„A kutyák nem beszélnek."

„Aki lebukik, az elbukik."

Messze a palotától, a Holdtempom legmagasabb pontján állva egy fekete, női alak szemlélte az alatta elterülő alvó várost, minek utcáin alig pár macskavérű mászkált az éjnek ezen a pontján. Az égen a horizont felé közelített a fényes holdsarló. A nő, kinek fekete kapucnijából immár kilógott hosszú fonatokba font lila haja, észak-kelet felé fordult. Szemeiben zöld fény csillant, ahogy tekintetét a távolban magasló királyi palota sziluettje felé fordította, s kis ideig elidőzött a látványon.

Hallotta, hogy valaki sebesen felkapaszkodik a falon, s odakapva a fejét látta, hogy egy kecses, női alak egy szaltóval a templom tetejének árnyékos részén landol. Fekete ruhát viselt, mint ő, de valamivel alacsonyabb és vékonyabb volt nála, hullámos, barna hajának vége kilógott kapucnija alól. Egy fekete kandúr mászott elő a kupola mögül, élénk, sárga szemeit ellenszenvesen a harcosnőre villantva. Ő erre előrántotta kardját, s a feketén csillogó pengét a macska felé lendítette. A kandúrnak szerencsére még időben sikerült elugrania, így a kard pengéje a levegőbe hasított.

– Legközelebb – vetette oda a lány a keskeny párkányokon az utca felé ereszkedő fekete kandúrnak. Az megfordult még egy pillanatra, rámordult a harcosra, s eltűnt az árnyak között.

– Remélem, a hercegnőből nem ilyen ellenszenvet váltottál ki, mint ebből a macskából – jegyezte meg a lila hajú gúnyosan.

– Még te beszélsz – felelte a harcosnő, amint kisétált a holdfénybe. – Követtem a tábornokot, amikor menekültetek, és láttam, hogy elkapott, Zoana! – rótta meg társát.

– Elkapott, de megtartani már nem tudott – mutatott rá a boszorkány, s szája ravasz mosolyra húzódott. – Mahado Szekhemré – ejtette ki a nevét lenézően –, koránt sem olyan veszélyes, mint mondták.

– Azért csak vigyázz vele, tartogathat még meglepetéseket a számotokra!

– Számunkra, hogy pontos legyek! – A lila hajú boszorkány a harcosnő mellé lépett, s lassan leemelte a kapucnit a fejéről, így szabaddá téve finom vonásait és világos arcbőrét. – Ne feledd, hogy te is közénk tartozol, Hatti!

– Egy percig sem felejtettem – közölte a barna lány hidegen. Hosszan néztek egymás komoly tekintetébe, Zoana szemei zölden, Hatti szemei kék fénnyel ragyogtak fel. A boszorkány ezután újra a tető széléhez sétált és a palotát tanulmányozta. Kapucnija immár a vállán pihent, így lila fonatai szabadon lebeghettek az éjszakai szélben.

– A terv nem jött be igazán – lépett mellé Hatti, akinek szintén eljátszott hajával a szél.

– Az őrök túl hamar fedeztek fel – mondta Zoana. – Viszont a terv második részét már ti szúrtátok el! Úgy beszéltük meg, hogy ha felfedeznek, elcsaljuk a rendtagokat a villától, és távollétükben te és a többiek fejezitek be, amit elkezdtünk!

– Éppen erre értettem azt, hogy vigyáznunk kell a tábornokkal. Bár a legtöbb rendtag máris a nyomotokba eredt, én és Imari láttuk, ahogy arra utasítja az őröket, hogy erősítsék meg a jogar védelmét. Átlátott a tervünkön, mielőtt belefoghattunk volna.

– Átlátott?! – vonta fel a szemöldökét Zoana, s gyanúsan a lányt fürkészte. – Vagy talán te felejtetted el, kihez kell hűségesnek lenned?

– Tőlem aztán nem tudtak meg semmit! – felelte a harcosnő hidegen. – Sikeresen elhitettem velük, hogy pusztán egy cserfes, mókás lány vagyok, aki valamiféle szerencse folytán kiválóan tehetséges a harcművészetekben.

– Te és a móka? – hümmögte Zoana gúnyosan.

– Valójában, régebben tényleg ilyen voltam. Régebben, amikor... – Hatti egy pillanatra elbizonytalanodott, visszaemlékezve korábbi életére.

– Régebben Nikaré is más volt, aztán úgy határozott, elteszi láb alól a királynőt és az egész családját – emlékeztette Zoana. – Kár, hogy nem tudta befejezni a munkát, így most nekünk kell.

– Azért tette, mert nem volt választása – mutatott rá Hatti.

– Nekünk sincs – jelentette ki Zoana komoly hangon. – Minél hamarabb vége lesz ennek az egésznek, annál hamarabb szabadulunk!

– Szerinted tényleg elengednek minket?

– Ki tudja...

Zoana vett egy nagy levegőt, és egy csavart szaltóval leugrott a templom melletti mellékutcára, a több emelet magasság mintha meg sem kottyant volna neki. Hatti követte, ám ő csupán lelépett a tető széléről, majd az esést követően rugalmasan ért földet, egyik lábát behajlítva, másikat kinyújtva tartva. Mindketten felegyenesedtek. Zoana ekkor füttyentett egy nagyot, majd utána még egyet.

Kis idő elteltével pergő léptek zaja csapta meg a fülüket, majd a sarkon befordult és feléjük ügetett egy krémszínű, selymes szőrű nőstény kutya. A szuka kecsesen lefékezett előttük, s halkat vakkantva felnézett a sötétbőrű nő szemébe, aki viszont határozottan nézet le az állatra.

– Küldetés teljesítve? – kérdezte a nyúlánk kutyától. Ő határozottan vakkantott kettőt, mialatt hevesen bólintott fejével. – Helyes – mosolyodott el Zoana.

– Te tényleg érted, amit mond? – kérdezte a harcosnő kételkedve.

– A kutyák nem beszélnek, Hatti. Zara megmutatta, hogy mi történt a hercegnő kutyájával. Ez a kis ravasz teljesen magába bolondította – magyarázta a boszorkány, cinkosan a szukára kacsintva, aki ekkor büszkén lengette meg zászlóként lebegő farkát a levegőben.

– Hiszem, ha látom – vont vállat a harcosnő.

A lila hajú ekkor megragadta a karját, majd felizzó, zöld szemekkel a szuka szemébe nézett. Ekkor Hatti is kénytelen volt ugyanígy tenni, s az ő szemei kéken izzottak. Közös látomásukban Zara, a selymes szőrű kutyalány szemszögéből élték át az eseményeket. Ő éppen egy fekete kutyának, Anunak illegette magát, aki ezután hevesen nyalogatni kezdte a nyakát, fülét, majd a pofáját is. Kis idő múlva megérkezett a hercegnő, s szinte sajátjukként érezték Zara ellenszenvét az irányába. A lány mögött ott állt a tábornok is. Sitara Anu nevét kiáltotta.

Vége szakadt a látomásnak, a lányok szeme visszatért eredeti színébe.

– Mi a csuda volt ez, Hathor nevére?! – kiáltott fel Hatti. – Hogy... hogy lehet, hogy teljesen olyan volt, mintha én lettem volna a kutyád, és engem nyalogatott volna össze az a fekete korcs?!

– Ez az ősi nyelv, barátnőm – közölte Zoana. – Zara most a segítségemmel megmutatta neked az emlékeit.

– Egyáltalán... hogyan lehetséges ez?! – értetlenkedett a harcoslány.

– Számít az most?! Dolgunk van! – emlékeztette társát a boszorkány. – Neked vissza kell menned a Rendhez, én pedig addig... Nos, az legyen az én titkom – jelentette ki Zoana sejtelmesen, majd egy félmosollyal és határozott léptekkel a főtér felé vette az irányt, lila haját kapucnija alá rejtve. – Zara, gyere! – A krémszínű kutya hamar felfigyelt az utasításra, és felemelt fejjel, kecses léptekkel ügetett utána.

– Hogy én mennyire utálom a boszorkányokat! – morogta Hatti magában, de úgy tűnt, nem elég halkan.

– Hallottam ám! – nézett vissza egy pillanatra Zoana, és mintha kedvére való lett volna a harcosnő kijelentése.

– Remek – sóhajtotta Hatti, s hátat fordítva a lila hajúnak az ellenkező irányba indult el. Ott viszont hamarosan szembe találta magát azzal a fekete kandúrral, akit korábban meg akart ölni a templom tetején. Ám a macska most már nem volt egyedül, egy egész, dühösen nyávogó és fújtató falka követte, miközben sárga szemeit a lány tekintetébe fúrta.

Egy utolsó jelzés a vezértől, és az összes macska egyszerre ugrott a harcosnő irányába. Ő viszont csak megforgatta a szemeit, majd egyetlen ugrással a közeli ház lapos tetején termett. – Nem ma este, szőrgombócok! – jelentette ki, s mikor látta, hogy a macskák tanácstalanul fürkészik az utcát, elmosolyodva odébb állt.

Néhány órája...

– Mondd el újra! – követelte Hatti Zoanától. Mindketten a nyugati-negyed egyik épületének tetején álltak és a Rend villáját szemlélték a távolból. Mögöttük fekete ruhás alakok egész csoportja várakozott, a lila hajú boszorkány mellett Zara üldögélt türelmesen, füleit hegyezte. – Mi értelme is van ennek a 'hozzuk össze a te kutyádat a hercegnő kutyájával' dolognak?

– Egyszerű! Sosem árt, ha a több tervünk is van. Ha pedig a többivel végeztünk, ott ütünk majd, ahol a legjobban fáj! – magyarázta a boszorkány, hangjába némi káröröm vegyült.

– Gonosz vagy, Zoana – jegyezte meg Hatti, aki jelenleg rendbéli ruháit viselte.

– Gonosz? Jóságos? Mindkettő vagy egyik sem... Minden nézőpont kérdése – közölte Zoana.

– Na, én megyek, mielőtt feltűnik, hogy nem vagyok ott – határozta el Hatti. – Ha jól látom, a tábornok és a hercegnő is a központ felé tartanak.

– Már ennyire komoly a dolog közöttük? – kérdezte Zoana, de látszott rajta, hogy nem érdekli különösebben a kapcsolatuk.

– Majd kiderítem – ajánlotta Hatti, s egy biccentést követően leugrott az utcára. Odalent Imari várt rá, akin szintén vezetői ruhái voltak.

– Túl sokat időztél velük – jelentette ki a mágus, és a központ felé kezdte vonszolni a harcoslányt. – Még a végén gyanút fognak.

– Ha bármikor gyanút fognak, csak megfelelő elterelésre van szükségünk! – közölte Hatti könnyedén. – Mondjuk... felhozzunk, hogy valahol, valamiért, összejöttünk valakivel! Ha például megemlítem majd, hogy lefeküdtem Elyaasszal, rögtön minden figyelem arra terelődik.

– Igaz – hümmögte Imari. – De akkor te lefeküdtél vele, vagy sem?

– Persze, hogy nem! Egy sárkánnyal?! Hogy férne be? – ingatta a fejét a harcosnő.

– Ki tudja, talán nem is akkora...

– Nos, Desta bevallotta, hogy napokig alig tudott járni utána.

– Komolyan?!

– Látod, Imari, máris elterelődött a figyelmed! – vigyorodott el Hatti. A varázsló megakadt egy pillanatra.

– Valóban – ismerte el.

– A lényeg, hogy ne agyalj túl sokat a dolgokon! Csak... tégy úgy, mintha a Rend lenne a mindened!

– Egyértelmű. De te is emlékezz, Hatti! Ha véletlenül egyikünket elkapják, akkor...

– Sohasem láttam korábban!

– És még? – erősködött Imari.

– ...Aki lebukik, az elbukik – sóhajtotta a lány elfogadóan.

Jelenleg.

Hatti, fekete ruhában, a központ falain kívül várakozott, s éppen elijesztett egy közelben somfordáló vörös macskát, amikor léptek zajára lett figyelmes. Imari tűnt fel mellette, szintén fekete, vastag anyagú ruhákat viselve.

– Beszéltél Zoanával? – kérdezte a varázsló.

A harcoslány kimérten bólintott.

– Beszéltél a többiekkel? – kérdezett vissza.

– Igen – bólintott Imari, majd egy fekete folyadékot tartalmazó fiolát nyújtott át a lánynak, aki kelletlenül fogadta azt el. A férfi ekkor felmutatta sajátját, amit zsebébe rejtett. – A vezérünk szeretné, ha ezentúl a beépítetteknél is lenne egy ilyen. Mostantól erősen fenyeget a lebukás veszélye.

– Szóval, ha lebukom, meg kell ölnöd? – kérdezte a lány szárazon. – Úgy, ahogyan Szobeket is megölted?

– Hisz hallottad! Magától vette be a mérget.

– Te pedig ahelyett, hogy segítettél volna neki megszökni, inkább megkínoztad, és hagytad, hogy...

– Emlékszel, mi a szabály, nem? Aki lebukik, az elbukik!

– Igen, de...

– Semmi de, Hatti! Ez a szabály, és kész! Ha lebuksz, vagy beveszed a mérget, vagy én végzek veled! Ha én bukom le, rajtad a sor, hogy eltegyél láb alól!

– Tényleg olyan könnyedén adnád az életed, Imari?

– A helyzet az, hogy bár a lehetőség adott, én nem fogok lebukni! Te viszont vigyázz! Ma este nagyon közel jártál hozzá!

– A pengeélen táncolás a kedvenc elfoglaltságom – jegyezte meg gúnyosan a harcosnő.

– Induljunk – jelentette ki Imari. – Még át kell öltöznünk!

– Menjünk – bólintott Hatti, és kissé idegesen zsebébe süllyesztette a kékesfekete mérget tartalmazó üvegcsét.