„Megváltoznak a játékszabályok."

„Mondáinknak és legendáinknak van alapja."

„Az Élet igazságtalan, úgy teljes, ha legalább Halálunkban az igazságosság diktál."

Baljós félhomályban ébredtek, hűvös, érdes, sziklaszerű földön feküdve. A levegő kellemesen langyos volt, de valami szokatlan, nedves barlangillat lengte be. Körülöttük sűrű, szürke köd gomolygott, így legelőször mind úgy hitték, egyedül vannak. Meglepetten vették viszont tudomásul, hogy a kemény fekhely nyomásán kívül nem éreznek fájdalmat, testük mintha a régi lett volna, vagy sokkal inkább annak egy újabb változata. Mert valami megváltozott bennük, rajtuk, velük kapcsolatban, ezt mindannyian érezték. A fekete méreg füstje végzett velük, meghaltak, s utána valahogyan erre a helyre kerültek.

Óvatosan tápászkodtak fel, s eszméltek rá, hogy a tömény köd nem emelkedik három láb* magasság felé, a talaj mentén megmarad, s szomorkás folyóként áramlik a horizont felé. Az ég sötét volt, a szürke és a lila homogén elegye, sem a csillagokat, sem a Holdat vagy a Napot nem lehetett látni rajta, mintha nem is ég lenne, hanem egy nagyon magasra nyúló mennyezet. S mintha ők maguk sem egy egyszerű árnyékos vidéken lettek volna, hanem akár a Föld gyomrában. Semmilyen külső fényforrást nem lehetett érzékelni, mégis volt annyira világos, hogy szemüket nem kellett megerőltetniük a látáshoz

A vezérek végül észrevették egymást, tekintetük összeakadt. Mahado, Oziré, Széth, Desta, Mosi, Nia, Nala, Imina, Tamir és Horeth hosszú pillanatokig bámulták egymást. Szótlanul mérték végig a többieket, s megkönnyebbülve nyugtázták, hogy nincsenek egyedül. Közel voltak, egymástól szinte alig pár lépés távolságra helyezkedtek el. Ugyanazt az öltözéket viselték, mint haláluk pillanatában, csak a szakadások, szövethibák és rárakódott piszok nélkül. Egyikük sem volt hajlandó megtörni a közöttük pangó túlvilági csendet, így egy idő után figyelmük újra környezetük felfedezésére terelődött. Kíváncsi szemekkel pásztázták a rejtélyes világot.

A végtelennek ható terem, vagy inkább folyosó olyan széles volt, hogy oldalai a semmibe vesztek, közel, s távol nem lehetett látni mást, mint itt-ott a ködfolyam felé emelkedő, különféle alakú sziklacsoportosulásokat. A szürkésbarna kövek egész sima felületűek voltak, minta cseppkövek lettek volna, s ezek szerint ők nem voltak máshol, mint olyan hatalmas barlangban, amelyre korábbi világukban sohasem akadtak volna. A vidék elsőre kihaltnak tűnt, ám idővel ember alakú árnyakat fedeztek meg a távolban, ahogyan számos irányból összeverődve egy irányba tartanak, ami pontosan megegyezett azzal, ahonnan a köd eredt. Az emberek a ködfolyammal szemben haladtak, mintha ősi ösztön vezette volna őket végső céljuk felé.

– Ez a hely... – törte meg végül a csendet Széth, ám szokásos, virgonc mosolyának most nyoma sem volt, máskor magabiztosságtól ragyogó, sármos arcán csalódottság és félelem ült.

– Az Alvilág – állapította meg Mahado szárazon. A csoport tagjai szaggatott sóhajt hallattak.

– Szóval tényleg meghaltunk? – aggodalmaskodott Imina, s megborzongva összefonta maga előtt karjait. Tamir mellé lépett és támogatóan átkarolta a sólyomnő vállát. Ilyesfajta gesztust tőle korábban ritkán fordult elő.

– Maradtam még volna – jegyezte meg a harcos. Csalódottan összenéztek Iminával, aki kedvetlenül bólintott.

– Mi az, hogy! – értett egyet velük Desta rögvest.

– Sajnos, ez már nem tőlünk függ – sóhajtott Mahado lemondóan.

– Nala! – sietett oda unokahúgához Nia, s hevesen átkarolta őt. Nala megdöbbent a szeretetteljes gesztuson, ám végül viszonozta azt. Kibontakozva az ölelésből fénylő, barna szemekkel nővérére nézett.

– Sajnálom – mondta röstelkedve a leopárdlány. – Miattam vagyunk itt!

– Nem csak temiattad – ingatta a fejét Nia. – S tudom, ha rajtad múlt volna...

– Afolabi, az az átkozott, sunyi dög! – sziszegte Mosi haragosan, miközben kezei ökölbeszorultak.

– A fiaim – sóhajtotta Horeth gyászosan. – Sosem látom már őket!

– A gyermekeim – csatlakozott a kétségbeeséshez Oziré. – Most már teljesen árva mind!

– Attól tartok, hogy idelenn kefélni sem lehet – panaszolta Imina.

– Tiltja ezt valami törvény? – kérdezte Tamir Mahadótól, majd kajánul a sólyomnőre pillantott, aki kacéran nézett fel az izmos, nagydarab férfira.

– Ez most a legfontosabb?! – ingatta a fejét neheztelően a tábornok.

– Azt állítják, hogy az Alvilág kapujának eléréséhez át kell jutnunk az Elmúlás Folyóján – hozott fel Oziré egy valamivel helyénvalóbb témát.

– Ezt írja a Halottak Könyve – bólintott Mahado.

– Akkor ez a hely még nem is az Alvilág! – következtette a sakál.

– Tulajdonképpen... tényleg nem – ismerte el Mahado. – Ez az, amit úgy neveznek, az Alvilág Tornáca, az Élők és a Holtak Világát összekötő dimenzió, ahol az elhunytak haláluk után magukhoz térnek.

A többiek miután sikerült kimászniuk a kezdeti sokkból, s úgy-ahogy elfogadniuk a helyzetet, kísérletezni kezdtek. Döbbenten vették tudomásul, hogy macska- illetve sakálszemeik nem jelennek meg. Oziré varázsolni próbált, de az sem sikerült neki, sem szemei nem ragyogtak fel, se aurája nem jelent meg, mintha a varázslat kiveszett volna belőle.

– Dimenzió? Mi folyik itt?! – csodálkozott Széth.

– Nem a föld gyomrában vagyunk? – döbbent meg Imina.

– Ha még abban a Világban lennénk, meglenne az erőnk. Mágiánk kapcsolatban volt a világunkkal, a földünkkel. Ha a bolygó belsejében lennénk, az érzékelnénk, de ahogy megfigyelhettétek, mágikus érzékeink nincsenek többé, mintha soha nem is léteztek volna. Ez a test már nem a korábbi, amit átszőtt a varázslat. Az Alvilág, s annak Tornáca egy másik dimenzió, ahol a lélek új testet kap, alvilági testet, amiben mind egyenlők vagyunk az emberekkel.– magyarázta Mahado. – Megváltoznak a játékszabályok. Nem éhezünk, nem szomjazunk, nem fáradunk el, nincsenek fizikai szükségleteink. Egyetlen cél hajt, hogy átjussunk a Folyón, majd az Alvilág Kapuit átlépve végigjárjuk a Lélek Ösvényét. A rögös út végén eljutunk a Kettős Igazság termébe, ahol szívünk végül megmérettetik, s a próbatétel eredményétől függően nyer lelkünk békét és örök életet a Túlvilágon, avagy szenvedést és végső pusztulást. Bár bizonyos írások szerint az Örök Élet s a Túlvilág minden léleknek jár, csak egyesek Boldogságban, mások Kárhozatban töltik azt.

– Igen, hallottam erről, olvastam Anubisz egyik papjának jegyzeteiben – mondta Széth. – Azonban másról is írt. Állítólag az Alvilág Tornácáról még vissza lehet találni az Élők Világába, ám ha átjutunk a Kapun, a sorsunk megpecsételődik. A Holtak Birodalmából nincs visszaút, végig kell járni az Ösvényt.

– Ezt állítják az ősök írásai – felelte Mahado.

– Akkor a megoldás egyszerű! – vidult fel Tamir. – Nem kelünk át azon az átkozott folyón, és kész!

– A holtak a köddel szemben vonulnak – mondta Imina. – Mi induljunk az ellenkező irányba! – javasolta.

– Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne – csóválta a fejét Mahado. – Ha van is esély visszajutni, hogy korábbi szavaimmal éljek, az már nem tőlünk függ! Mi innen nem tehetünk semmit. Ám ha valaki odaát megmentené a testünket, talán valahogy visszaléphetnénk. Az utolsó percekben próbáltam üzenni Alexisnek, ám fogalmam sincs, hogy sikerült-e, vagy hogy tehetnek-e akármit értünk. Pillanatok alatt végzett velünk a méreg, elképzelhető, hogy ebből már nincs visszaút.

– Mégis hogy tud ilyen higgadt maradni?! – akadékoskodott Széth. – Ha csak eszembe jut, mégpedig minden percben megtörténik, hogy nem lehetek többé együtt sárkányfarokkal, hát én... én teljesen megőrülök!

– Széth, csillapodj! – kérte a tábornok. – Az idegeskedés nem változtat semmin.

– Akkor csak törődjünk bele?! – méltatlankodott Imina.

– Lennie kell valami megoldásnak! – helyeselt Desta.

– Bár lenne, de nem látok rá módot – felelte Nia.

– Csak kerülne a karmaim közé az a szélhámos, kétszínű leopárdsuttyó! – vicsorogta Mosi, Afobabit szidva. – Ha kijutunk innen, én esküszöm, hogy...

– Higgadjatok le! – kérte őket Mahado.

– Uram, mihez kezdjünk? – érdeklődte Tamir.

– Már nem szükséges így szólítanod, Tamir – ingatta a fejét Mahado. – Nem vagyok többé a tábornokotok – jelentette ki színtelen hangon, majd valamivel melegebben hozzátette: – Itt mindannyian egyenlőek vagyunk!

– Mit tegyünk? – kérdezte Széth.

– Nincs más választásunk, nem ácsoroghatunk egy helyben az Örökkévalóságig. Nem jártam még itt korábban, sohasem tudtam, hogy az írásokból mennyi igaz, s mennyi kitaláció. Ám kezdem kapizsgálni, hogy mondáinknak és legendáinknak van alapja. Ha van Tornác, van Alvilág, s ha van Alvilág, bizonyára van ott valaki, aki ránk vár, hogy ítéletet mondjon felettünk. Ozirisz, Anubisz, vagy valaki teljesen más... Van egy olyan érzésem, hogy akárki is legyen a Törvényhozó, az Alvilág Ura nem szereti, ha megvárakoztatják. Mellesleg ez a hely a szó szoros értelmében egy átjáró ház, nem csellengésre tervezték. Ha sokáig maradunk, lehet, hogy valami kellemetlen fog történni, ami indulásra ösztönöz.

– Mire céloz... azaz célzol? – vonta fel a szemöldökét Nia.

– Talán valami természeti csapás üldöz majd, vagy az Alvilág démonjai fognak kísértenek minket. Annyi biztos, hogy a Halottak Könyve szerint senki sem maradhat hosszabb ideig az Alvilág Tornácán, tovább kell haladnia, s ha közben nem jut valami csodával határos módon vissza az Élők Birodalmába, át kell lépnie a Kapun.

– Nos, hát akkor – sóhajtotta Oziré, s előre lépett –, induljunk, barátaim!

– Menjünk! – bólintott Horeth. Ők voltak e csoport legidősebb tagja, számukra kissé könnyebb volt beletörődni a sors eme kellemetlen fordulatába. A többek még erősen hezitáltak.

– Ebben a dimenzióban másképpen telik az idő – magyarázta Mahado –, legalábbis az írások szerint. Lehet, hogy órákat töltünk el itt, míg odaát alig pár perc telik el, de az is lehet, hogy fordítva, vagy minden esetben más. Azzal, hogy elindulunk, nem veszthetünk semmit!

Hosszú percek óta gyalogolhattak a sejtelmesen kavargó ködtengerrel szembe, egy-egy különös sziklaképződmény mellett elhaladva. Ha jobban megfigyelték, a kiszáradt cseppkövek mintha az Élők Világából származó dolgokat ábrázoltak volna: városokat, embereket, egy bizonyos eseményt egy vagy több jelenetben. Az egyik sziklaképződmény, amely mellett elhaladtak, egy magas, emberszerű sakálférfit ábrázolt, aki egy macskafejő, kecses nőt karol át. Anubisz és Básztet – futott át Mahado agyán. Vajon mit jelenthet ez? Ám gondolatai hamar elterelődtek, ahogy lassan közelebb értek többi halotthoz.

Szomorú, avagy elgyötört arcok tömkelege csatlakozott hozzájuk, ám voltak páran, aki tekintetében nyugalom és béke honolt, s páran mintha egész vidámnak tűntek volna. Vajon ilyen szörnyű életük volt, vagy ennyire erősen bíznak abban, hogy jobb helyre kerülnek? – tanakodott Mahado a mosolygó arcokat szemlélve. Vagy mindkettő. A véletlenszerűen összeverődött embertömeg végtelen egységként haladt a folyó felé, aminek lágyan ívelt medre már ott húzódott a horizont tövében, a vékonyka csíkban sötét liláskék vize olajszerűen fénylett. A volt tábornok a szürreális körülményeken merengve szemlélte a távolban kanyargó vízfolyamot, s vezette tovább csapatát.

Hiába volt jelen több száz ember, szinte egyikük sem szólalt meg. Nem verődtek kisebb csoportokba, nem kommunikáltak egymással, mind a saját életének eleresztésével, vagy az ahhoz való makacs ragaszkodásával volt elfoglalva. Ehhez képest az ő tízfős csoportjuk kivételnek számított. Ők tízen sohasem távolodtak el egymástól, s kisebb csoportokra osztva társalogtak egymással. Persze, a lehető leghalkabban beszéltek, hogy a többi élet és halál közt bolyongó lelket nehogy éles felkiáltásaikkal megzavarják. Széth Destával és Mosival csevegett, míg Nia teljes mértékben egyre inkább bűnbánatos unokahúgával volt elfoglalva. Imina és Tamir a sor végén kuncogtak, ami ebben a helyzetben egész groteszkül hatott, Oziré és Horeth pedig közvetlenül Mahado mögött meneteltek.

– Az Elmúlás Folyója – jegyezte meg Horeth, megpillantva a vizet, érdes hangja erőfeszítései ellenére is visszhangzott az üres, mélabús csendben. – Sokak szerint ez az, ami az Élők Világát a Holtakétól elválasztja!

– A legendák szerint Aken, az alvilági révész segít átkelni rajta – tette hozzá Oziré. – Átúszni vagy átgyalogolni lehetetlen és tilos! Ha hozzáér a vízhez, a Lélek elveszik, s örökre a Két Világ között ragad!

– Ezt állítják az írások – bólintott Mahado. – S mivel már nincs meg az erőnk, nincs más választásunk, mint beállni a sorba! – mutatott maguk elé. Úgy tíz percnyi járásra előttük a lágyan hömpölygő ködtengerben addig terebélyesen szétterülő embertömeg egyre szűkebb sorba rendeződött, aminek a vége felé, azaz közel a Folyó partjaihoz már alig négy-öt ember volt a szélessége.

– Vajon várnak valami fizetséget? – töprengett Oziré, s zsebeibe nyúlt, amik teljesen üresek voltak. Horeth is kutakodni kezdett, s hasonló eredményre jutott.

– Ehhez az Alvilági testhez nem rendeltek semmit, amit odaát birtokoltunk – állapította meg az öreg sólyom.

– Csak a ruháinkat – pontosított Oziré, majd arcára döbbenet kúszott. – Talán az öltözékünkkel fizetünk, s teljesen mezítelenek leszünk, amikor...

– Ez az öltözet csak illúzió, ahogyan az egész világ is – rázta a fejét Mahado. – Egy mozgó metafora, hogy jobban megértsük, mi történik velünk és hová tartunk. Igazából bármi, ami itt létezőnek tűnik, csupán elménket hivatott megtéveszteni. Ennek a dimenziónak semmi köze az Anyagi Világhoz, ahol korábban éltünk. A föld, amin járunk, nem igazi föld, a sziklák nem igazi sziklák, a víz, amely a Folyóban hömpölyög, nem igazi víz, s ezt a test, amiben megjelentünk...

– Nem igazi test – fejezte be Oziré, megértve a dolgot.

– Az Alvilági test a lelkünk kivetülése, de bármi, amit érzékelünk a segítségével az vagy érzéki csalódás, avagy olyasmi, amit valójában a Lelkünk érzékel.

– Szóval semmilyen tárgy nem lehet nálunk, mert... – mondta Horeth.

– Semmi igazán anyagi. Ám, hogy is fogalmazzak – merengett Mahado. – Már az öltözékünk s testünk is attól függ, mi magunk hogyan látjuk önmagunkat. Az, hogy sem pénz, se fegyverek nincsenek nálunk, nemességről és becsületről ad tanúságot, hiszen nem ezeket a dolgokat tartjuk a legfontosabbnak. Ám, mivel már kinézetünk is jelképes, mikor a folyóhoz érünk, jelképes ajándékot ajánlhatunk fel a révésznek a segítségéért. Itt ugyanis az válik valósággá, amit annak hiszünk!

– Pontosan mire céloz? – érdeklődte Horeth.

– Ti mit ajánlanátok fel a segítségéért? – kérdezte tőlük Mahado.

– Mondjuk pár aranypénzt! – vetette fel Oziré.

Mahado lehunyta szemét, majd koncentrált. Hamarosan ökölbe szorított kezéből fénysugarak szöktek kifelé. Felemelte kezét, majd mikor megmutatta azt társainak, tenyerén három fényes, aranyszínű érme jelent meg. Oziré és Horeth meglepetten elvettek egyet-egyet, ám az hamar a semmibe veszett, amire ugyancsak rácsodálkoztak.

– Nem valódi pénz, sokkal inkább valami a saját lelkedből. Azt mondják, ha őszinte szívvel ajándékozod meg a révészt, a Folyón való átkelésed is zökkenőmentes lesz.

– Szóval tulajdonképpen olyasvalamire gondolsz, amit szívesen adnál Akennek, és az megjelenik? – kérdezett rá Oziré.

– Úgy fogalmaznék, a szándékaid alakot öltenek. Egy nagyvonalú Lélek aranyat és drágakövet adományoz, egy szerény, kedves Lélek virágot és fűszereket, egy fösvény, önző Lélek csupán kiszáradt ágakat és romlott ételt tud felajánlani.

– Á, értem már – bólintott Horeth. – Szóval nem szükséges félnünk, hogy nem jutunk át.

– Az őseink, akik úgy vélték, értékeinket magunkkal vihetjük a Másvilágra, s ebből kifolyólag a gazdagok a szegényeknél nagyobb előnyre tehetnek szert, tévedtek. Legalábbis, kevélyen kiforgatták az Istenek tanítását. Az eredeti szabály úgy szól, hogy aki lelkében s szívében gazdag, annak könnyű útja lesz az Alvilágban, s nagyobb eséllyel talál boldogságra. Ám akinek lelke olyan sivár, mint a sivatag nyugaton, az készüljön fel a legrosszabbra!

– Meglepően igazságosnak állítja be az Alvilág Törvényeit – jegyezte meg Oziré.

– Az Élet igazságtalan, úgy teljes, ha legalább Halálunkban az igazságosság diktál – felelte Mahado. – Az Életben lehetsz kegyetlen, önző és gonosz, mégis gazdag, s jobban élsz, mint bárki más. Ám itt rangban mind egyenlőek vagyunk. Lelkünk minősége határoz meg, az, hogy szívünk mélyén milyen emberek voltunk, s vagyunk.

Horeth és Oziré elgondolkodtak a hallottakon, s hozzájuk csatlakoztak a többiek is, akik egy ideje szintén odafigyeltek Mahado bölcs szavaira. Végül is, előző életében főpapnak számított, magától értetődő, hogy tisztában van az efféle dolgokkal. Csupán egyvalaki volt, aki igazán elbizonytalanodott a tábornok szavain, s arcán a korábbinál is fájdalmasabb kifejezés uralkodott el. Nala bűntudatosan a volt tábornokra pillantott, majd keservesen bámulta tovább a csípőmagasságban kavargó szürke ködöt. Már egy ideje azon járt az agya, hogy ez az egész az ő hibája. Miatta vannak itt. Ha nem kerül sor arra az ostoba kihallgatásra, akkor...

– Beszélj vele! – javasolta Nia, miközben átkarolta unokahúgát. – Mondd el neki, amit nekem is!

– Mi értelme lenne? – forgatta meg a szemeit Nala. – Nem értené meg, bocsánatot meg hiába várnék!

– Minden, amit eddig tettél, önmagad miatt volt – emlékeztette Nia neheztelően, majd kissé megenyhült. – Mert nem akartál meghalni. Élni akartál, ezt megértem, mégis...

– Ez viszont már ironikus módon értelmét vesztette – sóhajtotta Nala. – Hiszen végül... mégiscsak elvesztem.

– Ha hamarabb szólsz nekünk... Ha figyelmeztetsz... Ha segítséget kérsz... – rótta fel neki Nia, ám hangjába a szigorúság és ítélet helyett sokkal több fájdalom és megbánás vegyült. – Sajnálom, hogy nem voltam elég jó nővéred, hogy úgy érezd, megbízhatsz bennem!

– Nem a te hibád! Én szúrtam el – ingatta a fejét csüggedten Nala.

– Még rendbe hozhatod! Mondd el az igazat! – javasolta a nővére. – Joguk van tudni, miért vagyunk itt, nem? S ha nem mersz mindenki előtt beszélni, akkor kezd a tábornokkal! Ez a legkevesebb azok után, hogy ő a végsőkig kitartott melletted!

– Ezt meg hogy érted? – döbbent meg Nala. – Hiszen megkínoztatott!

– Igen, vízzel meg kemény szavakkal – gúnyolódott Nia. – Ez neked kínzás? Mintha nem meséltem volna még neked a komolyabb kihallgatásainkról, húgom! A legtöbben, akik igazán kiérdemelték megvetésünket... ők víz helyett a saját vérükben fürödtek, ez megvan, ugye?! Ők gyilkosok és rablók voltak, te pedig... magát, Théba hercegnőjét kísérelted meggyilkolni... mégis... A tábornok ragaszkodott a finomabb módszerekhez, ezt a kihallgatás előtt kétszer is kikötötte. S amikor Tamirnál elszakadt a cérna, s igazán vágyott arra, hogy végre jól felképeljen téged, mondd, húgom, ki volt az, aki megakadályozta ebben?

– Nos, te és Mosi fogtátok le...

– Igaz, de nem állt volna le, ha Mahado nem parancsolja meg neki!

– Igaz – ismerte el Nala. – S mindez azért, mert...

– Mert áruló, vagy sem, te is a Rend tagja vagy Nala, legalábbis voltál. S az is nyilvánvaló volt, ahogy vívódsz magadban. Nem önszántadból, nem gyűlöletből vagy önzésből árultad el a Rendet és birodalmat. A tábornok ezt már a legelejétől sejtette, de te nem könnyítetted meg a dolgát. Most itt az ideje, hogy végre tiszta vizet önts a pohárba!

– Mit számít már? Talán boldogabb úgy, ha nem tudja, mi folyik odaát.

– Még egyiken sem adtuk fel a reményt – kacsintott Nia húgára. – Mahado sem lenne ilyen nyugodt, ha nem látna legalább egy szemernyi esélyt arra, hogy még visszajuthatunk. Théba, a népünk, s az uralkodóház veszélyben vagy, Szekhemré pedig nem az az ember, aki ezt ölbe tett kézzel nézi, avagy teljes nyugalomban lép be az Alvilág Kapuján, hátrahagyva mindenkit, akinek szüksége van rá!

– Szerinted van valami terve? – csodálkozott Nala. – Ehhez képest tök higgadtan fecseg itt az Alvilág Törvényeiről.

– Ahhoz, hogy kijátszd a törvényt, minél jobban meg kell ismerned azt, nincs igazam? – somolygott Nia. – Mellesleg, ha visszatérünk innen, nagy hasznát vesszük az információidnak!

– Jól van, megyek már – sóhajtotta a leopárdlány, s előre sietett. Oziré és Horeth kissé neheztelően vette tudomásul, amikor Mahado mellé furakodott. – Beszélhetnék a tábornokkal? – kérte, vagyis sokkal inkább utasította őket a lány. A két férfi kelletlenül lemaradt tőlük.

Elnyúló percekig baktattak egymás mellett, egyre jobban megközelítve a fényes, liláskék vizű folyót. Nala próbálta összeszedni bátorságát, ám a szokásosnál is nagyobb zavarban érezte magát, s a férfi komor távolságtartása sem könnyítette meg a dolgát. Mély levegőt vett, ám végül Mahado törte meg a csendet.

– Hosszú időbe telt, míg végre megjött a kedved a beszédhez – közölte a férfi neheztelően. – Egyáltalán nem sietted el – tette hozzá gúnyosan.

– Sajnálom – felelte a lány a ködöt pásztázva.

– Azért tört rád most hirtelen az őszinteség, mert úgy véled, ami itt elhangzik, azt már nem használhatjuk fel ellened?

– Nem...

– Vagy, mert bűnbocsánatra vágysz, hogy könnyebben a Túlvilágra juss?

– Nia szerint még visszajuthatunk, és önnek pedig bizonyára van erre egy terve! – állította Nala elszántan.

– Már nem vagyok a tábornokod, nem kell „önnek" vagy „uramnak" hívnod!

– Most nem, de még lesz! Ha én nem is érdemlem meg, hogy visszajussak, ön igen! És... el kell mondanom az igazat, mert így helyes!

– Hogy mi lett volna helyes, arról hosszú órákig vitatkozhatnánk! – sóhajtotta Mahado.

– Van időnk, nem? – nézett el Nala az előttük kanyargó, végtelenbe nyúló sorban várakozó embereken, majd jelentőségteljesen a tábornokra pillantott.

– Beszélj hát! – szólította fel Mahado. – De kímélj meg mindenféle mentegetőzéstől és mellébeszéléstől! A száraz tényeket akarom hallani, utána, ha lesz hozzá türelmem, majd panaszkodhatsz, hogy milyen igazságtalan volt veled az Élet!

– Legyen – egyezett bele Nala kelletlenül. – Végül is, több alkalmam is volt a mentegetőzésre, mégsem éltem vele!

– Ez pontosan így van – értette egyet Mahado szigorúan. – Szóval ne húzd tovább az időt, hanem fogj hozzá!

Nala engedelmesen bólintott. Amíg ő a tábornoknak öntötte ki a szívét, azaz szigorúan hivatalos szóhasználattal osztotta meg a száraz tényeket vele, addig a többiek is tovább haladtak a társalgással. Oziré és Horeth egész figyelmesen hallgatták ki a tábornok és a leopárdlány beszélgetésért, amiért Nia erélyesen tarkón is csapta mindkettőt, ám végül mindhárman szorosan a sort vezető páros mögött maradtak. A leopárdnő már jól tudta, hogy az, amiről húga számol be a tábornoknak, jövőjükre, s egész Egyiptom jövőjére tekintettel sorsfordító lehet.

Széth éppen a közte és Elyaas közötti elképesztő összhangot és szenvedélyes kapcsolatot részletezte, ám Desta és Mosi egy idő után már csak úgy tettek, mint aki figyel, s sokkal inkább egymásra koncentráltak. Azaz Mosi néha lopva Niára pillantott, ám Desta olyankor gyengéden pofon csapta, vagy éppen a fülét rántotta meg. A sor végén andalgó Tamir és Imina között az információcsere egész bensőséges társalgásba fordult, s idővel a nagydarab harcos átkarolva kísérte tovább a sólyomnőt. Széth kaján vonítással pillantott hátra rájuk, Desta és Mosi pedig csak szélesen vigyorogtak.

*láb: egy láb kb. 30,5 cm; három láb kb. 91,5 cm, nagyjából csípőmagasság (attól függ, ki milyen magas)