„A kristályosított fény az univerzum egyik legkeményebb anyaga, még a gyémántot is úgy szeli ketté, mint konyhakés a törpedinnyét!"

Elyaas, Oziré és Odina a kacskaringós járatokat szelve szűk negyed óra alatt visszaértek a Pincéhez. Onnét épp egy csapat kékbőrű katona masírozott kifelé. Élükön egy valamivel díszesebb, lilára festett páncélt viselő, zömök, idősödő férfi haladt, arckifejezésében aggodalom és méreg keveredett, vállig érő ezüsthaja vadul lebegett feje mellett.

– Az egyik vezér, három közül a főnök – suttogta a többieknek Odina, a csoport élén haladó felé bökve.

A hármas a börtönbe vezető alagút egy homorú beszögellésébe húzódott, s Oziré láthatatlanná tévő erőteret húzott fel köréjük. Némán várták, hogy az éjelfek elhaladjanak, majd amikor melléjük értek, lélegzetüket is visszafojtották pár pillanatra. Épp fújták volna ki megkönnyebbülten a levegőt, amikor a vezér feltartott kezével megállította a kékeket, majd körbenézett. Oziré, Odina és Elyaas már majdnem azt hitték, lebuktak, s harcra készen emelték mágiájuktól aranyszínben felizzó kezeiket, amikor a vezért horkantott egyet, s mintha mi sem történt volna, tovább indult. A kékek engedelmesen vonultak utána.

– Szerintetek észrevehetett valamit? – kérdezte Odina. – Mert nagyon úgy nézett ki, mint aki gyanút fogott.

– Nyilván az a csapat hulla sem tette boldoggá, akiket a folyosón látott – tette hozzá Elyaas. – Elég sok kékkel végeztünk, amikor felfedeztek minket.

– Nem érünk rá ilyesmiken rágódni! – jelentette ki Oziré, s intett a másik kettőnek, hogy kövessék. – Mielőbb meg kell találnunk a másik energiatermelő szerkezetüket!

A sárkány és a varázslólány elfogadóan bólintottak, majd követték az altábornokot a barlangbörtönbe. A cellákhoz érve Oziré kissé megtorpant, ugyanis ő először járt erre. Elyaas vette át a kis csapat vezetését, elszánt léptekkel haladt a megüresedett cellák mentén, miközben követői kissé még elcsodálkoztak a hercegnő által korábban kiégetett rácsokon. Pár percen belül a terem másik végében voltak, ahol félkörbe álltak, s mindhárman alaposabban szemügyre vették a két cellasor között húzódó tömör, egyenetlen felületű barlangfalat. Melankolikusan mély levegőt vettek, mint aki tisztában van vele, hogy kifejezetten nehéz feladat előtt áll, majd aggodalmas, de elszánt tekintettel néztek egymásra.

– Szóval a tartalék vezérlőterem ennek a falnak a másik oldalán van? – kérdezett rá Oziré, hogy végleg tisztázzák a dolgot.

Elyaas egészen a falhoz sétált, tenyerét a nyirkos felületre simította, és elérte, hogy csatlakozva a környezet energiáihoz újból magával ragadja a látomás. Lila villámok cikáztak a fejében, s egyben a barlangfalban, terjedésük nyomán pillanatok alatt átjutott a falon, s egy nagyobb szobára emlékeztető barlangteremben találta magát. Odabent összesen öt éjelf ügyködött. Ők nem fekete páncélt, hanem szürke alapon egyszerű, lila mintás palástot viseltek. Övükre erősítve viszont nekik is elmaradhatatlanul ott pihent a lézerpisztoly és még egy sötét bőrtok, amibe valószínűleg tőrjüket rejtették.

A sárkányfi kiszakadt a látomásból, majd kissé idegesen fordult a mágus és a varázslólány felé. Hüllőszemeiben, melyekből lassan kiveszett a látomás alatti ragyogás, némi röstellés ült.

– Igen! Ám sajnos úgy tűnik, elszámítottam magam. Talán mégsem erről az oldalról lehet a legjobban megközelíteni a vezérlőtermet.

– Mivel hogy?! – kezdte elveszteni a türelmét Oziré.

– Mivel hogy a termet nem egy keskeny barlangfal választja el a Pincétől, hanem legalább húsz láb vastag, tömör kőzet...

– Micsoda?! – hökkent meg Oziré. – Három-négy lábnyi vastag falat még át tudnánk robbantani, vagy alagutat omlasztani bele, de húsz láb hosszan... Húsz percbe is beletelhet, s az azt követő rezgések addigra bizonyára feltűnnének a kékeknek. Akkor lőttek a meglepetés erejének!

– Jól tudom!

– Mennyien voltak egyébként? A vezérlőteremben?

– Öten.

– Akkor? Mihez kezdünk? – törte meg a feszült vitát Odina. – Hosszú alagutat vájunk, vagy keresünk egy másik utat?

– Várjatok! Gondolkodnom kell! – sóhajtott az altábornok nagy fejcsóválás közepette. – Lehet, hogy a kerülőút órákat vesz igénybe... és mivel a tartalék vezérlőterem nincs a térképen, így nagy valószínűséggel el fogunk tévedni.

– Te sem tudsz másik útvonalat keresni? – érdeklődte Odina a sárkánytól.

– Nem sajnos – rázta a fejét a sárkányfi. – A lila energiát követtem vissza a generátorig, és így a látomás mindig a legrövidebb utat fogja mutatni.

– Akkor nincs más választásunk! – határozta el Oziré. – Varázserővel vájunk alagutat a falon keresztül! De meg kell próbálnunk a lehető legkevesebb zajjal és robajjal véghezvinni ezt.

– Van egy ötletem! – vetette fel Elyaas. Társai érdeklődve fürkészték. – A fény halkabb, mint a mágikus beomlasztás, és nem kelt rengéseket!

– Mire gondolsz? – Oziré szemöldöke gyanakodva a magasba szökött.

Elyaas távolabb lépett tőlük, majd egész teste sárga aurába borult. Feltartott kezei között ragyogó fénygömb jelent meg, ami ahogy növekedett, úgy vette fel egy hosszú, egyenes kard alakját. Végül a ragyogás aranyszínű pengeként szilárdult meg, amivel a sárkány tett pár könnyed suhintást, hogy karjait bejárassa.

– Amíg bírom, addig hasítom és vájom majd a kőzetet én magam – ajánlotta fel Elyaas. – A kristályosított fény az univerzum egyik legkeményebb anyaga, még a gyémántot is úgy szeli ketté, mint konyhakés a törpedinnyét!

– Igen, láttunk már a fénykardoddal hadonászni – jegyezte meg Oziré.

– A lényeg, hogy ti ketten fogjátok fel a lehulló köveket és törmeléket, és puhán helyezzétek a földre! Illetve ha hangtompító pajzzsal tudnátok az éppen támadott kőzetrészt körbevenni, az is jól jönne!

– Elmés – ismerte el Odina. – Én fogom fel a törmeléket, mert a hangtompító pajzshoz még nem igazán értek!

– Legyen – egyezett bele az altábornok egy biccentés kíséretében. – Én akkor igyekszem elfojtani a sziklavágásod keltette zajokat!

– Remek! – bólintott Elyaas, arcán elhivatott vigyorral nézett szembe a leendő kihívással, sárga hüllőszemei tettre készen csillogtak. – Na, akkor... itt jövök én! – kiáltotta, s lesújtott fénykardjával az előtte tornyosuló barlangfalra.

Az aranyszín fénypenge mélyen hatolt a sziklás kőzetbe, s hasította azt végig, amerre a sárkány vezette, majd pusztán egyetlen vágásnyomot hagyva távozott. Elyaas a homlokát ráncolva fürkészte a falat, majd tett még egy vágást az előzőre merőlegesen, majd még néhányat csillag alakban, s végül az egész felsértett részt körszerűen körbevágta. Pár pillanat néma csend, majd a törmelék kezdett kihullani a nagyjából karfesztávolságnyi széles, fél láb mély üregből. Látta, ahogy a helyet Oziré sárga erőtere veszi körbe, mialatt Odina óvatosan a valamivel távolabb a talajra lebegteti a kőzetdarabokat.

– Na, ez el fog tartani egy ideig – nézett végül a mágusokra Elyaas.

– Ne fecsegj, hanem folytasd! – utasította Oziré.

– Rendicsek! – sóhajtott a sárkány, majd kardját megforgatja újból lecsapott a barlangfalra.

*

Lágy holdfény szűrődött a keskeny tisztásra, ahol Széth és Imani kijutottak a barlangrendszerből. A szavanna felől érkező hűvös, éjjeli fuvallat körbejárta őket, mélyen, s némi megkönnyebbüléssel szívták magukba az általa hordozott ismerős illatelegyet. Vadállatok szaga, növények aromája vegyült tücskök és kabócák éjjeli zúgásával. A két sakálvérű felvette állat alakját, s elkezdtek leereszkedni a meredek, nagyjából egy templom magasságával megegyező hegyoldalon. Ez valamivel gyorsabb volt, mint a felfelé kapaszkodás. Bő tíz perc múlva már a hegy lábánál, egy valamivel lankásabb, csupán pár kósza sziklával és nagyobb kődarabokkal hintett szavannás részen kutattak a rendtagok után.

Imina és Horeth egysége, a nagyjából negyven főből álló sereg, egy közeli, nagyra nőtt majomkenyérfa körül gyűltek össze. Széth és Imani hamar felfedezték Talét, s az általa kikísért harcos nőt és férfit és a leopárdnőt, akik a fa tövében várakoztak. Az alakváltók legnagyobb része állati alakját vette fel. A környéken oroszlánok, leopárdok és sakálok ücsörögtek vagy éppen járkáltak körbe-körbe, az ágakon pedig sólymok tanyáztak. Egy vastagabb ágon kapaszkodott a két vezér is. Felfedezve az érkezetteket sólyomszemeikben rézvörös fény villant, leröppentek az ágról, majd kicsivel a föld felett csapkodva felöltöttél emberi alakjukat, s puhán landoltak, két lábra érkezve. Az késő középkorú férfi és a fiatal, fekete hajú nő érdeklődve mérték végig a két sakálvérűt, mialatt osztaguk egy része, köztük Tale is köréjük áramlottak.

– Mi történt? – kérdezte Horeth, érdes hangja némi feszültségről árulkodott.

– A többi csapatról tudtok valamit? – érdeklődte Imina.

– Történt egy kis kavarodás – felelte Széth, s mély sóhajjal kívánta jelezni, ez neki sem volt ínyére való. – Nem akarlak a részletekkel fárasztani, így a lehető legrövidebben mondom.

– Te és a rövid beszédek! – gúnyolódott Imina, arcán játékos mosoly bujkált.

– Nos – fogott bele a sakál –, az oroszlánok már nem voltak a Pincében, így a szaguk alapján követtük őket, de a nyom kettévált...

– Igen, erről Tale is beszámolt – bökött a közelben álló boszorkány felé Horeth. – A sérülteket kiküldtétek, és négyen kettéváltatok...

– Én és Elyaas belefutottunk Afolabiba, aki jól megkéselt, de már jól vagyok, nem kell aggódni! – szavalta Széth. – Szóval sárkányfarok megölte az ármányost, közben pedig összefutottunk Oziré csapatával. Hatanubtól tudom, hogy máris két embert vesztettünk, egy harcost és Keket az ő csapatukból.

– Ez nem jó jel – mormogta Horeth. – A többiek?

– Oziré kiküldött engem és Hatanubot. Mosi, Desta és Sanura pedig tovább követték az oroszlánok nyomát. Kifelé én és Hatanub összefutottunk a tábornokkal és Imanival, akik, mint kiderült, a rossz nyomot követték. A tábornok mindenképp Mosi és Desta után akart menni... nagyon aggódik már a kis cicahercegnőért...

Imina és Imani elkuncogták magukat, de Horeth és Tale őket és a sakált is neheztelő pillantásokkal jutalmazták.

– Széth, folytasd! – utasította Horeth.

– Nos, párt cseréltünk, így lettem újra Imanival – nézett barátian a mellette álló sakálnőre –, a tábornokot meg Hatanub Destáék után vezette. Az altábornok csapatáról még annyit, hogy megsemmisítették a távtöltőt, de közben kiderült, hogy van egy tartalék egység is. Így Oziré és Odina az én sárkányfarkammal együtt elindultak, hogy azt is hatástalanítsák.

– Milyen hősies egy sárkányfi ez az Elyaas – somolygott Imina. – Pedig az altábornok és közte az utóbbi órákban forr a levegő.

– Félretették az ellentéteket, mert ez mindenki érdeke – fújta Horeth.

– És a harmadik csapat, Niáék? – érdeklődte a sólyomnő. – Tamir...

– Róluk sem mi, se az altábornokék nem tudtak semmit – válaszolt fejcsóválva a sakál. – Nem tudom, talán nehezebb dolguk akadt, mint számítottak. A lényeg, hogy a tábornok üzenni is szeretett volna nektek. A kékek már felfedezték a behatolókat, és csak idő kérdése, hogy felfedeznek minket is idekint. Ha így adódik, készen kell állnunk!

– Ez egyértelmű – bólintott Horeth. – A másik három osztag észak felé vándorolt – mutatott a távolba, ahol némi helykihagyással mindhárom embertömeg sziluettje jól kivehető volt, a legtávolabbiak már szinte a horizontba olvadtak. – Aaron, Daario és Daliah, az aranysárkányok lettek az ideiglenes vezetők egy-egy kijelölt rendtaggal együtt. Értesítem őket a fejleményekről!

A többiek bólintással egyeztek bele. Horeth barna szemei ekkor rézvörös sólyomszemekké váltak, majd ő maga is felvette egy barnás-szürkés, nagydarab sólyom alakját. Pár erősebb szárnycsapással a levegőbe emelkedett, s elsuhant a többi osztag irányába.

– Szóval kavarodás, mi? – merengett Imina nagyokat hümmögve. – Remélem, Niáék jól vannak! Páran közülünk megpróbáltak egyébként a föld érintésével benézni a barlangba, de lila szikrák táncoltak a szemük előtt, és megfájdult a fejük.

– Aztán elmagyaráztam, amit Elyaas mondott a tábornoknak – folytatta Tale. – Az idegen energia miatt képtelenség rendesen használni ezt a látó fogást.

– Csak reménykedhetünk, hogy semmi bajuk – vonta le a következtetést Széth, s aggodalmas sóhajában Imani és a többiek is osztoztak.

*

Zoana nehéz léptekkel járkált körbe-körbe az egyik kisebb, kevésbé használt barlangteremben. Az egyedül türkiz lángok által megvilágított kisebb aula az éjelfek gyülekezési csarnokától néhány folyosónyira volt, ide térugrott, amikor az étkezőből menekült. Már nála volt a kvantumenergia semlegesítő szerkezet, amivel pár percre elveheti a kékek minden energiáját, így hatalmas fölénybe kerül velük szemben. De jól meg kell gondolnia, hogy mikor használja, mert ha rosszul időzít, elúszik az utolsó esélye is. Először azt kellene megakadályoznia, hogy a kékek értesítsék az egyiptomiak, vagyis az általuk egyszerűen földlakóknak titulált primitív lények behatolásáról a többi bázison tartózkodókat.

Persze, azok a félkegyelmű rendtagok nem is voltak olyan ostobák. Végül is sikerült elpusztítaniuk az egyik távtöltőt. Ha ő most megsemmisítené a másikat, akkor végleg elvehetné az elfek energiáját a semlegesítővel, így kommunikálni sem tudnának. Ám ez így még túl kockázatos. Szerencsére az első vezérlőterem őreit és tudósait kiütötték a rendtagok, mielőtt azok sajátjaikon kívül bárki mást értesíthettek volna, majd lehetőség szerint végeztek a kiérkező osztaggal is. Hm. – Zoana igazán ravasznak, s kicsit ármányosnak tartotta magát, amiért rájuk hagyta a piszkos munkát. Viszont nemsokára fel fogják fedezni, hogy mi történt a vezérlőben, s talán a többi betolakodóra is felfigyeltek már.

A tartalék vezérlőtermet védő erőtér sokkal erősebb, mint a korábbié. Az intenzív erőtér miatt térugrani sem tudna belülre. Mire megsemmisítené az energiapajzsot és végezne a jól felfegyverkezett éjelfekkel is, már talán túl késő, és külsős segítséget hívnak. Addig kell közbeavatkoznia, amíg úgy vélik, egyedül is képesek megbirkózni a behatolók problémájával. Végül is... ezek a kékek nagyon hiú és büszke teremtmények – húzódott ajka ármányos mosolyra. Csak végső esetben értesítik a többi bázist, és sírják el nekik, hogy egyedül nem győznek megbirkózni a helyzettel. Amíg a másik töltőegység áll, addig van időm...

A varázslónő fogta magát, és térugrott. Egy olyan, szintén fekete fémajtóval lezárt terem előtt jelent meg, amiről az általa besorozott többi egyiptomi szinte semmit sem tudott. Ez volt az a szoba, ahol a kékek kommunikációért felelős felszerelését, hardvereit, jeladóit és készülékeit tartották, s ahol az ezeket működtető informatikusaik dolgoztak. Eddig nem tartotta ő sem különösebben fontosnak ezt a helyiséget, mert amikor a lehetséges összes vezért tervezte összegyűjteni a barlangban, a semlegesítő hatására ezek az eszközök is használhatatlanná váltak volna.

Ám most, a Rend váratlan akciója miatt, visszavonhatatlanul felülíródtak a játékszabályok. A megváltozott helyzetben nem az volt a célja, hogy a vezéreket ejtse csapdába, s pusztulásukról értesüljön minden bázis, és hogy rettenjenek meg a földlakóktól annyira, hogy visszavonulót fújjanak saját bolygójukra. Jelenleg a nélkül kellett elpusztítania minden lehetséges szemtanút, hogy az a többi vezér előtt rejtve maradjon, nehogy bosszút forralva végzetes láncreakciót indítson el.

Zoana mély levegőt vett, majd erejével megtörte a bejáratot védő nem túl intenzív, lila erőteret, s az ajtót szinte berobbantotta a szobába. Odabent számos, színes, holografikus képernyő működött, megfogható billentyűzetek felé vetülve. Valamivel hátrébb magas hardverekből álló, toronyszerű, tömör polcok álltak, néhol egy-egy pókhálószerű fémhuzalokból álló fekete antennával tűzdelve, melyek rádióhullámokat közvetítettek az kékek kommunikációs készülékei között. Összesen négy, szürke-lila palástot viselő tudós tartózkodott a teremben.

A teremben dolgozók döbbenten kapták a boszorkányra tekintetüket, fekete lézerpisztolyukat máris lövésre készen rántották elő. Zoana egy megfelelően megalkotott, táguló zöld erőtérrel pár pillanatra semlegesítette fegyvereiket, majd egy másikkal olyan erővel taszította el őket, hogy elvesztették eszméletüket. Hárman a számítógépeikre estek, lila szikrázás kíséretében összetörve azokat, egy pedig egy hardvertoronynak, ami így szintén szikrázásba fogott.

Ironikus, hogy amíg ezek az idióta Rendesek nem jöttek ide, fogalmam sem volt, hogy a kékek felszerelését e-módon is meg lehet semmisíteni – gondolta magában a varázslónő, majd előrántotta fekete kardját, s erélyesen belevágott a már kissé sérült hardvertoronyba. Még három vágás, és a fémből és különféle polimerekből álló, színesen pittyogó felszerelés lila szikrák közepette összedőlt. Zoana végignézett a többi, legalább egy tucat, embermagasságú hardvertornyon. Mély levegővétellel vette a kihívást, s a soron következőhöz lépett, majd elkezdte az is szétverni kardjával.

Így legalább nem kellesz aggódnia, hogy ha használja a semlegesítőt, a kékek visszatöltik az energiájukat mialatt a földrengést előidézi, s az összeomlás előtti utolsó pillanatokban értesítik a többieket. Talán, ha itt végez, mégis meg kéne próbálkoznia a tartalék töltő megsemmisítésével, hogy még véletlenül se tudjanak a portálvetők segítségével menekülni. Bár... amilyen végzetesen elszántnak az altábornok meg a többiek tűntek... talán már meg is találták a tartalék generátor helyiségét.

Mindenesetre... előbb ezt itt befezezem! – határozta el magában a lila hajú varázslónő, s újabb tornyot tett működésképtelenné sebesen lesújtó éjfekete kardjával.