„Ha csak addig hisztek a Napban, amíg látjátok az égen, elvesztek az éjszakában!"

A Naptemplom főként aranyozott szobrokkal és festményekkel díszített belső terében lágy, dallamos zene szólt, főként pengetős, húros hangszerek és bőrrel bevont dobok hangjai, de időnként szisztrumok* hangja is felcsendült. A hieroglifákkal teleírt oszlopok között tömjén és cédrus füstölők illata keringett a levegőben, a hívek odaadó figyelemmel hallgatták a főpap, illetve a főpapnő beszédét. Jelenleg Mahado osztott meg az emberekkel egy, a legfőbb istenükről, Amon-Réről szóló tanítást, mialatt Írisz a termet körbejárva ellenőrizte a gyertyák fényét a többi papnő segítségével. A papok ezalatt az Amon-Rének szánt áldozatokat, számos ékszert, drágakövet, fűszereket és gyümölcsöket készítették elő a sekrestyében.

– ...Éppen ezért mondom, higgyetek és bízzatok a Napban, és Amon-Ré a segítségetekre lesz! Az aranyló aton ereje eléri a földet, táplálja a növényeket, élteti az állatokat, békét és jólétet hoz a nép számára – fejezte be Mahado beszédét az oltár előtt lépdelve. Körbenézett a híveken, megpróbált legalább egy pillanatra mindegyiküknek a szemébe nézni, majd a padok felé vette az irányt. – Van valakinek esetleg kérdése, amit szeretne feltenni?

Egy középkorú férfi emelkedett ki a padsorok közül. Középmagas, szikár ember volt őszesedő hajjal, ruházatából ítélve földműves lehetett, és auráját tekintve ember. Mahado közelebb sétált hozzá és a szemébe nézett.

– Mi lenne hát a kérdésed, fivérem?*

– És ha mégsem bízhatunk a Napban? – kérdezte az ember bizonytalanul, s a közelben néhányan zavarogva összesúgtak. Mahado csendre intette őket, és jelzett a férfinak, hogy folytassa nyugodtan. – Hiszen... éjjelente folyton elhagy minket – magyarázta a hívő. – Mi lesz, ha egyszer nem kel majd fel? – Kérdését újabb sugdolózás és helytelenítő nesz kísérte, ám a főpap szemében ehelyett megértés és komolyság ült.

– Ettől tartasz tehát? – érdeklődte Mahado kimérten. – Hogy mi lesz, ha nem kel fel a Nap?

– Ettől, uram – bólintott a földműves.

– Van még valaki, aki efféle dolgoktól tart? – kérdezte a mágus. Néhány másik férfi és pár nő emelkedett ki a padok közül, és röstelkedve bólintottak.

– Hogyan lehetnénk biztosak valamiben, ami rendszerint eltűnik az égről?

– Olyasvalamiben higgyünk, amit éjjel nem is látunk?

– Mi lesz, ha Ré cserben hagy minket? – érdeklődtek bizonytalanul a hívek, azaz a hitetlenek.

Mahado nem válaszolt rögtön, először a terem közepére sétált, majd komoly tekintettel körbenézett a tömegen.

– Ha így vélekedtek, akkor erősítsétek meg a hiteteket! – kérte, vagyis sokkal inkább utasította őket határozott hangon. – Ha csak addig hisztek a Napban, amíg látjátok az égen, elvesztek az éjszakában!

A termen izgatott moraj futott végig, miközben a hívek próbálták megérteni a főpap kijelentését.

– A világon időnként eluralkodik a sötétség, gyűlnek az árnyak, s amikor már az orrotok hegyéig sem láttok – folytatta Mahado –, emlékezzetek rá! Mindig hajnal előtt legsötétebb az éj. Idővel újra eljön a reggel és a Nap fénye elűzi az árnyakat. Ré bárkáját semmi, még a sötétség legerősebb teremtményei sem téríthetik le pályájáról! – jelentette ki. – Ha pedig mégis meginognátok, gondoljatok erre! Amon-Ré fénye nem csak az égbolton, de a szívetekben, s a lelketek mélyén is ragyog. Ha hisztek a Napban, még akkor is, ha látni nem tudjátok, Amon-Ré fénye átvezet titeket még a legsötétebb éjszaka leghidegebb labirintusán is!

Befejezvén mondanivalóját, Mahado a hívek megkönnyebbült, de egyben némi zavartságot sejtető sugdolózásával kísérve indult az oltár felé. Itt volt az ideje a Napistennek szánt áldozatok bemutatásának. Írisz, Ré papjai és papnői már az oltárnál várakoztak, kezeikben a számos áldozattal, s néhányan füstölővel. Mikor a főpap is megérkezett hozzájuk, körbeállták az oltárt, s ősi imát mormolva felhelyezték arra a nép által felajánlott, és saját áldozati tárgyaikat, ételeiket. Ezt követően imát mondtak az isteneknek, első sorban Amon-Rének, s azért fohászkodtak, hogy az aranyló istenség örömmel fogadja felajánlott áldozatukat.

A zene egyre erősödött, a dobok gyorsabb ütemet adtak, a szisztrumok hangosabban csörögtek, a nép izgalma fokozódott. Az áldozati szertartás utolsó fázisához értek, ahol Ré valamiféle jelet ad nekik, mondjuk egy erősebb fénysugár formájában, ezzel biztosítva őket arról, hogy meg van elégedve az neki felajánlott dolgokkal. Énekesek hangjai, papok és papnők imái szólították a főistent és társait, a hangulat a tetőfokára hágott, amikor... hatalmas robajjal kivágódott a bejárati ajtó, s azon egy hosszú, szőke hajú férfi vágtatott be szertartás fontosságára való minden tekintet hiányában.

A hívek és a papok, Mahado és Írisz kivételével, először megrettentek és kicsit össze is rezzentek, a zene elhalványult. Amikor viszont az aranyhajú harcos a padok között haladt, a rémület helyét átvette a zúgolódás és méltatlankodás. Az emberi formát öltött aranysárkány az istentisztelet legfontosabb szertartását zavarta meg és szakította félbe. Félő volt, hogy az istenek az élükön Amon-Rével így már nem fogadják olyan örömmel áldozatukat, az ő kegyüknek elvesztése pedig könnyedén a birodalom békéjébe és jólétébe kerülhet, legalábbis ők meg voltak erről győződve. Bosszús pillantásokat küldtek a sárkány felé, akiről azonban mindez könnyedén lepergett.

– Elyaas! Mit keresel itt?! – tett pár határozott lépést a betolakodó irányába Mahado. – Hatalmas bűn így megzavarni egy szent szertartást, ezzel neked is tisztában kellene lenned! – intette meg a sárkányt, ezúttal a lehető legkomolyabb hangon. Ám eme intelme jelenleg üres fülekre talált.

– Majd megmondom én neked, hogy mi a hatalmas bűn! – felelte Elyaas, és nem állt meg, csak amikor már karnyújtásnyira volt a mágustól.

Mahadónak ekkor tűnt fel igazán, hogy az aranysárkány a szokásosnál is idegesebbnek tűnik, zaklatott volt, és az aurájában mintha mélyről fakadó dühöt és egyben félelmet vélt volna felfedezni. Elyaas kétségbe volt esve, szinte remegett az egész teste, és ez nem volt jellemző rá. Ha gyakran fel is kapta a vizet, egyáltalán nem számított haragtartónak vagy gyávának. A mágus biztos volt benne, hogy itt már nem a központi tónál történt kisebb incidensről van szó, kizárólag amiatt barátja nem rontott volna rá, amikor tudnia kellett, hogy fontos szertartást vezet. Valamivel megértőbb tekintettel, s egyben kezdődő aggodalommal nézett barátja szemébe.

– Mi történt? – kérdezte a főpap az aranysárkányt. – Nem várhat, amíg lemegy a szertartás?

– Nem – ingatta a fejét hevesen Elyaas, majd karon ragadta a mágust és kifelé kezdte vonszolni. – Azonnal velem kell jönnöd! A Rendnek szüksége van rád!

– Nem tudják nélkülem megoldani? – kérdezte Mahado, miközben a padok között suhantak el. – Az áldozatbemutatás a legfontosabb része a...

– Éppen elég áldozatot látott már a mai nap! – vágott Elyaas tiszteletlenül a szavába, amit feldúlt lelkiállapotára tekintettel Mahado kivételesen elnézett neki. – Van valami, amit látnod kell!

– Mégis micsodát?

– Most azonnal!

Néhány lépésre lehettek a kijárattól, a hívők értetlenkedő tekintetének kereszttüzében, amikor közeledő, és elég idegesnek tűnő léptek zaja ütötte meg a fülüket. Mahado megállította Elyaast és mindketten hátrafordultak.

– Elyaas, mégis mit képzelsz magadról?! – szidta a sárkányt Írisz mélyről jövő ítélettel. Alig pár lépésnyire állt meg a két távozni készülő férfitól. – Hogy merészelsz így berontani egy szent helyre, megzavarni a legfontosabb szertartásunkat és szemrebbenés nélkül elrabolni a főpapot?!

– Először is, nem mágusrablásról van itt szó, hölgyem! – emelte maga elé védekezően a kezeit a sárkány. – Másodszor, jó okom van rá, hogy ezt tegyem.

– Mégis mi lenne az? – fonta össze a karjait Írisz kételkedve.

– Amilyen gyorsan terjednek a pletykák Thébában, napnyugtára úgyis mindenki tudni fogja. ...Egyszer úgyis lenyugszik a Nap... a mi Napunk... – bukott ki Elyaasból lemondóan. – Egyszer... elér minket a napnyugta.

– Miket hordasz itt össze? – fordult Mahado a sárkányhoz. Elyaas megrázta a fejét, hogy végre összeszedje magát.

– Induljunk!

– Várj, Mahado! Tényleg el akarsz menni? – kérdezte Írisz hitetlenkedve. – Ez a nagyképű Elyaas csak így beront ide, te pedig rögtön úgy ugrálsz, ahogy ő fütyül?

Mahado komoly tekintettel nővére szemébe nézett, majd a kétségbeeséssel küzdő Elyaasra pillantott, s végül újra nővérére.

– Sajnálom, Írisz, muszáj mennem! Nélkülem kell befejeznetek a szertartást! – határozta el a mágus.

– Komolyan itt hagynád a templomot az áldozatbemutatás közben? – méltatlankodott a főpapnő.

– Igyekeznünk kéne! – sürgette Elyaas a varázslót.

– Később megmagyarázom – ígérte Mahado, és elnézést kérő tekintettel már távoztak is az épületből. – Legalábbis remélem – sóhajtotta, szinte csak magának.

– Remek – duzzogott alig halhatóan Írisz, majd higgadtságot erőltetett magára, és már azon tanakodott, hogyan is hozhatná mindezt rendbe, és nyugtathatná meg a zúgolódó híveket.

– Elyaas! Elyaas, mégis mi ilyen sürgős?! – faggatta Mahado a sárkányt, miközben az a hatalmas oszlopok között vonszolta őt a nap-negyed főterére vezető lépcsősor felé. – Elyaas, beszélj végre! – követelte.

– Meg... megölték őket! Meghaltak! Mind meghaltak! – hadarta a sárkány idegesen, amikor már a lépcsőkön haladtak lefelé. Szőke haja zászlóként lebegett utána, arcán zaklatottság tükröződött.

– Megölték? Kiket? – lepődött meg Mahado. – Kik haltak meg, Elyaas? – próbált végre egy értelmes választ kicsikarni barátjából.

– Meg... megölték... a... sárkányokat!

– Sárkányokat? Aranysárkányokat? – érdeklődte Mahado csodálkozva. Elyaas bólintott. – De hiszen egy aranysárkányt szinte lehetetlen megölni, csupán a legerősebb mágusok képesek rá, vagy egy egész alakváltókból és harcosokból álló osztag!

– Bárki tette is... könnyedén végzett velük – zihálta Elyaas.

– Mégis hányat és ki tette?

– Három kifejlett aranysárkányt, és nem tudni. De voltak szemtanúk.

– Szemtanúk? – ismételte Mahado. – Nem értem, mégis hogyan történhetett ilyesmi. Ha ez igaz, akkor... hatalmas botrányba keveredhet a Rend, de akár az egész főváros! – következtette aggodalmasan.

– Meg fogod látni, hogy mennyire igaz – sóhajtotta Elyaas, és lefékezett a Naptemplom előtti, mostanra kiürült tér közepén. – Meg kell találnunk, aki ezt tette, és törvény elé állítanunk!

– Még mindig nem akarom elhinni, hogy meggyilkoltak három aranysárkányt – rázta a fejét Mahado. Ilyesmi évtizedek, sőt évszázadok óta nem történt Egyiptomban. Ennek súlyos következményei lehetnek, ezért a hírek még az általában higgadt, hideg fejjel gondolkodó mágust is kizökkentették koncentrációjából egy rövid időre. – Hol történt? – kérdezte végül, újult elhatározással. Mihamarabb a végére kell járniuk ennek a bűnténynek, és felelősségre vonni az elkövetőt, avagy elkövetőket.

– Aaneleia templománál, a Hórusz-hegység észak-keleti tövében.

– A sárkányok templomában?! – hüledezett Mahado. – Mégis ki képes ilyen borzalmas...

– Valójában nem a templomunk belsejében, hanem előtte, azaz alatta, a sziklák tövében, de a lényeg, hogy...

– Induljunk! – határozta el Mahado, és szemeiben máris megjelent az izzó, zöld fény, ám Elyaas a vállára csúsztatva kezét megállította, mielőtt térugorhatott volna. – Mi az? ...Igaz is, értesítenünk kell a Rend többi tagját!

– A felderítők, akik először a helyszínre értek már értesítették az ügyeletes védelmezőket. Felajánlottam, hogy téged én értesítelek.

– Megvolt – mondta Mahado tömören. – Szóval indulhatunk végre?

– Csak annyi hogy... – váltott Elyaas valamivel bizonytalanabb hangnemre –, majd meg fogod látni, hogy bárki is végzett a fajtársaimmal, láthatóan könnyedén tette, egyetlen csapással. Tekintve, hogy egy sárkányölő gyilkos garázdálkodik a vidéken... nem utaznál, kérlek, kivételesen a hátamon? – Mahado szemöldöke a magasba szökött. – Tudom, tudom, elég szokatlan dolog valaki más hátán utazni, és már nagyon rég nem csináltunk ilyet, de... hadd vigyelek el, kérlek! Nagyobb biztonságban érezném magam, ha velem maradnál repülés köz...

– Rendben – döntötte el Mahado sietve, mentazöld tekintetébe idegessége mellett megértés és együttérzés vegyült.

– Mi, tessék, hogyan? – kérdezett vissza a sárkány, aki nem várt ilyen gyors beleegyezést a tábornoktól.

– Rendben, vigyél el, de igyekezzünk! – fejtette ki bővebben a mágus. – Így megfelel?

– Meg – bólintott Elyaas megkönnyebbülve, majd miközben az egész testét aranyszínű ragyogás vette körbe, még hozzátette. – Majd kapaszkodj erősen, nehogy lecsússz a...

– Nem fogok leesni, ne aggódj – felelte a varázsló.

Elyaas egyre magasabbra és szélesebbre nőtt, mígnem ruhái eltűntek, ő pedig felvette egy hatalmas, legalább négy kifejlett elefánt összesített méretével jellemezhető, aranysárga sárkány alakját. Karmai olyan hosszúak és szélesek voltak, mint egy ember keze, agyarai szintén, állkapcsával pedig könnyedén ketté tudott volna harapni egy tevét, vagy akár zsiráfot, borostyánszínű szemei kistányér nagyságúra nőttek, erős, izmos szárnyai egy nagyobb hajó vitorláinak szélességével rendelkeztek. Az egész sárkány magasztos, erőteljes lényként jelent meg előtte, ami még ironikusabbá tette a tényt, hogy ez a sárkány fél egyedül a magasba emelkedni, és őrá van szüksége, hogy biztonságban érezhesse magát.

A sárkány jelenleg négy lábon állt, de lehajolt a föld felé, így Mahado bal mellső lábán, majd vállán felkapaszkodhatott a hátára, ahol közvetlenül a szárnyai előtt foglalt helyet. Kissé előre hajolt, és kezeivel fogást keresett a sárkány nyakának aranyszínű pikkelyei között. Elyaas ekkor elrugaszkodott a földtől, és hatalmas szárnyait kitárva, pár erőteljes csapással felkapaszkodott a levegőbe. Jó magasan szállt a város felett, a sziklás hegyvonulat irányába.

Bár a mágus eddig nemigen utazott sárkányháton, nem találta ezt nehezebbnek, mint a lovaglást, vagy a tevegelést. Csak a néhai ereszkedés és emelkedés volt szokatlan érzés, de gyorsan belejött a dologba, és még a rázósabb részeknél sem érezte úgy, hogy lecsúszhatna. Idővel még élvezni is tudta volna a dolgot, sárkány háton a város felett repülni, lenézve az eltörpülő házakra, ceruzavonásnak tűnő utcákra, amiket átszel a kéklő vizű Nílus, a zöldellő szavannák, szilaj sziklák ölelnek körbe. Felnézni az égre, kósza felhőket keresni, amik így sokkal közelebbinek tűnnek, lebegve úszni az ég tengerében, dacolva a sziklás hegyek magaslataival... Ilyen érzés lett volna sárkányháton repülni, ha nem kavargott volna végig elméjében a nyugtalanító gondolat, hogy három aranysárkányt megöltek. Azokat a lényeket, akik a macskavérűeken kívül birodalmuk alappilléreinek számítottak.

Már senki sincs biztonságban. Ha valakik erre képesek voltak, akkor bármi más gyerekjátéknak tűnhet. Ha valaki a rendszer ellen lázad, könnyedén célpontjának választhatja a királyi családot és a többi nemes macskavérűt, nélkülük pedig a birodalom darabjaira hullik.

De ne haladjunk ennyire előre! – gondolta magában. – Még az is lehet, hogy a sárkányok valami nézeteltérés okán egymást gyilkolták meg, bár ez nem túl valószínű. Az Aranysárkányok népe nem híve az erőszaknak, egymás életét pedig mindennél jobban védik és tisztelik.

...

..............................................................................

1 senti: lenvászon ruhadarab, szoknyaféle, amit az ókorban a férfiak hordtak.

2 szisztrum: ősi, egyiptomi csörgős hangszer, szertartásokon, istentiszteleteken használták

3 Az ókorban, legalábbis ebben a történetben fontos volt az emberek számára az szertartás, a testvériség eszméje, főként a különböző templomok híveinek körében. A papok általában testvéreikként utaltak a hívőkre, akiknek egymáshoz is efféle képen illett viszonyulniuk.