„Jellemző, hogy pont egy ilyen sumák kandúr ússza meg, mint te!"

„A kígyó a saját farkába harap."

„Az a kard végez veled, amivel előző ellenfeledet leszúrtad!"

Tücskök és kabócák ciripelése zúgta be a déli hőségben úszó bokros szavannát. Szétszórtan pár nílusi akácia tűzdelte a vadregényes tájat, ahol a Nap a zöldellő füvet foltokban sárgásra szárította. Afolabi kecses hímleopárd formájában szelte át a délnyugati Sziklás-hegység és a városhatár közötti távolságot, néha pár íbiszt avagy sivatagi nyulat elriasztva közeléből. Amikor már körvonalazódtak a távolban Théba épületei, egy homokszínű sivatagi rókát fedezett fel, aki a közeli kisebb szikla mögül lesett ki, hosszú, bolyhos füleit kíváncsian hegyezve. A leopárd az apró állatra vicsorgott, aki ekkor félénken húzódott vissza rejtekébe, s ő maga folytatta útját.

Zoana a Naptemplom melletti egyik mellékutcában élvezte a hűvöset, azaz sokkal inkább kellemes langyosságot, amit az árnyak nyújtottak a déli hőségben. A nap-negyed főterén lévő obeliszk* fémmel borított teteje szinte izzott a szikrázó napsütésben, a homokszín térkövekre alig lehetett ránézni, annyira világítottak. A mágusnő arra várt, hogy Írisz és a többiek elhagyják végre a templomot, s ő maga több, izgalmas, s nem utolsó sorban ellenük felhasználható pletykát tudjon meg. Figyelme véletlenül a közeli kút mellett álló világosbarna vödörre terelődött.

Egy apró madár rebbent a vödör peremére, s pici, hegyes csőrét a vízbe nyomva próbált inni, minek hatására a víztükör megremegett. Zoanán örvénylő érzés uralkodott el, s máris egy látomásba esett. Az első dolog, amit megpillantott egy imbolygó víztükör volt, csak ez egy halványpiros folyadékhoz tartozott, s egy cserépbögrében hömpölygött, amit egy női kéz tartott. A kecsesen izmos sötétbőrű nő egy másikhoz sétált az itallal, hüvelyknyi hosszú egyenes, fekete haja tökéletes formában ékesítette fejét. A másik, aki felé tartott egy székhez volt láncolva, s számos, törtfehér ruhás alak állta körbe, akik közül Zoana sokat felismert, köztük Hattit, Imarit és Mahadót.

– Próbáljuk meg máshogy! – lépett Nia unokahúgához, aki csurom víz volt, de ettől eltekintve nem volt rajta látható sérülés. Széke mellett egy vödör víz állt, feltehetően a következő adag, ami a nyakába zúdul, ha továbbra sem hajlandó együttműködni.

– Máshogy? – prüszkölte Nala sértődötten. A macskavérűek köztudottan rühellték a vizet és a nedves dolgokat. – Ezúttal egy pohárral fogsz nyakon önteni? Visszaesés lenne a vödörhöz képest, nem gondolod, nővérem?

– Állapítsd meg pontosabban, mi van ebben a bögrében! – utasította rokonát Nia, s közelebb emelte arcához az említett tárgyat. Az abban gőzölgő langyos, vöröses ital kellemes, jellegzetesen fanyarul fás, édeskés illata akkor eljutott a leopárdlány orráig. Őszinte meglepettséggel nézett fel nővérére. – Amikor még a szavannákon éltünk, mindig ilyet ittunk, emlékszel? – próbálkozott Nia egy kis nosztalgiával. – Te még nagyon kicsi voltál, amikor én eljöttem, alig négy éves. De bizonyára azóta sem változtak törzsünk hagyományai, s ez az ital a családunkra emlékeztet.

– Talán – vonta meg végül a vállát Nala. – A városba költözve rájöttem, hogy a bort sokkal jobban kedvelem!

– Mi ez az ital? – érdeklődte Oziré, a mellette állóra sandítva.

– Egyfajta tea – magyarázta Mahado.

– A szavannai népek kiszárítják a vörös bokor* hajtásait, s főzetet készítenek belőle – folytatta Mosi. – Nappal élénkít, éjjel pedig segít az alvásban.

– Vidd innét! – dohogott Nala, s elfordította fejét az elé tartott vörös teától.

– Nos, ha így állunk! – határozta el Mahado, s az oroszlánvérű vezérre tekintett. Mosi bólintott, felkapta a cérdusfa vödröt, s így az abban lévő víz tükre megremegett.

Lassan elhomályosult a kép, kívülről befelé körkörösen szűkült a látótér, s végül már nem maradt más fókuszban, mint az ingatag vízfelszín. Következő lépésben Mosi valószínűleg a leopárdlányra zúdította azt, ám Zoana ezt már nem látta. Véget ért a látomás, s ő maga újra a nap-negyed árnyékos mellékutcáján találta magát, amint az útszéli kút földre helyezett vödrét szemléli, minek peremén most már három kismadár osztozkodott. Némi tanakodás után úgy határozott, hogy előnyös lenne megszakítani Nala kihallgatását, mielőtt túl késő lesz.

Szürkéskék szemei zöld fénnyel izzottak fel egy pillanatra, s ő máris a nyugati-negyed szélén, a Rend Központjának robosztus falainak tövében jelent meg. Délről egy hímleopárdot vélt felfedezni, aki mikor elég közel ért, visszaváltozott emberi formájába. A cingár, világosbarna bőrű srác meglepetten ismerte fel, majd hosszúkás arcán furmányos vigyor terült szét, fekete szemei álszenten csillogtak. Zoana, bár nem számított rá, hogy pont most fog összefutni a leopárddal, olyan higgadt, közömbös arckifejezést vágott, mintha pontosan sejtetette volna, hogy így lesz.

– Zoana! – lépett Afolabi a varázslónő mellé, s színpadias térd rogyasztással üdvözölte. Zoanának hamar feltűnt a derekára erősített fekete bőrerszény.

– Mi van abban? – tudakolta a mágusnő mindenféle üdvözlés mellőzésével.

– Ó, hogy ebben? – vált még szélesebbé a leopárdfiú alattomos mosolya. – Csak egy kis ajándék Tőle! Felhasználhatjuk, hogy kiszabadítsuk a többieket!

– Többieket? Nem csak Nalát hallgatják ki?! – hökkent meg Zoana. Afolabi megrázta a fejét.

– Rajtam, Hattin és Imarin kívül mindenkit elkaptak, mindenkit, aki részt vett a hercegnő elleni merényletben... legalábbis annak megkísérlésében.

– Jellemző, hogy pont egy ilyen sumák kandúr ússza meg, mint te!

– Én csak őrködtem a palotánál, ezért engem nem vett észre Szekhemré. Egyébként honnan tudsz a letartóztatásokról?

– Volt egy látomásom egy kihallgatásról. Nalára szállt rá az egész vezetői kar.

– Remek – csapta össze a kezeit kárörvendően Afolabi, amivel sikerült eléggé megdöbbentenie Zoanát.

– Hogy mondod?!

– Így legalább most előnyhöz juthatunk! – közölte a leopárd, szemei ravaszul csillogtak.

– Előnyhöz?! Ha igaz, amit mondasz, veled együtt is csupán három emberünk maradt a Rendnél – tudatta vele a varázslónő.

– Na és, ha kihalna az egész vezetői kar az embereinken kívül? – kérdezte Afolabi fondorlatosan.

– Azt mégis hogy visszük véghez? – hitetlenkedett Zoana.

– Az legyen az én gondom. A te feladatod az lesz, hogy a kapunál vársz a menekültekre, s biztonságban eljuttatod őket a barlangig!

– Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem!

– Nem léphetsz be a Rend területére, ha megteszed, az őrök azonnal riasztják a tábornokot. Te is jól tudod, hogy térugrani meg kintről bentre nem lehet.

– Valóban.

– Várj itt, és most az egyszer bízz meg bennem! – villantotta galád mosolyát a nőre Afolabi. – Nem fogok hibázni!

– Majd meglátjuk – sóhajtotta Zoana, s összefont karokkal a falnak vetette hátát. A leopárdvérű ekkor laza léptekkel a bejárathoz baktatott, majd miután az őrök átengedték, eltűnt a másik oldalon.

Nala prüszkölve rázta meg a fejét, így próbálván megszabadulni a rázúdított víztől. Ez már a hatodik vödör volt, neki pedig kezdett végleg elfogyni a türelme. Ez idáig csupán szitkokat vágott a vezérek fejéhez, avagy makacsul összeszorított ajkakkal hallgatott. Ám egyre jobban úgy érezte, Mahado vizslató, smaragdzöld tekintetével mélyen az elméjébe lát. Szaporán kapkodott levegő után, miközben konokul macskaszemet nézett a tábornokkal.

– Nem értelek – csóválta a fejét Mahado. – Érzem, hogy vívódsz, hogy legszívesebben mindent elmondanál, mégsem teszed! Miért? – Nala konokul megrázta a fejét, nedves fürtjeiről vízcseppek peregtek mindenfelé. – Igaz, ostoba kérdés. Sejtenem kéne. Megfenyegettek, igaz? – A lány felszegett állal hallgatott. – Szóval így volt.

– Ki volt az?! – szólt közbe Nia aggodalmas, szilaj hangon, s közelebb lépett a lányhoz. – Ki fenyegetett meg?!

– Semmit sem tudtok! – harsogta Nala. – Semmit!

– Azt tudjuk, hogy a Fekete Rendnek dolgozol – állapította meg a tábornok hűvösen. – Az, hogy ezt nyíltan sohasem tagadtad, egyértelműen erre hagy következtetni. Az pedig, amit érzel, s ahogyan viselkedsz, arra, hogy eme foglalkoztatottságod közel sem tölt el büszkeséggel, mondhatni kényszerből teszed. Mégsem árulsz el semmit, nyilván, mert megzsaroltak téged!

– Most kiváltképp bölcsnek érzed magad, nem igaz? – jegyezte meg Nala gunyorosan, ám fekete szemeiben kétség csillogott.

– Bármit is ajánlottak, mi megvédhetünk! – ajánlotta nővéri gondoskodással Nia, majd utólagos engedélyért felettesére nézett.

Mahado szigorú arckifejezése némi enyhülést mutatott, s beleegyezően bólintott.

– Amennyiben befejezed az időhúzást, és elkezdesz végre beszélni! – kötötte ki ellentmondást nem tűrő, komoly hangon.

Nala és a tábornok újból macskaszemet néztek, s ebbe becsatlakozott Nia is. Ám mielőtt a leopárdlány dűlőre juthatott volna magában, valaki lenyomva a kilincset megpróbált bejutni a szobába. A záron varázslat ült, így nem sikerült neki, ám ekkor heves kopogtatásba fogott. A vezérek meglepetten fordították tekintetüket az ajtó felé.

– Ki az?! – kiáltott végül ki a jövevénynek Oziré.

– ...Afolabi – válaszolt végül kurtán a leopárd. Hazudni badarság lett volna, ahogyan ő is kiszagolta Nalát és a vezéreket a zárt ajtó mögött is, ugyanúgy ők is megismerhették már illatát, illetve auráját, de ha még nem, akkor hamarosan.

– Most nem alkalmas! – rázta volna le az altábornok feldúltan, s fordultak is mind vissza az alanyhoz, ám a fiú hajthatatlanul újabb kört kopogott. – Mit akarsz?

Afolabi már percekkel együtt kigondolta az ürügyet, amivel bejuttatja magát a szobába. Ajkai alattomos vigyorba fordultak, ahogyan a megtévesztő szavakat formálták.

– Elyaasról van szó...

Ozirének válaszolni sem volt ideje, Széth nagy lendülettel megindult a kijárat felé.

– Széth, várj még! – intette volna Mahado megfontoltságra, ám hiába. A sakálvérű aggodalmas arckifejezéssel feltépte az ajtót, s nagy idegességében szinte a fiú képébe ordított.

– Mi van vele?! – támadta le Afolabit. – Őt is... – folytatta elcsukló hangon. – Őt is meggyil...

– Bemehetek? – kérdezte a fiú fortélyosan. – Azt hiszem, ezt a többi vezérnek is hallania kell!

– I...igen, persze – sóhajtotta Széth, a remény halvány szilánkjaiba kapaszkodva, s lógó orral utat engedett a fiúnak.

Afolabi a legnagyobb természetességgel libbent be a szobába, a vezérek nagy elképedésére. Legtöbbjük neheztelő, Hatti és Imari csodálkozó arckifejezéssel bámulták rá.

– Széth, ezt inkább intézzétek el odakint! – javasolta a sakálnak Mahado, ám ő erre csak megrázta fekete loboncát.

– Azt mondta, mindannyiunknak hallania kell!

Afolabi ekkor figyelmeztetően Imarira, Hattira, majd megint Imarira pillantott, s megfogta az övén lévő fekete bőrerszényt.

– Menj! – utasította a mágust, szemei baljósan fénylettek. Imari egy pillanatig sem hezitált, rögvest megsejtette, hogy bármi is lesz, nem szeretne a részese lenni. Megragadta a mellette álló Hattit, kiviharzottak a szobából, majd térugrott vele a szomszédos folyosóra. A vezérek meghökkentek.

– Ez meg mi a fészkes fene volt?! – dörmögte Tamir. – Így lelépni a kihallgatás közepén!

– Én sem teljesen értem – vonta össze a szemöldökét Mahado. Kihívó tekintetét a leopárdfiú sunyi szemeibe fúrta.

– Afolabi! – szólította most meg a fiút Nala méltatlankodva. – Mi a fenét művelsz?!

– Megmentelek! – jelentette ki az említett, majd ledobta az erszényt a szoba közepére.

Nemsokára az erszényből az ütődés hatására lilás-fekete füst kezdett mindenfelé szállingózni, Afolabi pedig fürgén a küszöb túloldalán termett, majd bevágta a szobaajtót maga mögött. Érezte, hogy azt odabentről erővel próbálják kitolni, ám akkor megjelent mögötte Imari és Hatti. A harcosnő segített csukva tartani az ajtót, a mágus pedig varázserejével zárta azt be.

A kihallgató szobában pár pillanat alatt elterjedt a lilás-fekete füst, amit színe és illata alapján idővel mindannyian felismertek.

– Éjkék csillagfű! – kiáltotta Nia.

– Meneküljünk! – tette hozzá Mosi, s mindketten a becsapott ajtónak feszültek, ám eredménytelenül. Azt nemsokára varázslattal zárták le.

Mahadoés Oziré megpróbálták feloldani az ajtót lezáró erőteret, de rájöttek, hogy túlsok időbe telne, Imari igazán kitett magáért. A második gondolatuk az volt, hogy térugrásokkal kimenekítenek mindenkit. Ám akkor a tábornoknak eszébe jutott, hogy még a kihallgatás előtt térugrás-gátló varázslatot szórtak a teremre a váratlan látogatók elkerülése érdekében, amit szintén túl sok idő lett volna semlegesíteni. Mostanra mindannyiukhoz eljutott a sebesen terjedő füst, amit többé-kevésbé, kényszeredetten belélegeztek. Fulladozni kezdtek, és térdre illetve fenékre estek.

– Az ellenszer! – kiáltotta ekkor Imina hörögve, s mind a ruhájukban kezdtek kotorászni, de már késő volt. Az éjkék csillagfű mérgező füstje betöltötte az egész termet. Túlságosan erősen köhögtek, hogy meg tudják inni az ellenszert, s végtagjaik is kezdtek lebénulni. Mintha mázsás súlyok húzták volna őket a föld felé, látásuk elhomályosult, s ők tehetetlenül dőltek el a padlózaton.

Nia fájdalmas tekintettel kereste Naláét, ám húga immár hátrahanyatlott fejjel feküdt eszméletlenül a székben. Mosi Niára vetette utolsó pillantását, Desta pedig Mosira. Széth abban a felismerésében talált megnyugvást, hogy Elyaas bizonyára jól van, mivel Afolabi valószínűleg csak cselből használta fel őt álnok tervéhez. Horeth reményvesztetten nézett ki az apró ablakon, az azon beeső gyér napfénybe kapaszkodva. Imina és Tamir tekintete az utolsó pillanatban összeakadt. Oziré a gyermekeire gondolt fájdalmasan, a tényre, hogy apa nélkül kellesz ezután teljesen árvaként boldogulniuk.

Egyedül Mahado volt az, aki nem a búcsút tartotta először szem előtt. Egy kombinált varázslattal, a föld érintésével kapcsolódva az épülethez, s egyben auráját kiterjesztve próbálta végső pillanataiban Alexist elérni. Csak utána engedte meg magának azt a könnyebbséget, hogy engedjen az érzésnek, s eleressze mindazt, ami ehhez a világhoz köti. A szürke semmibe süllyedve érzékei eltompultak, mintha egyes-egyedül létezett volna egy elszigetelt dimenzióban. Lelki szemei előtt legközelebbi szeretteinek arcai vonultak fel, magányát enyhíteni kívánván. Antef... Iréne... Nailah... Írisz... s végül Theodora és Sitara. Ki tudja, látja-e még őket valaha?

– Mit műveltél pontosan? – faggatta a sakált Imari, mialatt odakint várakoztak. A folyosó hűvös csendjét az ajtón túlról kiszűrődő hangos köhögés, nehézkes sóhajtozás hangjai törték meg, majd tompa puffanások és súrlódás zajai követték.

– Az éjkék csillagfű főzetéből port lehet készíteni, ami belélegezve szintén mérgező. Gyorsabban hat, és végső soron ugyanúgy halásos – magyarázta a leopárd gonoszul vigyorogva.

– Érdekes – hümmögött Imari.

– Mindet megölted? – kérdezte Hatti bizonytalan, ám koránt sem sajnálkozó hangon.

– Meglehet.

– Azt mondtad Nalának, hogy megmented!

– Megmentettem a kínvallatástól – vont vállat Afolabi. – Egy elbukik, hogy a többi megmeneküljön! Ironikus, hogy Nala éppen ezt az elméletet követte, amikor Odinát magára hagyták a palotában.

– A kígyó a saját farkába harap – morfondírozott Imari.

– Sokkal inkább... az a kard végez veled, amivel előző ellenfeledet leszúrtad! – vélte Hatti. – Bár a kis cicalányt tulajdonképpen kedveltem.

– Hm, jó hús volt – értett egyet Afolabi –, de nem pótolhatatlan. Kissé parancsolgató, mint az unokanővére. De ha engem kérdeztek, sohasem volt igazán közénk való!

– Ez igaz – ismerte el Imari. – Kockázatot jelentett... de többé már nem.

Pár perc múlva benyitottak a szobába ellenőrizni, hogy mindenki kifeküdt-e s nem kellett csalódniuk. Nala öntudatlanul hajolt hátra a székben, a tábornok és vezérei mind eszméletlenül feküdtek a hideg földön, arcukon, nyakukon s karjaikon az erek fekete színre festődtek, ami bőrön keresztül sötétszürkés erezetet mutatott. A hármas elégedetten nyugtázta tervük sikerét, s hidegvérrel hátat fordítva a méreg áldozatainak a cellák felé vették az irányt. Imari varázserejével feltépte a két cellaajtót, ahol további szövetségeseiket tartották fogva.

Jahi és Szokar „én megmondtam" arckifejezéssel pillantott a Horura és Horelre. Khari, Ekon és Ekene kissé csodálkozva léptek ki a folyosóra, míg a két sólyomfiú félénken, de megkönnyebbülve, a harcosok pedig elégedett vigyorral arcukon.

– Gyertek, igyekeznünk kell! – sürgette őket Hatti. A harcosok, a sólyomfiúk és Khari bólintottak.

– Igyekezni? – vonta fel a szemöldökét Ekon.

– Ostobák vagytok, ha azt hiszitek, hogy ilyen árulók bandájához csatlakozunk! – sziszegte Ekene.

– Márpedig nincs sok választásotok – sóhajtotta Khari sajnálkozva.

– Igaza van – közölte Hatti szigorúan. – Nem hagyunk szem- avagy fültanúkat. Ha maradni akartok, holtan teszitek!

– És ha megyünk? – érdeklődte Ekon, ám a mondat végén felszisszent, Ekene olyan erősen vállba vágta. – Mi van, nem akarok meghalni! – dörrent a húgára.

– Szóval az öcsénk után te is áruló leszel?! – méltatlankodott Ekene.

– Ó, hagyjátok már a drámát! – sóhajtotta Szokar, s egy rongydarabbal bekötötte Ekene száját, majd magával rángatta. Jahi Ekont fogta karon, s vezette a többiekhez.

A csoport elindult kifelé. Nem volt sok idejük, mielőtt a legelső arra tévedő rendtag felfedezi a meggyilkolt vezéri kart. Amilyen sebesen tehették, Imari rejtő bűbájával álcázva kiosontak a villából, majd a Központ területét is elhagyták az őrök furcsálló tekintetével kísérve. A Központot ugyanis speciális varázslat védte a magas kőkerítés mentén, s így amely varázslatok odabent működtek, az erőtéren áthaladva pár pillanatra megszűntek, ugyanúgy, ahogy térugrani is kizárólag kívül, vagy belül, de a két oldal között nem lehetett.

A szökevények a sarkon futottak össze Zoanával, majd egy árnyékos sikátorba húzódva rövid tanácskozásba kezdtek. Most, hogy a Rend vezérei saját kettősügynökeik, Hatti és Imari kivételével mind az Alvilág* ösvényeit rótták, Maat és Ozirisz kegyében reménykedve, új lehetőség adódott a számukra. Ha szeretnék végleg tönkretenni az Aranysárkány Rendet, akkor most kell lépniük. Persze abban, hogy ezt pontosan hogyan és a közeljövőben mikor tegyék, már akadtak nézeteltérések, ahogy páran már Afolabi drasztikus megoldását is kifogásolták.

– Nem hiszem el, hogy meghalt! – szipogta Horu síri hangon. – Apa... meghalt...

– Legalább nem kell többet csalódnia bennünk – sóhajtotta Horel kedvetlenül.

– Ne rinyáljatok már! – förmedt rájuk Szokar.

– Így legalább nyerhetünk – mondta hűvösen Jahi.

– Nala nem ezt érdemelte! – csattant fel Khari elégedetlenül. – Őt is meg kellett volna mentenünk!

– Nem volt rá lehetőség – magyarázta Imari érzéketlenül. – A mágia gátló láncok miatt túlsok idő lett volna kiszabadítani.

– Ez igaz – erősítette meg Hatti. – Hidd el, Khari, én is sajnálom, hogy így történt.

– Sajnálod a fenét! – sziszegte az oroszlánfiú gyászosan.

– Na, megbántad már, hogy csatlakoztál ezekhez?! – gúnyolódott öccsével Ekene.

– Hé, ki vette le a szájáról a rongyot?! – bosszankodott Szokar.

– Én voltam – vont vállat Ekon. – Ha ezentúl egy csapat leszünk, bánjunk egyenrangúként egymással!

– Mégis miért hiszed, hogy bármi beleszólásod van a dolgokba, vagy egyáltalán a saját sorsodba?! – ripakodott rá Hatti.

– Gondoltam, miért ne? – vont vállat Ekon. Ekene újból megütötte.

– Ha már itt tartunk – szúrta közbe Jahi. – Ezeket az átkozott bilincseket mikor szeditek le rólunk?! – Noszogatóan Imarira nézett, majd tekintete tovább vándorolt Zoanára.

– Majd levesszük a barlangban – közölte a lila hajú mágusnő hűvösen. – Inkább induljunk, még a végén elkapnak!

– Csak nem akarod bevallani, hogy képtelen vagy elbánni Szekhemré varázslatával! – mutatott rá gúnyosan Imari. Zoana rávillantotta szúrós, smaragdzöld tekintetét.

– Ahogyan te sem! Ha nem így lenne, már rég leszedted volna róluk a bilincseket a villán belül! – következtette a varázslónő élelmesen.

– Nem számít! Erre a vitára ráérünk később is! – jelentette ki Hatti. – Nekem és Zoanának még dolgunk van a városban! Imari elkíséri a csoportot a barlangig, ahol valahogy megszabadulnak Szekhemré idegesítő találmányától. Utána eldöntjük, mi legyen a következő lépés!

– Mégis mióta vagy te a főnök, hm?! – kérdezte Zoana felvont szemöldökkel.

– Csak elmondom, hogy mi a teendő! – pattogott Hatti. – Vagy te máshogyan cselekednél?

Zoana elgondolkodott.

– Valójában nem, nem teljesen. Hagyjuk csak a Rendet őrlődni kicsit a káoszban és vezértelenségben! Te és Imari később menjetek ma vissza!

– Legyen – törődött bele Hatti. – Indulás, félnótások! – sürgette a csoportot. – Reménykedjetek, hogy még ezután is hasznosnak tartanak titeket!

Hatti és Zoana vezetésével a csoport megindult a szavanna felé. Közvetlenül a harcoslány mögött Horu és Horel ballagtak lógó orral, gyászosan a földet bámulva. Utánuk Ekene, Ekon és Khari hármasa következett, a testvérek között szinte tapintható volt a feszültség. Mögöttük Jahi és Szokar már valamivel lelkesebben és reménytelibben baktattak. A sort Imari zárta, aki unott képpel caplatott a csoport mögött.

* rooibos

A vörös fokföldirekettye avagy rooibos dél-afrikai cserje, neve „vörös bokrot" jelent. Afrika lakosai eredetileg is kézzel szedték le a növényi részeket, majd kőlapon összezúzták és hagyták megszáradni. Zsenge hajtásaiból készülő, mélyvörös színű főzetét az ottani lakosság évszázadok óta issza kedvező élettani hatásai és finom íze miatt. Jellegzetes, frissítő (fűszeres) íze a fekete teáénál édesebb.

Koffeinmentes, ásványi anyagokban (kalcium, magmézium, fluor, cink, mangán, réz) gazdag, cserzőanyag tartalma alacsony, antioxidáns tulajdonságánál fogva lassítja az élettani öregedést.