„Egy oroszlánnal bármikor szembemennél, de egy hercegnőtől megrémülsz?"

„A legnehezebb egy olyan népet leigázni, akik szívében őszinte hit él."

Ezalatt a nap-negyedben...

A lila hajú mágusnő és az aranyszőke, nyúlánk kutya a Naptemplom mellett csellengtek az árnyékban. Zoana, aki szürke csuklyáját mélyen az arcába húzta, most megidézte fekete fémből készült tőrét, s unottan forgatta meg ujjai között. A közeli kúthoz ekkor egy vékony, barna kutya tévedt, aki félszegen kortyolt párat a kút fala mellé helyezett vödörből, majd ráérősen tovább vándorolt. A varázslónő szemei fortélyosan csillantak fel.

– Miért is kéne bármit a véletlenre bízni? – fordult ravaszul saját kutyájához. A csinos szuka cinkosan ráemelte nagy, kék szemeit. – Zara, miért nem mész és keresed fel a lovagodat? – kérdezte Zoana, majd ravaszul elkacagta magát. Egyszerűbb lesz elcsalni a hercegnőt, mint megkockáztatni a főpapnővel egy összecsapást – vélte, miközben gondolatban utasításokat továbbított társának. Zara engedelmesen biccentett, s lelkesen elügetett a főtér felé. Elég lesz egy kis szellő, és a fekete kan, ha a közelben van, megérzi az illatát. A szellőről természetesen Zoana előzékenyen gondoskodott.

A Nap fénye derékszögben hullott alá a Naptemplom főhajójának közepén lévő félgömb alakú tetőablakon, amikor az Amon-Ré számára tartott szertartás csúcspontjához közeledett. Semajetek* ékes hangja zengte be a hatalmas aulákat, hangzatos éneküket aranyló hárfák pengő dallamával, szisztrumok erősödő csörgésével kísérték. Tömjén és szerecsendió olajának illata szállt a levegőben, s az Aton által adott világosság ellenére számos gyertya is égett, díszes aranyból öntött tartókban. Írisz méltóságteljesen állt kék-arany főpapnői öltözetében a terem közepén, ahol a Napistennek szánt áldozat készült bemutatásra. Körben a papság többi tagja sárga és arany ruhát viselt, s mögöttük a hívek, főként mágusok és emberek ültek, volt, aki a távolabbi padsorokban, mások a földre helyezett kényelmes párnákon.

Sitara, Nana és Noferu az első sorban foglaltak helyet a papsággal együtt. Mind egy széles ülőpárnán térdeltek. A párnák világoskék színűek voltak közepükön egy aranyló koronggal, kinézetük egyértelműen a tiszta égbolton tündöklő Napot jelképezte. A hercegnő lábai kezdtek elzsibbadni a térdepléstől, egy oroszlán végtagjait nem ilyesmire tervezték. Kissé oldalra dőlt, s tenyerét megtámasztotta a világos csempékkel burkolt padlón. Szemei aranyló macskaszemekké váltak, ahogy akaratlanul is csatlakozott a földben zúgolódó energiákhoz. Lélekben kifelé tartott a templomból, átszelte a negyed főterét, s szikrázó utcák kavalkádján átsuhanva végül a piac egyik pékárukat kínáló standjánál állapodott meg.

Anu hirtelen felkapta a fejét, s Sitara pár pillanatra még el is hitte, hogy az ő lélekjelenlétét érzékelte. Hamar rájött, hogy tévedett, amikor aztán a cingár, fekete kutya váratlanul felpattant, s vékony lábain elügetett az őt őrző pék házaspártól. Dzsedkaré és felesége ijedten kiáltottak utána, ám akkor a kutya sebes vágtába fogott, s képtelenek voltak utolérni. Tara csak remélni merte, hogy Anu nem kószál olyan helyre, ahol nem akad majd a nyomára. Végig szemmel tartotta a kutyát, aki eddig ismerős utcákon caplatott, majd végül a nap-negyed főterén lyukadt ki.

A hercegnő fellélegzett, úgy vélte, Anunak csak hiányzott a gazdája, ezért jött ide utána, ám újból csak csalódnia kellett. Az egyik mellékutcából ugyanis egy hasonlóan nyúlánk, ám hosszabb, búzaszőke bundájú kutya feje bukkant fel. A szuka a fekete kanhoz poroszkált, megszaglászták egymást, mint két régi ismerős, Anu úgy tekergett körülötte, mintha legalábbis ő lenne élete párja. Végül a két kutya együtt bóklászott tovább, mígnem lassan eljutottak az egyik közeli mellékutcába. Az árnyékban díszes kút állt, mellette egy vödör, minek peremén énekesmadarak kapaszkodtak, csőrüket bele-belemerítve az imbolygó víztükörbe. A kutyák elkergették a madarakat, akik szélsebesen rebbentek tova, majd ő maguk vették birtokukba a vödörben lévő hűsítő folyadékot.

– Az a szégyentelen szuka! – kiáltotta el magát Sitara, kezeit ökölbe szorítva, miután erőszakkal kiszakította magát a látomásból. A körülötte lévők megbotránkozva fogadták kelletlen felszólalását. Nana és Noferu csodálkozva félredöntötték fejüket, úgy fürkészték a hercegnő arcát. Írisz zafírkék tekintetében ellenben neheztelés csillant, szemöldökét szigorúan felvonta pillantott az oroszlánlányra. – Most... el kell ugranom valamiért! – határozta el Sitara ösztönösen. Mindenki legnagyobb megrökönyödésére lendületesen talpra ugrott, majd sebtében, a híveket egy macska ügyességével kerülgetve kirohant a templomból.

Írisz és barátnői tágra nyílt szemekkel néztek utána. Még a semajetek is befejezték az éneklést, zenélést, elhaló dallamuk feszült visszhangot hagyott maga után.

– Ez a macska megőrült... – ingatta a fejét Nailah értetlenül. – Az unokabátyám tuti leordítja a fejét ezért, engem meg letol majd, amiért nem állítottam meg.

– Az erejét és sebességét tekintve, képtelen lettél volna – sóhajtotta Noferu, a hercegnő engedetlenségére rácsodálkozva. – Mielőtt Sitarát közelebbről megismertem, azt hittem, az uralkodói vér magában hordozza a megfontoltságot és eleganciát.

– Sitara inkább egy vad és féktelen oroszlán temperamentumával bír, mintsem egy nemes leányéval – értett egyet Írisz, aki a szertartást félbehagyva lépett a lányok elé. Nana és Noferu tanácstalanul felnéztek rá, mire a főpapnő fejét rázva sóhajtott. – Utána kéne menni, nem biztonságos számára egyedül a városban, főként a Fekete Rend miatt – magyarázta a mágusnő. – Ám, ha lehetőség van rá, a hívek iránti kötelességem befejezni a szertartást!

– Majd mi megkeressük! – ajánlotta fel Nana. Megértvén unokanővére óhaját rögvest felpattant, s magabiztosan emelte maga elé ökölbe szorított kezét, almazöld tekintete tettre készen csillogott. – Noferu! – szólította fel barátnőjét.

– Én? – hökkent meg a lány, majd Nana biztató biccentésére ő is feltápászkodott. – Igen! – egyezett bele.

– Fél óra, és utánatok megyek! – ígérte Írisz. Méltóságteljes, elegáns léptekkel visszasuhant a papok gyűrűjének közepére, majd intett a semajeteknek, hogy folytassák a zenét. Ritmusos énekszó és dallamos hárfapengés töltötte be újra a teret. – Próbáljatok meg nem bajba keveredni! – pillantott a sorok között bolyongva távozókra a főpapnő, s még utoljára szigorú tekintetét az övékbe fúrta. Amint Nana és Noferu engedelmesen bólintva elhagyták az templom auláját a sekrestye ajtaja mögött eltűnve, szisztrumok csörgése csatlakozott a dallamos szimfóniához, s folytatódott a szertartás.

Sitara felfordulást nem sajnálva távozott a sekrestyén keresztülszáguldva, s amint kijutott a frisslevegőre, felvette nagymacska alakját. Hosszú ugrásokkal jutott le a lépcsők aljáig, fekete szőre fényesen csillogott a napfényben. Látomásában azonnal felismerte a jellegzetes, világos homokkőből épített kutat, ami a Naptemplom melletti utcában foglalt helyet. Némi vágta után meg is pillantotta élőben, s a kút közelében ott heverészett a két kutya is az árnyékban egy magányos fügefa tövében. A fekete oroszlán puha ugrással odaszökkent hozzájuk, majd féltékenyen a sárga szukára morgott.

A békésen romantikázó kutyák meglepetten kapták fel a fejüket, s pattantak azonnal talpra. Anu lelkes vakkantásaival üdvözölte gazdáját, majd amikor a fekete nagymacska tovább vicsorgott, értetlenül fordította oldalra aranyos fejét egy halk nyüszítés kíséretében. Zara ellenben már nem maradt ilyen nyugodt. Kecses, mégis kihívó léptekkel a kan kutya elé sétált, s hasonló indulattal a fekete oroszlánra morgott. A két nőstény hosszú pillanatokig vicsorgott, szikrázó tekintettel, harcra készen egymást kerülgetve. Anu, naiv kis kedvenc létére fel sem fogta, hogy a szuka és a hercegnő éppen miatta fogtak féltékenységi jelenetbe.

A feszültség fokozódott, s félő volt, az oroszlán végül egy jól irányzott ugrással a magas, ám törékeny kutyalányra veti magát, és éles fogaival elharapja a nyakát. Sitara maga is érezte, hogy talán túlzás egy kutyán bosszút állnia, amiért az együtt lógott az ő kedvencével. Ám ellenfele olyan kevélyen ingatta testét, miközben selymes, aranysárga szőre lágyan ringatózott, hogy a cérna szakadó félben volt nála, s ebből az állapotából még Anu értetlen ugatása is csak nehezen tudta kizökkenteni. Akkor a hercegnő végül erőt vett magán, s visszaváltozott emberi alakba. Formás, remekül kisportolt testtel magasodott a szuka fölé, jelezvén, a közöttük lévő hatalmas különbséget. S Zara, mintha ember létét tekintve kissé meghökkent volna. Abbahagyta a morgást, és hátrált pár lépést.

– Egy oroszlánnal bármikor szembemennél, de egy hercegnőtől megrémülsz? – gúnyolódott Sitara a kutyalánnyal, aki ekkor tovább hátrált. Végül elnézett az egyik irányba, majd váratlanul eliramodott. Anu bánatos tekintettel vakkantott utána. – Ez az, takarodj a kutyám közeléből, te szuka cafka! – vigyorogta a hercegnő diadalittasan. Ám alig mondta ki a szavakat, Anu kissé csalódott barna tekintete reménytelin csillant fel, ahogy ő is elvágtatott a Zara által kijelölt irányba. – Mi ütött beléd?! – csattant fel az oroszlánlány. – Anu, azonnal hord vissza magad! – fordult hevesen kedvence után.

Tara meglátott a sarkon egy szürke árnyat befordulni, akit a szőke kutya is követett. Anu pedig makacsul vágtatott kiszemeltje után, így neki sem maradt más választása, mint követnie őket. Északnak haladtak, s a szürke köpenybe burkolózott női alak, akit Anu szukája követett, sebesen vezette a sort, mintha nem is járt, hanem siklott volna. Persze, Tara csak feltételezni tudta, hogy ő a sárga kutya gazdája, megbizonyosodni még nem volt lehetősége róla.

Néhány kanyar után erősen megközelítették a negyed határt. Az északi-negyed lekerekített formájú, kupolatetejű házai már ott fénylettek az utca végén, amire épp ráfordultak. Az utca egy árnyékos részén aztán a szürke alak bevárta a két kutyát. Végül megfordult, s ekkor megpillantotta az őket követő lányt. Sitara megtorpant, ahogy tekintete összetalálkozott a pár pillanatra felvillanó, smaragdzöld szemekkel. Amit tudatosult benne, hogy az alak most elindult felé, egy időre teljesen leblokkolt, s mozdulatlanul fürkészte őt.

A földig érő, szürke köpenyt viselő kecses, nála valamivel magasabb női alak kimérten sétált felé, léptei magabiztosságot és eleganciát sugároztak, tartásában volt valami természetfeletti fennköltség. Köpenye csuklyája árnyékot vetett arcára, ám alóla kilógó levendulalila hajfonatai, s kezének középbarna bőre, világító, szürkéskék szemei igazán különleges jelenséggé tették. Az aranyszőke szuka lelkesen ügetett mellette, mint hűséges szolgája, Anu, aki ösztönösen vonzódott a szukához, szintén körülöttük poroszkált. A hercegnő rejtelmes kisugárzásától letaglózva figyelte, ahogy az idegen megközelíti, majd néhány lépésre megáll tőle. Ekkor az oroszlánlány már biztosan érezte, hogy egy mágusnővel van dolga.

– Lám, lám, lám – szólította meg a hercegnőt a varázslónő sejtelmesen mosolyogva. – Szóval te vagy a gazdája ennek a fekete kannak, aki teljesen elcsavarta az én édesem fejét.

Sitara magabiztossága hamar visszatért, ahogy a nő kelletlen megjegyzésén felfújta magát.

– Még hogy Anu lenne itt a szukavadász? – prüszkölte a lány, s felháborodottan csípőre vágta kezeit. – A te szőke céda kutyád volt az, aki alattomosan elcsábította tőlem a barátomat!

– Nahát, nahát – csóválta a fejét Zoana megjátszott nehezteléssel. – Hát illik így meggyanúsítani egy csinos úri hölgyet? – pillantott jelentőségteljesen Zarára. Társa ekkor büszkén kihúzta magát, uralkodói módon megrázva fejét, miközben nyakán és fülein meglibbent selymes, göndör szőre.

– Meggyanúsítani?! – hüledezett Tara. – Hisz te nem éppen ezt tetted Anuval?!

– Ó, én csupán hangosan kimondtam a nyilvánvalót – mosolygott tovább Zoana fondorlatosan, hangjában ravaszság csengett, tekintete rejtelmesen csillogott. – Letagadhatatlan, hogy négylábú társaink végzetesen egymásba habarodtak. Talán valami gond van ezzel? Milyen csodálatos dolog is a szerelem! – simogatta meg Zara fejét, miután kihívóan Anu füle tövét is megvakargatta. A fekete kutya naivan megbízott benne, s közelebb hajolva követelte a további kényeztetést. Zoana fortélyosan engedett neki, s immár nyakát és állát cirógatta. Ekkor Zara is közelebb lépett, s megnyalta Anu arcát, aki visszanyalta őt.

– El a kezekkel a kutyámtól, te boszorkány! – förmedt rá Tara, sárga macskaszemei bosszúsan szikráztak. – És te is, te szuka!

– Nocsak, féltékenység az, amit itt érzékelek? – hümmögte Zoana kioktatóan. – Mi lehet ennek az oka?

– Az hogy...! – puffogott volna rögtön Tara, de a boszorkány belefojtotta a szót.

– Meglehet, hogy te magad sem voltál még szerelmes, nincs igazam?

Sitara teljesen elpirult, szikrázó tekintettel meredt a varázslónőre, karmai kiugrottak, izmai megfeszültek.

– Mi közöd lenne hozzá?! Mégis ki vagy te, hogy ilyeneket kérdezz tőlem?! Ha nem tudnád, én nem vagyok más, mint...

– Sitara Menheperré, Théba hercegnője – fejezte be helyette a mondatot az idegen, miközben ráérősen a lány mellé sétált. Tara egész megrémült attól a magabiztosságtól, ahogy a szavakat formálta, s az utca széle felé oldalazva állította vissza a korábbi pár lépés távolságot. – Meg is értem, hogy egyszer sem szerettél még – somolygott a nő, s udvariatlanul közelített tovább a lányhoz.

Tara egy ideig hátrált, de pár lépés után a közeli ház falának ütközött. Tanácstalan tekintetével Anu után kutatott, aki azonban már szenvedélyesen nyalakodott Zarával.

– Áruló – sziszegte kutyája felé Tara.

– Ó, igazán nem kéne ezt felrónod neki – mondta a mágusnő, majd gúnyos éllel tette hozzá –, felség! – Már alig egy karhossznyi távolság lehetett közöttük, így Tara amennyire tehette, a falnak simult. – Attól, hogy téged már Szekhemré tábornoknak ígértek, ő még lehet szabad! – bökött fejével a fekete kutya felé.

– Lenyűgöző, milyen tájékozott vagy – gúnyolódott most Tara, próbálván leplezni, mennyire kínosan érzi magát.

Volt valami ebben a varázslónőben, amitől kirázta a hideg. A csuklyáját még mindig nem húzta le, de ilyen közelből már jobban látszottak ovális arcának egzotikus vonásai, s kékesen világító tekintete, lila hajfonatai még szokatlanabb külsőt kölcsönöztek neki. Ha nem érezte volna magát épp megfélemlítve, akár még féltékeny is lett volna kinézetére.

– Nem is hinnéd, hogy alig pár dekádja jártam először a városban – somolygott a nő.

– Hát, egyvalami biztos, mégpedig, hogy bárhonnan szalasztottak, az itteni illemet aligha ismered!

– Illemet? – hajolt egészen a lány arcába a mágusnő. Sitara megborzongott, amit Zoana kifejezetten élvezett, azt, hogy még így, ereje használata nélkül, pusztán kisugárzásával és fellépésével megfélemlítheti a hercegnőt. Még közelebb lépett, s így mellkasuk szinte összeért. – Mire célzol? Talán... megijesztettelek, kiscicám? – kacagott fel jóízűen. Tara bosszúsan rámorgott, mint sarokba szorított macska az ellenfelére. – Nos, azt hittem, a bátorság az oroszlánok legfőbb jellemvonása! Vagy az a büszkeség volt? Hm... ahogy itt reszketsz, egyiket sem tulajdonítanám neked! – gúnyolódott tovább Zoana.

Tara sértődötten szorította újra ökölbe kezeit, ahogy makacsul küzdött bizonytalanságával. A mágusnőből áradó intenzív, baljós aura kivételes hatalomról árulkodott, ám nem akarta neki megadni azt az örömet, hogy még több gyengeséget mutat neki.

– Jobban tennéd, ha lekopnál rólam – nyúlt makacsul magabiztossága maradékához a hercegnő –, boszorkány!

Kihívóan a nő zölden felizzó tekintetébe nézett saját, sárga macskaszemeit villogtatva. Végül úgy döntött, merészen elébe megy a kockázatnak. Oroszlánerejét bevetve ellökte magától a varázslónőt, aki bár erős arurájának hála nem sérült meg, de kénytelen volt hátrálni pár lépést. Tara leheletnyit megkönnyebbülten sietett el a faltól, s nagy ívben kerülte meg a nőt, aki követte őt tekintetével. Újból egymással szemben állapodtak meg, csak immár Zoana volt a falhoz közelebbi oldalon.

– Hm, szóval mégis megtisztelsz azzal a híres bátorságoddal, mi? – vigyorogta a boszorkány, s felháborodottság legkisebb jele nélkül elnevette magát. Sitara elhűlve figyelte, hogy a nő mennyire jól érzi magát, míg ő megrettent, ám makacsul kitartó ragadozó módjára lihegett, kiengedett karmokkal és vészjóslón csillogó macskaszemekkel. – Tudod, felség, már kezdtem attól tartani, hogy túl könnyű dolgom lesz veled – gúnyolódott elégedetten. Mint két rivális ragadozó, kezdték kerülgetni egymást. – Pedig igazán távol állnak tőlem az unalmas, egyszerű dolgok – bizonygatta. – Úgy hallottam, ebben hasonlítunk!

– Még hogy én egy ilyen szégyentelen nőszemélyre hasonlítsak! – duzzogott Sitara. – De csak várd ki a végét! Ha a máguskám fülébe jut, hogy itt fenyegetőzöl velem, hát lesz neked nemulass!

– Hm – mosolyodott el Zoana, s az arcára kiülő baljós elégedettségtől a hercegnő gerincén jeges borzalom futott végig. – Csak nem a jövendőbelidre gondolsz?

– Sokkal inkább csak a... a társam! – vágta rá Tara gyorsan, miközben nagyot nyelt. Volt valami Zoana hangjában, ami rossz előérzetét csak tovább erősítette.

– Nos... többé már nem. A máguskád, hogy a te szavaiddal éljek, már egy másik világ távoli ösvényeit rója!

Sitara torkát elszorította a félelem, gyomra görcsbe rándult, ahogy térdei hirtelen elgyengültek, s alig bírta megtartani magát.

– Miről beszélsz?! Ki vagy és mit műveltél vele?! Tudod mit, szerintem csak hazudsz! Igen, csak szórakozol velem! Ez a célod, nem? Te is csak egy vagy az uralkodóház irigyei közül, és jó mókának tartod, hogy a hercegnőt bosszantsd, nem igaz?

– Távolabb nem is lehetnél az igazságtól! – jutott újra egyre közelebb a lányhoz Zoana.

Sitara izmai megfeszültek, minden ösztöne azt súgta neki, hogy „Fuss! Fuss, amilyen messzire csak tudsz!", ám ő egyszerűen képtelen volt. Nem, amíg meg nem győződik róla, hogy ez a nő csak hazudott, és Mahadónak valójában semmi baja. Feltehetően épp kihallgatást tart a többi vezérrel a villa biztonságos falai között. Igen, ez lesz az!

– Válaszolj! – követelte az oroszlán.

– Nos, mivel nemsokára úgyis vége lesz ennek... Legyen. A nevem Zoana és magasról teszek az egyiptomi uralkodóházra! Sokkal nagyobb hatalmat szolgálok, olyan erőket, amik a legrosszabb rémálmodban kísértenek!

– Hú, most megijedtem! – gúnyolódott az oroszlánlány, bár az igazság az volt, nem is hazudott igazán.

– Ami pedig Szekhemrével történt... röstelkedve vallom be, hogy abban közel sem volt annyira benne a kezem, mit abban... – A varázslónő törzse mellé engedett jobbjában éles, fekete tőr jelent meg. – ...Hogy nemsokára utána küldelek! Nem kell aggódnod, ha Ozirisz kegyes lesz veletek, a Túlvilágon még együtt lehettek!

– Meg akarsz... ölni?! – nyíltak tágra a rémülettől a hercegnő szemei. – Miért?

– Azért, mert útban vagy! Az Ő útjukban! Túlságosan is sokan hisznek benned, s a legnehezebb egy olyan népet leigázni, akik szívében őszinte hit él.

– Mégis kiknek dolgozol? A Fekete Rend? Erről van szó?

– Nahát, érdekes – sóhajtotta Zoana. – Azzal az idegesítő tábornokkal sohasem csevegtem ennyit, mint veled. Nos, ha már úgyis találkozni készülsz vele, add át üdvözletemet! S, mivel az Alvilágból már úgy sem tehet semmit ellenünk... nyugodtan mondd meg neki, hogy bármit is tett volna, hasztalan. A világ sorsa már évszázadokkal ezelőtt elrendeltetett, s ti semmit sem sejtettetek abból, ami a felszín alatt mozgolódott. Előbb vagy utóbb, mind őket fogjuk szolgálni, nincs más út. Légy hálás, hogy téged most megszabadítalak ettől!

– Na, ebből a gonosztevő dumából nem sokat értek, de nem is érdekel! Nem fogom hagyni magam! Én vagyok Sitara Menheperré, Hatsepszut lánya, és Egyiptom hercegnője! Ha meghalok, hősként teszem, és nem egy ilyen aljas némber kezei által! – határozta el szenvedélyesen.

– Azt majd meglátjuk! – jelentette ki Zoana, s megszorította a tőr markolatát. Ő és a hercegnő rövid kergetőzésbe kezdtek.

...

* semajet: templomi énekesnők, akik általában hangszeren is játszottak dalaikat, illetve a szertartást kísérve.

­