„Nem tudsz a világról semmit, Sitara! (...) Folyton veszélyes helyzetekbe sodrod magad, azt hiszed, semmi rossz nem történhet! Vonzod a bajt, és még élvezed is! Azt hiszed, hős vagy, de közben bohócot csinálsz saját magadból, és ami még rosszabb, célpontot!"

„Az, amit tennünk kell, nem mindig egyezik azzal, amit tenni óhajtunk. (...) Az embereknek néha áldozatokat kell hozniuk mások érdekében! Hercegnőként, neked még tőlük is többet!"

A palota széles, oldalról pár ablakot számláló folyosóján langyos, délutáni szellő süvített végig, közeli és távolabbi illatokat hozva magával, melyből legtöbbet csak kifinomult szaglással rendelkező személyek érzékelhettek. Sitara bárhol és bármikor felismerte volna azt a bizonyos illatot: kardamom és zöld citrom magabiztos keveréke egy leheletnyi borsmentával. Kétség sem fért hozzá, hogy Mahado is a közelben van. Testén izgalom futott át, a találkozó immár elkerülhetetlen. Anu szimatolt párat, majd felkapva fejét figyelmesen hegyezni kezdte füleit. Ő is jól sejtette, valaki vár rájuk a trónterem előtti hallban.

Sitara, Anu, Baako és Jojo befordulva az utolsó sarkon megbizonyosodhattak érzékeik csalhatatlanságáról. Az újabb, immár ablak nélküli, belső folyosó közepénél, egy színarannyal bevont ajtó előtt néhány lábnyira ott állt ő. Barna haja markáns keretbe foglalta ovális arcát, mentazöld szemeiben komolyság ült, törtfehér-arany köpenye tekintélyt sugárzott. A hercegnő számára világossá vált, hogy Mahado megérezte közeledését, és csakis miatta állt ki a folyosóra egymagában, bizonyára, hogy szidalmakat vágjon a fejéhez. Elhatározta magában, hogy megpróbálja a férfit levegőnek nézni, hátha akkor kioktatás nélkül bejut a nővéréhez.

Baako és Jojo fellelkesülve a viszontlátástól készültek széles vigyorral köszönteni a varázslót, de Tara szigorúan a szemükbe nézett.

– Egy szót se! – parancsolt a hercegnő kísérőire. – A nővérem már vár, ne időzzünk a folyosón!

– Na, de... nem kellene előbb beszélnie a tábornokkal? – érdeklődte Baako.

– Úgy tűnik, csakis ön miatt fáradt ki ide – tette hozzá Jojo.

– Nem – vágta rá Tara szenvedélyesen.

A három oroszlánvérű ezután fejüket szigorúan célirányba fordítva közelítette meg a varázslót, ám Anu nem bírta megállni, hogy előre ügessen, és megszaglássza a kézfejét. Mahado tekintetében egy pillanatra barátság és melegség csillant, majd szigorúan visszafordította azt az érkezettekre, s különös képen egyetlen személyre. Sitara már majdnem megkönnyebbült, amikor alig tíz lépés választotta el a trónterem bejáratától. Makacsul kerülte a mágus tekintetét, ám amikor elhaladni készült mellette, Mahado szigorúan megragadta, ujjai béklyóként szorultak alkarjára. A hercegnő összerezzent, majd dacosan fordult a férfi felé.

– Késtél – jelentette ki a mágus neheztelő hangon, zöld szemeiben ítélet tükröződött.

– Fogalmam sem volt, hogy ide kell jönnöm! – csattant fel azonnal a hercegnő.

– Lett volna, ha Bászthoteppel maradsz a holdtemplomban, ahogyan elvárva volt! – mutatott rá Mahado. – De te e helyett inkább a városban lófráltál, kíséret nélkül...

– Tudod, nem csak henyéléssel töltöttem az időt! – bizonygatta Tara. Mahado felvonta a szemöldökét. – Képzeld, az embereknek szüksége volt rám! A nap- és az északi-negyed határán egy kis aranysárkány összetűzésbe került az emberekkel. Rajtam kívül senki nem volt képes megállítani!

– Harcba fogtál egy aranysárkánnyal?! – förmedt rá a mágus, és erélyesen megszorította a karját. – Mégis mit képzeltél?!

– Hagyjál! – kiáltotta Tara, és farkasszemet nézve a férfival kiszabadította a karját. – Csak egy kölyök volt, és igazságtalanul bántották. Ő csak... éhes volt.

– Szóval éhes?

– Igen. A húst áruló férfi, egy sárkánygyűlölő kafferbivaly, elvette a pénzét, de nem szolgálta ki, hanem sértegette!

– És neked mindenképpen közbe kellett avatkoznod, mielőtt a Rend védelmezői a helyszínre értek volna, ugye?! Képzeld, valójában tudok az esetről! Kész öröm volt egy felderítőmtől megtudni, hogy Théba hercegnője már megint felfordulást okozott! – monda a tábornok szarkasztikusan.

– Nem én, hanem a sárkányt igazságtalanul megtámadó emberek!

– Szerinted számít ez valamit? A nép pletykálni kezd, te pedig szégyenbe hozod a családod nevét!

– Mit érdekel téged ez egyáltalán?!

– A Rend tábornokaként és a Nap főpapjaként életemet a királyi család szolgálatának szenteltem...

– Akkor kiszolgálnál, kérlek, egy pohár borral? – kérdezte Sitara pimaszul.

– A szolgálat nem szolgát jelent az esetemben, másrészt, túl fiatal vagy még a borhoz!

– Jó, hagyjuk... – fordította el Tara a fejét.

– Mi bajod van? – kérdezte Mahado, kimérten, de türelmetlenül. – Ismerd el, hogy hibáztál, és menjünk! Fontos dolgot kell bejelentenem, a nővéred már vár!

– Nem értem – sóhajtotta Tara, pimaszságát levetkőzve, kissé bizonytalanabbnak mutatva magát. – Az a férfi... miért volt olyan gonosz azzal a kis aranysárkánnyal? Hiszen ő csak vásárolni akart tőle, és jól meg is fizette volna.

Mahado komoly tekintettel nézett a szemébe, majd nagy levegőt vett.

– Hányszor kell még elmondanom neked? A világ, ez a város... nem olyan tökéletes, mint azt gondolod. Máskülönben nem lenne szükség a Rendre. Vannak, akik képesek csupán rangjuk, bőrszínük, vagy éppen fajtájuk miatt szívből gyűlölni a másikat. A gyűlölet pedig erőszakot szül.

– De akkor... ha ilyen gonosz emberek vannak, miért nem állítjátok meg őket?!

– A saját véleményt nem bünteti a törvény.

– És az a húsárus, aki...

– És a gonosz beszédet sem tiltja semmilyen írás. A sárkánykölyök engedély nélkül evett a húsból...

– De a tag elvette a pénzét...

– Sitara, elég! Már éppen eleget tettél! – jelentette ki a mágus keményen.

– Nem, nem eleget – ingatta a fejét a hercegnő szomorúan. – A népem gyűlöletben él, én pedig...

– Te pedig a kötelességeid helyett inkább a Nílus parton tartasz pihenőt.

– Hogyan?

– A szemtanúk mondták, hogy a déli folyó-negyed felé indultál, azt hangoztatva, hogy „itt az ideje a délutáni úszásnak" – magyarázta Mahado. – Ez nem hozzád méltó viselkedés! – oktatta ki a hercegnőt.

– Talán. De képzeld! Alig értem oda, újra dolgom akadt! – közölte dacosan Tara. – A déli ültetvényeken dolgozó munkásokat krokodilok támadták meg. És képzeld! A te drágalátos és hőn imádott Rended tagjai megint nem értek oda időben!

– Sárkány után krokodilok! Mi ez, ha nem a hüllők napja! – szólta el magát Baako nevetve. Ő és Jojo mindvégig figyelemmel követték a kibontakozó, meglehetősen izgalmasnak ígérkező vitát.

– Úgy látszik, ma sem leszünk dráma szűkében! – csatlakozott Jojo. A vitatkozók azonban szúrós tekintettel illették őket, jelezvén, hogy őket senki sem kérdezte, ezért végül úgy döntöttek, meghúzzák magukat.

– Ha a te helyedben lennék, vigyáznék a számra! – jegyezte meg Mahado keményen, fénylő, zöld szemeit a lányra villantva. – A Rendnek köszönhető a birodalom jelenlegi biztonsága, a te biztonságodat beleértve!

– Ja, azért készültek azok a krokik felfalni a földműveseket! – feleselte Tara cinikusan.

– Jelenleg akadnak sokkalta fontosabb problémák is, mint a Nílus hüllői! – tudatta Mahado komolyan. – Egy merőben eltérő súlyosságú ügy épp most ütötte fel a fejét a városban, és meglehet, az egész birodalomban!

– Ezt tudván, szerencse, hogy épp a közelben voltam – vont vállat a lány.

– Kitalálom! Szembeszálltál a krokodilokkal is!

– És ha igen? Senki más nem tette meg!

– Ostoba és felelőtlen döntés volt! – szidta Tarát a tábornok.

– Inkább hősies!

– Neked nem az a dolgod, hogy hősködj!

– Várj, hadd találjam ki! Te most azért szidsz engem, mert segítettem az embereken? Mert... megmentettem az életüket?! – ingatta a fejét hevesen Tara, az idegesség lassan eluralkodott rajta.

– A Rend sólyomvérűi folyamatosan a város felett köröznek, idővel észrevették volna a krokodilokat, ahogyan az aranysárkány is feltűnt nekik. Valójában az egyikük már akkor a helyszínen volt, amikor te megérkeztél, és szembeszálltál a sárkánnyal.

– Hát, nem sokra ment vele!

– Te pedig nem sokra mész ezzel a viselkedéssel! – mondta szigorúan a tábornok.

– Ezt meg hogy érted?! Számos embernek segítettem a nap folyamá...

– A krokodilok, de főleg a sárkány... súlyos sérülést okozhattak volna! A lézersugár... szétszaggatott volna! – nézett keményen a lányra Mahado.

– De nem tette! – állta Sitara a mágus tekintetét.

– Egy valamiben igazad van! – váltott hangnemet a férfi.

– I...igen? – döbbent meg az oroszlánlány.

– Az embereknek, a népnek szüksége van rád, ...de egészben, és nem darabokban!

– Tudok vigyázni magamra! – ellenkezett Tara.

– Igen, ahogyan a kecskék is tudnak olvasni, és a nyulak írni. Nem tudsz a világról semmit, Sitara! – vált újra keményebbé a mágus hangja. – Folyton veszélyes helyzetekbe sodrod magad, azt hiszed, semmi rossz nem történhet! Vonzod a bajt, és még élvezed is! Azt hiszed, hős vagy, de közben bohócot csinálsz saját magadból, és ami még rosszabb, célpontot!

– Célpontot?! – döbbent meg a hercegnő. – Mégis miről beszélsz, Mahado?! Anubisz nevére, mégis mi jogosít fel arra, hogy így kioktass engem?!

– Már mondtam – felelte a mágus, és karon ragadva a hercegnőt a trónterem irányába kezdte vonszolni. Sitara szemei azon nyomban felizzottak, ám Mahadót legkevésbé sem izgatták a felvillanó macskaszemek, nem tartott a lány erejétől, hanem tovább szorította.

Anu felháborodásában elvakkantotta párszor magát, de amikor, válaszul Tara erőfitogtatása, Mahado szemeiben másodszor is élénkzöld fény jelent meg, megszeppent és torkán akadt az ugatás. Nem úgy a hercegnő, aki már hosszú pillanatok óta nézett farkasszemet, azaz macskaszemet a varázslóval. Jojo és Baako megjegyezték volna, hogy tényleg nem illene így bánnia a hercegnővel, de Mahado akkor rájuk villantotta zöld szemeit, így nekik is torkukon ragadt a szó. Kétség kívül ő volt a vidék legerősebb varázslója, és a Zuberi fivérek nem akarták megkockáztatni, hogy netán rajtuk töltse ki haragját.

– Hé, ne rángass! – követelte Tara, és lefékezett az aranyozott ajtószárnyak előtt. – Tudok magamtól is járni!

– Kétlem!

– Eressz!

– Amellett, hogy a Rend tábornoka és Ré főpapja vagyok, egyben a jövendőbelid is! – emlékeztette a lányt Mahado, és keze továbbra is a karjára szorult. – Ha szükségesnek ítélem a rángatásod, megtehetem!

– Mond tényleg... tényleg el akarsz venni feleségül? – kérdezte Tara, kissé elbizonytalanodva. Mahado nem méltatta válaszra, így színpadiasabb hangon folytatta. – Egy ilyen vad, zabolátlan, neveletlen, udvariatlan és végtelenül felelőtlen lányt, aki folyton csak bajba keveri magát, és végső soron a környezetét?

– Az, amit tennünk kell, nem mindig egyezik azzal, amit tenni óhajtunk – válaszolta végül a varázsló, és szabadon eresztette a lányt. – Ha az a birodalom érdeke, hogy a feleségem légy, akkor az leszel.

– És ha nemet mondok? – kérdezte makacsul Tara, enyhén sajgó felkarját dörzsölgetve. – Tudod, én veled ellentétben csakis azt teszem, amit óhajtok!

– És saját óhajodból neveletlennek nevezted magad. Ha van önkritikád, akkor tudsz változni.

– Mi van, ha nem akarok változni? – kérdezte az oroszlánlány kihívóan.

Mahadóban hirtelen megmozdult valami, és nagy hévvel maga felé fordította a lányt. Szemeiben a korábbinál is nagyobb szigorúság honolt.

– Az embereknek néha áldozatokat kell hozniuk mások érdekében! Hercegnőként, neked még tőlük is többet!

– És ha nem teszem?

– Akkor nem érdemled meg a hercegnői címed! – állította mély meggyőződéssel a varázsló.

– Hogyan?! – horkant fel a lány idegesen.

– Így! – zárta le Mahado a vitát.

– Hú, hallod, ezek ketten jól összekaptak! – súgta Jojo kicsit sem diszkréten bátyja fülébe.

– Ha! Nekem mondod? Órákig el tudnám nézni – felelte Baako elégedetten vigyorogva. Nem volt mit tenni, a két leopárdvérű számára arisztokrata családi hátterüknek köszönhetően jutott elég a drámából gyerekkorukban. Annyira hozzászoktak a dologhoz, hogy amikor a királynő személyes szolgálatába álltak, ahogyan sok másik nemesi sarj, azt lesték és keresték mindenfelé.

– Szerinted meddig folytatják? – érdeklődte Jojo, vállig érő fonott hajfürtjeinek tövét megvakarva.

– Szerintem még órákig – vont vállat Baako. – Te jól szórakozol, Jojo??

– Én igen. Szeretem, ha a szerelmesek veszekednek, utána meg kibékülnek!

– Ja, igen, azt én is!

– Te jól szórakozol, Baako? – kérdezte az öccse.

– Igen, még szép! – felelete a bátyja. A bolondok észre sem vették, hogy kis párbeszédüket Mahado és Tara már a legelejétől figyelemmel kísérte. Tara összevont szemöldökkel, csípőre tett kézzel és vöröslő arccal morgott rájuk, Mahado ellenben lazán felvonta egyik szemöldökét.

– Befejeztétek? – kérdezte a tábornok kimérten és jelentőségteljesen. Baako és Jojo azonnal elszégyellték magukat, és lesütött szemekkel mormoltak valami elnézés-félét.

– Mégis mi a macskaszart képzeltek magatokról, ti dzsungelből szalasztott, színes hajú, ütődött fajankók?! – ripakodott azonban rájuk a hercegnő villogó macskaszemekkel, és olyan hévvel, hogy Mahadónak kellett visszafognia, nehogy nekik ugorjon. A két fivér kissé megrettent, a mágus pedig egyik karjával hátulról szorosan átkarolva, másikat a vállára helyezte tartotta a fészkelődő oroszlánvérűt. – Engedj el, Mahado! Engedj el, megölöm őket, most azonnal!

– Nem ölsz meg senkit! – állította a mágus, és továbbra is szorosan tartotta. Tara megpróbált kiszabadulni, de a férfi akkor határozottan közelebb húzta magához és erősebben szorította. Izmos mellkasa szinte már a lány hátának nyomódott. A hercegnő kezdte kellemetlenül érezni magát, mindemellett titokban lenyűgözte a varázsló erős, kidogozott felső teste.

– De... – nyögte ki Tara elcsukló hangon –, tiszteletlenül bántak velem!

– Mindkettőnkkel – emlékeztette a tábornok.

– De!

– Higgadj le végre! – kérte határozottan az oroszlánlányt Mahado. – Jojo, Baako! Mindketten kifelé! Tizenkét kör futás a palota körül! – intézte a két lökötthez parancsoló szavait. Tara kezdett kevésbé ficánkolni, így a mágus is engedett a szorításon.

– Na de... – csodálkozott Baako –, akkor lemaradunk a megbeszélésről!

– Legalább nem lesztek láb alatt! – jegyezte meg a tábornok. – Indulás kifelé, mielőtt én magam penderítelek ki titeket a palotából! Gyerünk!

– Igenis – sóhajtott Baako.

– Igenis, tábornok – tette hozzá lemondóan Jojo.

A Zuberi fivérek kedvük szegetten, kelletlenül indultak el a kijárat irányába, nagyokat sóhajtozva.

– Szerinted erre mondják, hogy lógatjuk az orrunkat? – kérdezte Jojo fivérét, amikor még alig érték el a folyosó végét.

– Miért? Szerinted olyan hosszú az orrom, hogy tud lógni?! – kérte ki magának Baako, és lapockán csapta öccsét.

– Nem úgy értettem, te sügéragyú! – vágott vissza Jojo egy hasonló ütéssel.

– A sügérnek is nagyobb agya van, mint neked! – bizonygatta Baako. – Amúgy mi az az agy?

– A tudósaink szerint az, ami a fejünkben van és az észt tartalmazza – vont vállat Jojo.

– Akkor neked akkora az agyad, mint egy mákszemnek! – nevette Baako jóízűen.

– Szerintem a mákszemnek nincs agya – ellenkezett Jojo.

– Igaz! – kapott a fejéhez Baako. – Hiszen a szem az nem agy! Na, akkor neked olyan az agyad, mint egy mákgubónak!

– Te teljesen lökött vagy! A mákgubónak sincs agya! – okította bátyját Jojo. – Csak a mákvirágnak van, virágzás után a növény meghal.

– Akkor a mákszemek a halott mák... szemei? – Kérdezte döbbenten Baako.

– Azok? – érdeklődte Jojo.

Párbeszédük végül távolodni kezdett, majd teljesen elhalkult, ahogy elhagyták a folyosót. Mahado időközben elengedte Tarát, és mindketten elképedve, Mahado azért komolyságát megőrizve, néztek a félnótás palotaőrök után.

– Még hogy Zuberi fivérek! – háborgott Sitara. – Sokkal inkább Zizzent fivéreknek kéne őket nevezni. Jojo és Baako Zizzent! Ez lesz az új nevük! – jelentette ki, mély meggyőződéssel.

– Találó – felelte Mahado. Találkozásuk után először akadt valami, amiben egyet értett a hercegnővel, és aminek semmi köze nem volt a kioktatásához.

– Másrészről... – váltott viszont témát a hercegnő, nem értékelve a végre-valahára kialakult békét. – Tőled is megkérdezném, hogy mi a macskaszart képzelsz...

– Ezt most fejezd be! – parancsolt rá a mágus szigorúan összevont szemekkel. – Ne használj ilyen szavakat a jelenlétemben!

– Nem te mondod meg, hogy...!

– Senki jelenlétében ne használj ilyen szavakat! Nem hozzád méltóak!

– Miért, te méltó vagy hozzám, Mahado?! Te méltó vagy arra, hogy bármikor kioktass, kedvedre megérints, magadhoz ránts, és visszafogj?!

– Nem tennék semmi ilyesmit, ha nem lenne feltétlenül szükséges – válaszolta a mágus kimérten. – Semmi jóhoz nem vezetett volna, ha nekiesel a királynő szolgáinak.

– Az én szolgáim is!

– Emiatt még kínosabb lett volna.

– De láttad, milyen tiszteletlenek voltak.

– Tiszteletlenségük alapja az ész hiánya, nem pedig rossz természet, és megkapták a nekik járó büntetést. Te vagy ma a második, akinek el kell magyaráznom, hogy erőszakkal válaszolni szóbeli sértésekre nem értelmes lényekhez méltó cselekedet, és főképpen nem hercegnőhöz méltó! Viselkedj, Sitara, vagy minden környezetedben élőt és lévőt szégyenbe hozol!

– Nincs hozzá kedvem! Menjünk be végre! – követelte az oroszlánlány.

– Előbb ígérd meg, hogy ezentúl nem cselekszel felelőtlenül és meggondolatlanul! S ezzel együtt azt, hogy rangodhoz méltóan viselkedsz! – határozta el Mahado.

– Nem ígérek neked semmit! – morogta Tara, és a trónterem ajtajának kilincséhez nyúlt. Résnyire sikerült is kinyitnia a jobb ajtószárnyat, ám akkor Mahado varázserejével visszazárta azt.

– Ígérd meg, hogy nem hozod szégyenbe az udvart, saját magadat, s főként a nővéredet!

– Neked csak királynő.

– Nem látok tiszteletlenséget abban, hogy a nővéredként utalok rá, végül is az. Talán egy közpolgár szájából még udvariatlanságnak is lenne mondható, de én a Rend tábornoka vagyok, másrésről a család barátja és a jövendőbelid!

– Nem vagyunk barátok, és nem megyek hozzád!

– Ígérd meg, és menjünk! – sürgette a mágus az oroszlánt.

– Mit? Hogy a feleséged leszek? Szóval most már tényleg van beleszólásom?

– Nem. Azt, hogy viselkedni fogsz!

– Az nem a te dolgod!

– Ne fussuk újra ugyanazokat a köröket!

– Talán a számos, fényűző rangod elvette a látásod? – gúnyolódott a hercegnő. – Én állok, és nem futok.

– Inkább te vagy vaknak mondható, amiért nem látod, milyen messzire mész ezzel a tiszteletlenséggel.

– Nem indultam messzire, csak a trónterembe!

– Akkor menj! – sóhajtotta Mahado beletörődően. Végül úgy ítélte, jobb lesz későbbre halasztani vitájuk maradékát. Felemelte jobb karját, és a trónterem ajtajának mindkét, ólomsúlyú szárnya sebesen kitárult, olyan lendülettel, hogy Tara fekete tincsei rakoncátlan táncba kezdtek pár pillanat erejéig.

– Hogyan? – csodálkozott a hercegnő. Őszintén nem hitte volna, hogy Mahado beéri ennyivel, hogy nem szidja le újfent illetlen szavaiért.

– Menj! – utasította a varázsló, majd mindketten végignéztek a teremben várakozókon, akik szintén elkezdték végigmérni a két érkezettet. – Már várnak ránk!

– Hm – rántotta meg a vállát Tara elfogadóan. – Anu! Maradj idekint! – kérte meg a fekete társát, aki mindeddig szorosan a közelében várakozott. Anu nagy, barna szemeiben megértést és némi csalódottságot vélt felfedezni. – Marad!

A kutya vakkantott párat jelezve, hogy elsőre is értette, nem örült az utasításnak, de megértette. A folyosó szemközti oldalához lépdelt, majd lekuporodott a fal mentén. Tara ekkor könnyed, ruganyos léptekkel áthaladt az ajtón, és a nemesek csoportján átvágva, akik fejhajtás közben egymás után fogták be orrukat, a trónszék emelvénye előtt fékezett csak le, s onnan vette szemügyre az ismerős termet.