„Lehet, hogy Mahado valójában törődik velem?"

Theodora jelenleg nem tartózkodott a teremben, Oziré elmondása szerint néhány percre elugrott elintézni valami fontosat. Mind sejtették, mi lehet az a rövid, halaszthatatlan ügy, de nevén nem nevezték, mert azt a kifejezést, vagy bármi hasonlót illetlenségnek számított volna a királynővel egy mondatban használni. Amíg pedig a királynőre vártak, Bászthotep lépett oda unokájához. Mahado, aki pár lépésnyire állapodott meg tőlük sejtette, hogy ebből még gond lesz, pont az, amit megakadályozni óhajtott korábban. Az öreg mézbarna tekintetében ítélet volt, arcán szigorúság ült.

– Nagyapa... – szólította meg az öreget Tara a lehető legközömbösebb módon. Az öreg nem válaszolt, hanem helyette megemelte jobbját, és lendületből egy hatalmas pofont kevert le unokájának, mindenki szeme láttára, aki a dolog váratlansága miatt védekezni vagy elhajolni sem tudott. Bászthotep azért az oroszlánerejét nem használta, így Tara egyensúlya alig ingott meg, ám felkiáltott a fájdalomtól.

– Mi a franc?! – dühöngött a hercegnő. Pupillái macskaszerűvé váltak, íriszei aranyba fordultak, kezén a körmök karmokká nőttek. Hosszúra nőtt agyarakkal vicsorgott nagyapjára, vöröslő és sajgó arcára szorított kézzel. A teremben összegyűltek mind megbotránkozva és összesúgva figyelték az eseményeket, nem értvén, a hercegnő mivel érdemelte ki ezt a pofont.

– Még egyszer nem fogod ott hagyni a leckét, ha én tanítalak! – határozta el az öreg, unokája kirohanását figyelmen kívül hagyva. – Mellesleg hallottam ám, hogy miről beszéltetek odakint a tábornokkal!

– Micsoda?! – döbbent meg Tara.

– Khm – köhintett Mahado zavarában. A jelenlegi válság okozta stressz egy időre elfeledtette vele, milyen kiváló hallása is van a macskavérűeknek. Az alakváltók közül az ő hallásuk a legkiemelkedőbb, ahogy szaglásból a sakálvérűek viszik a prímet, a macskákkal a második helyen. – Az említett beszélgetést magánjellegűnek szántam – hozta Bászthotep tudtára a mágus. Legalább a több macskavérű nem tűnt úgy, mint aki szintén hallotta volna, ők bizonyára saját beszélgetéseikkel voltak elfoglalva.

– Talán elhallgattad volna előlem, miféle botrányokba keveredett az unokám? – vonta fel szemöldökét Bászthotep.

– Fontosabb esetek is vannak! – jelentette ki a mágus tömören.

Tara már nem tudott ilyen nyugodt maradni.

– Te megütöttél! – sziszegte a hercegnő továbbra is Bászthotepre vicsorogva, és készült visszafizetni a pofont, kamatostul. Hosszú karmokká nőtt körmei megcsillantak a teremben égő gyertyák fényében, amikor magasba emelte kezét, majd lesújtani készült azzal.

– Tara! Ne! – szólt rá Mahado keményen, de a lány nem hallgatott rá, hanem folytatta az ütést. Csuklójára az utolsó pillanatban hideg, inas kéz fonódott, a nagyapja még időben elkapta azt.

– Húzd vissza a karmaidat, Sitara! Még egy ilyen, és bezáratlak a szobádba! – döntötte el Bászthotep.

– Ch! – köpte Tara dacosan. Elfordult, hogy ne kelljen nagyapja szemébe néznie, de akkor Mahado tekintetével akadt össze az övé. Nem látott benne mást, mint komolyságot, és némi idegességet.

– Te meg csak állni fogsz ott, és végignézed?! – ingatta fejét a lány lemondóan. – Mire is számíthattam volna a jövendőbeli férjemtől? – kérdezte gúnyosan.

– Számíthattál volna arra, amit kaptál, mert megérdemelted – válaszolta a varázsló szárazan.

– Na és akkor ezek után te is elkezdesz majd pofonokat osztogatni, akármikor csak olyat teszek, ami nem tetszésedre való?!

– Nem vagyok a családod tagja, nem áll jogomban ilyesmit tenni.

– És ha az leszel?

– Nem vagyok az erőszak híve sem – nézett most jelentőségteljesen Bászthotepre a mágus, ezúttal Tara pártjára állva. – Másként is meg lehet az ilyesmit oldani.

– Ön hogyan oldaná meg, tábornok, az unokám neveletlenségét? – kérdezte az öreg kritikusan.

– Rajta vagyok az ügyön – válaszolta kimérten Mahado.

– Elegem van belőletek! – jelentette ki Tara, és úgy határozott, hagyja az egészet. Mind Mahado, mind nagyapja kellemetlen helyzetbe hozták, és Bászthotep még meg is ütötte. El is indult a kijárat felé, de Mahado törvényszerűen útját állta.

– Sitara, csillapodj! Épp elég kínos helyzetbe hoztad magad már így is.

– Neked köszönhetően, mert miattad a nagyapám mindenről tudomást szerzett!

Tara indult volna tovább, de a mágus nem engedte neki.

– A nővéred pillanatokon belül ideér!

– Remek! – sóhajtotta Tara szarkasztikusan.

Kitárult a trónszék mögötti mellékajtó, és négy, fekete bőrmellényt, sötétszürke sentit és ezüstszínű páncélt viselő macskavérű lépett be rajta. A négy testőr oldalra húzódott, így utat engedve a terembe belépő királynőnek. Hosszú, azúrkék selyemruhájában, aranyszínű ékszereiben és fejdíszében, fényes, fekete hajával és Taránál kicsivel magasabb, karcsú, formás alkatával Theodora méltán számított a város legszebb teremtményének, aki után férfiak százai, sőt ezrei epedeztek. A közelében Tara egészen nőietlennek, túl köpcösnek érezte magát valamivel teltebb testével és egyszerű szabású vászontunikájával, nem beszélve a Nílus vizének utóhatásairól.

Theodora elvonult a trónszékig, de nem ült le rögtön, hanem Tarához sétált. Orrát azonnal megcsapta az erős mocsárillat, amin leplezve bár, de elfintorodott.

– Hát valóban halakkal fürödtél – állapította meg a királynő. – Ha itt végeztünk, indulsz mosakodni!

– Neked is üdvözlet, nővérem – felelte gúnyosan Tara. Theodora illata az övével kontrasztot adva magnólia, lótusz és vanília nőies keveréke volt.

– Ne légy tiszteletlen! – kérte a királynő.

– Már te is ezzel jössz nekem? Állj be a sorba!

– Mi történt az arcoddal? – kérdezte hirtelen Thea, Tara korábbi kijelentését figyelmen kívül hagyva. Tara morcosan nagyapja felé bökött. – Hogyan? Nagyapa! Mitől ilyen lángvörös Tara arca?!

– Felpofoztam, amiért....

– Hogyan?!

– Felség! – szólt közbe Mahado, előrelépve. – Ha kérhetem, ne húzzuk ezzel az időt!

– Ne húzzuk az időt?! – ismételte idegesen Theodora. – Nagyapa, mégis hogy engedhetsz meg ilyesmit magadnak?!

– Járt neki a tiszteletlenségéért – állította az öreg.

– Szerintem meg nem! – fonta össze karjait maga előtt Tara.

Mahado megelégelte az időhúzást, és az sem tetszett neki, hogy Tara mellett most már nővére is macskaszemet nézett nagyapjával. A királynő közel sem számított olyan forrófejűnek és indulatosnak, mint húga, neveletlennek pedig végképp nem, de ez a helyzet még belőle is kihozni készült a legrosszabbat. A mágus attól tartott, olyat tesz, ami ennél is jobban megbotránkoztatja a jelenlévőket, ezért cselekvésre szánta el magát. Tarához lépett, és jobb tenyerét engedélykérés nélkül arca sajgó, bal részére helyezte. A hercegnő kezdetben megriadt, mivel Mahado érintése meglepetésként érte. Újabb pofonra számított, de elhajolni már nem volt ideje.

– Mi... mit akarsz?! – kérdezte Tara, beleremegve az érzésbe. A mágus langyos érintése durva helyett kellemesnek és erős kezeihez képest puhának volt mondható, amit titokban még kellemesnek is talált, de nem értette a dolgot.

– Ne aggódj! – kérte Mahado, s keze körül zöld aura jelent meg. A hercegnőt hirtelen különös érzés, friss és intenzív energia töltötte el. Fájdalmai enyhülni kezdtek, arcán a sérülés begyógyult, mintha sohasem létezett volna. Csodálkozva, megbabonázva veszett el a varázsló izzó, zöld szemeiben.

– Mit... művelsz...? – hebegte a lány, le nem véve szemeit a tábornokról.

– Megoldok egy konfliktust – felelte a férfi tömören, s azzal együtt leengedte a kezét. – Nyoma sem maradt – célzott az erős pofon által okozott sérülésekre. Sitara elképedve bámult rá, s titokban mintha még sajnálta is volna, hogy a mágus már nem fogja az arcát. Az érintése valamiért annyira más volt, mint korábban. Határozott, de egyben kedves és biztonságot adó. Bár próbált tárgyilagos maradni, az oroszlán érezte, hogy a varázsló nem csupán stratégiai okokból enyhítette fájdalmát.

Hirtelen kivágódott a trónterem ajtaja, és egy alacsony, pufók, idős úr lépett be rajta. Szürke és halványkék köpenyt viselt, ami különféle madár alakú hieroglifákkal volt díszítve, nyomában egy hosszú, fekete hajú, papnői ruhát viselő nő haladt. Az öreg nagyon hasonlított unokaöccsére, Horethre, pusztán alacsonyabb volt és orra még rokonáénál is horgasabb, bár igazán illett bölcs, bohókás arcára.

– Horumesz! Írisz! – köszöntötte Theodora tanácsadóit. – Épp időben! – Mahado és a többiek köszönésképpen biccentettek feléjük.

– Csak nem ki akartatok hagyni egy ilyen fontos megbeszélésről? – kérdezte Horumesz Uahankh, az öreg sólyomvérű az összegyűltektől, rezes hangjába egy leheletnyi játékosság vegyült.

– Semmi esetre sem – felelte Mahado. – Úgy véltem, a királynővel leszel.

– Hát, most itt vagyok! – tárta szét karjait Horumesz. – Bászthoteppel futottam össze korábban a folyosón, és megkért, szóljak a főpapnőnek, így még gyorsan elrepültem a Naptemplomba, és amint tudtunk, idejöttünk – mesélte. Ő és Írisz megálltak a királynő előtt, térdet és fejet hajtottak. – Felség!

– Királynőm – tette hozzá Írisz. Ezután felálltak, Tarát és a többieket is köszöntötték. – Hercegnő, Bászthotep, kormányzó!

Az említettek visszaköszöntek, bár Tara kissé kezdte unni magát. Írisszel nem volt különösebb gondja. A nővére barátnője és tanácsadója volt, és legtöbbször vele is kedves és gondoskodó volt. A főpapnő ritkán próbálta úgy kioktatni, mint Mahado, ám ha megtette, Tara őrá is megharagudott, ám szokás szerint idővel lenyugodott, és elfelejtették a dolgot. Horumesszel sem volt gondja, az ő beszédeit, tanácsait csupán unta, mert a sólyomvérű sohasem erősködött, csupán elmondta a véleményét, hosszan és részletesen.

– Hiányoltalak – jegyezte meg Theodora Íriszre pillantva. A két nő megölelte egymást, a nyilvánosságra tekintettel csak visszafogottan. Bár Írisz hivatalosan elsősorban a királynő tanácsosának, mintsem barátnőjének számított, Írisz és Theodora az évek alatt igazán közeli barátnőkké váltak.

– A fivéremnek dolga akadt, így tovább kellett maradnom a templomban – magyarázta a papnő, s Mahado meglepettségére nem volt neheztelés a hangjában. A mágus megkönnyebbülten sóhajtott, bár legbelül számított erre. Írisz igazán megértően és nagyvonalúan állt az eseményekhez. – Mahado – szólította meg nővére köszönésként.

– Írisz – bólintott a mágus. – Sajnálom – kért udvariasságból újra elnézést. – Nemsokára meg fogod érteni.

– Már megértettem – közölte a papnő. – Találkoztunk Elyassal útközben.

– Valóban? – lepődött meg Mahado.

– A szoknyapecér sárkányfi meglehetősen feldúlt volt – magyarázta Horumesz.

– Legutóbbi elválásunk nem volt barátinak nevezhető, mégis... – mesélte Írisz –, amikor meglátott, odasietett hozzám, és magához szorított!

– Hogyan? – döbbent meg Mahado.

– Nem hittem volna, hogy barátjának tart – mondta Írisz. – Reszketett és valami olyasmit magyarázott, hogy már senkiben sem lehet megbízni, mégis... bennem megbízik, mert én nyilvánvalóan a Naptemplomban tartózkodtam abban az időben, amikor a társait valószínűleg meggyi...

– Írisz! – állította meg Mahado. – Úgy vélem, ezt nekem kellene megosztanom a jelenlévőkkel! A Rend tábornokaként...

– Igen, igazad van! – eszmélt rá Írisz. – Ne haragudj!

– Te ne haragudj! – sóhajtotta Mahado. – Most már tudod, miért kellett úgy elrohannom, de mégis... Otthagyni téged nem volt szép dolog.

– Fivérem! – szólította fel a mágusnő, és odalépve átölelte pár pillanatra, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem haragszik. – Sajnálom, hogy ilyesmit kellett látnotok. Elyaas teljesen összetört, és téged is bizonyára megráztak a hírek – emelte bátyjára meleg, kék tekintetét.

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy az ilyesmi elterelje a figyelmem – felelte Mahado, elrejtve kétségeit, amit Írisz tisztán érzett. Mégsem tette szóvá, mert ez volt a többiek érdeke. A népnek és a jelenlévőknek is egy határozott, higgadt tábornokra volt szükségük, nem pedig egy rémült, csalódott férfira. Megértő mosolyt küldött a mágus felé, aki egy halvány, hálás mosollyal válaszolt cserébe.

– Hogy van az, hogy Írisz és Horumesz utánam érkeztek, mégis engem leszidtál, amiért állítólag késtem, de őket nem?! – háborgott Tara, Mahadóra sandítva. Horumesz nem vette magára a dolgot, ám Írisz arcán megbánás jelent meg.

– Nem késtél! – akadályozta meg azonnal Mahado nővérét az önhibáztatásban. – Sitara, nincs okod a felháborodásra! – fordult a hercegnőhöz. – Írisz és Horumesz nem tudtak volna korábban jönni, te viszont igen.

– Persze, hogy ezt mondod! – puffogott az oroszlán, dacosan a mágus szemébe nézve. Ő akkor újra mellé lépett, és a vállára helyezte a kezét, finoman, de határozottan.

– Csitulj el végre! – kérte a hercegnőt. Szemeiből most a határozottság és gondoskodás számára szokatlan elegye sugárzott, ami végül az oroszlánba fojtotta a szót. Lehet..., hogy Mahado valójában törődik velem? Nem, kizárt – határozta el végül Tara, de ezúttal nem szólt többet.

– Theodora! Elkezdhetjük végre, amiért mind itt vagyunk? – fordult Mahado a királynőhöz.

– Kezdjük! – bólintott a királynő, s minden szem, ami eddig nem őt figyelte, a tábornokra szegeződött. Mahado nagy levegőt vett, és az összegyűltek felé fordult.

– Felség, hercegnő, Bászthotep, Merenré kormányzó, előkelő macskavérűek! – szólította meg mindannyiukat a mágus. – Néhány órája, nem sokkal dél előtt szörnyű tragédia történt. Én és az embereim még nyomozunk az ügyben, de úgy néz ki, szánt szándékkel meggyilkoltak három aranysárkányt Aaneleia, az istennőjük templomának tövében.

...