„A szürke a szomorúság színe, a test halálát, ám a Lélek halhatatlanságát jelképezi, mint a köd, ami a Tornácon fogadott"

„A lila az egyensúly színe, harmónia ég és föld között, más néven a Két Világ között, ilyen volt az égbe nyúló falak színe, s a folyó vize is ezt az árnyalatot viselte."

„A vörös sok mindent szimbolizál, erőt, hatalmat, életet és halált."

A folyóból származó szürkésfehér köd lassan feloszlott, ahogy egyre feljebb baktattak a meredek sziklafalba vájt lépcsősoron. A levegő kitisztult, a fénylő felületű szürke sziklákon ott táncoltak a Folyó lila és ezüstkék fényei, ahogyan a túlpartról is látták. Hamarosan felkapaszkodtak a szakadék pereméig, s a lépcsőt elhagyva megkönnyebbülve fújták ki magukat, nagyokat sóhajtva. Még utoljára letekintettek a mélybe, ahol Aken vörös hajójával már újabb kör halottat szállított a ködfátyolos vízen, majd a túlparthoz hasonló sziklaszerű, szilárd talajon továbbindultak.

Ezen az oldalon már nem kavargott köd a föld mentén, látni lehetett a sima talajt néhol elfedő apró kavicsokat, s nagyobb köveket. A levegő itt is hűvös volt és párás, rejtelmes barlangillat lengte be. A hatalmas folyosó gyorsan szűkült, pár perc gyaloglás után már látni lehetett a barlang szürke, cseppkövekkel tarkított falait, amik végül egy tágas, ám véges terembe csatlakoztak be. A terem egy amorf félgömbre emlékeztetett, s olyan nagy lehetett, mint a Rend egész villája. Körben mindenfelé fáklyák imbolygó lángja, s fekete fémállványokra helyezett fekete fémtálakban lobogó tűz biztosított baljós világosságot.

Középtájéktól hosszú sor kígyózott a barlangcsarnok túloldalán lévő, magasztos, számos fekete fémpánttal megerősített vérvörösre festett bronzkapuk előtt. Az egészen a plafonig nyúló kapuszárnyak folyamatosan nyíltak és zárultak, ám általában olyan vékony rést nyitottak csak maguk között, amin egy, legfeljebb két ember férhetett át, s így átlátni a túloldalra ilyen távolságból szinte lehetetlen volt.

– Az Alvilág Kapui! – állapította meg Oziré.

– Mi a hézag itt a vörös színnel?! – méltatlankodott Széth. – Minden szürke, lila, vörös meg fekete... Ettől most rosszul kellene éreznünk magunkat vagy jól?

– A szürke a szomorúság színe, a test halálát, ám a Lélek halhatatlanságát jelképezi, mint a köd, ami a Tornácon fogadott – magyarázta Mahado. – A lila az egyensúly színe, harmónia ég és föld között, más néven a Két Világ között, ilyen volt az égbe nyúló falak színe, s a folyó vize is ezt az árnyalatot viselte. A vörös sok mindent szimbolizál, erőt, hatalmat, életet és halált. A hajó és a Kapu színei nyilván utóbbira utalnak. A fekete pedig... az ősi sötétség, a feneketlen mélység, a halál és az Alvilág színe. Ebből eddig kevés volt, nyilván a Kapu az, ami megpecsételi sorsunkat!

– Igaz, itt minden jelképes – bólogatott bőszen Széth. – Akkor most itt várunk?

– Nem itt, ott! – mutatott Mahado a csarnok oldala felé, ahol kisebb embertömeg lézengett.

A terem oldalán egy nagyobb, szentélyszerű, zöldellő bemélyedés volt található, ami messziről úgy nézett ki, mint egy túlvilági rózsalugas. Ahogy közelebb mentek látták, hogy az ívelt falakat, a padlót és a plafont sűrűn benövi a buja, zöld növényzet, s szinte minden tenyérnyi helyen gyönyörű színes virágok nőttek, amiknek kellemes, édes illatát egyre inkább érezni lehetett. A kert belső terében gyönyörű, vörös abrosszal ellátott fekete fából faragott asztalok álltak, amiken ezüstszínű tálakban, tálcákon és tányérokon roskadozásig álltak a különféle érett gyümölcsök, főtt ételek, kenyerek, sütemények és sajtok. Átlátszó üvegekben frissítő víz, limonádé, s zamatos bor várta a vendégeket.

Amint megvetették lábukat a lugasban, megcsapta őket a mindent belengő, idebent már-már bódítóan intenzív édes virágillat, s az ételek ínycsiklandó aromája. Talpuk alatt a zöldellő, virágzó talaj olyan puhának hatott, mintha moharétegen lépkedtek volna, s már a barlang zúgó visszhangzatát is kellemes, halk madárcsicsergés váltotta fel. Ekkor tűnt fel nekik, hogy a kiálló indákon, növényi részeken ülve, a levegőben repkedve apró, színes énekesmadarak dúdolják vidám dalaikat szakadatlanul. A csivitelés, a virágok, buja, zöld virágoskert és a pompás ételek olyan érzést keltettek az emberekben, mintha csupán egy gyönyörű piknikre mentek volna a közeli parkba. Haláluk tényére csupán az asztalok fekete s az abroszok vörös színe emlékeztette őket.

– Hát akkor – kiáltotta el magát Széth lelkesen –, zabáljunk! – S mindenféle engedély vagy utasítás nélkül a legelőször kiszemelt báránycombra vetette magát.

– Széth várj! Nem biztos, hogy csak így elveheted... – figyelmeztette volna Mahado, ám a sakál már a hevesen rágcsált szaftos bárányhússal volt elfoglalva. Desta lelkesen csatlakozott hozzá, s ő egy egész sült galambot markolt fel.

– Ha nem ehetünk belőle, minek tették volna ki? – vont vállat lazán Imina. Fintorgott egyet a tényen, hogy Desta egy halott madárból falatozik, majd megrázta magát, elvett egy jókora lila fügét, s jóízűen beleharapott.

– Én is így vélem – csatlakozott hozzá Tamir, és felkapott egy kisebb kocka sajtot, meg hozzá pár szem olívabogyót.

– Talán meg kéne kérdezni... – próbálkozott Oziré is, de Horeth és Mahado kivételével nem foglalkoztak vele.

Nia, Nala és Mosi szintén egy közeli asztalhoz sétáltak. Mosi kitöltött magának egy kupa bort, amit egy húzásra meg is ivott, míg Nia egy fürt szőlőt vett el, amiből Nala máris lecsípett két szemet.

– Üdvözöllek titeket! – hallottak meg egy finoman csengő női hangot.

Az eddig önmegtartóztató Mahado, Oziré és Horeth azonnal a hang forrását kezdték keresni. A lugas egyik sarkában, nem messze annak bejáratától egy széles törzsű fát fedeztek fel, amit szinte teljesen körbenőtt a moha és a virágzó növényzet. Törzsén egy ovális lyuk tátongott, olyan tágas, hogy egy ember könnyedén elfér benne, s ezt az üreget selyemhuzatú piros és vörös párnákkal kényelmes fotellá alakították. Az odúban egy kecses, női alak foglalt helyet, aki ekkor felállt, és kimért, elegáns léptekkel elindult feléjük.

A rejtélyes nő hosszú, fekete haját a tarkójánál tűzte össze egy énekesmadarat ábrázoló vörös rubinból és fekete ónixból készült hajtűvel, s hátára omló laza hullámai közé piros tincsek is vegyültek. Bokáig érő, ujjatlan, piros selyemruhát viselt, amit elég magasan felvágtak, s felé egy fekete gyöngyökből készült hálót húzott, aminek formája megegyezett a ruha formájával. Az egyetlen eltérő színű kiegészítői aranykarkötői és nyaklánca voltak, amiken szintén vörös és fekete díszítés futott körbe.

– Amenet vagyok, ennek a lugasnak az őrzője – mutatkozott be a nő, amikor odaért Mahadoékhoz, s kissé előrenyújtotta jobb kezét. A mágus, aki jól ismerte az udvari etikettet, gyengéden megfogta a kezet, majd lágy csókot lehelt a nő kézfejére. Amikor végzett Oziré és Horeth hasonlóan tettek.

– Gondolom, neked köszönhető a rengeteg felszolgált étel és ital – szólalt meg végül Mahado –, Nyugat istennője!

– Á, szóval ismered a másik nevemet is – mosolyodott el a nő. – Én vagyok, aki életük lenyugvó Napjánál fogadja az embereket – magyarázta, s kezeivel körbemutatott a számos, bőségesen megterített asztalon. – Étellel és itallal kínálom őket, hogy könnyebben vegyék az Éjszaka Ösvényeit, míg újra eltalálnak a Fénybe!

– Ahogyan az írások állítják – jegyezte meg Oziré.

– Bocsásd meg a többieknek, hogy engedély nélkül nyúltak ajándékaidhoz! – kérte az istennőt Mahado.

– Ugyan – legyintette Amenet könnyedén. – Bár szeretek először bemutatkozni a frissen érkezetteknek, nincs erre semmilyen szabály! Egyetek, igyatok... végül is, ez lesz az utolsó vacsorátok! – tette hozzá sejtelmesen, s arcán fortélyos mosollyal visszasétált faodúból készült fotelébe, s ott kényelmesen helyet foglalt.

– Nos, nem túl bőbeszédű nőcske – jegyezte meg Horeth, s megfogott két szem datolyát.

– Nem igazán – értette egyet Ozité, s ő egy darab édes süteményt vett el.

– Várjatok! – ragadta meg a karjukat Mahado. – Nem tetszett a hangsúly, amivel beszélt – bökött Amenet felé. – Mintha sántikálna valamiben...

– Ugyan már! – méltatlankodott Oziré. – Már mind halottak vagyunk! Mi rosszabb történhetne velünk?

– Hogy azok is maradunk? – hozta fel Mahado. – Talán ez az étel... Azt állította, hogy könnyebben vesszük tőle az Éjszaka Ösvényét. Lehet, hogy az elménket befolyásolja!

– De hisz minden csak jelképes, nem? – kérdezett rá Horeth, s bekapott három szem szőlőt.

– Pont emiatt! – erősködött Mahado, ám mintha a falnak beszélt volna. Oziré is inkább belevetette magát a lugas ételeinek túlvilági zamatába.

Nem telt bele sok idő, Mahado csapatának mind a kilenc tagja egészen átszellemülten iszogatott és falatozott az alvilági kert ételeiből és italaiból. Széth már a harmadik báránycombot tömte magába, Desta pedig a negyedik sült galambot, s arról vitatkoztak, hogy korábbi paráználkodásaikat tekintve vajon melyikük fog komolyabb büntetést kapni. Imina és Tamir, akik szintén degeszre ették magukat süteménnyel, sajttal és gyümölccsel, magabiztosan állították, hogy ők még a Túlvilágon is paráználkodni fognak. Nia, Nala és Mosi, akik már eléggé a borospohár fenekére néztek, azon diskuráltak, hogy vajon a Túlvilág mennyire fog hasonlítani a szavannákra, avagy a még délebbre lévő buja esőerdőkre. Oziré és Horeth már mindketten egy-egy fügés süteményt majszoltak, s azt tervezték, hogy fogják tartani a kapcsolatot családtagjaikkal a Túlvilágról, amennyiben erre van lehetőség.

Egyedül Mahado nem nyúlt sem az ételhez, sem az italhoz, tisztában volt vele, hogy most nem gyengülhet el. Volt valami Amenet ajándékaiban, ami elbódította az azokból fogyasztókat. Társai szinte már vágytak az Alvilágba jutásra, vagyis sokkal inkább a Túlvilág boldogságára, s ő tisztában volt vele, ha ő is az istennő csapdájába esik, az utolsó esélyük is odalesz. Elengedhetetlen, hogy legalább egyikük megőrizze elméje tisztaságát s józan ítélőképességét, máskülönben már szükségét sem érzik majd a visszatérésnek. Ám az önmegtartóztatás egyre embert próbálóbb feladatnak tűnt.

Túlvilági éhség kínozta, s olyan szomjúság, mintha már napok óta nem ivott volna. Ha csak pár korty vízzel enyhíthetné torka szárazságát... Lábai ösztönösen vezették a legközelebbi asztalhoz, kezei szinte maguktól emelték a vizeskancsót, s töltöttek abból egy fekete serlegbe. Ám mielőtt a serleg széle ajkaihoz ért volna, erőt vett magán, s elhajított azt, s így a pohár a lugas mohás, virágos falának csapódott. Halkan csengő női kuncogás visszhangzott a virágillatú kertben. Mahado dühösen kapta fejét a fában ülő Amenet felé, zöld tekintete szikrát szórt, amikor nehéz léptekkel elindult felé. Az istennő nyilvánvalóan élvezte kínlódását, s ez felettébb bosszantotta a mágust.

– Élvezed a szenvedésem?! – vonta kérdőre haragosan a nőt, amikor pár lépés távolságra megállt tőle. – És még az írások jótékony teremtménynek állítanak be téged!

– A szenvedésed? – somolygott Amenet, majd elnevette magát. Mahado mérgesen összevonta szemöldökét. – Nem. Az erődet élvezem – jegyezte meg pimaszul az istennő. – Tetszik ez a konok kitartásod! Érdekelne, ki az, akinek ezt köszönheted!

– Mire célzol? – rázta a fejét Mahado.

– Ki az, aki olyan erővel birtokolja a szívedet, hogy még az ajándékaimat is visszautasítod miatta? Hisz még a Halált is megtagadnád, csak hogy visszatérhess hozzá!

– Azért kell visszatérnem, mert a népem veszélyben van!

– Nekem hazudhatsz, de önmagadnak soha! Egyértelmű, hogy nő van a dologban... Vagy több nő... – Amenet ravaszul vigyorgott. – Hm, micsoda szívtipró lehetsz te, Mahado Szekhemré!

– Tudod a nevemet?! – döbbent meg a mágus.

– Mindenki nevét tudom, aki megfordul a kertemben – magyarázta az istennő.

– Akkor azt is tudod, hogy miért kell visszatérnünk! Mind a tízünknek!

– Miért érzem úgy, hogy kérésed van hozzám?

– Amenet! Vedd le a bűbájt a csapatom tagjairól! – követelte a tábornok.

– Azt nem tehetem meg, szabályt szegnék vele. Aki önként eszik az ételből és iszik az italból, az viselje annak következményeit! Persze, általában ezt mindenki örömmel teszi!

– Amenet... kérlek!

– Nincs hatalmam befolyásolni azt, aki már a Túlvilágra vágyik – közölte az istennő sarkalatosan. – De tessék! – A fa odvából egy apró, aranyszínű folyadékot tartalmazó fiolát vett elő, s azt a férfinek nyújtotta, ám Mahado nem vette el.

– Ilyen ostobának tartasz? – zsörtölődött a férfi. – Az ételeiddel nem vettél meg magadnak, így most ezzel a bájitallal próbálsz meg átverni?

– Ez az ital nem más, mint az Élet Esszenciája – magyarázta az istennő –, míg az, ami az ételben és italban van, a Túlvilág Zamata. Ha iszol ebből – tartotta fel a fiolát –, akkor a Túlvilág csábítása nem talál fogást rajtad!

– És segít visszatérnem az Élők Világába? – puhatolózott kíváncsian Mahado.

– Nem, ilyesmit elintézni nincs hatalmam, így a főzetemnek sincs erre ereje. Csupán abban segít, hogy következmények nélkül fogyaszthass az ajándékaimból...

– Miért tenném?

– Hogy ne szenvedj tovább? Érzed a virágport? – tudakolta Amenet jelentőségteljesen. – Ez az, ami mindenkit éhessé és szomjassá tesz, s ezt az érzést másképpen nem enyhítheted. Emellett a főzet egy időre távol tartja a démonokat is. Ha sokáig fogtok még itt lézengeni, hasznát veszed majd.

– Legyen! – egyezett bele Mahado, s vette volna ez a fiolát, ám a nő visszarántotta azt. – Csak játszadozol velem, igaz?! – csattant fel a mágus.

– A tiéd lehet... – somolygott az istennő ravaszul –, egy feltétellel. Áruld el, ki az igaz szerelmed, szíved hölgye, akiért még az Alvilágból is elszöknél!

– Nincs olyan!

– De igen!

– Nem rád tartozik!

– Akkor az Élet Esszenciája meg nem hozzád tartozik – incselkedett Amenet.

– Nem mondom el, mert még magam sem tudom – vallotta be Mahado. – Már nem.

– Nos, ez egész őszintének hatott – sóhajtotta a nő elfogadóan. – Tessék – adta oda végül neki a főzetet. – Egy korty elég lesz.

Mahado bólintott, kihúzta a dugót, s kortyolt egyet az italból. Annak íze olyan volt, mint az édes nektár s friss citruslé keveréke, némi mentával és kardamommal megbolondítva.

– Köszönöm – nyújtotta vissza az üveget az istennőnek. – Nem gondoltam volna, hogy az Életnek méz, citrus, menta és kardamom íze van – tette hozzá merengve.

– Mert nincs is – nevette Amenet. – Mindenki olyannak érzi, ami számára a legkellemesebb aroma, vagy aromák keveréke. Most már azt is tudom, mi a te kedvenced.

– Nagyszerű – felelte Mahado szarkasztikusan.

Amenet kezében ekkor egy söröskorsó nagyságú fekete serleg jelet meg, amiből kellemes limonádé illat áradt, s átnyújtotta azt a férfinak. Mahado meglepetten ismerte fel a narancs, citrom, kardamom, méz és menta zamatát, amikor megízlelte az italt. Nem hezitált sokat, rövid időn belül elfogyasztotta az egész kupa limonádét, s így végre kínzó szomjúsága is enyhülni látszott. Már épp hálálkodott volna az istennőnek, amikor ő feltartott kezével jelezte, hogy ne tegye.

– Ne köszönd meg újra! – kérte Amenet, s ajkaira sejtelmes mosoly kúszott. – Végül is, ez a legkevesebb azok után, hogy olyan jól szórakoztam a szenvedéseden, nem igaz? – Mahado nem tudta, erre mit mondjon, így végül csendben maradt. – Menj, csatlakozz a társaidhoz! Nemsokára úgyis indulnotok kell!

A férfi bólintott, s kezéből eltűnt a serleg, ahogy barátaihoz baktatott. Oziré és Horeth biztatására evett pár süteményt, majd falatozott a sajtból és a gyümölcsből is.

Néhány perc múlva, bár éhsége és szomja végleg elmúlt, Mahado még mindig nem vágyott a Túlvilág örömeire. Komoly, s valahol hálás tekintete összeakadt az istennőjével, aki ekkor épp újabb embereket terel befelé a lugasba. Amenet rejtelmesen a mágusra kacsintott, majd tovább vezette az újabb vendégeket. Mahado csodálkozva vette tudomásul, hogy kezében egy vérvörös rózsa jelenik meg, amit izzó, piros aura vesz körbe. Gyanakodva vette szemügyre a mágikus virágot, ami meleg bizsergéssel töltötte el testét, avagy pontosabban, a lelkét.

– Tedd el ezt a rózsát! – javasolta neki Amenet, mikor búcsúzóul a csoporthoz lépett. – Elvezet ahhoz, akire igazán vágysz. De vigyázz! Csak egyetlen egyszer használhatod fel!

– Világos – bólintott a mágus. – Köszönöm, Nyugat istennője!

– Kellemes utazást! – biccentett a csapat felé Amenet.

Széth, Desta, Nia, Nala, Mosi, Imina, Tamir, Horeth és Oziré lelkesen köszöntek el az istennőtől, míg Mahado csupán egy kimért intéssel távozott. A kezében tartott rózsa lassan vörös ragyogássá változott és eltűnt, ám továbbra is érezte melengető jelenlétét. Még mindig vele volt, a szíve legmélyén őrizte a Nyugat istennőjének igazi ajándékát.