„A legenda, a szóbeszéd, vagy a mítosz nem jelent egyet a csodával."

„A rosszlányoknak mindig csinos segge van."

„Ha egy sárkány felajánlja a segítségét, nem lehet csak úgy visszautasítani!"

„Mi látjuk egymást igazán, mint annak idején is, amikor először találkoztunk. Tudjuk, hogy mi rejlik a külső alatt."

(+18 szóhasználat  - a biztonság kedvéért ideírom azért)

– Sakálfül! – kiáltotta el magát Elyaas, amint a Központ területére tette a lábát. Széth, aki a villa főlépcsőjén lógott pár másik sakálvérű társaságában, felkapta a fejét a hangra.

– Ez a sárkányom lesz! – vigyorodott el a vezér, majd embereit faképnél hagyva felpattant, és az érkezettekhez rohant. – Sárkányfarok! – kiáltotta, és mit sem törődve az udvaron lévőkkel, se a tábornokkal és a fekete kutyával, a szőke férfi nyakába vetette magát.

Elyaas megtartotta ölében a sakálvérűt, majd amikor lerakta a földre, megragadták egymás arcát és heves csókcsatába kezdtek. A sakálvérű nem bírt magával, és a sárkány aranyszőke fürtjei közé túrt, majd egyik kezét derekára helyezte. Társa mintha csak erre várt volna, visszakarolta a fekete hajú férfit, majd még szabad kezével annak feszes fenekébe markolt. Széth felvonított, majd tovább falták egymást ajkait.

Fél perc után, mialatt kellően felhívták magukra a Rendtagok figyelmét, végül Mahado ragadta meg mindkettejük vállát, s választotta szét őket. Anu nyomatékot adva barátja álláspontjának szintén megugatta őket.

– A magánéletetek a Renden kívül éljétek! – förmedt rájuk a tábornok kemény tekintettel. – Ezerszer elmondtam már, hogy az efféle intimitást a szervezeten belül tiltja a szabályzatunk! – rótta a két delikvenst. – Anubisz és Aaneleia nevére, moderáljátok magatokat!

Elyaas, s főleg Széth kissé meg is szeppentek ettől a szigorú hangtól, s fülüket, farkukat behúzva igyekeztek minél jelentéktelenebbnek tűnni. Végül aztán összeszedték magukat, és valami ősi büszkeség erősödött fel bennük, arra késztetve őket, hogy végre nyíltan felvállalják kapcsolatukat. Persze, anélkül, hogy a tábornokot ennél is jobban felidegesítenék.

– Jól van már, azért nem kell így leordítani a fejünket! – védekezett Elyaas feltartott kezekkel. – Csak hiányzott a sakálfülű!

– E-elnézést, tábornok – motyogta töredelmesen Széth. – Csupán... elegem lett abból, hogy titkolnom kell az érzéseimet!

– Pedig megmondtam neked, Széth, hogy ha ilyen nyilvánosan hirdeted azokat, nem foglak tudni megvédeni az utálkozóktól – ingatta a fejét Mahado valamivel visszafogottabban. – De ha nem akarod megfogadni a tanácsomat, a te gondod.

– Csupán... Hatti valami egészen mást tanácsolt! – pillantott a sakálvérű a villa felé. A lépcsők tetején lévő teraszos részen, az egyik oszlopot támasztva valóban ott állt Hatti, aki láthatóan nagyon élvezte a korábbi, mostanra kisebb zavart keltő jelenetet.

– Á, szóval Hatti – ismételte a tábornok. – Mindenesetre jobban teszitek, ha csak titokban kavartok – nézett most mindkettejük szemébe. – Elyaas, fogalmad sincs, miféle meghurcoltatásnak teszed ki ezzel Széth-et.

– Jól van, majd legközelebb elbújunk – forgatta meg a szemeit a sárkány, bár nyilván nem igazán füllett a foga a bujdosáshoz.

– Amennyiben még nem túl késő – nézett végig Mahado a szerelmespárt bámulókon. – Most az egyszer kimentelek titeket, de ez legyen az utolsó – sóhajtotta, majd előre lépett.

– Rendtagok! Az efféle bámészkodás illetlenség, ráadásul a munkaidőtöket pazaroljátok el vele! Nincs itt semmi érdekes, menjetek a dolgotokra! – Mivel páran még így is maradtak, valamivel szigorúbban hozzátette, hogy – Most azonnal! – A legtöbben elszállingóztak, csupán pár vezér maradt, ám ők a tábornok miatt. – Memphisz válasza a sárkánygyilkosságokra végre megérkezett! – nézett végig emberein Mahado. – Fél óra múlva találkozunk a tárgyalóteremben!

– Igenis!

– Igenis, tábornok!

– Elyaas, te velem jössz! – ragadta meg a sárkány grabancát a tábornok. – Széth, te pedig, ha lehet, egy ideig húzd meg magad!

– Rendben van – sóhajtotta a sakál lógó orral, majd elcammogott a kert felé. Nem így tervezte az egész nyíltan felvállalást.

A mágus és a sárkány ekkor a könyvtárszobába mentek, ahol Mahado zavartalanul elolvashatta Alexander tábornok és Horré királyi tanácsos levelét. Miután végzett, a pecsétet varázserejével visszazárta, majd jelen lévő vezéreivel megosztotta annak tartalmát.

A válasz főként abból állt, hogy mind Alexander, mind Horré az eseményekre tekintettel különféle biztonsági intézkedéseket vezetnek be, köztük megerősítik a memphiszi palota védelmét, s megkétszerezik a városban járőröző rendtagok számát. Emellett mindketten részvétüket fejezték ki a szerencsétlenül járt aranysárkányok tragédiájában, s kérték a thébai tábornokot, illetve a királynőt, hogy ha bármi fejlemény alakult az ügyben, újból értesítsék őket.

Volt még viszont egy függeléke a levélnek, egy külön lepecsételt kisebb pergamen, ami kifejezetten Theodorának szólt. Mahado, bár fúrta az oldalát a kíváncsiság, végül ellenállt, hogy abba is beleolvasson. S bár Elyaasnál azért rákérdezett, hogy abban mi állhat, erre még a sárkány is a fejét ingatta. Ő csak annyit tudott, hogy Thotmesz kérésére Horré a királynőnek még egy rövid, pár soros üzenetet küldött.

A megbeszélés után a tábornok a levelet Horeth-re bízva továbbküldte a királyi udvarnak, elsősorban Theodorának, majd ő és Elyaas elugrottak a konyhára némi harapnivalóért. Utána egész estig a Rend kisebb-nagyobb ügyeivel foglalkoztak.

Estefelé Mahado Anuval elugrott a nap-negyedbe, ahol unokahúgát és Noferut hazakísérte a pékségből. Először meglepődött, amikor a nyakig lisztes Nailah mellett egy édeskék illatű fűszerekben úszó Noferut is megpillantott, ám Oziré lánya letagadhatatlanul illett az összképbe. A hazaúton, amit a lányok végigfecsegtek, a tábornok nagy örömére, többek között az is kiderült, hogy Noferu Nanához hasonlóan született tehetség a süteménysütésben. A pékúr szerint, aki igencsak értékelte a friss munkaerőt, a két varázslólány együtt annyi mézeskalácsot dobott össze, amit kisütve három napig árulhat majd a piacon. Khepri, a pékúr fia szerint azonban a sütemények olyan csodálatosak lettek, hogy pár óra alatt eladják majd mindet.

Miután a lányokat biztonságban tudták, Mahado és Anu a Holdtemplom előtt vártak Sitarára. A hercegnő kicsit nehezményezte, hogy a tábornok ilyen későn jött érte, de aztán hamar megbékélt, ugyanis, mint kiderült, ő és Zuna jól elbeszélgettek a maradék időben. Bászthotep egész idő alatt nem mutatkozott a templomban, így amíg a többi papnő az éjféli szertartásra készült, Zuna megengedhette magának, hogy szülővárosáról és családjáról mesél a hercegnőnek. Emellett megosztotta vele párat a Thiniszben keringő városi legendák közül.

– Tudtad, hogy Thiniszben egyszer hatalmas aszály dúlt még az ahet elején is, és félő volt, hogy a városiak éhen vesznek, mire eljön a peret? – kérdezte Sitara a mágust, miközben a palota-negyed felé tartottak. – Ekkor napokig imádkoztak, és állítólag maga, Mehit istennő volt az, aki emiatt megjelent az embereknek, majd a telihold erejét használva addig emelte a Nílus vízszintjét, míg az végül ki nem öntött a földekre, és sarjadásra nem késztette a növényeket!

– Minden településnek illetve családnak van legendája a saját isteneiről – felelte Mahado közömbösen.

– Te főpap vagy, nem kéne egy ilyen csodát lelkesebben fogadnod?

– A legenda, a szóbeszéd, vagy a mítosz nem jelent egyet a csodával. Még az sem biztos, hogy valóban megtörtént.

– Így kell elvenni a történet varázsát! – prüszkölte az oroszlánlány összefont karokkal. Mahado fáradtan sóhajtott.

– Ne haragudj!

– Nem fogok, ha veszel nekem egy kecskecombot!

– A nővéreddel készült vacsorázni! – emlékeztette a tábornok.

– Naa, légysziii! Anu is szeretné, ugye, Anukám? – A kutya lelkesen vakkantott. Így végül a leghamarabb útba eső húsárustól a tábornok vásárolt két jól átsült kecskecombot, amit Sitara és Anu még a vacsora előtt elfogyasztottak.

Mahado egészen a királyi étkezőig kísérte a hercegnőt, majd az odabent ülő Theodora, Bászthotep és úgy egy tucat macskavérű nemes felé kurtán biccentett egyet. Básztet napján ugyanis a királyi család és a legmagasabb rangú macskavérű nemesek szokás szerint együtt vacsoráztak. Ezúttal még Horumesz és Írisz sem tartott velük. Horumeszt Mahado Horeth társaságában látta távozni a palotából, amikor ő is kifelé tartott. Horeth meghívta magukhoz unokabátyját, Horumeszt, vacsorára, így ők a palotát a Nílus felőli kijáraton hagyták el, majd a hátsó teraszon sólyom alakjukat felvéve a folyó túlpartján található szikla-negyed felé vették az irányt. A tábornok azonban még előtte megtudta tőlük, hogy időközben nővére is hazament, így Íriszt sem volt oka keresni.

Nem hezitált sokat, kiérve a palota-negyedbe, alig pár lépést tett a holdvilágos, fáklyafényben úszó utcákon, majd térugrott a Központ bejáratához. A vacsorát a többi ügyeletessel együtt töltötte, miközben jelentőségteljes pillantásokat küldött Elyaas és Széth felé, akik időről időre egymásba gabalyodtak. A rendtagok összesúgtak a hátuk mögött, erősödött a pletykálkodás, és a mágus érezte, hogy a dolog kezd kicsúszni a kezei közül. Bár ne lenne mindkettő ennyire figyeleméhes, kevély kujon. Mindenesetre, legalább ők ketten az ítélkezőket leszámítva jól érezték magukat. Remek hangulatukat tetézvén pedig a vacsora után a két jómadár pár hosszú órára felszívódott, nyomós okot adva mindenféle feltételezéseknek, hogy vajon mivel is ütik el az időt.

A királyi étkező hatalmas étkezőasztala bőségesen volt megterítve, főként különféle húsok, kecske, nyúl, szárnyas, teve, borjú és hal jelentették a főfogást, de bőségesen voltak gyümölcsök és sütemények is. A nemesek nagy része vidáman csevegett a pompás lakoma közepette, amivel Básztet napját ünnepelték. Theodora pár szót váltott Bászthoteppel, ám végig lehangoltnak tűnt, ám Sitara hiába faggatta, nem volt hajlandó egyértelmű választ adni. A hercegnő maga sem élvezte különösképpen a vacsorát. Végig azon járt az esze, hogy bár meglepő, de sokkal szívesebben lenne most Mahadóval. Előtte legalább nem kell megjátszania magát, a boldogságot legalábbis.

– Gyere Anu, menjünk! – állt fel Sitara az asztaltól, amikor úgy ítélte, eltöltött már annyi időt a vacsorán a nemesek és családja körében, amit az illem megkíván tőle. De mióta is érdekli őt, hogy mit illik és mit nem? – Hölgyeim, uraim, Thea, nagyapa – szólította meg a jelenlévőket –, további kellemes estét! – biccentett feléjük búcsúzásképpen, majd a fekete kutya kíséretében elhagyta a fényűző termet.

Az ajtóban álló számos őr közül négyen követték a hercegnőt egészen a lakosztályáig, ahol aztán megállapodtak a folyosón. Tudta, hajnalig ott fognak állni, s ha sikít, vagy a veszély bármilyen formájáról tudomást szereznek, azonnal a segítségére sietnek, ha kell, be is törnek a lakrészébe. Tara nem lepődött meg, a nővére még vacsora közben tudtára hozta, hogy mivel ma éjjel nem Mahado vigyáz rá, így kénytelen lesz a testőröket elviselni. Nem sokat duzzogott, inkább megpróbált annak örülni, hogy legalább a Zuberi fivérek a nővére kíséretében maradtak. Ám sajnos még így is elkapta pár ostoba mondatfoszlányukat a vacsora alatt, mivel udvariatlanul hangosan vitáztak odakint, majd akkor, amikor a folyosóra kilépett.

– Nem – kötötte ki Baako.

– Miért nem? – förmedt rá Jojo.

– Csak mert nem!

– De miért nem?

– Mert nem! – erősködött Baako.

– Makacs vagy, mint a teve! – közölte Jojo megvetően.

– Te tevének neveztél?! – fortyant fel az idősebb fivér hirtelen. – Szerinted úgy nézek én ki, mintha patáim lennének, és egy-két nagy púp a hátamon?!

– Ez egy mondás, te ütődött!

– Most meg még sérült is vagyok?!

Sitara ennél tovább nem volt hajlandó a beszélgetésre figyelni, pár további mondat után a két fivér a hangok alapján amúgy is egymásnak esett, és addig gyepálták egymást, míg – a hangok alapján –, a többi őr szét nem választotta őket.

– Hogy te mekkora egy bolond vagy! – szidta Baako az öccsét.

– Kudu mondja az impalának! – sütötte el Jojo az újabb mondást, s már ebből sejteni lehetett, hogy itt újra bajok lesznek.

– Milyen kudu szól milyen impalához?! – értetlenkedett Baako. – Az állatok nem beszélnek, te félkegyelmű!

– Ez csak egy mondás...És miért kéne kegyelmet kérnem, nem tettem semmi rosszat! – méltatlankodott Jojo.

– Jó, nem tettél, csak ostobaságokat fecsegsz. Az állatok nem is szólnak, nem is mondanak dolgokat!

– Mondom, hogy csak egy...

A hercegnőnél itt telt be a pohár, vagyis szó szerint, mert egy szolgáló újratöltötte a poharát vízzel. Amilyen gyorsan tudta, felhajtotta a vizet és megpróbált nem a fivérekre hallgatni. Ami pedig akkor történt, amikor a vacsoráról lelépett, még ennél is idegőrlőbb volt, de annyira, hogy az már említésre sem méltó. Így Sitara inkább arra gondolt, mit tenne Mahado ebben a helyzetben. Vett egy nagy levegőt, és a testőrök kíséretében elindult lakrésze felé.

Most, amikor már baldachinos ágyban feküdt a langyos félhomályban, természetesen Anu társaságában, azon merengett, mit csinálhat most a mágusa. Az ablakon keresztül az éjjeli eget nézte, s a temérdek ragyogó pontot szemlélve arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg ő is hasonlóan tesz.

Különösen szép ma a csillagtenger – gondolta magában, s közben átkarolta a mellé furakodó fekete kutyát –, biztos ő sem hagyja ki. És a Hold – pillantott az ezüstös korongra –, pár nap, és teljessé válik. Vajon most is elmegyünk a szavannákra? Anu közelebb fészkelte magát a hercegnőhöz és megrázva fekete fejét vakkantott kettőt. Igazad van – sóhajtott fel a hercegnő. Talán nem a legjobb ötlet. De mondd ezt a hagyományokért fejvesztve rajongó nemeseknek!

Mahado éjfél körül a villa főlépcsőjének tetején ült, hátát a közeli homokszínű, díszesen faragott oszlopnak vetette, és az éjjeli eget szemlélte. Odakintről tompán szűrődtek be a nyugati-negyed éjjeli zajai, a kert bozótjaiban tücskök és kabócák zúgtak, s ezeket a hangokat a hűvös, ám mégis jól leső szavannai szél egész kellemes szimfóniává szőtte. Ma éjjel, Básztet estéjén, fényesen ragyogtak a csillagok, szinte izzott a galaxis hullámzó ösvénye a város felett. Ahogy őket nézte, eszébe jutott, hogy kémlelték az eget annak idején együtt, Elyaasszal. Akkor, amikor még nem nyomta vállát a tábornoki rang felelőssége. Pusztán egy katona és egy tanácsadó, akik együtt nézték a csillagokat.

Emlegetett szamár, ahogy az lenni szokott. Egy jelenleg sötétkék vászonnadrágot és királykék selyeminget viselő, hosszú, szőke hajú egyén lépett ki a villa főbejáratán, majd sétált délceg léptekkel a lépcsőn ülő alakig, hogy önkényesen letelepedjen annak baljára. Mahado egy pillanatra ránézett, s halvány sóhajjal nyugtázta csupán, hogy Elyaas döntött úgy, megszakítván a szenvedélyes légyottjukat Széth-tel, egy időre ővele osztja meg estéjét. Pár percig nem szóltak egymáshoz, csupán nézték az eget, ahogy annak idején is, négy évvel ezelőtt. Sárga, illetve zöld szemeikben visszatükröződött a galaxis megannyi, ragyogó fénye.

– Milyen régen is volt már, nem? – szólalt meg végül Elyaas, ám közben még mindketten az eget bámulták. – Amikor legutóbb mutattam meg neked, hogy melyik az a csillag, ami az őshazámhoz tartozik.

– Régen – felelte tömören Mahado, s nagyot sóhajtva emelte tekintetét most az Elyaasszal ellentétes oldalon virító hiányos holdkorongra.

– Csak nem féltékeny vagy? – A sárkány ekkor már kíváncsian barátja arcát fürkészte. – Rám és Széth-re?

– Nem munkaidőben kellene megosztanotok egymással az ágyat – vetette oda Mahado epésen, még mindig a Holdat figyelve.

– Nem végig az ágyban csináltuk, hanem...

– Kímélj meg a részletektől!

– Jó, jól van, na! – csitította barátját Elyaas. – Bár Széth amúgy ma nem is ügyeletes, én pedig csak egy tanácsadó vagyok, nincs konkrét munkaidőm, szóval tulajdonképpen nem is a munkaidőnkben...

– Akkor meg miért vagy még itt? Nem Széth lakásán kéne lenned? Vagy... hozzánk vitted?

– Valójában itt voltunk a villában.

– Nagyszerű – gúnyolódott a tábornok –, szegjétek csak meg minden szabályunkat! Újra...

– De Széth már távozott – közölte hangnemet váltva a sárkány.

– Te viszont nem, ugyanis...

– Hazaküldtem, mert mondtam, hogy az estém második fele a tiéd! – Elyaas meleg mosolyt küldött Mahado felé, aki azonban csak egy szemforgatással reagált.

– Most megtisztelve kellene éreznem magam?

– Kicsit... talán? Na, Mahi, ne legyél már ilyen!

– Milyen? – fújta fel magát a tábornok. – Négy éve szinte az összes idődet az aktuális kalandjaiddal töltöd, s mi ketten csak akkor töltünk el együtt pár órát, amikor a Rendnél akad dolgod!

– Nos... talán azért, mert te meg az összes idődet a Rendnél és a Naptemplomban töltöd... meg most már a hercegnővel! – vágott vissza a szőke. Mahado nagy levegőt vett.

– Ez igaz – ismerte el.

– Na, látod!

– De nekem kötelességem...

– Én pedig nem akartam a kötelességeid útjába állni – vallotta be a sárkány nagyot sóhajtva.

– Elyaas... – értette meg végül a mágus, miközben bűntudat vett erőt rajta. – Ne haragudj, ebbe bele sem gondoltam!

– És még én vagyok a bolond! – prüszkölte a sárkány. – De te se haragudj! Ígérem, ezentúl nem töltöm minden szabadidőmet keféléssel, végül is, mostantól monogám leszek!

– Valóban?

– Nos, sakálfül... azaz Széth igen féltékeny fajta, szóval érte muszáj. Viszont nem tölthetem minden időmet vele, akkor túlságosan is elszállna magától, meg a tűz is kiveszne a kapcsolatból... Mellesleg, amúgy is ideje volt már időt szánnom a legjobb barátomra – karolta át a varázslót. – Naaa, ugye nincs harag?

– Még meggondolom – somolygott Mahado. – Na, melyik csillag is az Auri?

– Na, szóval, először meg kell keresni azt a kisebb, szekérre emlékeztető csillagképet – fogott bele Elyaas a magyarázatba.

Egy idő után, mire kielemezték a galaxis megannyi szegletét, Mahado fejébe újra kellemetlen gondolatok kúsztak, s fájdalmas sóhajtozásba kezdett. Visszagondolva a reggeli látomásra, újra Zoana gúnyos arckifejezése jelent meg előtte, majd fekete ruhás harcosokat látott, akik éktelen mészárlásba kezdtek Théba utcáin. Próbálta kiverni fejéből a kétségbeesést, de a sárkány előtt képtelen volt megjátszani magát. Elyaas már arckifejezéséből látta, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, és ezt nem volt rest szóvá is tenni.

– Na, mi a hézag, barátom, miért vágsz olyan képet, mint aki sárkánytrágyába lépett?

– Nem vicces, Elyaas – fintorgott Mahado.

– Nem is annak szántam! Jó, talán, kicsit.

– Hm.

– De mondd már el, mi a baj? Na! – Elyaas támogatóan átkarolta a mágust. – Kinek mesélj, ha nem a legjobb barátodnak? – biztatta kedvesen. Mahado mégis töredelmesen, s visszautasítóan megrázta a fejét.

– Kinevetnél, hogy ilyesmi egyáltalán előfordulhatott, hogy az a nő...

– Az a nő? Ó, szóval nőről van szó? – vigyorgott a sárkány.

– Meglépett előlem... kétszer! – bukott ki végül a tábornokból.

– Úh, akkor nagyon nem jöttél be neki!

– Félreérted!

– Akkor magyarázd el!

Mahado nagy levegőt vett. Ennél már úgy sem lehet rosszabb – gondolta, s belefogott a Zoanával kapcsolatok események és némi nyomozás elmagyarázásába. Elyaas viszont a vártakkal ellentétben nem nevette ki, amiért egy nő túljárt az eszén, sőt, együtt érzett vele. Egyik karját továbbra is vállán pihentette, míg másikkal a tábornok térdét paskolta meg, amikor az a vallomást befejezte.

– Fene ebbe a pimasz boszorkány libába! – fújtatta a sárkány. – De egyet se félj, ha legközelebb felbukkan, szénné égetem a csinos kis seggét, Aaneleia úgy segéljen!

– Hm – szökött végül egy halvány mosoly Mahado arcára. – Honnan veszed, hogy csinos segge van?

– A rosszlányoknak mindig csinos segge van – vont vállat Elyaas. – Ettől függetlenül égetett csirkét csinálok belőle!

– Hasznosabb lenne kihallgatásnak alávetni. Nekem úgy tűnik, a feketék között valamiféle vezetői szerepben lehet.

– Igaz, igaz! Előbb a csevegés, utána a vacsora!

Mahado fejét rázva elnevette magát, ám ezzel együtt kicsit megkönnyebbült. Mély lélegzetet vett, majd ismét komolyan állt a dologhoz.

– Értékelem a segítőkészséged, Elyaas, tényleg. Ám bízd ezt rám! Az én feladatom...

– Állj, állj, állj! – vágott a szavába a szőke, s még csak nem is zavartatta magát. – Ha egy sárkány felajánlja a segítségét, nem lehet csak úgy visszautasítani! Ha újra megjelenik egy a lila grabancos pipi, te szólsz nekem, és aztán együtt elintézzük! Világos?!

– Elyaas... – Mahado fejét ingatva mélyet sóhajtott, ám legbelül igenis jól estek neki barátja szavai, sőt, igazán értékelte az ajánlatát. Azonban... Elyaas most is kutya kötelességének érezte megtörni a meghitt pillanatot.

– Egyébként is... mindig is titkos álmunk volt egy édeshármas, nemde? – vigyorogta a sárkány buján.

– Csak a te álmod, és inkább édes-hetes hat nővel és saját magaddal! – mutatott rá a mágus.

– Ugyan, csak tréfálok, hogy oldjam a gátlásokat! – fejezte be végül a pajzán célozgatást Elyaas. S mintha érezte volna, az ilyesmiből bőven elég volt, komolyabbra vette a szót. – De, na, tudom, hogy tábornok vagy, meg minden, de attól még nem kell mindent egyedül megoldanod! Mahado – nézett mélyen a varázsló kissé bizonytalan, zöld szemeibe –, én itt vagyok neked! És tudom, hogy nagy ostobán rád hoztam a frászt, amikor a pincénkben kutattam, de... itt van ez: Ünnepélyesen megfogadom, hogy soha de soha nem hagyom el ezt a földet, téged! Én mindig veled maradok!

Bármennyire is jól estek a lelkének barátja szavai, Mahado nem érezte igazságosnak elfogadni őket.

– Nem kérhetek ilyet tőled! – állta szilárdan a sárkány sárga tekintetét.

– Nem is te kérted, ch! – húzta fel az orrát a szőke. – Én ajánlottam fel!

– Köze van ennek ahhoz, hogy a pajzsodat elvesztetted? – vetette fel a mágus.

– Kicsit... – Elyaas hanyagul vállat vont. – De ne már, Mahado! Te vagy a legjobb barátom, a legjobb, még a sárkányok közül sem értettük meg egymást ennyire senkivel, mint veled, pedig te sem értesz ám mindig, ugye? Nem hagylak cserben, ezt ígérem neked!

– Köszönöm – bólintott a tábornok. Érezte a sárkány szavait belengő őszinteséget és hűséget, és ez melegséggel töltötte el. – Én sem téged, Elyaas! – ígérte cserébe hasonló odaadással. – Néha elviselhetetlen vagy, de akkor is a barátom, és fontos vagy nekem. Bármiféle sárkánygyilkos is járkáljon a vidéken, nem hagyom, hogy egy ujjal is hozzád érjen! Valóban nem értelek néha... viszont senki más nem értett még engem úgy, mint te. Mert te sohasem egy fiatal varázslótanoncot láttál, nem a Rend tábornokát, vagy a Nap főpapját, neked mindig is Mahado voltam. S bármennyire böki a csőröm, hogy mások előtt sem viselkedsz igazán tiszteletteljesen velem... talán ez sem gond, mert te legalább önmagamért értékelsz engem, nem a hatalmamért, nem a rangomért...

– És te sem azért barátkozol velem, mert egy elképesztően jóképű, megnyerő, s emellett igazán hatalmas erejű aranysárkány vagyok – bólintott Elyaas, ravaszul mosolyogva.

– Ezek miatt végképp nem – sóhajtotta a varázsló szem forgatva, majd visszatért bensőségesebb hangja. – Mi látjuk egymást igazán, mint annak idején is, amikor először találkoztunk. Tudjuk, hogy mi rejlik a külső alatt. Éppen ezért vagyok hajlandó elviselni az összes idegesítő tulajdonságodat, te sárkány!

– Éppen ezért vagyok hajlandó az unalmas társaságodban mutatkozni, te mágus – prüszkölte Elyaas drámaian, mire elnevették magukat.

– Ne felejtsük ezt, bármi történik is! – javasolta Mahado. Végre hatalmas szikla esett le szívéről, hogy barátját újból maga mellett tudhatta.

– A sárkányok sosem felejtenek! – felelte Elyaas szilaj hangon, akit ugyancsak boldoggá tett a mágus társasága.

Mivel az ügyeletesek feladata a virrasztás volt, hogy ha vészhelyzet van, teljes készenlétben állhassanak, így a mágus és a sárkány az éjszaka fennmaradó részét végig ébren töltötték. Szerencsére a Básztet napjáról Ízisz napjára virradó éjjelen semmi szokatlan, gyanús vagy tragikus nem történt, legalábbis, amiről a Rend tudomást szerzett volna, így ők ketten még hosszú órákig beszélgettek a lépcsőn ülve. Nosztalgiáztak, néha-néha elnevetve magukat történeteket osztottak meg, amik az elmúlt négy évben történtek velük, s amiről a másik még nem tudott. Végül Mahado azt is megértéssel fogadta, amikor Elyaas a Széth-tel való kapcsolatáról beszélt, cserébe ő is megosztott pár dolgot a hercegnővel folytatott vitákról és, szerencsére, kiegyezésekről, megbékélésekről, fegyverszünetekről.

Amikor pirkadni kezdett, sajnos megcsapta őket a valóság szele, s a fennálló helyzet súlya újra a vállukra nehezedett. Ám a gyilkosságok emléke, a Fekete Rend jelenléte mégsem tűnt már annyira súlyosnak, mint napokkal korábban. Elyaas Széth-tel folytatott csatározása szerelembe fordult, Mahado és a hercegnő közötti szakadék felett egy egész stabilnak mondható híd volt kialakulóban, a feszültségek a párok között feloldódni látszottak. Ami pedig most a legfontosabbnak tűnt, hogy ők ketten, a mágus és a sárkány végre újra egy hullámhosszon voltak. Elyaas örült, hogy újra megtalálták a közös hangot varázslójával. Mahado pedig tudta, hogy bármi is jön ezután, Elyaas itt lesz neki, hogy együtt nézzenek szembe vele, mert ő megígérte, hogy soha sem fogja magára hagyni.

– Most már megértem, miért vagy Széth-tel – mondta Mahado, mikor barátja távozni készült. – Hiába a külsőd az, ami miatt elkezdett érdeklődni irántad, rászánta az időt, hogy megismerjen téged. Megértette a félelmeidet, amikor mások kigúnyolták azokat. S jelenleg ő is ugyanazt látja benned, amit én. Egy eszméletlen kurafi vagy, de jólelkű is, és hűséges barát...

– És hűséges szerető!

– Ha mindenképp Széth-tel akarod folytatni, én támogatlak ebben, s ha kell, megvédelek titeket – ígérte a mágus. – De a ti érdeketekben mondom, azért nem kéne az elengedhetetlennél jobban provokálni a népet!

– Igen, ezt elfogadom – biccentett Elyaas. – Nem magam miatt, engem nem érdekel, mit gondol a csürhe, de Széth... tényleg nem szeretném őt ennek kitenni! Köszönöm, Mahado, hogy mellettem... mellettünk állsz! És tudod mit... bárkit is választasz végül, én is támogatni foglak benne, egyértelműen!

– Jelenleg... már nem tudom, kit választanék – sóhajtotta a tábornok.

– Naaa. Mi a gond? – tudakolta a sárkány együtt érzően.

– Nem most, Elyaas! Már indulnod kéne, megígérted Széth-nek, és nekem is dolgom van! Ezt a szerelmi drámát hagyjuk egy másik alkalomra!

– Ha te mondod... Bár meg kell hagyni, a szerelmi drámák nagy mestere vagyok!

– Letagadhatatlanul – mosolyodott el Mahado.

...