázsló.

– Ch – prüszkölte Tara, s dacosan felhúzta az orrát. Mégis mit képzel ez magáról?! – bosszankodott magában. Legbelül mégis remélte, hogy a férfi ezután kicsivel komolyabban veszi majd őt, s egyben beavatja a Rend dolgaiba. Talán nem is baj, hogy végül nem szökött el. Talán e módon is segíthet majd a nyomozásban. Talán...

(Nos, a képen nincsenek lépcsők, és a ház is két emeletes lenne, de el lehet ez alapján képzelni szerintem, hogy úgy milyen lenne ;) :) )