„Pihenhetsz a halálban!"

„Önként nem akartak adni (...) szóval elvettem magamnak! Azok az undok kékek (...) az összes kozmikus játékukat meg megtartanák maguknak!"

„Én beszállok, ha akkor nem kell az életből kiszállnom!"

Napfény perzselte a Thébától nyugatra húzódó bokros szavannát, illékonyan remegett a levegő a kora délutáni hőségben. A Nepthüsz-gerinc felé vonulók nehéz léptei felverték a kiszáradt aljnövényzet közé rakódott port, miközben szinte izzott talpuk alatt a vöröses föld. Legtöbben már verejtékezve ziháltak, alig tíz perce hagyták el a nyugati városkapukat, ám a tűző napon még ilyen kevés idő is megerőltetőnek számított.

– Egyébként gyalog, ilyen tempóban két óra is lehet, mire odaérünk – suttogta Khari bátyjának. – A kékek tanyája ott van a Nepthüsz-gerinc szikláinak mélyében! – bökött kezével a hegység felé, csuklóján lévő aranybilincsen megcsillant a napfény. Az oroszlánfiú tulajdonképpen tőmondatokban az indulás óta azt magyarázta testvéreinek, hogy pontosan kiknek dolgoznak és mi okból érezték szükségét elárulni a birodalmat. Ekenét természetesen közel sem volt olyan könnyű meggyőzni helytálló indokaikról, mint Ekont.

– Kék emberek az égből, akik évszázadokkal ezelőtt érkeztek?! – hüledezett Ekene. – Azt állítják, hogy rövid időn belül leigázzák ezt a világot és ti nekik dolgoztok?! – szűrte a fogai között neheztelően.

– Nem igazán volt választásunk – sóhajtott Horu.

– Vagy megölnek, vagy átállunk – tette hozzá Horel.

– Én meg tudom érteni – döntötte el Ekon. – A túlélés nagy úr!

– Látod, Ekene! – fordult nővéréhez Khari. – Nem volt más lehetőségünk!

– Lehetőségetekben állt meghalni! Egyiptomért! És a Rendért! – felelte konokul az oroszlánlány.

Ekon mélyet sóhajtott. Mindkét testvére álláspontjával egyetértett, de még nem tudta, kinek az oldalához csatlakozzon.

– Mi a Napistenért kell a tűző napon gyalogolnunk?! – bosszankodott újabb tíz perc sétát követően Szokar.

– Maradtál volna a Rend rabja? – morogta Jahi. – Inkább fogd be és ne panaszkodj!

– Én inkább maradtam volna! – jegyezte meg Ekene tüntetően. Hatti felé kapta kéken felvillanó tekintetét.

– Még mindig szívesen elvágnám a torkod! – küldte felé álnok mosolyát a harcoslány.

– Meddig megyünk még? – tört ki Ekonból is egy fáradt sóhaj.

– Te addig, amíg csendben maradsz! – fenyegette Hatti.

– Pihenjünk!

– Pihenhetsz a halálban!

– Most már te is leállhatnál! – sandított a harcoslányra Zoana. – Fárasztóak vagytok!

– Ha legalább repülhetnénk! – sóhajtott Horu, s sóvárogva fivérére nézett. Horel tétován megemelte megbilincselt csuklóit, majd kedvetlenül visszaeresztette őket törzse mellé, s lemondóan megrázta a fejét.

– Az igaz, hogy ezeket igazán leszedhetnétek már rólunk! – jegyezte meg Szokar epésen. – Legalábbis arról, aki nem próbál majd meg azonnal lelépni – sandított Ekenére és Ekonra.

– Rám ne nézz! – vont vállat Ekon –, én sodródom az árral!

– Rátok céloztam, mágusok! – tette hozzá türelmetlenül Szokar, s korholóan Zoanára és Imarira sandított. – Nem igaz, hogy nem bírtok el annak a félkegyelmű Szekhemrének a varázslatával!

Zoana válaszképp csak felsőbbrendűen megemelte az állát, mint aki nem szándékozik lealacsonyodni az ő szintjükre, Imari pedig szikrázó pillantásokkal jutalmazta őket.

– Félkegyelmű, mi? – gúnyolódott a helyzetet kihasználva Afolabi. – Pedig játszi könnyedséggel bezáratott mindannyiótokat! Ha én nem húzom ki a szánalmas, rinyáló hátsótokat a szarból, még most is abban az átkozott pincecellában rohadnátok!

– Könnyű annak, aki csak őrt állt a palotánál, ahelyett, hogy a kezeit bemocskolta volna! – jegyezte meg Jahi szúrósan.

– Talán ha Nala és a kedves Szokar – sandított a leopárdfiú újfent a harcosra – méltóztatik a támadók csapatába betenni az őrködés szereposztása helyett, akkor már a hercegnő sem élne, mi pedig nem a nagyságos kegyelmében reménykedve vonulnánk, hanem a megérdemelt jutalmunk tudatában!

– Nekem már egy pohár víz is elég jutalom lenne! – közölte Horu kimerülten.

– Megfövök – értett egyet Horel.

– Az oroszlánok nem nappal járják a szavannát – bizonygatta Khari, letörölve az izzadtságot homlokáról.

– Itt a vége, ezt nem hallgatom tovább! – szűrte a fogai között Zoana, s váratlanul lefékezett. – Megállni! – parancsolta, s a többiek ösztönösen megtorpantak. Hatti és Imari meglepetten fékeztek le, s felvont szemöldökkel kémlelték a mágusnőt.

– Megpihenünk? – kérdezte Khari reménykedve. – Van is ott egy szép nagy akácia a közelben...

– Még egyszer feleselsz, és kivágom a nyelved! – szisszent az oroszlánra Zoana, aki megszeppenve hallgatott el. Ekene szikrázó tekintettel meredt a mágusnőre, ám ő nem zavartatta magát. – Figyelem! Ha egyiken is köptök a kékeknek, hogy elvettem ezt, biztosra vehetitek, hogy pár órán belül már a Kettős Igazság Csarnokában hallgathatjátok a saját lépteitek visszhangját!

– Milyen drámai lettél – gúnyolódott Hatti. Zoana rávillantotta zölden felizzó szemeit. Utána öltözékének belső zsebéből egy fekete, fémesen csillogó, korongszerű dolgot vett elő. A tárgy akkora volt, hogy még éppen elfért a tenyerében, s láthatóan egy tömör fémdarabból állt az egész.

– Ez mi? – csodálkozott Khari.

– Otthagytam a párját a Vörös-tónál – felelte Zoana kicsit másképp, mint a fiú várta volna. – Összeköttetésben vannak.

Megérintett egy pontot a korong alján, s ekkor a fekete korong oldalán lila színnel rúnákhoz hasonló írásjelek ragyogtak fel. Egyúttal lilán izzó csíkok futottak körbe a korong tetején, s az azok által kijelölt három szélső körív, amiken körben szintén lila írásjelek izzottak, egymással ellentétesen kezdtek forogni. A szerkezet tompa, mélyen zúgó, mágneses hangot adott ki magából, mialatt a lila fény alig érezhetően pulzált. A legbelső kör fémteteje oldalra húzódott, s belőle lila fénysugár tört az ég felé. Zoana adott sorrendben megérintett öt különböző rúnát, minek hatására a zúgás hangja egyre magasabb frekvenciájú tartományba erősödött, a szerkezet rezegni kezdett, majd önmagától a levegőbe emelkedett. A varázslónő távolabb húzódott, s példáját követve a többiek is.

A lila vonallal elválasztott körívek egyre gyorsabban forogtak, középen a lila fény szinte már folyékonynak tűnt, majd hirtelen elveszett, s helyét fekete sötétség vette át. A sebesen forgó korong ekkor hat ugyanolyan részre esett szét, már csupán a lila energiavonalak kötötték őket össze, majd a részek egy hatszög csúcsai felé tartva eltávolodtak egymástól, miközben lilán izzó kerettel széthúzták a köztük lévő feketeséget. Az egységek végül egy ember nagyságú, függőleges hatszög csúcsaiban állapodtak meg, az általuk kijelölt hatszögben a lila energiával keretezett sötétség meg-megremegett.

Végül kitisztult a kép, s a hatszögben egy barlang csarnoka jelent meg, jobbra pár hosszabb cseppkőoszlop, balra egy vörös tükrű barlangi tó látszódott, melynek lágy hullámzása halkan visszhangzott a csarnokban.

– Mi a macskafüle ez a valami?! – hüledezett Khari. – Szekhmet szent nevére...

– Varázslat... – találgatott Ekene.

– Nem éppen – világosította fel őket Imari. – A kékek tudománynak nevezik. Ez egy portálvető – mutatott a korábbi korong hat egységére. – Láttuk már néha, hogy használják. A tér két távoli pontja között képes átjárót létrehozni.

– Átjárót? – ízlelgette a szót Horu.

– Belépsz itt és kilépsz ott – magyarázta Hatti, mintha egy ötéveshez beszélne, majd Zoanára nézett. – Nem hiszem el, hogy elcsórtál tőlük egy ilyet!

– Valóban meggondolatlanság volt – jegyezte meg Imari.

– Önként nem akartak adni, féltek, hogy ellenük fordíthatnánk – magyarázta Zoana, majd megvonta a vállát –, szóval elvettem magamnak! Azok az undok kékek velünk végeztetik a piszkos munkát, az összes kozmikus játékukat meg megtartanák maguknak! Hát fenét! Ha kell nekik, majd vegyék vissza!

– Fegyvereket is adtak – szúrta közbe Szokar.

– A fekete penge nem ér többet, mint az aranyló – rázta a fejét Zoana. – Ez viszont – mutatott a hatszög határvonalain izzó, lila fénnyel keretezett átjáróra –, jól jöhet, amikor a térugrás nem elegendő megoldás. Mint láthatjátok, a kapu a Vörös-tóhoz vezet. Menjetek, és vigyétek ezeket – bökött leereszkedően Ekon és Ekene felé –, a Pincébe! Utána pedig találjatok ki valamit erre a bilincs problémára! Az erőtök nélkül nem sok hasznotokat veszik!

– Kérjünk tőlük segítséget? – kérdezte Horel.

– Naiv bolond! – szisszent rá Zoana. – Ha megtudják, hogy a Rend elfogott, végetek! – Sejtelmesen a mágusra és a harcoslányra nézett. – Imari és Hatti majd elintézik!

– Na és mégis hogyan? – bosszankodott Imari. – Szekhemré bizonyára az alkimisták segítségével készítette a mágiagátló bilincseket, tudomány és varázslat egyszerre ötvöződik bennük! Fogalmam sincs, hogy hogyan...

– A lila energia, ami a kékek fegyvereit működteti, egyenrangú a mágikus erőkkel – világított rá Zoana. – Lopjatok el egy olyan fénnyel vágó kést, és oldjátok meg!

– Na, kösz, hogy minket is kivégezzenek? – méltatlankodott Hatti.

– Vagy titeket végeznek ki, vagy őket – bökött a megbilincseltek felé a varázslónő. – Afolabi, ha már olyan tehetségesnek tartod magad, a lopásban is jeleskedhetsz!

– Hogy én tegyem kockára az épségemet... nehéz kérdés – morfondírozott a leopárd.

– Most lett elegem! – csattant fel a varázslónő. – Induljatok!

Hatti és Imari kelletlenül megforgatták a szemüket, majd az átjáró felé kezdték terelni a többieket. Afolabi volt az első, kicsit tűnődött, majd lazán átszökkent rajta, s a másik oldalon tovasétált. Másodikként Szokar lépett le a tűző napról, őt követte Jahi és Khari.

– Gyertek – hívta az oroszlán testvéreit. Ekene és Ekon Imari előzékeny lökésére keletlenül követték öccsüket. Végül Horu és Horel lépett át a másik oldalra, a sort pedig Hatti és Imari zárták.

– Ha bezáródik, rejtsétek az ottani korongot annak a cseppkőnek a tövébe! – mutatott Zoana egy alacsony, tömzsi állócseppkőre.

– Ahogy óhajtod – sóhajtott Hatti színpadiasan.

– Te hová mész? – érdeklődte Imari, s szavait immár a barlang visszhangja kísérte.

– Van némi elintéznivalóm a nap-negyedben – mosolygott Zoana gonoszul.

Két kézzel megérintett a két szélső korongrészen egy-egy pontot, s ekkor mind a hat korongrész megremegett, majd a hatszögből kiveszett a kép, helyét újból feketeség vette át. Az egységek gyorsan közelítve egymáshoz bezárták az átjárót, majd egyesültek, s a szerkezet visszalebegett Zoana kezébe. A varázslónő megnyomott újabb öt rúnát, minek hatására a körívek mozgása lelassult, s végül az egész szerkezet egyszerű fekete koronggá hűlt, amit a nő elrejtett öltözékében.

Zoana mély sóhajtás kíséretében elnézett a Nepthüsz-gerinc irányába, s pár pillanatra elmerengett. Vajon sikerülni fog? – kérdezte sokadjára önmagától. Vajon bejön a tervem? Tényleg megéri? Nincs más út? – tépelődött, majd megrázta a fejét, határozottságot erőltetve magára. Ha a kékek győznek, leigázzák a világot, és akkor minden elveszik. Mit számít akkor egyetlen város? Mit számít egy uralkodóház? Egy Rend? Egy hercegnő?

Továbbra is jól kell játszanom a szerepem! – döntötte el magában.

Zöld aura vonta be, majd egy térugrással a nap-negyedben termett, a Naptemplom melletti mellékutcában. A kút mellett heverésző nyúlánk szuka a varázslónő érkezésére felkapta a fejét, feltápászkodott és lelkesen odaügetett gazdájához. Zoana megsimogatta a kutya selymes, homokszínű szőrét, majd magával vezette egy árnyékosabb részre a Naptemplom falának tövében. Közösen várakoztak tovább.

A Vörös-tó nevezetű hely egy mélyen a barlangrendszer szívében lévő vízgyűjtő medence volt, ám a többi barlangi tóhoz képest, amiknek átlátszó vagy halvány türkiz színű volt a vize, ennek élénkvörösen csillogott. Ez a tó ugyanis a barlang egy olyan részén feküdt, ahol a kőzet nagy része tartalmazott vörös színű ásványokat, amikből bizonyos anyagok kioldódtak a vízbe, s erősen lúgossá tették, illetve vörösre festették azt. A tó egy nagyobb, különféle cseppkövekkel és cseppkőoszlopokkal tarkított barlangteremben helyezkedett el, amiből két alagút is nyílt a két ellentétes oldalon. Az egyik, amelyből nappali fény szűrődött, a felszínre vezetett, s a barlangrendszer egyik déli kijáratát jelentette. A másik a hegység belsejébe vezetett, és rövidesen becsatlakozott más járatokba. Emiatt sem volt még szükség fáklyákra, a Vörös-tó csarnokában nappali félhomály uralkodott.

A kékek nem igazán jöttek a Vörös-tó környékére, ugyanis messze volt a fontosabb csarnokaiktól, raktáraiktól, és beszökő napfényt sem kedvelték. Afolabi elismerően nézelődött az ismert környezetben, Horu és Horel félve húzódtak egymáshoz. Khari Ekonnak magyarázta éppen, hogy miért vörös a tó vize, s hogy miért jobb nem hozzáérni a maró vízhez, mialatt Ekene összetörten térdre borult az agyagos talajon. Hamar Hatti és Imari felrángatták az oroszlánlányt a földről. Hatti Ekenét, Imari pedig annak bátyját, Ekont a barlangterem távolabbi sarkában lévő befelé vezető alagút irányába kezdték terelni, majd félúton visszafordultak a többiekhez.

– Afolabi velünk jön! – határozta el Hatti. – A többiek itt maradnak! – nézett végig szigorúan Khari, Horel, Horu, Jahi és Szokar mágiaellenes bilincsekbe zárt csoportján.

Afolabi kelletlenül odaszökkent a távozni készülőkhöz. A két sólyomfiú kényszeredetten, a harcosok lazán megvonták vállukat és helyet foglaltak a tó mellett a sziklás földön. Khari ellenben összevont szemöldökkel a testvéreit tartókhoz lépett.

– Ha a Pincébe viszitek őket, előbb-utóbb fel fog tűnni a kékeknek! – akadékoskodott a fiú. – Kivégzik őket, ahogy a többi rabot! Itt egy túsz sem marad sokáig életben, mert nem hajlandóak etetni és itatni őket!

– Akkor mit javasolsz, macska? – kérdezte Hatti gúnyosan. – Csak úgy hagyjuk őket elszelelni?

– Talán beszállnának ők is!

– Én beszállok, ha akkor nem kell az életből kiszállnom! – ajánlotta rögtön Ekon, ám Ekene ekkor úgy ágyékon térdelte, hogy fájdalmas nyögések közepette görnyedt össze. – Uh, a picsába! – nyöszörögte.

– Úgy tűnik, nem tőled függ – jegyezte meg gúnyos mosoly közepette Imari. Ő, Hatti és Afolabi tovább indultak a túszokkal, ám Khari megragadta a mágus karját. – Mit akarsz?!

– Nem hagyom, hogy halálra ítéljétek a testvéreimet!

– Márpedig nincs más választásod! – gúnyolódott Hatti, Imari pedig lerázta magáról a kezét.

Indultak volna tovább, ám ekkor Ekene megkereste bátyja, majd öccse tekintetét, s határozott pillantásokat küldött feléjük. Hiába voltak mindhárman bilincsben, úgy érezték, érdemes megkísérteni szerencséjüket. A másik négy távolabb heverő áruló nem sokat hátráltathatja őket, mivel ők szintén el vannak zárva mágiájuktól. Ekene váratlanul lelökte magáról Hattit, majd vádlijával kiseperte alóla lábait, oldalasan a harcoslányra vetette magát, és megbilincselt csuklóival az arcába vágott. Ekon ezalatt elhúzódott Imaritól, majd Kharival együtt lökték a földre, ahol Ekon a férfi ágyékába térdelt, Khari pedig fejbe csapta.

Imari és Hatti fájdalmas nyögéseket hallatva forgolódtak a földön. Ekon, Ekene és Khari ezt kihasználva megindultak, és afelé az alagút felé rohantak, ahonnan a fény szűrődött a terembe. Ám alig érték el annak nyílását, megremegett a terem, a menekülést jelentő alagút mennyezete pedig hatalmas robajjal beomlott előttük. Pár pillanat alatt olyan magasra nőtt a törmelék mennyisége, hogy azon még képtelenek lettek volna átverekedni magukat. Ijedtségtől elkerekedő macskaszemekkel fékeztek le, majd az eltorlaszolt kijáratot bámulták megtörten.

Megfordulva észrevették, ahogy Imari a terem átellenes oldalán állt, izzó, aranyló aura vette körbe, egyik karját vészjóslón előre nyújtotta, szemeiben haragos, zöld fény izzott. Egyértelműen ő hajtotta végre a varázslatot. Amint ez tudatosult bennük, őket is hasonló, sárga aura vette körbe, majd a levegőbe emelkedtek, s keresztülszáguldva a csarnokon Imari egy intéssel a hozzá közeli falnak taszította őket. Az oroszlántestvérek nagyot nyekkenve csapódtak a terem falába, majd újabb nyögéssel kísérve értek kemény, hideg földet.

– Azt hittétek, megbilincselve, attól a csekély varázserőtöktől is megfosztva elmenekülhettek egy aranyszintű mágus elől?! – sziszegte Imari a nehézkesen feltápászkodó szökevények felé.

Ők alig néztek szenvedéssel és ellenállással telített arany macskaszemekkel a varázslóra, újból megragadta őket a sárga aura. Ezúttal tehetetlenül emelkedve a hegyes cseppkövekkel tarkított plafonba ütköztek, majd kétemeletnyi szabadesés után csapódtak újra az agyagos, sziklás talajra. A testüket meghódító fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt. Ezúttal már nyögéseik is olyan erőtlenek voltak, hogy hallani is alig lehetett őket. Hiába voltak oroszlánvérű létükre ellenállóbbak, mint az emberek, ilyen ütközések hatására nekik is csontjuk tört, repedt, és számos belső és külső zúzódást szereztek.

Horu és Horel megszeppenve kísérték figyelemmel az eseményeket, és szinte magukon érezték az oroszlántestvérek fájdalmát és rettegését. Imari könyörtelen fellépése még Jahit is megdöbbentette, ám Szokar ellenben halvány mosollyal vette tudomásul, hogy azok hárman most megkapták, ami járt nekik.

– Hát tévedtetek! – hányta kegyetlenül a szökést megkísérlők szemére a mágus.

– Most így már tuti semmi hasznukat nem vesszük – sóhajtott Afolabi egy vállrántás kíséretében. Ezt igazolván a testvérek kínlódva nyöszörögtek a földön, de megmozdulni is alig bírtak. – A Pincébe kell egyáltalán vinni őket?

– Igen – felelte Hatti. – Itt nem maradhatnak!

A beomlott kijárati alagút mennyezetének romjai között immár alig pár fénysugár szűrődött a csarnokba, ahol most esti félhomály honolt, ám a tó vizének piros árnyalata még így is kivehető volt. Imari még távozásuk előtt egy hanyag kézmozdulattal meggyújtotta a falakon fémtartókban lévő fáklyákat, melyek lángja újra világossággal töltötte meg a termet. Utána varázserejével emelte újból levegőbe az összetört oroszlánvérűeket, majd lebegtette őket maga előtt, mialatt ő, Hatti és Afolabi elhagyták a csarnokot.

A sólyomfiúk aggodalmasan néztek össze. Még erősebben tudatosult bennük, amit már eddig is tudtak: Senki sincs biztonságban! Az apjuk, Nala és a Rend összes többi vezére, beleértve a tábornokot talán mind halottak. Odion halott, Odina Imari elmondása szerint szerencsétlenül túlélte, de lehet, ő sem húzza sokáig. Khari, aki eddig szövetségesük volt, most súlyosan sérült állapotba került, amiért testvérei védelmére kelt. Ki tudja, talán a következő elhullók ők maguk lesznek. Sohasem szerettek az kékeknek dolgozni, ám ha emiatt a legkisebb gyengeséget mutatják, azt Odina és Khari példáját véve keményen megjárják.

Jahi a tó vérvörös tükrét figyelte, s egy időre elgondolkozott azon, vajon Imari vele is ilyen keményen elbánna-e, ha bármeny más oldal választását venné számításba. Mindeddig azért tartott ki a kékek oldalán, mert meg volt győződve arról, Egyiptom leigázása elkerülhetetlen, s az egyetlen módnak az életben maradásra a győztes oldal választása tűnt. De vajon mennyire számít győzelemnek, ha a legkisebb hiba vétését ugyanúgy halállal díjazzák?

Szokar szintén a piros tó tükrén táncot járó fáklyafényt szemlélte, de egyedül amiatt aggódott, hogy a kékek rá ne jöjjenek, lebuktak a Rend előtt. Mertha így lesz, nagy esély van rá, hogy kapásból kivégzik mind a négyüket. Remélte,hogy Imari, Hatti és Afolabi nem csak áltatják őket, hanem kitalálják a módját, hogy megszabadítsák őket ezekből az átkozott mágiagátló bilincsektől.

A mágus, a leopárdfiú és a harcoslány szűk alagutak labirintusán haladtak lefelé, míg végül egy tágasabb, kiszélesedő folyosócsarnokba jutottak, minek egyik oldalán fémrácsokkal körbevett cellák egész sora húzódott. A börtöntermet megvilágító fáklyák sötétlila fénnyel égtek. Jelenleg kevés rab tartózkodott az ellen fogságában, a cellákat is csupán két magas, kék bőrű férfi őrizte. Fekete, testhezálló, szinte szövetszerű páncélt viseltek, ami a forrasztások, avagy varrások mentén lila fénnyel izzott, lila övükre fekete kardot tűztek. Egyiküknek rövid, másiknak félhosszú, egyenes, ezüstszín haja volt, ami szinte világított a fáklyafényes félhomályban, alóla kilátszott pillangó szárnyára hasonlító éjkék fülük.

– Kik ezek? – fordult feléjük mogorván az egyik őr, amikor Hatti kinyitotta egy üres cella ajtaját.

– Csak három oroszlán, akik útban voltak! – felelte a harcoslány szárazon.

Imari durván a cellába taszította a testvéreket, s hagyta hogy a varázslat megszűntével újból a földre essenek. Az őr morgott egyet, de társával nem szenteltek több figyelmet nekik, ahogy a rabokon lévő aranyszín bilincseknek sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Úgy vélték, a nekik dolgozó emberek bizonyára sajátjaik által gyártott bilincseket használtak ellenfeleiken.

Ekon, Ekene és Khari fájdalmas nyögések közepette tornázták ülésbe magukat. Hatti, Imari és Afolabi minden együttérzést nélkülözve, némán biccentettek az őrök felé, majd sebtében távoztak a Pincének nevezett barlangbörtönből.