„Aaneleia engem úgy segéljen, ez a sakál lesz a végzetem!"

„Általában egészen más körülmények között szoktam nők felett térdelni, de hát nem mindig az van, amit óhajtunk."

Kicsivel korábban...

Égbenyúló, sudár pálmafák sorakoztak az északi-negyed széles sugárútjának mentén, ahol az utcát borító világos térkövet szinte vakítóan sima felületűre csiszolták. A tejfehérre meszelt, ívelt falú lakóházak lekerekített formáikkal leginkább hengerre, avagy elliptikus alapú épületekre emlékeztettek, de volt olyan is, amelyet dupla avagy tripla hullám határolt. A legtöbb teteje félgömb alakú kupolában végződött, amelyet színes, nagyfelületű üvegablakok tarkítottak, s volt olyan ház is, amely több kupolával is rendelkezett. Az utcákon itt kevés alakváltó, vagy mágus fordult meg, a főutca két oldalán húzódó piaci standoknál főként emberek, harcosok és látók nézelődtek.

Elyaas csüggedten ballagott a sugárúton, előkelő kék-arany öltözete sem hozta vissza magabiztosságát. Csalódott tekintettel nézett fel a pálmafák élénkzöld leveleivel szegélyezett kék égre, s kedveszegetten sóhajtozott. A magasan járó Nap a szemébe tűzött, így egyik kezét árnyékolóként homlokához emelte, majd újból az ugyancsak vakítóan fényes térkövet pásztázta maga előtt. A látó, akinél járt azt mondta neki, hogy kapcsolata Széth-tel ugyanolyan szenvedélyes, ám rövidéletű lesz, mint korábbi kapcsolatai, s miután vége szakad, soha többé nem beszélnek egymással. Ez a jóslat összeszorította a sárkány szoknyavadász szívét. Maga sem értette miért, de Széth már most többet jelentett neki, mint bármelyik korábbi nője. Úgy érezte, ha elveszíti, abba belerokkan.

A sárkány nagyot sóhajtva pillantott a közelben egymást átölelő, majd megcsókoló embernőre és férfira. Nem messze tőlük egy hordó mögött egy vörösesbarna kandúr illegette magát egy ocelotmintás sárga nősténymacskának. Egy gyümölcsárus asztala mellé pár énekesmadár rebbent a földre, ahonnan a lehulló szárított fügedarabokat csipegették fel. Kettő közülük egész közel állt egymáshoz, majd apró csőrük egyszerre kapott ugyanabba a gyümölcsdarabba, végül a hím átengedte azt a nősténynek. Elyaas bosszúsan vette tudomásul, hogy mindenki más előtt boldog párkapcsolat lehetősége áll, s megpróbált ezután nem nézelődni, csak szög egyenesen haladni délre, a nap-negyed felé.

Kegyelemdöfésként egy újabb, szemből közelítő, kézen fogva csellengő szerelmespárba botlott. A harcos férfi felvillanó kék szemekkel pillantott kedvesére, amire a látó nő ragyogó, lila tekintettel válaszolt. A férfi ezután gyors puszit nyomott a nő arcára, aki meghatódva elkuncogta magát.

– Most ugye csak szórakoztok velem?! – förmedt rájuk Elyaas haragosan.

– Ennek meg mi baja van? – lepődött meg a látó.

– Nem tudom – vont vállat a harcos, majd szilaj, kéken izzó tekintettel illette az úrfit. – Sajnálom, ami a fajtársaiddal történt, de nekünk semmi közünk hozzá! Szóval jobb lesz, ha leszállsz rólunk! – tisztázta a helyzetet.

– Ja, ja, persze – mormogta kelletlenül Elyaas, majd duzzogva odébbállt. Visszasandítva még látta, ahogy a férfi a fejét csóválja, mire a nő kedvesen arcon csókolja, s magával vonja az eredeti úti céljuk felé. – Felháborító! – fújtatta maga elé a sárkány.

A nap-negyedet egyre jobban megközelítve, Elyaas végig Széth-en, és lehetséges, avagy kudarcra ítélt kapcsolatukon gondolkodott. Nem tudta sakálfület kiverni a fejéből, azokat a huncut, szürke szemeit, s éjfekete, kócos haját, amely olyan érzékien omlik homlokára. Az érzés, amikor a közelében van, amit a sakál keltett benne... soha, egy nőnél sem érzett még olyat! Akarta őt, de nem csak pár éjszakára, hanem a nap minden órájában, örökké és azon túl! Nem csak szeretkezni szeretett volna vele, hanem mindent együtt csinálni, együtt aludni, együtt kelni, együtt enni, egymás oldalán harcolni, kirúgni a hámból... S amikor már végleg letargiába esett volna amiatt, hogy azt mondták neki, mindez nem lehet az övé, legalábbis nem hosszútávon, eszébe jutottak Írisz bölcs szavai:

„Tudod, egy párkapcsolat sikerét nem lehet egy jóslatra alapozni!" – állította a főpapnő, és Elyaas soha életében nem szeretett volna erősebben hinni neki. Végül is, ki az a látó, hogy megmondja neki, kit szerethet, s hogy mennyi ideig szeretheti?! Ő neki aztán nem parancsol senki, még a sors sem! Széth-tel akar együtt lenni, és úgy is fog tenni, s bárki próbálja megakadályozni ebben, azt könyörtelenül küldi a másvilágra. Aaneleia engem úgy segéljen, ez a sakál lesz a végzetem! – határozta el, majd délcegen kihúzta magát. Sárga hüllőszemei újra büszkén és magabiztosan csillogtak, szája sarkában kéjes mosoly jelent meg. Sakálfül meg én... örökre együtt leszünk!

Most, hogy párkapcsolati problémáját sikerült lerendeznie magában, újult lelkesedéssel baktatott hazafelé. Elérve a negyed határt, úgy tűnt, a mai nap még több izgalom várja. A keskeny utca közepe felé, ahová éppen ráfordult, két női alakot fedezett fel, akik egymással társalogtak egy magas ház árnyékában. Közelebb érve sikerült felismernie Théba hercegnőjét, ám a másik, szürke köpenyes alak kilétéről még fogalma sem volt, csupán erőteljes mágikus auráját érzékelte.

– Hahó! Oroszlánfelség! – kiáltott oda felvidulva Sitarának egyik karját jelzésként a levegőbe nyújtva.

– Sárkányféle?! – hallotta az oroszlánlány meglepett hangját, aki ösztönösen a ráaggatott gúnynéven szólította meg.

Az úrfi sármos arcára először izgalom kúszott, ahogy a hercegnő rápillantott. Természetesen máris a neki szánt ugratást tervezte, ahogyan legelső találkozásukkor is olyan jókat szórakozott vele. Ám lelkesedése hamar haragba fordult, ahogy a varázslónő kilétét is kezdte kapizsgálni. Eszébe jutott, amit Mahado mondott neki korábban egy állítólagos lila hajú boszorkányról, aki már napok óta megkeserítette az életét és munkáját. Elméjébe kellemetlen érzés tört utat magának, tudta, hogy figyelmeztetnie kell a hercegnőt, hogy akivel láthatóan jóízűen elcseveg, az nem más, mint...

– Hé, őmacskasága, azonnal lépjen távolabb attól az alattomos, galád nőszemélytől! – utasította Elyaas szinte ordítva, s kimért léptei hamar futássá formálódtak, ahogy elkezdett feléjük rohanni. – Meneküljön! – sürgette a hercegnőt, ám ő csak lemondóan megrázta a fejét, miközben tekintetével segítségért kiáltott.

– Nem tudok... – nyögte a lány – megmozdulni...

– Micsoda? – hökkent meg Elyaas. Máris megbabonázta volna? Szemei aranyszínű fénnyel izzottak fel, ahogy egész testét sárga aura vonta be, ő pedig tenyereiben napsárga energiagömböt igyekezett megidézi, amit a nő ellen küldhet. Ám félig sem halmozta fel a szükséges energiamennyiséget, Zoana dühös, smaragdzöld tekintetét villantotta rá, majd eltökélten megragadta a hercegnőt, s abban a minutumban eltérugrott vele, Aaneleia tudja hová.

– Hé! Mit képzelsz?! – csattant fel Elyaas, s mikor pár lépés után elérte azt a pontot, ahonnan a varázslónő és a lány eltűntek, megállt. Kezei között a sárga energiagömb értelmét vesztve elenyészett. – Na, Mahi ennek nem fog kifejezetten örülni! – sóhajtotta a fejét csóválva, ahogy tanácstalanul hordozta körbe a tekintetét az utcában. Nemsokára hüllőszemei megakadtak az egyik ház falának beszögellésében megbúvó kutyákon. – Anu? – kérdezte a sárkány csodálkozva. A fekete kutya felkapta a fejét, s készült odaszaladni a férfihoz, ám a szőke kutya megakadályozta benne, merészen morgott rá. – Mi a franc? – csodálkozott Elyaas. – Neked is egy nő parancsol? – ingatta a fejét, s közelebb sétált a kutyákhoz. – Hess, te szuka! Ennek a nyalakodó fekete kutyinak még hasznát veszem a hercegnő felkutatásában! – próbálta elzavarni a nőstényt. Zara viszont kihívóan felé fordult, s erélyesen megugatta.

– Nem hinném, hogy időben megtalálnád – hallott meg maga mögött egy gúnyos női hangot. Megpördülve szembe találta magát a korábbi lila hajú mágusnővel. – Lám, egy sárkányka, aki még életben van! – incselkedett vele a nő, s kezeiben megjelent fekete kardja. – Szeretnéd te is követni a társaidat?

– Ármányos boszorkány! – morogta Elyaas. – Tudom én, hogy ki vagy... Zoana! – Szemei és teste arany fénnyel ragyogott, ahogy a kezei közé is sárga fény gyűlt, majd a fényből egy hosszú, egyenes kard formálódott, s szilárdult meg.

– Mi ez... fénykard? – kérdezte a mágusnő elkerekedő szemekkel, s meglepettsége őszintének hatott. A két kutya ezalatt meglapulva kísérte figyelemmel az eseményeket búvóhelyükről.

– Kristályosított fény, a legnehezebb ismert fényvarázslatok egyike – magyarázta Elyaas büszkén. – Még az aauriai legszívósabb fémötvözetünknél is erősebb, és úgy vágja ketté a szánalmas fekete pengéd, mint kés a kecskesajtot!

– Hm – vigyorgott kihívóan a nő, majd kardjával azért is a sárkány felé csapott. Elyaas ügyesen kitért a támadás elől, majd ellencsapást indított. Éles fénykardja úgy hatolt át a fekete pengén, hogy szinte hangot sem adott ki. Nem úgy a fekete penge, aminek felső fele lecsúszott az alsóról, majd éles csengéssel a fölre esett. Zoana elképedve vette tudomásul, hogy kardját valóban kettévágták.

– Na, mit mondtam? – vigyorogta Elyaas kevélyen, bár legbelül félelem uralta lelkét. Ez a boszorkány társai halálát emlegette, s nagy valószínűséggel az ő keze is benne volt a dologban. Ha pedig a varázsereje valóban olyan hatalmas, hogy képes végezni egy aranysárkánnyal, akkor legjobb lesz, ha nem veszít koncentrációjából, s mindig a háta mögé tekint!

– Érdekes – morfondírozott Zoana, aki csupán pillanatokra veszített magabiztosságából. Zöld aura vette körbe, s kardjának végét varázserővel pótolta ki, a megjelenő pengerész ugyan olyan volt, mint a korábbi. A sárkány sem volt rest. Egy pörgéssel egybekötött csapással újból megfelezte a kardot, majd kirúgta a nő alól a lábait, s amikor ő hanyatt a földre esett, fénykardját szorosan a torkának szegezte.

– Hova vitted a hercegnőt?! – vonta kérdőre a mágusnőt Elyaas. – Felelj, vagy téged is megfelezlek!

Zoana nem esett kétségbe, hanem jóízűen elnevette magát. Elyaas közelebb tolta nyakához a kard éles végét, ám mielőtt az a bőrét érhette volna, mintha láthatatlan erő állította volna meg. A férfi észrevette, hogy a nő keze zöld fénnyel izzik, miközben a fénykardot mágiájával tartja féken. Még megvárta, amíg a sárkányfi arcára őszinte döbbenet kúszik, majd egy erőteljesebb energialökettel eltaszította őt és a kardot magától. Gyors térugrással Elyaas mögött jelent meg, s újból erejével mozgatva ellenfele kardját annak nyakához szegezte. A szőke férfi próbálta eltolni magától a kardot, de alig tudta torkától távol tartani azt.

– Mit szólnál hozzá, ha a saját fegyvereddel végeznék veled? – suttogta ármányosan a fülébe Zoana.

– Ezt... nem értem... Ez hogy lehetséges?

– Bár még nem volt dolgom efféle megszilárdult fénnyel, ettől függetlenül a mágia mindent irányít, a fényt, s a szilárd dolgokat is! Te pedig épp elég időt adtál, hogy kiismerjem a kardod auráját! – felelte készségesen a boszorkány, majd kissé megerőltetve magát, tovább közelítette a sárkány nyakához a fényből készült pengét.

– Hát, ezt elcsesztem! – sóhajtott fel színpadiasan Elyaas, majd mielőtt kardja a húsába hatolt volna, egyszerűen megszüntette a fényt szilárdan tartó varázslatát, így a kard a végső pillanatban egyszerű fényként haladt át rajta, s sérülés okozása nélkül eloszlott.

A fénykard halálát fényes felvillanás követte, amely egy pillanatra megtörte Zoana koncentrációját. A sárkány ekkor, minden illemnek ellentmondva, teljes erejéből gyomorszájon könyökölte a mögötte álló nőt. Mialatt Zoana nyögött egyet, ő újból kiseperte alóla a lábait, s vállait megragadva a földre lökte, míg ő maga teljes testsúlyával rátérdelt. A varázslónő bosszúsan mordult fel, haragos tekintete gyilkos szikrákat szórt.

– Általában egészen más körülmények között szoktam nők felett térdelni, de hát nem mindig az van, amit óhajtunk – mondta a sárkány. A boszorkány megpróbált kiszabadulni, de Elyaas akkor felizzó aurájával tartotta vissza. Zoana zöld aurája szintén megjelent. Ahogy a két erőtér összecsapott, vadul zúgó s pulzáló arany-zöld örvény kezdett kavarogni körülöttük, mindkettő szakadatlanul próbált felülkerekedni a másikon.

– Honnan tudtad, ki vagyok?! – szegezte a felette térdelőnek a kérdést Zoana.

– A barátom sokat mesélt rólad, boszorkány! – köpte a szemébe a sárkány. – Nagyon rossz kislány voltál, ejnye-bejnye!

– A barátod... Csak nem... a tábornokra gondolsz?

– De bizony! És abban biztos lehetsz, hogy ha elébe viszlek, kínok-kínjai közepette szedi majd ki belőled, hogy hova rejtetted a hercegnőt! Már persze, ha előbb el nem mondod nekem.

– Nem hinném!

– Akkor majd neki beszélsz!

– Nem hinném, hogy még megkínozhatna engem, vagy akárki mást, kezdjük ott! – pontosított a mágusnő.

– Igaz, az ilyesmit csak indokolt esetben engedi a szabályzatuk – jutott a szőke férfi eszébe –, mégis, ha az oroszlánfelségről van szó, bizonyára...

– Azért, mert már nem él! – mosolyodott el Zoana gonoszul. Elyaas teljesen megdöbbent, annyira, hogy hosszú pillanatokig levegőhöz sem jutott. – Ó, nem is tudtad? – gúnyolódott a nő. – Az egyik társam alig egy órája az Alvilágba küldte az egész vezetői kart!

– Hogy... mondod?! – csuklott el a sárkányfi hangja, s zavartan bámult az alatta fekvő nőre.

– Hát nem csodás? Így mind együtt lehetnek, s nemsokára te és a hercegnő is csatlakoztok hozzájuk!

– Te szemét! Miket hordasz itt össze?! – dörrent rá Elyaas, sárga szemei napviharként pulzáltak az indulattól. – Nem hiszek neked! – állította, bár haragjának oka egyértelműen az volt, hogy valamilyen szinten mégis elhitte a boszorkány állítását. – Mahado... – tört ki végül bizonytalansága. – Mahado nem halhat... nem halhat meg! – nyögte elfúló hangon, miközben tagadóan a fejét rázta. – Nem lehet! Nem...

Elyaas teljesen összetört a hallottak hatására. Habár benne volt a pakliban, hogy Zoana csak a képébe hazudott, annál a csekély indoknál fogva, hogy elterelje a figyelmét, ő önként sétált bele csapdájába. Képtelen volt bármi másra koncentrálni, mint legjobb barátja lehetséges elvesztésére, s arra az űrre, amit ez a szívében és életében hagyna. Az életben, ami csak az utóbbi napokban kezdett igazán értelmet nyerni. Akkor, amikor közelebbről is megismerte az ő sakálfülét, és...

A fenébe is! – kiáltott fel magában a sárkány hirtelen, s szívébe még a korábbinál is rémesebb érzés markolt. Gyomrát és tüdejét a borzalom szorította össze, amikor elérte a felismerés. SZÉTH!

– Széth! Ő is a vezérek egyike! – ordított a varázslónőre a szőke férfi. Szerelme elvesztésének gondolata ezúttal annyira letaglózta, hogy időközben az ellenségét féken tartó erőteret is hagyta megszűnni. – Ő is meghalt?! Beszélj, te céda! Széth is... Ő is...

Ám Zoana már válaszra sem méltatta. Most, hogy a sárga energiamező már nem küzdött az övével, egy kifejezetten erős zöld erőteret idézett meg, ami úgy lökte le róla a férfit, mint ahogy a sivatagi szél sodorja odébb a homokszemcséket. Elyaas egy ház falának csapódott, amely nemcsak hogy megrepedt, hanem szinte behasadt mögötte. Fájdalmasan sóhajtott fel, ám mielőtt még ellökte volna magát a faltól, Zoana máris a két kutya mellett termett. Megragadta Zarát és Anut, majd egy utolsó, ravasz pillantást vetve a sárkányra újból térugrott az ismeretlenbe.

Elyaas bosszankodva, s igencsak kétségbe esve vette tudomásul, hogy a lila hajú varázslónő újból túljárt az eszén. Eltűnt, s valószínűleg ezúttal hosszabb időre. Na, most mihez kezdjek?! Vajon... csak ostobán bedőltem neki, vagy furfangosan az igazsággal sikerült megvezetnie?! – tanakodott. Mahado, Széth, és a többiek... életben vannak még? Azonban a látó jóslata... – ütött szöget fejébe keservesen a gondolat. Azt monda, a kapcsolatom sakálfüllel rövid lesz... Talán erre célzott?! Tényleg meghaltak volna a vezérek?!

A kellemetlen érzés a sárkányfi bensőjében egyre csak növekedett, ahogy céltalanul bolyongott, egyre mélyebbre jutva a nap-negyedben. Mihez fogok kezdeni?! Mit kéne tennem...?! Széth, Mahado és a többiek... Menjek el a Rendhez, vagy...?! Szomorú morfondírozásából nemsokára ismerős lányhangok zökkentették ki. Most vette csak észre, hogy a szomszédos utca sarkán, amely egyben a Naptemplomhoz vezető út is volt, két barna hajú fiatal lány forgolódik hangosan kiabálva. Nailah és Noferu egyre tanácstalanabbul kutattak az oroszlánfelségük után.

– Sitara! Sitara hercegnő! Merre vagy? – kapkodta hevesen a tekintetét egyik irányból a másikba Noferu.

– Tara, gyere már elő! – ordibálta Nana a tőle telhető leghangosabban. – Tudom, hogy ellógni a templomból az egyik kedvenc elfoglaltságod, de Mahado mindkettőnket kinyír, ha nem kerülsz elő!

Elyaas kedvetlenül jött rá, hogy barátnői máris érzékelik a hercegnő hiányát. Kizárólagos szemtanúként, mivel tudomás szerint csak ő tartózkodott a közelben, amikor a boszorkány elragadta az oroszlánkát, kötelességének érezte tájékoztatni őket arról, amit látott és tapasztalt. Mély levegőt vett, hogy a bizonytalan gyászból kizökkentse magát, majd nehézkes, kedveszegett léptekkel a lányokhoz gyalogolt.

– Sitara hercegnő! – üvöltözött tovább Noferu.

– Tara, kérlek! – folytatta Nana idegesen. – Kérlek, mindketten bajban leszünk!

– Az oroszlánfelség már így is bajban van – közölte hűvösen Elyaas, amikor melléjük ért.

– Elyaas! – döbbent meg Nana.

– Mit keresel te itt?! – vonta kérdőre mérgesen Noferu. – Ne gyere a közelembe!

– Csak én tudom, mi történt a cicalánnyal! – világosította fel őket a szőke férfi, de mintha komolyan sem vették volna.

– Tényleg jobb lenne, ha elmennél – jegyezte meg Nana szaporán bólogatva.

– Hát ti semmit sem hallottatok abból, amit az előbb mondtam?! – csattant fel a sárkány, sárga hüllőszemei idegesen villogtak. – Félre kell tennünk az ellentéteinket, ha meg akarjuk találni...

– Miért is hinnénk egy ilyen szoknyapecérnek?! – vonta össze a szemöldökét Nana.

– Ahogy én sejtem, lehet, hogy te magad csábítottad el a hercegnőt, s most szégyenében bujkál valahol, amiért egyáltalán fontolóra vette a társaságodat! – gúnyolódott Noferu.

– Lányok, elég már! – sóhajtotta az úrfi fájdalmas hangon, szemeit röviden az égnek emelve. – A méltóságos őmacskasága ki nem állhat engem... ahogyan úgy tűnik, hogy ti sem. – A varázslólányok egyetértően bólogattak. – Ettől függetlenül fontosnak tartom a testi épségét, így...

– Mi folyik itt?! – hasított közéjük váratlanul Írisz szigorú hangja. Érkezésén mindhárman meglepődtek. A főpapnő a földet súroló templomi kék-arany öltözékében igyekezett az irányukba, majd amikor lefékezett, zafírkék tekintete zölden felizzott, ahogy azt dühösen a sárkányra szegezte. – Elyaas, mit mondtam neked?! Már megint a lányokkal szórakozol?!

– Biztosíthatlak, főpapnő, hogy erről szó sem volt – emelte védekezően maga elé kezeit Elyaas. Szavai meglepően őszintének hatottak, így a mágusnő kissé megenyhült.

– Ilyen hamar tudtál jönni? – csodálkozott Nana unokanővérét bámulva. A szertartásból még legalább fél óra hiányzott, amikor ők ketten eljöttek, ám azóta annak alig a fele telt el.

– Meggondoltam magam időközben – magyarázta Írisz, miközben mélyet sóhajtva rendezte légzését. – A szertartás nem fontosabb, mint a hercegnő épsége! Éreztem, hogy valami nincs rendben. Mi történt?

– Sehol sem találjuk Sitarát – vallotta be Nana csalódottan. Noferu szomorúan bólintott. Írisz arcára aggodalom ült ki.

– Elyaas, most távozz! – kérte a főpapnő a férfit. – Nekünk sürgős dolgunk van!

– Hát, éppen ez az, hogy nekem is! – helyeselt a sárkány.

– Akkor, viszlát... – köszönt volna el a mágusnő, ám az úrfi feltartott kezével fojtotta belé a szót.

– Csak hallgassatok meg!

– Mit akarsz? Nem érünk rá a jeleneteidre!

– Ha hagynátok... – készült újból védekezni Elyaas, amikor Nana végül a segítségére sietett.

– Állítólag tudja, mi történt Sitarával, és azt kéri, tegyük félre az ellentéteinket, hogy megtalálhassuk őt – emlékezett vissza a sárkány szavaira a varázslólány.

– Igaz ez? – vonta fel szemöldökét Írisz.

– Erről hadovált nekünk – sóhajtott Noferu.

– Nem csak hadováltam! – dörrent rájuk az úrfi, majd Írisz megszilárduló tekintetét látván visszavett az indulatból. – Azonban, valóban szemtanúja voltam egy koránt sem szerencsés eseménynek, amikor éppen az északi-negyedből sétáltam hazafelé.

– A lényeget! – utasította Írisz, s a sárkány nagyot sóhajtva belefogott a történetbe.

– ... És az a lila hajú némber csak úgy eltérugrott a magasságos oroszlános őmacskaságával, és ennyi – mesélte Elyaas a többiek nagy meghökkenésére. – Elvitte a cicát meg a nyelvét is!

Írisz nagyot sóhajtott, s nem lehetett eldönteni, hogy a hercegnő elrablása vagy sokkal inkább a stílus, amivel a sárkányfi beszélt idegesítette jobban. Végül lekevert egy taslit Elyaasnak.

– Miért nem állítottad meg Zoanát?! – vonta kérdőre az úrfit. – Nem azzal a lézercsapással, amit befejezni sem tudtál, azzal a hercegnő életét is veszélybe sodortad! – Újból megcsapta a férfit. – De legalább a boszorkányra vethetted volna magadat!

– Au... – simogatta meg tarkóját Elyaas. – Nem volt elég időm, sajnálom!

– Sajnálhatod is! – morgolódott a mágusnő. – De én is! Hamarabb kellett volna jönnöm! – szidta magát keményen. – Azonnal a hercegnő után kellett volna rohannom, el sem kellett volna engednem!

– Ne hibáztasd magad! – javasolta a sárkány. – Az most nem segít!

– A fivérem engem bízott meg az őrzésével – sóhajtotta Írisz. – Ha először dühös is lesz, tájékoztatnunk kell az oroszlánhercegnő elrablásáról!

– A helyzet az, hogy... – vágott közbe Elyaas elfúló hangon, szavait mély fájdalom szőtte át.

– Bizonyára lekever majd egyet neked, de akkor is jönnöd kell! – kötötte ki szigorúan a főpapnő. – Te vagy az oroszlánrablás egyetlen szemtanúja így...

– Nem erről volt szó – ingatta a fejét lemondóan az úrfi.

– Hanem?

– Zoana még egyszer visszatért, miután ellopta az oroszlánfelséget. Harcoltunk. Próbáltam felülkerekedni rajta, és kiszedni, hogy hova vitte, azonban... túljárt az eszemen – vallotta be töredelmesen. – És a módszer, amivel megtette... – torzult arca fájdalmas grimaszba.

– Jól ágyékon térdelt? – vette fel Noferu. – Megérdemelnéd!

– Másképpen történt! De hisz honnan is tudhatnád! – sóhajtott a sárkány, majd összeszedve magát rávágta. – Zoana... azt állította, hogy ő és egy társa... végeztek a Rend egész vezetői karával! Széth, Mahado, Desta, Imina és a többiek... mind halottak... legalábbis szerinte!

Nehéz csend telepedett közéjük, a délutáni hőség szinte fullasztónak hatott az összeszoruló torkoknak. Nailah és Noferu szemeibe könnyek gyűltek, gyomruk görcsbe rándult szeretteiket, Mahadót és Ozirét gyászolva. Ám Írisz nem akart feltétel nélkül hinni egy megbízhatatlan boszorkány állítólagos szavainak, így ő küzdött a rátörő szomorúság és sírhatnék ellen.

– Egészen biztos vagy ebben? – kérdezte halovány hangon a mágusnő, az első, aki képes volt megszólalni a letaglózó tények hallatán.

Elyaas kelletlenül bólintott.

– Legalábbis ezt állította az a hitvány boszorkány, és szavai galádul őszintének hatottak.

– Aljas, alattomos, alantas némber! – puffogott Nana törzse mellett ökölbe szoruló kezekkel, szemei dühétől zölden izzottak. – Elrabolja a legjobb barátnőmet, meg akarja ölni az unokabátyámat és a barátait... Én ezért... ezért...! – fenyegetőzött, de közben elbizonytalanodott. Mégis hogyan lenne ehhez elég ereje? Írisz nyugtatóan a vállára helyezte a tenyerét, miközben ő maga is próbált lecsillapodni.

– Gondolkodjunk logikusan! – vetette fel a főpapnő. – Mahado is így tenne! Annyit tudunk biztosra, hogy Zoana elvitte valahova magával Sitarát és Anut, s hogy állítólag a Rend vezéri kara halott. Viszont, mind tisztában vagyunk vele, hogy a Rend villája Théba legbiztonságosabb helye, emellett pedig a rendtagok egész Felső-Egyiptom legképzettebb harcosai. Nem olyan könnyű ám végezni velük! Talán csak súlyos sérüléseket szereztek valahogyan, s Zoana egyből a halálukra következtetett – vélekedett Írisz. – Ami engem illett, nem vagyok hajlandó abban hinni, hogy a fivéremet ilyen könnyű lenne elintézni! S, ha erre halvány esély is van, rajta kívül is számos, elképesztően tehetséges ember és isteni kegyelt dolgozik a Rendnél, akik bizonyára nem ülnének ölbe tett kézzel, ha vezéreiknek segítségre van szükségük!

– Így gondolod? – kérdezte Elyaas bizonytalanul, sárga szemei reményteljesen csillogtak. – Széth, Mahi és a többiek... még életben lehetnek?

– Bármi is legyen az igazság, a Központba kell mennünk, azonnal! – határozta el némi tanakodás után Írisz. – Théba hercegnőjét elrabolták! Ha csak halvány esély van rá, hogy Mahado életben van, ő tudni fogja, mit tegyünk! Nem beszélve arról, hogy Alexis is a segítségünkre lehet majd!

– Igen! Menjünk a Rendhez! – emelte ökölbe szorított kezét szívéhez Nana, miután eltökélten kiseperte a könnyeket szeméből. – A nővéremnek igaza van, hinnünk kell abban, hogy a boszorkány ármánykodása nem fogott ki a rendtagokon! Az unokabátyám és a vezérei pedig pillanatok alatt megmentik a hercegnőt!

– Menjünk! – egyezett bele Elyaas friss elhatározással, s elszántságához Noferu is csatlakozott.

– Bízzunk benne, hogy mind jól vannak, köztük édesapám is! – javasolta Noferu beleegyezően.