„Senki sem rendíthetetlen, az aranysárkányok sem voltak soha legyőzhetetlenek!"

Másfél órával később...

Mahado és a Rend vezérei a királyi palota főlépcsőjének tetején gyülekeztek. A délutáni napfény égette a bőrüket, arcukon aggodalom tükröződött. Legtöbbjüket Elyaas hozta el a hátán Aaneleia templomától, a Hórusz-hegység felett átrepülve, Imina és Horeth sólyom alakjukban szálltak mellette.

– A helyzet meglehetősen súlyos és kellemetlen – vette magához a szót Mahado. – Tájékoztatnunk kell a királyi családot és az arisztokráciát a fennálló fenyegetésről, ám elsősorban biztosítanunk Théba és a környező települések biztonságát.

– Tábornok, biztos benne, hogy mindenki veszélyben van? – kérdezte Imari.

– A fenyegető üzenetben csak a sárkányokról és a macskavérűekről írtak – tette hozzá Imina.

– Ha a sárkányok veszélyben vannak, mindenki veszélyben van, hát nem értitek?! – kiabálta Elyaas idegesen. – Három társamat megölték, és ki tudja, mi következik ezután!

– A macskavérűek pedig a birodalom alapját és csúcsát képezik – magyarázta Nia.

– A sárkányok mellett! – emlékeztetett mindenkit Elyaas idegesen. Régóta nem volt ennyire kétségbe esve. Mahado, hogy kicsit lecsillapítsa, vállára helyezte jobbját és mélyen a szemébe nézett.

– Mindent megteszünk, hogy a katasztrófa elébe menjünk! – biztosította a mágus barátját. – Oziré már elment értesíteni a város kormányzóját, nemsokára csatlakoznak hozzánk a palotában.

– Mindannyiunkra szükség van, hogy értesítsük a királyi családot? – érdeklődte Hatti.

– Természetesen nem – felelte Mahado. – Te, Tamir és Desta visszamentek a Központba, hogy felkészítsétek az ügyeleteseket a lehetséges vészhelyzetekre!

– Rendben – bólintott Hatti.

– Igenis – mondta Tamir és Desta.

– Széth! – folytatta mágus. – Te és néhány sakálvérű térjetek vissza a gyilkosság helyszínére, és próbáljátok az elkövetők nyomát követni, ameddig csak lehetséges!

– Rendben – bólintott Széth.

– Nia és Mosi – fordult a két macskavérűhöz Mahado. – Ti is a központba mentek, összegyűjtitek a csapatot, új feladatotok van! A kémek szóródjanak szét a városban, lehetőség szerint a vidéken is, és bármi gyanúsat észleltek, azt végső soron nekem jelentsétek!

– Igenis – felelte Nia és Mosi egyszerre.

– Imina és Horeth, rátok is szükség van! – folytatta a Tábornok. – Imina! Küldj sólyomvérűeket a távolabbi városokban állomásozó rendtagokhoz, értesítsd őket! A felderítők és a kémek tartsák nyitva a szemüket, a védelmezők álljanak készen!

– Rendben – mondta Imina.

– Memphisz királyát nem kellene értesítenünk? – kérdezett rá Horeth.

– Először beszélek a királynővel és a kormányzóval. Lehet, hogy a királynő saját maga óhajt majd levelet küldeni fivérének. Alexander Tábornoknak pedig én magam írok levelet, attól függően, közösen milyen döntésre jutunk az intézkedéseket illetően. – Az idős sólyomvérű férfi bólintott. – Horeth! A te dolgod a felderítőink tájékoztatása. A nap minden órájában, legalább heten fokozottan figyeljék a várost! – adta ki az utasítást Mahado.

– Igen, Tábornok – válaszolta Horeth.

– És én?! – méltatlankodott Elyaas. – Én mihez kezdjek?!

– Elyaas, a Rend egyedüli aktív aranysárkány tagjaként a felelősséged értesíteni a városban lakó többi aranysárkányt a történtekről. Figyelmeztesd őket, hogy legyenek óvatosak, sötétedés után ne nagyon hagyják el otthonaikat!

– Mintha az számítana valamit is – prüszkölte a szőke idegesen.

– Bárkik is követték el a merényletet és hagytak az üzenetet, valószínűleg szeretnék a kilétüket elrejteni. Ha saját otthonukban törnének a sárkányok életére, nehezebben tudnának elmenekülni, és nagyobb az esélye, hogy a szomszédok, a közelben lévők meglátják és felismerik őket.

– Tábornok! Ön szerint az elkövetők thébaiak lehetnek? – döbbent meg Hatti.

– Van rá esély.

– Mégis ki utálná a városból ennyire a sárkányokat? – kérdezte Mosi.

– Ugyan azok, akinek nyilván az egész rendszerrel gondja van – felelte Imari. – Én mit tegyek, Tábornok?

– Te, kérlek, kísérd el Elyaast. Legjobb lesz, ha nem kószál egyedül! – döntötte el a varázsló.

– Ezt csak azért mondod, mert azt hiszed, nem mernék egyedül menni – közölte Elyaas sértődötten.

– Miért, már kevésbé félsz? – vonta fel a szemöldökét Mahado.

– Nem, jobban! – vallotta be végül a sárkány. – Legszívesebben bezárkóznék egy jól őrzött szobába, és...

– Mióta vagy te ennyire gyáva nyuszi, Elyaas? – kérdezte Imina némi gúnnyal.

– Mióta a fajom állítólagos rendíthetetlenségét épp az előbb döntötték meg, a szemem láttára!

– Senki sem rendíthetetlen, az aranysárkányok sem voltak soha legyőzhetetlenek – helyesbített Mahado –, erre kitűnő, s egyben tragikus példa a mostani eset. Mindent megteszünk, hogy kézre kerítsük az elkövetőket, de most a legfontosabb, hogy figyelmeztesd a társaidat!

– Na, de... Mi lesz, ha megölnek útközben...?! – rázta a fejét Elyaas bizonytalanul.

– Majd megvédelek – vetette fel Imari, és szürke szemeiben némi ravaszság csillant. Hatti és Imina vették a lapot és udvariatlanul elkuncogták magukat a tényen, hogy a „nagy és dicső" Elyaas szorul majd védelemre.

– Komolyan? – szidta őket Mahado keményen. – Imari, remélem komolyan gondoltad, Imina és Hatti, ti pedig ne nevessetek! Most gyilkolták meg három fajtársát, szégyenteljes dolog a félelméért kinevetni!

– Igen, igaz. Sajnáljuk – közölte gyorsan Hatti, Imina pedig egyetértően bólintott.

– Elyaas – nézett megértően, de határozottan a sárkány sárga szemeibe Mahado, s támogatóan megszorította a vállát. – Tudom, hogy nehéz, hogy a gyász és a félelem lassan eluralkodnak a lelkeden, de erősnek kell lenned! Menj, és Imarival keresd fel a többi sárkányt!

– ...Jól van, rendben – sóhajtotta a szőke beleegyezően. – Igazad van. Megpróbálok... erősnek maradni!

– Ne aggódj! – kérte Mahado barátját. – Ha bárki ártani merészelne neked, én magam küldöm az Alvilágba!

– Tudod, Széth-tel a délelőtt nem ez volt a helyzet – jegyezte meg Elyaas, de szemeiben az aggodalom mellett megjelent némi játékosság. Mahado határozott szavainak sikerült kicsit megnyugtatniuk.

– Széth-et sokkal inkább te bántottad, mintsem ő téged.

– Szóval akkor ez a te saját törvényed, amit követsz? Mindig azt véded, akit bántanak?

– Legtöbbször így helyes – felelte kurtán Mahado, majd a város felé tessékelte barátját. – Induljatok végre! – pillantott Imarira. A védelmezők vezetője engedelmesen bólintott vissza neki.

– Na, gyere, te nagyfiú! – karolta át Imari a sárkányt, amint lefelé haladtak a lépcsőn.

– Nem vagyok nagyfiú! – kérte ki magának Elyaas. – Hozzád képest óriási vagyok!

Mahado elmosolyodott magában a sárkány kevélységén. Elyaas már nem nagyon fog változni, az egyszer biztos, de legalább próbál visszatalálni önmagához. Más sem hiányzik most, mint a gyilkosságok mellett még egy berezelt sárkányt pátyolgatni. Elyaasra teljes értékű szövetségesként van most szükségük, másrészről, szívszorító volt ilyen zaklatott állapotban látni.

– Akkor mindenki tudja, mi a feladata? – kérdezett rá a biztonság kedvéért Mahado.

– Igen! – válaszolták egyszerre.

Imina és Horeth sólyom alakjukat felvéve elrugaszkodtak a palota teraszáról és máris a házak felett szálltak. Nia fekete párduccá változott, szürkéskék szőrén Ré fényében halványan kivehetőek voltak a fekete minták. Mosi homokszínű oroszlánná alakult át, sörényének alja feketébe hajlott. Desta és Széth sötétbarna és fekete sakálok alakját öltötték magukra. Mind a négyen hosszú ugrásokkal lejutottak a lépcsőkön, és a palota-negyed utcáinak forgatagába vetették magukat. Hatti és Tamir még utoljára fejet hajtottak a tábornoknak, majd a palota istállójához indultak kölcsön venni két lovat, mivel lovagolva sokkal hamarabb jutnak el a város másik felében lévő nyugati-negyedbe.

Mahado utoljára emberei után nézett, majd egyedül indult a bejáratot jelentő aranyozott ébenfaajtók felé. Az őrök azonnal felismerték, és beengedték a palotába. Oziré és Maathotep, Théba kormányzója, már bizonyára úton vannak, de nem árt, ha előre megy és összehívja az udvar tagjait, hogy mire megérkeznek, rögtön el is kezdhessék a megbeszélést. Hosszú, szobrokkal, cserepes növényekkel és festményekkel díszített folyosókat és széles lépcsősorokat hagyott maga után, mielőtt a trónterembe ért, de most valamiért nem volt kedve térugrani. Az események őt is mélyen érintették, csak tábornokhoz illően próbált erős maradni. Remélte, hogy nem történik több tragédia, és leendő intézkedéseik meghozzák eredményüket.

A trónteremhez vezető folyosón az öreg Bászotep, a királynő anyai nagyapja, jött vele szemben. Bászthotep sohasem volt király, viszont egynél több szál is kötötte a királyi családhoz. Mielőtt lányából, Hatsepszutból királynő lett, unokatestvére, I. Thotmesz került a trónra, aki II. Thotmesz, Hatsepszut férjének édesapja volt*. Bászthotep unokatestvére és annak fia mágusok voltak, míg ő maga oroszlánvérű. Ez azért volt lehetséges, mert ha két szülő különleges képességgel rendelkezik is, gyermekeik csak az egyiket, ez esetben a varázslást, vagy a macskavérűséget örökölhetik. II. Thotmesz mágusnak számított, ám felesége, egyben másodunokatestvére, a ritkának számító fekete oroszlánvérűek erejét birtokolta, és mindhárom gyermekük ezt az erőt örökölte.

Bászthotep igazán kedvelte Mahadót. Erősnek és tehetségesnek tartotta, aki két magas rangú címet is magáénak tudhatott. Úgy vélte, jobb férjet nem is találhatna unokájának, Sitara hercegnőnek, mint ő. Legfőbb indoka a két év múlva, az ahet legelső napján, a leendő teliholdkor megrendezésre kerülő Nap és Hold egyesülése ünnepség volt, amikor, a hagyomány szerint minden huszonnyolcadik évben Amon-Ré akkori főpapja vagy főpapnője házasságot köt Básztet főpapnőjével, vagy főpapjával. Básztet főpapja ő maga volt, és nyilván nem kívánta, s özvegy lévén nem is vehette volna el Íriszt, mivel ezt a szent házasságot csak addig házasságot nem kötő személyek köthették meg. Ezért unokájának és Mahadónak kellett megtennie ezt.

– Mahado! – köszöntötte az öreg oroszlánvérű őt meglátván azonnal jó kedvre derülve. Kitárt karokkal közeledett felé, ezüstszínű palástja vadul hullámzott mögötte.

– Bászthotep – bólintott Mahado köszönés képen és hagyta, hogy az öreg átkarolja, majd visszafogottan ő is hasonlóan tett, mivel nem kívánt udvariatlannak tűnni.

A mágusnak különösképpen nem volt gondja a királynő nagyapjával, az öreg csak a hagyományokat próbálta betartani, ahogy mindenki más, ám titokban nem igazán vágyott a házasságra, főleg nem egy nála tizenkét évvel fiatalabb, hisztis kislánnyal. Félt, hogy házastársi kötelezettsége akadályozni fogják a Rendbéli szolgálatait, emellett évek óta egy másik nő iránt táplált gyengéd érzelmeket. Egy olyan nő iránt, aki sohasem lehet az övé, ezért is törődött inkább bele az érdekházasságba.

„Szerelemből házasodni? Az a köznép szokása, de még ott sem mindenkié!" – járt a szóbeszéd az udvarban, Mahado pedig nyilván nem ebbe a rétegbe tartozott. Kötelességei voltak, amiknek eleget kellett tennie. Sem szerelmi, sem bármilyen más esetben nem engedhette, hogy az érzelmei ennek az útjába álljanak. El fogja venni a hercegnőt, ha ezt várják el tőle, ha ez a népe és országa érdeke. Ám előtte még egy válságot mindenképpen meg kell oldania, és így is fog tenni!

– Fontos dolgokról kell beszélnünk! – közölte a mágus az öreggel.

– Igen, igen, én is pont ezt akartam mondani! A Hold és Nap egyesüléséről lenne szó – magyarázta Bászthotep.

– El fogom venni a hercegnőt, már ígéretet tettem – emlékezett az öreget Mahado. – De most fontosabb dolgokról kell beszélnünk! Néhány órája szörnyű tragédia történt, össze kell hívni az udvart! Oziré már úton van a kormányzóval.

– De mégis mi történt? – kérdezte Bászthotep, szemeiben aggodalom csillant.

– Mind veszélyben lehettek, a sárkányokkal együtt!

– Hogyan?!

– Később bővebben beszámolok mindentől, de most meg kell keresnem a királynőt és a húgát! Maga pedig, ha kérhetem, hívja össze a nemesi családok fejeit! Ők ilyentájt mind a palotában tartózkodnak.

– Megteszem – döntötte el Bászthotep. – A királynő a trónteremben tartózkodik, de Sitarát nem fogod itt találni. Nem sokkal dél után elszökött a Holdtemplomban tartott tanításáról, és azóta nem láttam.

– Hogyan? Már megint engedetlenkedik? – sóhajtotta Mahado a fejét ingatva. – Még csak az hiányzik, hogy pont most keverje újabb bajba magát!

– Nekem mondod?! Átkozottul makacs egy leány, csak tudnám, kitől örökölte! – mondta Bászthotep. – Valójában abban reménykedem, hogy a veled kötött házasság eredményeként majd előnyére változik. Fegyelmezd meg, amilyen eszközzel szükségesnek véled!

Remek! – sóhajtott magában Mahado. Egyértelműen arra számít, hogy én majd megnevelem a hercegnőt, ha már ő maga nem volt képes rá. Ha nem lesz más választása, úgy határozott, megteszi, amit Bászthotep elvár tőle, de legbelül remélte, hogy másfél év alatt Sitara talán még megváltozik. Valahol, legbelül sejtette, hogy nem így lesz. Nem kívánta az öreg szemébe mondani, de lánya, Hatsepszut legalább annyira makacs nő hírében állt, mint a hercegnő. Sitara nyilvánvalóan édesanyjától örökölte öntörvényűségét és konokságát. Másrészről, még a volt királynő sem volt annyira felelőtlen és forrófejű, mint leendő felesége. Érezte, hogy ebből még sok vitájuk adódik majd.

– Nos, akkor szólok a macskáknak – jelentette ki, és már el is indult abba az irányba, ahonnan érkezett.

Egy hatalmas, sólyomszerű lény suhant végig a folyosón, és landol alig egy karnyújtásnyira tőle, mikor épp készült volna belépni a trónterembe. A sólyom gyorsan felvette emberi alakját, és fejet hajtott a Tábornoknak.

– Imina! – csodálkozott Mahado. – Miért jöttél vissza?

– Tábornok, a városban maradt felderítők most közölték velem, hogy amíg mi a Hórusz-hegységen túl tartózkodtunk, újabb incidens történt a városban!

– Azt ne mond, hogy újabb gyilkosságok történtek!

– Nem, ezúttal nem halt meg senki – nyugtatta meg Imina a varázslót –, de nem sokon múlt. Ezúttal nem gyilkossági kísérletről volt szó, sokkal inkább rendbontásról.

– Mi történt?

– Egy fiatal aranysárkány nagy pusztítást végzett a nap-negyed és az északi-negyed határán lévő piacon.

– Az egyik áldozat rokona? – kérdezett rá Mahado. – Ez megmagyarázná a viselkedését.

– Nem, a szülei a Naptemplomban voltak. A sárkányfiú összetűzésbe került az egyik húsárussal és...

– Egy fiatal sárkánnyal az embereink még elbírnak. Feltételezem a helyszínre odaérkezők megállították.

– Nem egészen – vallotta be Imina. – Az felderítőim azt állítják, még mielőtt megtehették volna, egy fekete nőstényoroszlán érkezett a helyszínre, és ő állította meg a fiatal sárkány.

– Nem a mi egyik kémünk volt? – érdeklődte Mahado.

– Nem – sóhajtotta Imina. – A hercegnő volt az – közölte óvatosan.

– Micsoda?! – emelte fel a hangját a varázsló. – Ezzel kapcsolatban lesz hozzá néhány kéretlen szavam, ha végre előkerül.

– Á, szóval még nem jött meg a fürdőzésből?

– Fürdőzésből?! Már a lakosztályán van? Te erről honnan tudsz, Imina?

– Lakosztály? – nevette el magát a nő, majd nagy levegőt véve hosszú, fekete hajába túrt. – A szemtanúk szerint kijelentette, hogy „itt az ideje a délutáni fürdőzésnek", és nyilván a Nílushoz tartott. Nem szokványos egy hercegnő, az biztos. A legtöbben félnének, hogy mocsárszagtól fognak bűzleni.

– A szag a legkevesebb. Most megyek, és én magam rángatom ki a vízből! – határozta el indulatosan.

– Tégy úgy – vont vállat Imina. – Én engedelmeddel megyek a dolgomra! – mondta. Mahado beleegyezően bólintott, s a sólyomvérű átváltozott, majd a legközelebbi ablakon keresztül elhagyta a palotát.

– Kit fog kirángatni a vízből, Szekhemré Tábornok? – csendült a háta mögött egy játékos, mégis tekintélyt parancsoló, ismerős női hang.

Mahado azonnal oda kapta a fejét, s meglátta a földig érő zafírkék ruhát és arany ékszereket viselő nőt a folyosón várakozni. Aranybarna szemeiben kíváncsiság ült, hosszú, fekete, több hosszú fonatba font és nagyrészt kontyba tűzött frizurája eleganciát és tartást sugárzott,fején aranyszínű tiara fénylett. Mahado nem ismert nála nemesebb és gyönyörűbb teremtést. Még az illata is csodálatos volt, édes és virágos.

– Felség! – köszöntötte a mágus, s abban a pillanatban térdet és fejet hajtott a királynő előtt.

– Állj fel, kérlek! – mondta Theodora. A Tábornok szerinte túlságosan is sokáig tartotta a térdelő pózt, mialatt kifürkészhetetlen, zöld tekintetével mélyen a szemébe nézett. – Zavarba hozol – folytatta a királynő. – Hiszen csak ketten vagyunk idekint, mondtam már, hogy ilyenkor nem szükségesek a formalitások!

– Nem csupán azért hajtottam térdet, mert kötelességemben állt, s mert mások figyeltek volna – felelte Mahado, miközben kiegyenesedett, továbbra sem vette le tekintetét a nő arcáról.

– Miért hát?

– Tiszteletből.

– Értem.

– Szóval, mi a helyzet? – érdeklődte Theodora.

– Hogyan?

– Hangokat hallottam odabentről, de mivel senki nem jött be, úgy döntöttem, magam járok utána.

– Felség, bocsássa meg, ha udvariatlannak tűnök, de ez felelőtlen döntés volt! – állította Mahado komoly, de egyben aggódó hangon. – Legalább a kíséretét magával hozhatta volna!

– Ugyan már! Szükségem volt egy kis levegőre – magyarázta a királynő. – Egész nap abban a trónszékben ülni és hivatalnokokat, meg küldötteket fogadni... Nem is értem, anyám hogy nem őrült bele.

– Meg is támadhatták volna! – közölte a tábornok határozottan.

– Szünetre volt szükségem. Írisz megígérte, hogy a déli szertartás után a segítségemre lesz, de még nem érkezett meg.

– Sajnálom. Úgy vélem, ez miattam is történhetett. El kellett mennem a Naptemplomból, így ma is neki kellett ottmaradnia az istentisztelet utáni imádságra.

– Szóval te is szünetet tartasz, nem igaz? – mosolyodott el a nő.

– Semmi esetre sem. Theodora! – szólította Mahado a hangsúly kedvéért keresztnevén a királynőt. – Szörnyű dolog történt, beszélnem kell az udvarral és veled! Nagyatyád összehívja a nemeseket, én pedig éppen a húgodért indultam.

– Taráért? Nem a szobájában van? – csodálkozott az uralkodónő.

– Nos – vett egy mély levegőt Mahado –, nagyon úgy néz ki, hogy a Nílusban fürdőzik. – A kis incidensről az aranysárkány kölyökkel inkább nem beszélt a királynőnek. Nem szerette volna, ha feleslegesen aggódik. Van elég gondja a birodalom irányításával, a hercegnőt inkább ő maga vonja majd kérdőre.

– Jellemző rá, hogy ilyesmiket tegyen – sóhajtotta Thea lemondóan. – Anyánk szabadszelleműségét örökölte, és senkire sem hallgat. De a folyóban való fürdés legyen a legkisebb gondunk. Máris elküldöm két macskavérűmet érte, nem kell neked fáradnod! Inkább beszélgessünk!

– Mindent elmondok, ha végre összegyűlik az udvar – ígérte a mágus.

– Nem, nem feltétlenül a mostaniról. Írisz nagyszerű tanácsokat ad, számos téren, de ő nem ért kifejezetten a stratégiához. Horumesz pedig igen egyoldalúan gondolkodik.

– Horumesz bölcs ember, édesanyádnak, és neked is hű tanácsosa volt.

– Tudom, de... jól jönne valaki másnak a tanácsa is a krétaiakkal kapcsolatban. Amíg az embereim elhozzák a húgomat, sort keríthetnénk rá.

– Legyen úgy, felség – egyezett bele a tábornok.

– Jojo, Baako! – kiáltott be a trónterembe Theodora. Két őr rohant ki a folyosóra, olyan sebességgel, hogy végül bukdácsolni kezdtek, majd sietve megálltak és kihúzták magukat.

– Szolgálatára!

– Felség! – kiáltották felváltva.

– Hozzátok elém a hercegnőt! – parancsolta Theodora. – A Nílus parton fürdőzik valahol a környéken, keressétek meg! Szekhemré Tábornoknak fontos közölnivalója van velünk!

– Az eljegyzésükről? – érdeklődött lelkesen Baako.

– Esküvő lesz? Éljen! – lelkendezett Jojo.

– Nem – közölte hidegen a mágus. – Új fenyegetés ütötte fel a fejét a birodalomban! Induljatok, azonnal!

– Hallottátok a Tábornokot – mondta Theodora. – Indulás!

– Igenis!

– Igenis!

A két jómadár máris leopárd formájába váltott és elrohantak a kijárat felé. Még másodpercekig visszhangzott a folyosó utánuk.

– Biztos vagy benne, hogy ezeket a tökkelütötteket akarod a hercegnő után küldeni? – kérdezte Mahado, lassan a fejét csóválva.

– Jojo és Baako rendes emberek. Kicsit talán kevés ész jutott a számukra, de nem ismerek náluk hűségesebbet. A végsőkig kitartanának az udvar mellett.

– A helyzet az, felség, hogy néha a legártalmatlanabbnak tűnő egyének a legveszélyesebbek.

– Menjünk! – döntötte el a királynő, és a mágus utolsó kijelentését figyelmen kívül hagyva vissza fordult a trónterem felé. Mahado gyorsan mellé lépett, és kitárta neki az ajtót. Theodora elegáns léptekkel vonult be a terembe, válla felett sejtelmesen a mágusra pillantva. Mahado nem teljesen értette, ez mit akart jelenteni.

Egy szűk óra múlva...

Oziré megérkezett a palotába a kormányzóval, Bászthotep pedig sikeresen összehívta a nemesi családok családfőit. A királynővel és kíséretével egyetemben mind a trónteremben várakoztak az egyetlen hiányzó személyre, Sitara hercegnőre. Bászthotep idegesen járkált körbe-körbe, Theodora a helyzet kellemetlenségét enyhíteni kívánván az egyik lelógó, éjfekete hajfonatát tekergette. Az altábornok a kormányzóval vitatkozott egy, a gabona tárolását és elosztását érintő kérdésben. A nemesek, főként macskavérűek egyik lábukról a másikra dőltek unalmukban, vagy az egyik hatalmas ablakon keresztül a halványkék égen megjelenő tejfehér holdsarlót bámulták. Még kilenc nap volt az újabb teliholdig.

Mahado, az egyetlen, aki látszólag megőrizte türelmét, hirtelen felfigyelt valamire. A tér megingott, szemeiben zöld fény jelent meg. Új aurát érzékelt a közelben, amihez egy véletlen látomás is csatlakozott. Sitara és két leopárdvérű kísérője lépték át a palota küszöbét.

– Mi az, mit láttál? – kérdezte Oziré, aki jól sejtette, hogy varázsló társának látomása volt.

– A hercegnő az, nemsokára megérkezik!

– Tara? – figyelt fel húga nevének hallatán a királynő. – Már épp ideje volt – ejtette meg egy halvány mosolyt.

– Ideje?! – hüledezett Bászthotep, és nehéz léptekkel a folyosó felé indult. – Most rögtön megyek is, és a karmára nézek!

– Ne! – szólította fel Mahado. Gyors léptekkel kielőzte az öreget, és a vállához nyúlt, hogy megállítsa. Jól tudta, hogy ha az öreg macskavérű és a fiatal oroszlán most egymásnak esnek, annak nem lesz jó vége, ráadásul, hosszú percekig nem lesz vége. Eleget vártak már a többiek, jobb lesz ezt a gyűlést mihamarabb letudni. Másrészről, ő maga szeretett volna sebtében, egy pár szó erejéig elbeszélgetni a hercegnővel arról, amit az elmúlt órákban művelt. Bászthotep még az aranysárkány kölyökről sem tud, vagyis... – Majd én fogadom a hercegnőt! – ajánlotta fel a mágus, s válaszra sem várva nagy lendülettel elhagyta a termet.

Bászthotep a vártnál könnyebben fogadta a dolgot, és egyáltalán nem ellenkezett.

– Menjen csak, Tábornok és nézzen a karmára! – bíztatta leendő vejét az öreg.

– Nagyapa! – sóhajtotta Theodora zavarba jőve. – Nem az ő dolga megnevelni a húgomat.

– Az lesz, ha elveszi feleségül!

– Már megint ez! Tudom, hogy a hagyományok elkerülhetetlenek, de... Tara véleménye neked nem számít egyáltalán? Ha figyelnél, észrevennéd, hogy agyarral, karommal küzd ez ellen a frigy ellen.

– Nem számít. Az ő frigyük a birodalom érdeke, ezt mindketten jól tudják. Ahogy te is jól tudod, leányom, hogy egy házasság mennyit változtathat egy birodalom helyzetén! – mondta az öreg főpap jelentőségteljesen. Theodora arcvonásai, bár leplezni próbálta, hirtelen elkomorultak, tüdejéből lemondó sóhaj távozott.

– Ne is említsd, nagyapa!

– Neked viszont meg kell említened, mielőbb! Az udvar és Théba legbefolyásosabb emberei már úgyis összegyűltek – nézett körbe Bászthotep a teremben várakozó embereken –, ez pont kapóra jön. – Ha a Tábornok beszámolt a hírekkel, utána neked kell felszólalnod!

– Az imént kikértem Szekhemré Tábornok véleményét a krétai helyzetről – tudatta Theodora nagyapjával. – A megoldásnak, amit ő ajánlott, köze sem volt ahhoz, amit te és Horumesz javasoltatok!

– Erre még visszatérünk! – döntötte le az öreg.

– Feltétlenül – felelete a királynő.

..............................................................................

4 Szóval röviden: Bászthotep unokatestvére, I. Thotmesz király lett, és született egy fia, II. Thotmesz. Később Bászthotep lánya, Hatsepszut hozzáment apja uokatestvérének fiához (másodunokatestvéréhez) II. Thotmeszhez.

Maathotep Merenré – A főváros, Théba kormányzója, ember

Horumesz Uahankh (67)– A királynő (Theodora) sólyomvérű tanácsadója,  Horeth unokafivére.

Theodoa Menheperré (24)–Tara  nővére, Théba királynője. Két tanácsadója közül Horumesz főként stratégia, taktikai és gazdasági tanácsokat ad, míg Írisz vallási és lelki kérdésekben van segítségére.