„Sitarát nem egyszerű visszafogni!"

„Úgy keveredtek egymással, mind édes folyóvíz a sós tengervízzel a Nílus deltájában."

Csatazajok, összecsapódó fémek kondulása, erőlködő nyögések, fájdalmas ám elszánt felkiáltások zajai szűrődtek a kék fáklyalánggal megvilágított folyosóra. Bár aurájukat még nem érzékelte kellő bizonyossággal, Mahado biztos volt benne, hogy Nia kiáltásai és Tamir hördülései vegyülnek a hangzavarba. Megszaporázta lépteit, szinte rohant abba az irányba, ahol rég eltévedt társait sejtette, ám az utolsó pillanatban vészes sebességből fékezett le, mialatt elhajolt egy felé tartó lila lézernyaláb elől. A csata már a járat következő kanyarulatában folyt, így bölcsebbnek látta behúzódni egy cseppkőoszlop mögé, s onnan felmérni a terepet.

Óvatosan lesett ki a fedezékből, s vette szemügyre a látványt. Több tucat éjelf katona harcolt öt rendtaggal. Szinte azonnal felismerte a legfürgébben mozgó, egyszerre négy ellenféllel küzdő leopárdnőt, s az ugyanennyit feltartó harcos férfit. Nia és Tamir, bár látszott, hogy egyre jobban kimerülnek, példát mutatva csapattársaiknak küzdöttek rendíthetetlenül. Nala, Ekene és Chikelu sem maradtak el kitartásukban, rájuk két-három ellenfél jutott. Legjobb tudásuk szerint harcoltak, ám ahogy a kékek folyton váltották egymást, lassan fölénybe kerültek.

Sitara nincs velük – állapította meg a Mahado, s csalódottság szorongatta mellkasát. Mélyen szívta be a levegőt, majd lassan kifújta azt, s kényszerítette magát, hogy hidegvérét megőrizze. Lehet, hogy fedezékbe vonult valahol távolabb – vetette fel. Egyáltalán nem őrá vall, de Nia talán... Mindegy, segítenem kell nekik, ezzel az aggodalmaskodással nem jutok közelebb a hercegnő megtalálásához! – határozta el. Várt pár pillanatot, hogy a stratégiáját gyorsan átgondolja. Vett még egy mély lélegzetet, s amikor úgy tűnt, a kékek újabb sortűzre készülnek, kilépett a kanyaron túl a folyosó közepére.

Közeledő illatából Nia és alakváltó társai már pillanatokkal korábban felfedezték a tábornok jelenlétét, ám szánt szándékkal ügyeltek arra, hogy ezt se testbeszédükkel, se mással ne adják az ellenség tudtára. A leopárdnő sejtette, hogy a tábornoknak bizonyára jó oka van azonnali beszállás helyett a mögé az oszlop mögé húzódni, ahol őt sejtették. Valószínűleg a legmegfelelőbb pillanatra vár, hogy a meglepetés erejével kisegítse őket. Talán a varázsereje nagyját is elhasználta már, ezért nem ugrik meggondolatlanul fejest egy ilyen csatába. Niát eme feltételezése miatt picit meg is lepte, ami a következőkben történt.

Az éjelfek egyikük felkiáltására szinte egyszerre emelték fel fegyvereiket, s készültek mind rájuk lőni. A halálos fény azonban nem jutott ki fegyverül csövéből, ugyanis az utolsó pillanatban egy nagyon is ismerős bariton erélyes felkiáltása szelte át a folyosót.

– Földre!

Nia, Nala, Ekene, Tamir és Chikelu ösztönösen vetődtek a földre, s szinte még zuhantak, amikor egy táguló, zöld erőtér süvített el a fejük felett alig pár ujjnyira. A mágikus energiatömeg semlegesítette a kékek fegyvereit, azokban így elapadt saját energiájuk, s még hosszú pillanatokig képtelenek voltak tüzelni vele. Nala és Kelu megkönnyebbülten, Tamir és Ekene elismerően pillantottak a zöld fényárban úszó férfi szilaj alakjára, Nia azonban csak komoly tekintettel biccentett felettesének. Mahado még nem fejezte be közbelépését, egy telekinetikus rántással kikapta az ellenség kezeiből a számos fekete lőfegyvert, majd egy erőteret létrehozva a lebegő fegyverek körül, zöld villanás kíséretében darabokra törte azokat. A fegyverdarabok a kékek haragos pillantásaival követve a csatatérré vált folyosó talajára hulltak.

Nia és emberei sebesen feltápászkodtak, s mind a hozzájuk csatlakozó mágust figyelték. Mahado kezet nyújtott az utoljára feltápászkodó Nalának, aki kissé zavarba jőve fogadta el azt.

– Tábornok! – köszöntötte a férfit Nia komoly hangon.

– Meritpahet. Akhenmaat – biccentett Nia majd Tamir felé Mahado.

– Tábornok – bólintott a harcos.

– Tábornok – csatlakozott Nala, Ekene és Kelu.

– Elég a köszöngetésből! – kiáltotta el magát hirtelen Nia, ahogy észrevette, hogy az éjelfek immár hosszú, fekete kardjukat kivonva rontanak rájuk. – Még nincs vége a harcnak!

– Valóban – bólintott Mahado, s sarkalatosan összenézett a csapattal. – Intézzük el őket, utána... – Már nem tudta befejezni, mert egy fekete dobócsillag süvített el a füle mellett, ami elől éppen csak sikerült elhajolna. Kivonta saját, aranyszín kardját, s a következő dobócsillagot már pengéje segítségével térítette le pályájáról. Nia, Tamir és a többiek is védekezni, s idővel támadni kezdtek. – A hercegnő! – kiáltott oda Niának Mahado, végre kiadva magából aggodalmát, s ezzel együtt egy ellenséges katona kardjának csapását hárította sajátjával. A két penge egymásnak feszült. – Merre van?! – kérdezte, miközben hátrébb taszította ellenfelét, majd kiverte a kardot a kezéből, és sajátjával elvágta a torkát. Ekkor újabb kékek támadtak rá.

Nia és Tamir gyorsan összepillantottak, mint aki nem biztos benne, hogy mit feleljenek. Közben mindketten saját ellenfelük csapásai elől igyekeztek kitérni, és azt hasonló ellentámadásokkal viszonozni.

– Nem tudjuk biztosra – vallotta be végül Nia. Ügyes mozdulattal elhajolt az ellenfelei által felé indított csapások elől. – Elvesztettük a csarnokban – bökött a folyosó csarnok felé vezető vége felé. Kardjával mindkét éjelf alól kiseperte lábait, majd egyenként elnyeste a nyakukat.

– Hogyan?! – döbbent meg a tábornok, mint aki maga sem hiszi, amit hall. Tenyereit feltartva egy alig megjelenő zöld erőtérrel távolabb taszított öt ellenfelet, majd karjával elsöprő mozdulatot végezve egy másikkal a földre küldte őket. – Elvesztettétek?!

– Valószínűleg Zoanával van... – tette hozzá Nia, miközben három katonával vívott egyszerre.

Mahado csak tátott szájjal csodálkozott a tényen, hogy hangsúlyából ítélve a leopárdnő ezt még csitításnak szánta. Egy pörgésből indított erőteljes csapással két éjelf kezéből is kiverte a kardot.

– MICSODA?! – üvöltötte, mialatt egyik ellenfelét egy szikladarabbal ismertette össze, a másikat egy spirális széllökéssel reptette messzire. Legszívesebben minden ellenfelével puszta kézzel és lábbal küzdött volna meg, hogy feszültségét kiadja magából, ám a páncéljukban rejlő lila energia eltaszította volna, ezzel tisztában volt.

– Az a vadóc macska elszelelt a boszorkány után! – dörmögte Tamir, s ellenfelei döféseit hárította, mialatt erőteljes kardcsapásokat indított feléjük ő maga is. – Nem tudtuk követni, mert ebbe a járatba kergettek a kékek! – A nagydarab harcos egyszerre három fekete pengének tartott ellen azoknak feszülő kardjával. Szabad kezével aranyszín pengéje végére fogott rá, szemei kék színnel izzottak fel, ahogy természetfeletti erejének legnagyobb intenzitását igénybe véve lökte el a kardokat magától az ellenséggel együtt. – Úgy volt, hogy amint lerázzuk őket, visszamegyünk érte!

– Még mindig így van! – vágta rá Nia, s pár csapással fegyvertelenné tette újabb ellenfeleit.

– És láthatóan remekül boldogultok vele! – jegyezte meg a mágus, hangját enyhe gúny szőtte át, ahogy az egyre csak közelítő, el nem fogyó kékeket vette számba.

– Még nincs vége! – állította Nia, s egy lendületes forgással és átfordulással kerülte el a közelítő dobócsillagokat. – Mellesleg, ön nem szólhat egy szót se! – vágta el egy éjelf nyakát. – Még csak nem is a mi feladatunk volt a hercegnő és a kereskedő kiszabadítása – végzett egy újabb ellenféllel –, mégis ide-oda kísérgettük őket!

– Valóban – ismerte el Mahado, s kardját ügyesen forgatva tovább harcolt, arcára lassan neheztelő grimasz ült ki. – A kereskedőt nyílt töréssel hagytátok egy dohos résben!

– Ekon kérte, hogy hagyjuk magára! – szúrta közbe Ekene. Egy bukfenccel, és sebes forgással kerülte el a kékek döféseit, majd egy földről felkapott fekete karddal lendült ellentámadásba. – Nem szerette volna, ha miatta mindannyiunkat utolérik. – Az oroszlánnő végzett egyik ellenfelével, s most a másikkal nézett vívás közben macskaszemet. – Khari és a csapat másik fele visszaindult érte...

– Tisztában vagyok vele – felelte a tábornok, s két csapásból intézte el aktuális ellenfelét. – Mit gondoltok, honnan tudok ezekről? – morogta, s következő kéket vette kezelésbe.

– Összefutott Davuékkal – állapította meg Nia. Hátraszaltóval szabadult ki az ellen gyűrűjéből, majd egy bukfenccel felkapott ő is egy elejtett éjelf kardot, s két pengével vette fel a harcot két újabb ellenfelével.

– Többek között – sóhajtott a tábornok. Elhajolt egy csapás elől, támadott kardjával, majd újból kitért. – Mosi, Desta, Davu a kereskedővel és a csapatotok másik felével együtt már valószínűleg odakint vannak. – Egy forgás, majd egy jól irányzott csapással hatástalanította ellenfelét. – A legtöbben kijutottak, de hogy pont a hercegnő... – tért vissza a szigorúsággal vegyes aggodalom a hangjába –, a hercegnőt meg hagytátok, hogy az után az alattomos nőszemély után rohanjon?! – A mágus kissé megakadt a kiakadásban, ami a harcban pár kifejezetten erős kardcsapást jelentett. – Egyáltalán, miért tenne ilyet?!

– Sitarát nem egyszerű visszafogni! – szűrte a fogai között Nia, ahogy az ellenfél kardja az övének feszült. – Jó pár keresetlen szavam volt emiatt hozzá... – Ellökte a pengét, majd sebes forgásokkal fűszerezve annál is sebesebb csapásokkal sorozta az éjelfet. – De intéseim ellenére is elrohant a kutyája utána! Ha hibáztatni akar ezért, tegye – jelentette ki a leopárdnő, s egyben végzett a katonával, s azzal együtt egy másik közelben lévővel is –, ám ezzel nem jutunk előbbre!

– Tudom – ismerte el Mahado, aki most három ellenféllel harcolt. – Ahogy azt is, hogy ha valaki igazán hibásnak mondható a hercegnő helyzetében, az én vagyok. – Egy forgás, kitérés, csapás, elhajolás, majd hasítás és döfés. – Az én felelőtlenségem miatt rabolták el, amivel mindez a rémálom kezdődött! – mondta töredelmesen, mialatt háromból végzett két ellenfelével, kiknek helyére újabb kettő érkezett. – Nem hibáztatlak, Nia, csupán... – rázta a fejét a mágus. Megunva a csatározást újabb erőtérrel taszította távolabb ellenfeleit, de olyan erővel, hogy azok még legalább egy sor közelben állót letaroltak. Pár pillanatra ő és Nia is megszabadultak az őket ostromlóktól. – Órák óta járok a hercegnő nyomában...

– Én mindig azt tartottam szem előtt, ami a csapat érdeke!

– Elhiszem... Nem. Tudom, hogy így volt!

– Megszabadulunk tőlük – vicsorgott Nia a felé közelítő kékekre –, és megkeressük a hercegnőt!

– Ezen még pontosítunk! – válaszolt végül a tábornok, majd mindketten teljes erőbedobással vetették bele magukat a harcba. Tamir, Kelu, Nala és Ekene hasonló elszántsággal harcoltak mellettük.

*

A szavanna békés, éjjeli szimfóniáját nehéz, fémes léptek robogó zaja harsogta túl, a tájra boruló lágy sötétséget a levegőbe hatoló lila fénynyalábok izzása törte meg. Pillanatokon belül az éjelfek hegyből kitódult tömege és az Aranysárkány Rend serege egymásnak feszültek. Kardok csattogtak, lila és aranyszín fények villogtak, állati szemek villantak fel. Lézerek, dobócsillagok, nyilak és varázserejű erőterek hasították a levegőt, és szelték darabokra a közeli dolgokat, faágakat, bokrokat, sziklákat. A közelben tanyázó állatok, rágcsálók, madarak, ragadozók, de még a rovarok is fejvesztve menekültek a magukat intelligensnek állító fajok csatározása elől.

Mosi, Sanura és a macskavérűek felváltva használták nagymacska és emberi alakjukat, éles karmaiknak és macskaszerű mozdulataiknak hála még a kékek páncélja ellenére is sikerült sebzést bevinniük. Khari és Ekon egymás közelében harcoltak, szükség esetén ösztönösen fedezték egymást. Imani, Hatanub és a sakálvérűek nagy része végig sakál alakjukban maradt, így ugyanis gyorsabbak és ügyesebbek voltak. Szinte csak Széth és Desta voltak, akik időnként felvették emberi alakjukat, hogy egy kardcsapást saját pengéjükkel hárítsanak, vagy éppen tokjából előrántott tőrjükkel vigyék be a végzetes csapást.

Horeth és Imina sólyomvérű csapatai madáralakban a levegőből támadtak, s igyekeztek elterelni az ellenség figyelmét, amíg a földi csapatok közelebb nyomulnak hozzájuk. Horu és Horel is keményen kivették részüket a csatából, sebesen körözve kerülgették a feléjük indított lézernyalábokat és dobócsillagokat, ügyelve arra, hogy mint önkéntes célpont, a seregtől a lehető legmesszebb keringjenek. Jahi és a harcosok legjobb tudásuk és kiképzésük szerint forgatták a kardot, tőrt, dárdát és botot, odafigyelve arra, hogy testfelületükkel ne, csupán fegyvereikkel érjenek ellenfeleikhez.

Davu és Szatiah varázsenergia híján szinte a harcosok eszközeivel, ám közel sem az ő erejükkel és gyorsaságukkal harcoltak. Szerencsére Tale, a boszorkány és a többi mágus összetartóan fedezték őket. Aranyszín erőterekkel védték magukat az éjelfek lézerei ellen, dobócsillagaikat és fekete kardjaikat telekinézissel térítették el. Hasonló erőterekkel, vagy egy jól irányzott, összesűrített levegőből álló szélcsapásokkal taszították őket távolabb. Amikor meginogtak, vagy a földre is estek, karddal, tűzzel, vagy feléjük lendített kövekkel támadták őket.

Az aranysárkányok próbálták úgy kivenni a részüket a küzdelemből, hogy a rendtagoknak nem okoznak sérülést. Ezt átváltozva hatalmas sárkány alakjukba még nem tehették volna meg, mert a két sereg már a legelején fésűszerűen egymásba hatolt, s jelenleg úgy keveredtek egymással, mind édes folyóvíz a sós tengervízzel a Nílus deltájában. Ehelyett Aaron, Daario, Daaliah és Daakary emberi alakjukban, csillogó aranyszín páncéljukban harcoltak őseik átadott tudása szerint. Fénymágiájuknak hála lézerüket ilyen formában is tudták használni, mondhatni a megidézett energiát a szájuk helyett most tenyerükből lőtték ki.

A lila nyalábokkal versenyző sárga lézer egyébként Daakary, a sárkányfiú kedvelt támadás volt. Apja, Daario különféle, holdsarló alakú pengévé sűrített energiamezőkkel ostromolta az ellenséget. Édesanyja, Daaliah főként a védekezésre koncentrált, sárga erőterekkel védte a sárkányokat és a közelében harcoló rendtagokat az olyan csapásoktól, melyet önerőből már nem tudtak volna elkerülni. Emellett szilárd, de rugalmassá tett fényből ostort készített magának, és azzal kötötte gúzsba ellenfeleit. Aaron, a másik sárkányfi pedig különböző, kristályosított fényből formált fegyverekkel harcolt. Főként egy fénydárdát forgatott művészi pontossággal, ám közben félkörívben fénytőröket hajított a kékek felé, s szilárd fénypajzzsal védte magát.

A rendtagok oldala a csata kezdeti perceiben egész jól boldogult a harcban, ám ahogy érkezett a hegyből az utánpótlás, úgy kerekedtek egyre inkább felül rajtuk a kékek. A kifelé áramló éjelf seregek kezdték visszaszorítani az egyiptomiakat a szavanna felé, ahol azonban a dúsabb növényzet mindkét félnek akadályozta szabad mozgását. Nagy létszámuknak, lila energiától duzzadó fegyvereiknek és páncéljuknak hála, a kékek mégis egyre inkább fölénybe kerültek. Sok éjelf sérült meg és vesztette életét, ám sokkal több veszteség mutatkozott az Aranysárkány Rend oldalán. Ha a kékek már nem is tudtak annyi fegyvert összeszedni, amennyit szerettek volna, Nia csapatának hála, akik tönkretették a fegyvertárat, azok, melyek már korábban velük voltak, épp elégnek bizonyultak.

Mosi a karján sérült egy lézernyalábtól, ami elől nem tudott kitérni. Destát a derekán találta el egy dobócsillag. Sanura, Khari és Ekon olyan erővel estek a földre a kékek egy-egy betalált ütésétől, illetve rúgásától, hogy egy időre elvesztették eszméletüket. Jahi szinte azonnal melléjük szaltózott, és igyekezett fedezni őket, ám hamar könnyű célponttá vált az ellenség szemében. Desta és Mosi a utolsó pillanatban teremtek mellette, s éppen csak megúszták még néhány enyhébb sérüléssel. Tale energiája elfogyott, ahogy korábban Davué és Szatiah-é. Ők hárman, szinte egy ember erejével, egyre nehezebbnek tűnő aranyszín kardjaikkal mind kevésbé álltak ellen az őt ostromlóknak, az elől harcoló mágusok pedig több és több hibát vétettek, kezdtek kifáradni.

Széth mellényúlt, egy kardcsapásnál fél oldalával vetődött az éjelf páncéljának, és a lila energia három szomszédos katona páncéljának taszította, melyek utána hasonló erőtérrel repítették méterekkel távolabb. Imani és Hatanub igyekeztek vezérüket fedezni, amíg összeszedi magát, ám ez igazán sakált próbáló feladatnak bizonyult, s néhány csapást immár ők sem tudtak elkerülni. Horeth és Imina hiába igyekeztek, mindkettejük tollait megperzselte már egy-egy lila lézernyaláb, ahogy Horu és Horel is idővel lila fénynyalábok labirintusszerű csapdájában találták magukat. Végül egy tucat sólyom kellett ahhoz, hogy kiragadják a lézerpuskákat a kékek kezéből, ezért viszont páran életüket áldozták.

Az aranysárkányok tartották legjobban magukat az éjelfekkel szemben, ám a túlerő hatására az ő védelmük is kezdett meginogni.

Félő volt, hogy ha nem történik hamarosan valami, egy sorsdöntő fordulat, az Aranysárkány Rend elveszíti a csatát. A rendtagok várhatóan, szinte kivétel nélkül életüket vesztik, a kékek pedig felbátorodva elfoglalják Thébát. Egy bukott város holttesteit maguk után hagyva nyomulnak tovább a kisebb, vidéki városokra, mígnem végül elérik Memphiszt, s így övék lesz egész Egyiptom. Ezt egyiken sem akarták, a kékek rémuralmát, minden maradék erejükkel küzdöttek, hogy népüket, családjukat, barátaikat, egyszóval minden szeretteiket tovább védelmezték. Ám egyre inkább vesztésre álltak, így végül legtöbben önkénytelenül is isteneikhez kezdtek fohászkodni egy égi, vagy éppen alvilági csodát várva, amely megfordíthatja a végzetes küzdelem várható kimenetelét.

*

Sötétség és kín, a fény teljes hiánya töltötte el Elyaas testét s elméjét. Keserűen jutottak újból eszébe a látó szavai, akit bő fél napja meglátogatott az északi-negyedben. Az ősz hajú férfi azt állította, kapcsolata Széth-tel rövid életű lesz... s szavai az óta többször is beigazolódni látszottak, végül beteljesültek. Csak azt nem értette, hogy miért akadt meg félúton, a világok között, miért nem rója már az Alvilág ösvényeit, ahogy lennie kéne. Persze, nem mintha úgy vágyott volna elfogadni halála tényét, de ha az ösvényt leróva végre eljutna a Túlvilágra, Aaaneleia káprázatos, égi kertjébe, akkor ott legalább reménykedve várhatná a pillanatot, amikor egyszer újra találkozik sakálfülével. Ám a megváltást jelentő fény nem érkezett el, s ő tovább lebegett a világtalanság sötét tengerében.

Talán nem haltam meg? – kérdezte magától, s megpróbálta érzékelni lelkének azt a tartozékát, amit valaha még testének nevezett. Végtelenül meglepődött, sőt, egy része ironikusan megkönnyebbült, amikor hirtelen felerősödtek a kínok, s fájdalom járta át minden porcikáját. Szóval nem a lelke sajgott... testi kínok ezek, mivel még nem halt meg. Életben vagyok! – vidult fel hirtelen, csupán az éktelen fájdalom szegte kicsit kedvét. Nagy nehezen kinyitotta szemét, s bár érezte, szemhéjai eltávolodtak egymástól, nem látott mást, csak ugyanazt a sötétséget, mint korábban. Vett pár mély levegőt, ami nem volt egyszerű, mert a mellkasára nehezedő kemény valami, valószínűleg szikladarab, kegyetlenül igyekezett kipréselni tüdejéből minden levegőt.

Erejének utolsó foszlányait hívta a sárkány segítségül. Karjai körül aranyszín aura jelent meg, s ez a ragyogó fény körbevett minden más törmeléket a közelben. A fénnyel mozgatás* műveletét igénybe véve, Elyaas a levegőbe emelte, majd távolabb lebegtette testétől a kisebb-nagyobb kőzetdarabokat. Mellkasa megkönnyebbülten telt meg újra levegővel, ahogy a szikla felemelkedett róla. A törmeléket szállító fénylő aurák pár pillanatra, mielőtt dolguk végeztével eloszlottak, halványan megvilágították a hatalmas csarnokot is, ahol a szőke férfi feküdt. Rendezetlen, romos barlangteremnek tűnt, melyet az éjelfek még nem vettek használatba, s a mennyezeten éktelenkedő, tágas lyukból lehullott törmelék még ennél is kaotikusabb látványt kölcsönzött neki.

A sötétség a törmeléket lepakoló fény megszűnésével újból elhódította a látóteret. Ám Elyaas az utolsó pillanatban még felfedezett az alakot, félig a szikladarabok között feküdve, tőle valamivel messzebb, legalább tíz lábnyi távolságra. Minden maradék erejét igyekezett összeszedni, fizikait és mágikust. Tenyereit, mintha valami fontosat tartana bennük, összezárta, majd azok között piciny, fénylő pont jelent meg. A fény egyre növekedett, végül világossárgán ragyogó, narancs nagyságú gömbbé nőtte ki magát. A sárkányfi útjára engedte a gömböt, amely így fellebegett a levegőbe, ám nem ment túl messzire, a közelében maradt.

A fénygömb megvilágította annyira környezetét, hogy pár nagyobb kőzetdarabra támaszkodva fel tudott tápászkodni. Fájdalom hasított minden tagjába, erősen zihált, mégis állhatatosan átküzdte magát a romokon keresztül a másik, eszméletlen férfihoz. Izzó, sárga gömbje hűséges társ módjára követte, fényesen pulzálva lebegett mellette, bevilágítva a zegzugos ösvényt.

– Hé! Oziré! – ragadta meg Elyaas a mágust. Rekedt hanga aggodalmasan csengett. – Oziré! – rázta a testet, de semmi mozgást nem érzékelt. Ujjait az altábornok nyakára nyomta. Szaggatottan szívta magába a levegőt, majd kis időre visszatartotta, és közelebb hajolt. Megenyhülve hallotta meg a másik erőtlen, halk szuszogását, miközben gyenge szívverését is érzékelte. Életben van – állapította meg a sárkány. Tudta, hogy ha további fényvarázslatokat hajt végre, azzal saját életenergiáját használja fel, de nem hagyhatta társát a törmelék alatt. Ezúttal is a fény erejét használva lebegtette el a törmeléket.

A fájdalom feltörő hulláma rázta meg a testét, ahogy az altábornokot felrángatta a földről, majd karját átvetve vállán újból végigpásztázta a csarnokot. Annak egyik végében a fénygömb halvány világosságánál egy alagút bejáratát fedezte fel. Közel s távol ez tűnt az egyetlen járható kijáratnak. Persze, talán sárkánnyá is változhatott volna, és kirepül a résen a mennyezeten keresztül, melyen keresztül idezuhantak. Ám nem volt benne biztos, hogy hatalmas, hüllő formájában átférne-e a lyukon, s úgy érezte, talán ereje sem lenne már elég a repüléshez. Így inkább nehézkes léptekkel a felfedezett hasadék felé vonszolta magukat.

Már a terem szélénél jártak, amikor halk nyöszörgés és morgolódás elegyét hallotta maga mellől. Oziré tért lassan magához.

– Daaka... Daakamon – fordult zavartan az őt cipelő szőke férfi felé. Sérülései miatt saját lábra állni képtelen volt, de a szavakat azért csak ajkaira erőltette.

– Ki más? – kérdezte a sárkányfi keserűen, s tovább vonszolta magukat előre. A fénygömb fürgén beszökkent az ismeretlen járatba, s megvilágította annak ívelt, kacskaringós falait.

– Odina...? – nyögött fel újból a mágus.

Elyaas torka összeszorul a fájdalomtól, ahogy szemei előtt újra lepergett a jelenet. Odina teste úgy ragyogott, mint egy csillag kitörni készülő felszíne. Majd, amikor a lila erőtér keresztülhaladt rajta, végül darabokra szakadt, s a darabok szinte elporladtak az izzó, lila energiatenger sárga felvillanásában.

– Meglátogatja a fivérét – felelte végül elfúló hangon a sárkány. Oziré, ahogy benne is újrajátszódott a szívszorító jelenet, lemondóan sóhajtott.

– Merre... járunk...?

– Fogalmam sincs. – Elyaas erősen zihált, titokban értékelte volna, ha az altábornok nem kényszeríti beszédre, de ahhoz sem volt kedve, hogy most, amikor így egymásra vannak utalva, udvariatlanul belefojtsa a szót. Remélte, hogy nehézkes levegővételei elég célzásnak számítnak majd arra, hogy az is csoda lesz, ha tíz további lépést megtesznek még.

– Térugranék veled... odakintre... – lihegte hasonló, kínokkal telített hangon az altábornok. – De hisz látod... még járni sincs erőm...

Elyaas csak elfogadóan megrázta a fejét, majd cipelte tovább magukat, amíg a lába bírta. Az végül még négy teljes percet jelentett, mialatt kijutottak egy olyan folyosóra, amely már kék és lila lángok által borult félhomályba. A fénygömb ekkor eloszlott mellőlük, ők maguk pedig erőtlenül roskadtak össze a folyosó szélén. Hátukat a hűvös, érdes barlangfalnak vetve fordultak ülésbe, majd kicsit egymásnak dőlve igyekeztek rendezni ziháló lélegzetüket, összeszedni erejüket. Végül mégis a kimerültség győzött, erőtlenül merültek pangó félálomba.

* fénnyel mozgatás: lényege, hogy a fény elmozdít dolgokat az útjából. Állítólag ilyen elven mozognak a műholdak is a világűrben.

Egyik lehetőség a fotoforézis effektus. A fény megvilágítja és ezzel gerjeszti a legszélső atomokat, amelyek tovább adják az energiát a többinek. Az atomok igyekeznek kitérni a fény irányából, hogy újból egyensúlyi állapotba térhessenek vissza, így a fénnyel ellentétes irányba mozdulnak el. A másik, hogy maguknak, a fény részecskéknek (fotonoknak) a lendülete az, amely átadódik a tárgy részecskéinek, és ezért mozdulnak a fénnyel ellentétes irányba.

Persze, a valóságban ilyen erős gravitációs mezőben, mint ahol mi is élünk, még felerősített fény sem mozdít el nagyon semmit, max porszemeket a levegőben. Én viszont itt arra építettem, hogy a sárkányok nagyon összesűrűsített fényt tudnak megidézni, másrészről, ha belegondolunk, valamilyen szinten a lézer is úgy pusztít, hogy távolabb löki az útjából a részecskéket. De újra, javítsatok ki, ha tévedek.

Ezek a fényes tények, pedig, amik ihlették a sárkányok fénymágiájának sci-fi vonatkozását, a fénnyel mozgatást és a kristályosított fényt is, ebben a videóban is megtalálhatók. Persze, aztán a Doktor Strange filmben pont más elven működik a mágia, de nem is bánom, mert a videós jól elmagyarázta azt a tudományos vonatkozását a fénynek, amit én felhasználtam ;)

https://youtu.be/drXGJ3ZZdvc