„Meghal, hogy egy másik élhessen, hogy mások élhessenek. Valami véget ér, de ezzel valami új kezdődik el, valami más folytatódik. Az összetevők, a tényezők folyamatosan változnak, ismétlődnek, megújulnak, de a körforgás örök. Farkába harapó kígyó, csupán színei váltakoznak."

„Valamit elveszel és valamit visszaadsz."

„Bármiről is van szó, ha megérted saját harmóniáját, vagy éppen káoszát, akkor uralni is tudod azt!"

„– Sárkány létedre elég sokat tudsz a mágusokról.

– Mágus létedre elég keveset tudsz a varázslatról!"

17 éve...

Verőfényes napsütés tombolt a nap-negyedi piacon, a sárgára, narancssárgára és fehérre festett házak között hasonló színű vásznakkal fedett standok sorakoztak. Az árusok szebbnél szebb portékáikat kínálták eladásra, kelméket, ruhákat, gyümölcsöt, fűszekeret, ékszereket, bármit, amire egy egyiptomi polgárnak szüksége lehetett. Mahado tizenhárom éves suhancként igazán élvezte, hogy a kötelező Ízisz napi istentisztelet után kora délután a piacon flangálhat. Vett magának egy annyi érett datolyaszilvát, amennyi az övére tűzött vászontasakba belefért, s azokat majszolva nézelődött az emberek között.

A piacon többnyire emberek keringtek, de ő észrevette néha a varázserejüket a válogatásnál bevető néhány mágust, lilán izzó szemekkel látomásba eső látókat, avagy kéken villogó szemű harcosokat. Utóbbi, a két harcos, akiket látott, az Aranysárkány Rend törtfehér-arany egyenruháját viselték. Ó, mit meg nem adott volna érte, ha végre ő is csatlakozhatott volna hozzájuk. Ám jelenleg, hogy saját lehetséges varázsereje még nem mutatkozott meg, esélye sem volt az isteni kegyeltek mellett. Bezzeg a nővére, Írisz, már egész magabiztosan használta jelenleg a narancs szintet súroló varázserejét. A fiú tudta, hogy a féltékenység csúnya dolog, mégis képtelen volt a nővére iránt érzett irigységet teljes mértékben elnyomni magában.

Mélabús merengéséből egy vöröses árnyalatú, ocelot mintás kandúr zökkentette ki, aki panaszos nyávogásával hívta fel magára a figyelmét. A macska az egyik út menti hordón ült, és nagy, sárgászöld szemeivel őt méregette. Azaz sokkal inkább azt a mézédesre érett, napsárga gyümölcsöt, amiből épp egy nagyot harapott. A fiú megsajnálta a macskát, pedig az még csak nem is nézett ki alultápláltnak. Kettétépte a puha datolyaszilvát, s azt a felét, amelyikbe nem harapott bele, a kandúr elé helyezte a hordón. A vörös macska először óvatosan távolabb húzódott, majd megszaglászta a gyümölcsdarabot, s végül egy pici darabot leharapott belőle. Úgy tűnik, ízlett neki, mert hálásan dörgölőzött a fiú odatartott kezéhez, majd folytatta az evést.

Mahado megsimogatta a macskát, majd elnézve, ahogy dorombolva falatozik a datolyaszilvából, arcán lágy mosollyal tovább állt. Figyelmét hamar egy magas, szőke férfi keltette fel, aki a maga daliás alakjában, kihívó kék-arany öltözékében az egyik utcasarkon állt, és kacéran három nővel csevegett. Kettő közülük egyiptominak nézett ki, a harmadiknak valamivel sötétebb bőre volt. A fiú a férfi aranyszín szemeiből, hegyes füleiből, és sárga hajából azonnal megállapította, hogy egy emberi formát öltött aranysárkányról van szó, aki nap-negyedi nőket fűzöget éppen. Ezt igazolván a sárkányfi arcára kéjes mosoly kúszott, ahogy átkarolta egyikük derekát, míg a másik oldalán lévőnek a fenekére csúsztatta tenyerét, mire a nő csak szemérmesen felkacagott.

– Micsoda pojáca! – dünnyögte maga elé Mahado, ahogy elhaladt mellettük. Halk szavai még a nők buja nevetésén keresztül is eljutottak a sárkány fülébe.

– Hogy minek neveztél? – förmedt a fiúra, a nőktől kissé távolabb lépve. Mahado meglepetten nézett fel a harmincvalahánynak kinéző, tőle két fejjel magasabb szőke férfira, akinek hüllőszemei vészjóslóan villogtak.

– Illetlenség, hogy egyszerre három nőnek csapod a szelet! – vágta a fiú morcosan az arcába, mialatt feszültsége sokkal inkább származott saját sorsával való elégedetlenségéből, mintsem a másik életstílusa iránti előítéletből.

– Mégis mit tudsz te az udvarlásról, prücsök? – vonta fel szemöldökét a sárkány, s lenéző pillantásokkal jutalmazta a fiút. – Fogadjunk, hogy téged meg messziről elkerülnek a lányok!

– Engem aztán nem érdekel semmilyen lány! – fújta a fiú.

– Hm, talán akkor a férfiak érdekelnek? – kérdezte pimaszul a sárkányfi, mialatt felszegett állal hátravetette hosszú, aranyszőke loboncát. A három nő gúnyosan elkacagta magát, amitől Mahado egyre inkább zavarba jött. Már bánta, hogy korábban olyan hangosan kívánkozott ki belőle az a megjegyzés.

– Ilyen szemérmetlen sárkányfélével sem találkoztam még, mint te! – vágta a fiú bosszúsan a férfi arcába, majd fogta magát, s ökölbe szorított kézzel elviharzott. Mivel mostanra nagyon besűrűsödött a tömeg a piac utcáján, így óvatlanul számos emberbe beleütközött, akik a lehető legváltozatosabb szitkokkal illették. A sárkányfi gúnyos nevetése pedig még sokáig kísérte.

Két dekád múlva Mahado ugyanúgy a nap-negyedi piacon sétált. Ezúttal néhány fügét vett magával, amelyből egy darabot most az őt nagy, borostyán színű szemekkel fürkésző, nyúlánk kutyának ajánlott fel. A sötétbarna szőrű szuka hálás vakkantásokkal köszönte meg a gyümölcsöt, majd azt a szájába kapva, farkát lelkesen csóválva ügetett tova. A fiú előkapott egy másik fügét, s jóízűen beleharapva merengett azon, hogy vajon miért mindig őt szúrják ki maguknak a kóbor állatok.

Talán érzik, hogy képtelen vagyok megtartani magamnak az ételt? Szép, ha mágus nem is leszek, akkor felcsapok majd állatidomárnak. Összeszedek pár kutyát és macskát a városból, és járjuk majd a vidéket! A fiú egész mókásnak találta az ötletet, s végül elnevette magát saját bolondságán. Még hogy macskaidomár! Inkább beállok a királynő testőrségébe. Talán embereket is felvesznek, ha elég ügyesek! Hatsepszut királynő igazságosságáról híres. Meg persze erős akaratáról és igazán tüzes természetéről... Talán inkább a hadsereget kellene választanom?

Gondolataiból ezúttal ugyanannak a beképzelt férfinak a kevély nevetése zökkentette ki, aki legutóbb is gúnyt űzött belőle. A szőke sárkányfi szinte pontosan azon a helyen állt, mint két dekádja, ám ezúttal négy, a korábbiaktól teljesen különböző nő vette őt körbe. Két kreol bőrű és két sötétebb bőrű, mindegyik úgy nézett ki, mint aki teljesen elolvad a férfi minden egyes szavától, s még a szavak közé beiktatott érzelmes levegővételek hangjától is. Mahado tekintete összeakadt a sárkányéval, ám ezúttal semmi kedve nem volt megaláznia magát, így széles ívben elkerülte a csoportot. A szőke tekintete sem időzött sokáig rajta, hanem hamar visszatalált aznapi hódítanivalóihoz.

Az érzés hirtelen csapott le rá, mint derült égből a villám. Hatalmas fájdalom tört rá, a fejéből, s gerincéből indult, de hamarosan eltöltötte az egész testét. Izmai megfeszültek, csontjai sajogtak, mintha a teste darabokra szakadni készülne éppen. Megremegett a térde, majdnem összerogyott, majd ügyetlenül, fejére és gyomrára szorított karokkal botladozott tovább, minden lehetséges szembejövőnek nekiütközve, akik hálából válogatott szitkokkal szórták.

– Hé, ez a prücsök! – kapta újból felé tekintetét a sárkány. – Vajon élvezi, hogy így ellökdösi az embereket? – Ő és a négy nő csodálkozva néztek össze.

Mahado úgy érezte, hatalmas tűz tombol benne, végzetes vihar, ami bármi áron kitörni készül. Reszketni kezdett, bőrét ezernyi tűként mardosta a benne égő energia. Hirtelen megremegett a föld, s vele együtt rázkódott minden a piacon, a házak fala erősen zörgött, a standok kezdtek összedőlni, a rajtuk heverő gyümölcsök a földre gurultak, az ékszerek szanaszét szóródtak. Repedés futott végig a piac utcáján a fiú lépei nyomán, s annak mentén a térkő megrepedt, majd felpúposodott vagy éppen lejjebb süllyedt. Az emberek fejvesztve fogták menekülőre, bár egyikük sem tudta, pontosan mi elől menekülnek. A nehézkesen ziháló fiú szinte elveszett a tömegben.

Mahado szörnyen érezte magát, legfőképp amiatt, hogy veszélybe sodorja az embereket. De képtelen volt visszafogni erejét, amit még megtapasztalni sem volt igazán alkalma. Egyszerűen majd szétszakadt a teste, mialatt lángolt mindene, s alig jutott levegőhöz a fájdalomtól. Kínjában az egyik közeli ház falszerű kerítéséhez botorkált, s abba kapaszkodott bele. Ám amint megérintette, a kőfal leomlott tenyere alatt, ő pedig a földre zuhant.

Egyedül a sárkányfinak szúrt szemet, hogy a földrengés és a hatalmas pusztítás forrása nem más, mint a kerítés romjai között nyögdécselő fiú. A nagy zűrzavarban gyorsan négy kiszemeltjére pillantott, akik mind félve kapaszkodtak bele.

– Maradjatok itt! – próbálta túlkiabálni a pánik és morajlás hangjait, miközben igyekezett kibontakozni a nők karjaiból. – Ne gyertek közelebb, megsérülhettek!

– De te mégis hova mész? – kérdezte egy kreol bőrű nő.

– A földrengés elől nem lehet elmenekülni! – állította egy sötétebb bőrű, aki megvetően fürkészte a hanyatt-homlok menekülő piaci népséget.

– Nem igazi földrengés, hanem a prücsök csinálja! – állította a sárkány, s a fiú felé bökött. Ő jelenleg a fejét szorítva térdelt a földön, miközben körülötte csillagirányban repedések futottak körbe a térkövön.

– De mégis hogyan? – kérdezte a másik egyiptomi nő.

– És miért? – faggatózott a másik sötét bőrű.

– Hosszú lenne nektek, embereknek elmagyarázni! – ingatta a fejét a sárkány, s próbált végre szabadulni tőlük. – A lényeg, hogy nem szabad ilyenkor mások közelében lennie. El kell tűnnie a piacról, mindent tönkretesz! – Azzal a sárkány fogta magát, és a vele ellentétesen kavargó tömegen keresztül utat tört magának az immár kínjában ordítozó fiúhoz.

Mahado azt hitte, széthasad a feje, úgy zúgott a füle saját erejétől, s pusztítása hangjaitól, de képtelen volt gátat szabni neki. Úgy vélte, hogy az ő kitörésével valami félrecsúszott, mert biztos volt benne, hogy mindjárt szörnyethal. Zavartságából és kétségbeeséséből egy vállára csapódó tenyér határozott szorítása zökkentette ki, ami erélyesen maga felé fordította. Saját ereje felismerésénél is jobban meglepődött, amikor észrevette a szőke férfit maga felett, s sárga hüllőszemeit, amivel idegesen őt fürkészi.

– Hé, fiú, tönkreteszed a piacot! – vádolta jogosan a sárkány, szinte kiabált, hogy a hatalmas robajt túlharsogja. – Nem mondták neked, hogy nem ilyen zsúfolt, mozgalmas helyen kell varázstombolni?

– Neked meg azt... hogy ez... kiszámíthatatlan...?! – nyögte Mahado, majd teljesen összegörnyedt. A hangját átitató szenvedés egész meghatotta a sárkányfit. Neheztelés helyett immár aggodalommal nézett a fiúra.

– Ezt... nem tudtam – sóhajtott a sárkány.

– Úgyis mindjárt... meghalok... – szűrte a fogai között a fiú fájdalmasan. – Akkor... majd vége lesz...

– Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne – döntötte el végül a szőke, majd megragadta a fiú karjait, és felrántotta a földről. Mostanra egész kitisztult a piac, így volt elég helye átváltozni. – Elviszlek innen! – határozta el, és kissé eltávolodott tőle.

Mahado elhűlve figyelte, ahogy testét aranyló aura vonja be, majd sárga fényár kíséretében felveszi egy hatalmas sárkány alakját. Végül az újabb fájdalomhullámoktól a földre esett. A sárkány ekkor jobb mellső lábának ujjaival felnyalábolta őt a földről, majd lény kitárta denevérszerű szárnyait, amik így árnyékot vetettek a piacra. Az aranyszínű hüllő felkapaszkodott a levegőbe, s markában a reszkető fiúval észak-kelet felé vette az irányt.

Erős szél süvített a fiú fülébe, s a fájdalomtól szinte csak félig éberen fogta fel, hogy éppen elrabolta egy termetes aranysárkány, s most épp a város felett száll vele.

– Tegyél...le... – nyöszörögte neki, mialatt a vakítóan kék eget, s a sárkány alatta úszó fejét figyelte.

– Ha most leteszlek, pépesre zúzódsz a becsapódáskor – hallotta meg elméjében a korábbi szőke férfi hangját. A sárkány ugyanis ebben a formájában képtelen volt az emberi beszédre, így gondolatátvitellel kommunikált. A sárkányok saját nyelve egyébként, amivel sárkány formájukban beszélgettek főként magánhangzókat magába foglaló, dallamos, énekléshez hasonló kommunikációs forma volt.

A fiú óvatosan lenézett maguk alá, s akkor meglátta, hogy valóban több száz láb magasan az épületek felett szállnak. Korábban sohasem látta még a várost madártávlatból, a magasságra is csupán a házak apró méretéből következtetett. A sárkány végül átrepült vele a folyó felett, majd keresztül a Hórusz-sziklák felett. Odalent, a sziklák között hatalmas, csúcsos tornyokkal ellátott villák húzódtak, amit önmagukban jelentették a legtöbb thébai aranysárkány lakhelyét, a sárkány-negyedet.

A sárkány azonban a folyó sziklákon túli szakaszánál kezdett csak ereszkedésbe, ahol már elég messze voltak mind a várostól, mind a nemrég elhagyott legtávolabbi negyedtől. A zöldeskék vizű folyó partján landoltak egy tisztásszerű szakaszon. Körülöttük a dús, zöld fűben tengernyi virág hajladozott az enyhe szélben. Valamivel távolabb pálmák, jajoba-, füge- és fűzfák nőttek. A sárkány letette a földre a fiút, aki térdre esett a színes virágok között, és meglepetten vette szemügyre új környezetét. Tőle néhány lábnyira a folyó hullámzott, hűs illata zavargó elméjét is felfrissítette kicsit. S döbbenten vette azt is tudomásul, hogy fájdalmai útközben enyhültek, már nem izzott úgy a kínoktól, mint korábban.

Aranyszín villanás töltötte be a teret. Mahado mélyen és szaporán lélegzett, miközben lassan a fény irányába fordult. A sárkány már nem volt sehol, a ragyogásból a korábbi szőke férfi daliás alakja bontakozott ki. Rugalmas léptekkel máris mellette termett, s egyik kezét hetykén csípőjére téve lehajolt hozzá.

– Ez valami kedvelt szokásod, hogy folyton térdre esel? – vigyorgott a sárkányfi gúnyosan, ám hangjába játékosság vegyült. – Prücsök!

– Ne nevezz így! – kapta fel a vizet azonnal a fiú, s feltápászkodva térdeire ült, miközben egyre rendezettebben lélegzett. – Van nevem is, Mahadónak hívnak!

– Az túl hosszú – forgatta meg szemeit a sárkányfi. – A prücsök nekem jobban tetszik!

– Nekem meg nem!

– Jó, akkor majd Mahinak hívlak! – határozta el a szőke, s jót mosolygott magát. – Jobban vagy, Mahi? – fordult valamivel több együttérzéssel a fiúhoz.

– Azt hiszem – bólintott végül. Ám alig mondta ki, újabb görcsök törtek rá, szökőárként árasztotta el a fájdalom. – Nem... mégsem... – nyöszörögte kínlódva. Belsője mintha újra felemészteni készült volna önmagát, ha csak ki nem szabadul belőle az égető energia. Előre esett, és a fűbe markolva zihált, miközben erősödő rengések rázták meg a földet, s keltettek félkörben terjedő hullámokat a folyó tükrén.

– És még azt mondják, milyen jó mágusnak lenni, mi? – kérdezte a sárkány megértően, miközben langyos tenyerét nyugtatóan a fiú vállára simította.

– NE! – ordított rá a fiú, mereven hüllőszemeibe bámulva. – Tűnj innen, nem akarlak bántani!

– Sárkány vagyok, ilyen kis mágia kilövellések nem árthatnak nekem – bizonygatta magabiztosan a férfi. – Mi aranysárkányok csak a fénymágiához értünk, ettől függetlenül ellenállóak vagyunk a legtöbb elemmel szemben!

– Milyen csodás... is nektek... az élet... – nyögte gúnyosan Mahado, s dühében és fájdalmában belecsapott a fűbe.

– Mindezzel csak arra akartam célozni, hogy sokkal inkább ártasz saját magadnak!

– Mit nem értesz... abból... hogy ez... kiszámíthatatlan...?! – morogta a fiú.

– Csak volt, most már nem az! – ingatta a fejét a sárkány, mialatt a talaj kezdett megrepedni körülöttük. – Egyszer már kitört belőled a mágia, ezek után már te irányítasz!

– De nem tudom... irányítani... visszafogni...

– Látod, pont ez a bajod! – bizonygatta a sárkány. – Te magad vagy a gátja! Visszatartod!

– Mégis... mit kéne... tennem... Ha kiengedem... elpusztítok mindent... mint a piacon... de... ez most... úgy érzem... rosszabb lesz... úgy érzem... szétszakadok... elégek...

– Mert az aurád túltöltődött az asztrális energiával. Hatalmas benne a káosz, és ha nem ereszted ki, valóban darabokra tépi a tested!

– Tényleg?! – kerekedtek el a fiú szemei a rémülettől.

– Nem, csak tréfáltam – nevette a sárkány a drámai helyzet ellenére. – Spontán egy aura sem töltődik fel annyira, ami veszélyt jelentene a testre. Amikor már egy kicsit túlcsordul az energia, akkor történik ez! – tárta ki karjait a rengő vidéken körbemutatva. – De nem fogod tudni irányítani, amíg ki nem ereszted a felesleget, s be nem áll az új egyensúly az aurádban! Amíg pedig nincs egyensúly, ilyen nagyon látványosan fogsz szenvedni, mint most!

– Úgy érzem... meghalok... Nem tudom... nem merem... Mi van, ha...

– Ne rinyálj már! – szúrta le a sárkány, majd lassan eltávolodott mellőle. – Most pedig állj fel, mint egy férfi! – Mahado egész megszeppent a férfi kemény szavaitól. Nehézkesen lábra állt, majd egész testében remegve tekintetét a sárkányra emelte. – Most pedig ereszd ki! – A fiú ajkait összepréselve, ökölbe szorított kezekkel próbálkozott egy ideig, de a rengés nem csillapodott, továbbra is csak általa kontrollálatlan módon mutatkozott meg mágiája. – Szorulásod van? – kérdezte a sárkány gúnyosan.

– Nem tudom... hogy eresszem ki!

A sárkány elkuncogta magát a találó kifejezésen, majd valamennyi komolyságot erőltetett magára.

– Hát, nem így! – vágta rá, majd némi tanakodás után hozzátette. – Nekem nagyon úgy tűntél a múltkor, mint akinek igen böki a csőrét valami. Gondolj arra, ami felbosszant. Arra, ami felidegesít! Aki felidegesít! Gyűjtsd össze minden dühöd, minden haragod, minden sötét érzést, ami valaha megfordult benned... Aztán, ha ez megvan, képzeld el, hogy mindezt kiadod magadból. Képzeld el, hogy mindenen és mindenkin bosszút állsz egyetlen csapással, és amikor már érzed, hogy megtörténik... egyszerűen csak... engedd ki!

– Atyám szerint... a bosszú ostoba dolog...

– És atyád van itt tanácsot osztogatni, vagy én?! Egyébként meg csak elképzeled, nem igazából állsz bosszút. Nézz már körbe, nincs itt senki rajtunk kívül!

– Ig...igaz... – sóhajtott a fiú nehézkesen, majd megpróbálkozott a férfi javaslatával.

Lassan gyűlt benne a harag, s ahogy a mágikus energia, az is mind kitörni készült. A kisfiú, aki évekkel ezelőtt kigúnyolta őt, mert kézen fogva sétált nővérével az utcán, s aki legközelebb olyan csúnyán megbántotta Íriszt. A kislány, aki békákat tépdelt szét a Nílus parton, és hiába magyarázta neki, hogy azok az ártatlan állatok nem ezt érdemlik, ráadásul Heket istennő sem nézi jó szemmel, ő csak az arcába nevetett. A fiú, aki a nála jóval fiatalabb kislányt ellökte az utcán és elszedte tőle a fakardot, amit kapott valakitől. Mahado a fiú után rohant, és visszaszerezte a kardot, ám később atyja többszörösen megbüntette a nyilvános verekedésért, amit a másik fiúval lerendezett. Mikor ő csak igazságot szolgáltatott... ő csak segíteni akart! Az a Hatti nevű kislány pedig olyan boldog volt, amikor átnyújtotta neki a visszaszerzett játék kardot...

Mahado mélyen szívta be a levegőt, mialatt behunyta szemeit, majd mikor azok újból kipattantak, zöld fény égett bennük. Ezzel együtt testét vérvörös aura volna be, majd egy táguló, piros erőtér indult belőle, s eltaszított mindent, ami a közelébe került, ami jelenleg szerencsére néhány fát és kósza sziklát jelentett. Elyaas még épp időben hasalt a földre, így míg a fák gyökerestül szakadtak ki a földből, vagy törtek ketté, neki csupán haját tépte az erőhullámok keltette szél. A csapásnak viszont, amilyen gyorsan kezdődött, olyan hamar vége szakadt. Ezzel együtt a fiú aurája is elhalványodott, s a földet rázó rengések is megszűntek, mintha soha nem is léteztek volna, a talaj nem repedezett tovább.

A fiú kimerülten rogyott újra térdre, mialatt megkönnyebbülten lihegett. A sárkányfi látván, hogy vége a veszélynek, feltápászkodott, s odasietve a fiúhoz féltérdre ereszkedett előtte. Tenyerét gyengéden a vállára helyezte, míg ő maga melegen a kimerült, almazöld tekintetbe nézett.

– Ügyes voltál, prücs... akarom mondani, Mahi! Így kell ezeket a gonosz fákat jól eltávolítani! – kuncogta elkerülhetetlenül. A fiú ekkor egész bűntudatos arckifejezéssel szemlélte csapása eredményét.

– Nem akartam... kitépni őket a földből...

– Majd nő más a helyükre...

– Én nem...

– Jobban érzed magad? – A fiú tétován bólintott. – Már nem feszít úgy, igaz? – Mahado megrázta a fejét.

– Furcsa érzés... nem is tudom... olyan... szokatlan.

A sárkány a fiú homlokára simította tenyerét, s megpróbált, amennyire tőle telt, belenézni az aurájába.

– Mert még háborog az aurád. Egyhamar nem is fog rendeződni... – húzta el végül a kezét. – Segítenék, de a sárkányok nem igazán értenek a gyógyításhoz, főleg nem az aurát érintő varázslatokhoz. Éppen csak érzékelni tudjuk az energiákat. Hacsak... – gondolkodott el egy kicsit.

– Már így is rengeteget segítettél... – vágta rá a fiú, majd döbbenten érte a felismerés. – Még a nevedet sem tudom!

A sárkány arcán széles vigyor terült szét.

– Elyaas Daakamon, a sárkányok legvonzóbbika! – nyújtott kezet a fiúnak, aki elfogadta azt. Kezet ráztak, majd a sárkányfi nem eresztette a fiút, míg egyben fel nem segítette a földről. Ekkor hirtelen eszébe jutott valami, s miután kezeik elszakadtak egymástól, átkarolta a fiút és a folyóhoz terelte. Egész a partig jutottak, ahol Mahado értetlenkedve bámult rá.

– Elyaas... – ízlelgette az új nevet. – Mi ez az egész?

– Eszembe jutott, hogyan szedhetnénk kicsit rendbe téged.

– Na és... hogyan? – Elyaas megragadta a fiú vállait, majd váratlanuk lenyomta a parti fövenyre. Mahado kénytelen volt tenyereivel a homokos földön megtámaszkodni. – Mi az istennőt akarsz ezzel...

– Csss – nyomta önkényesen mutatóujját a fiú szájára a sárkány, majd jelentőségteljes tekintetét az övébe fúrta. – Hallgass!

– Most meg mit parancsolgatsz itt nekem, Ely...

– Hallgass... és hallgass! – utasította a férfi határozottan, majd ő is letérdelt mellé a puha földre. Ahogy mindketten befejezték a beszédet a némaságban azonnal felerősödtek a természet zajai. A folyó zubogó sodrása, madarak csivitelése, kabócák zúgása, mind a langyos szél süvítésével változatos szimfóniává szőve. A hangok jelenleg mintha tisztábbak és intenzívebbek lettek volna, mint valaha.

– Nézz körbe, és láss! – adta ki a következő utasítást a sárkány. Ő körbenézett, a virágok színei, a fű zöldje mintha élőbb és élénkebb lett volna, mint bármikor korábban. Nem messze tőle egy kék búzavirág már teljesen hervadt volt, barnuló szirmait apró, vöröses hangyák tucatjai cipelték tova.

– Vegyél mély levegőt, és szagolj! – suttogta Elyaas, és ő úgy tett. A virágok édes aromája keveredett a folyó vizes illatával, és a mellette térdelő férfi fás, aromás és kissé fanyar illatával.

– Mi ez, cédrus és kardamom?

– Most engem szagolsz? – nevette el magát a sárkány. – Egyébként igen. Azt mondják, a kitörés után felerősödnek az érzékeid, ami csak kis ideig marad így, utána már csak célzott varázslattal hozhatod elő. Csupán az alakváltók érzékei alapjába véve természetfelettiek.

– Értem. Akkor most...

– Használd ki ezt, hogy olyasmit megtehess, amit másoknak évekbe telik elsajátítani. Érintsd meg a földet, lásd a vizet, hallgasd a szelet!

– Hogyan?

– Tenyerelj ide, így ni! – mutatta Elyaas, miközben megmarkolt egy homokos fűcsomót. – Gyerünk.

– És most?

– Most csak... érezz! Hunyd le a szemed és próbáld megérezni a földben kavargó energiákat! S ha megvan, ha csatlakoztál... csak nyisd ki és láss, hallj, mindent, amit a föld lát és hall! Érezd a földet, érintsd meg a mélyen benne lakozó energiákat!

Mahado megpróbált eleget tenni a kérésnek, majd nemsokára sikerült neki. Ahogy kinyitotta szemeit, azok immár zöld fénnyel ragyogtak, ő maga pedig a látomásban egyre távolabb haladt. Sebesen nyargalt a fás lugasokon keresztül egész a közeli szavannáig, ahol látta, ahogy egy sivatagi róka kidugja egy szikla mögül a fejét, s a száraz növényt rágcsáló nyulat fürkészi. Valamivel távolabb egy vörös-fekete kígyó kúszott a homokos földön, egérre lesve, s megint távolabb két fekete skorpió küzdött egymással.

– Ez... ez eszméletlen – motyogta maga elé a fiú. – A szavanna... legalább egy mérföldre van innen, mégis... mintha ott lennék.

– Rendben. Most ereszd el a földet! – Mahado kissé csalódottan megtette, s ezzel együtt a látomás is véget ért. – Nézz magad elé, nézz a folyó vizének tükrébe! Nyújtsd bele kicsit a kezed, érezd az áramlatokat!

Mahado ezúttal is úgy tett. Alig hunyta le a szemét, s érezte meg a folyó auráját, a látomás elkezdődött. Sebesen sodródva haladt lefelé az áramlatok mentén, a folyó sodrásának irányába, majd megpillantotta az északi folyó-negyed elegáns kikötőjének dokkjait. Kereskedők több láda halat rakodtak ki éppen a partra. Tovább haladt. A déli folyó-negyed ültetvényein emberek dolgoztak. Még délebbre jutott. Hatalmas krokodilok másztak ki a zöldellő partra, megtámadva egy gyanútlan vízilovat, s mintha egyben őt is támadták volna. A fiú kissé ijedten szakadt ki a látomásból.

– Na, mi az, mit láttál, amit nem kellett volna? – vigyorgott a sárkány. – Egy csinos kis sellőt?

– Mit? Nem, hanem krokodilokat!

– Micsoda? – nevette a férfi. – Egy sárkány önkényesen idehurcol téged, s attól nem rettensz meg úgy, mint pár folyami hüllőfélétől?

– Inkább az, hogy olyan élethűek voltak... szinte meg tudtam volna érinteni őket.

– Na, akkor most – ragadta meg segítőkészen a fiú karját a sárkány –, gyere! Álljunk fel! – mondta, s már húzta is fel legújabb védencét a talajról, amikor pedig már mindketten álltak, átkarolta a fiút, aki még mindig kissé ingatagon állt lábain. – Felrepülnék veled a Hórusz-sziklákra, de jelenleg itt is eléggé feltámadt a szél. Most pedig hallgasd... és érezd őt! A szelet, ami bejárja egész Egyiptom földjét!

Mahado ezúttal is hallgatott a sárkányra. Lehunyta szemeit, s hagyta, hogy a körülöttük kavargó nílusi szél teste mellett megérintse elméjét is. Máris a légáramlatokkal együtt a közeli, meredek hegyoldalon száguldott felfelé, s odafent tett egy kört a sárkány-negyed szélfútta villái között. Tovább haladt, és egy keselyűfészket vett észre a távoli szikla repedésében. Az anyamadár éppen néhány gilisztát ejtett éhesen vijjogó fiókái csőrébe. Messzebbre szállt, hamarosan átrepült a folyó felett, majd az északi folyó-negyed, s utána nap-negyed felett szelte a levegőt. Látta, ahogy az általa megrongált piacot lassan újra benépesítik az emberek. Mágusok kijavítják a kárt, az úthibákat, az árusok pedig újabb gyümölcsöket pakolnak standjaikra.

– Ez... elképesztő volt – pillantott végül a mellette álló sárkányra a fiú.

– Valóban – bólintott a sárkány, s szinte úgy hangzott, mintha mindent látott volna, amit ő. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy Elyaas egyik kezét látomásai alatt végig valamely ponton rajta tartotta, s jelenleg is átkarolta őt.

– Hiszen te...

– Mindent láttam, amit te – vigyorgott a szőke. – Isteni kegyelt fejébe látni nem olyan könnyű, ha már fejlett varázserővel rendelkeznek, de te most igazán kis sebezhető voltál.

– Undok sárkány! – csattant fel a fiú, s lerázta magáról a férfi karjait. Elyaas azonban utána nyúlt, ügyesen elkapta a karját, s visszarántotta őt a féloldalas ölelésbe. – Hé!

– Ne sértődj már meg, csak szerettem volna látni, amit te! Ha külön esem látomásba, teljesen más dolgokat láttunk volna. Mindenki azt látja, amire kíváncsi. Én csinos nőkre, te pedig... valamire, ami magyarázattal szolgálhat.

– Nem értem... én csak állatokat meg természetet láttam.

– Hangyákat, amik a haldokló virágból nyerészkednek. Rókát, ami nyúlra vadászik. Az élettérért küzdő skorpiókat, vadászó kígyót. Kifogott halakat, kifogásra váró vízilovat.

– Ezek szerint akkor én... a kegyetlenséget vágytam?

– Gyermekeit etető ragadozó madarat, gyümölcsöt áruló embereket – fejezte be a sárkány. – Nem, amit láttál, az nem kegyetlenség, hanem az élet körforgása. Minden élőlény, ami elpusztul, amit elpusztítanak, valamely másik táplálékává válik, s így bezárul a kör. Meghal, hogy egy másik élhessen, hogy mások élhessenek. Valami véget ér, de ezzel valami új kezdődik el, valami más folytatódik. Az összetevők, a tényezők folyamatosan változnak, ismétlődnek, megújulnak, de a körforgás örök. Farkába harapó kígyó, csupán színei váltakoznak.

– Azt hiszem, kezdem érteni, mire célzol ezzel...

– Pontosan ilyen a mágia is, energiák végtelenül változatos, bonyolult, s valahol mégis tökéletesen egyszerű körforgása. Különféle energiák áramlanak a földben, vizekben, levegőben, néhol találkoznak, átalakulnak egymásba. Minden tárgy, minden dolog rezeg, hullámzik a saját módján, s ezek a rezgések kölcsönhatásba lépnek az áramlatokkal, vagy éppen ő maguk hozzák azt létre. Minden élőlényben különleges életenergia örvénylik, élő aura, ami megkülönbözteti, egyben összeköti őket környezetükkel. Mi, akik a mágia gyermekei vagyunk, rendelkezünk még valami mással, valami többel. Az asztrális energia minden energia és anyag őse, mindezek felett áll. Segítségével mélyebben érezhetjük világunk rezgéseit, mint bárki más. S felhasználva ezt, kis mértékben uralhatjuk környezetünket, változást hozhatunk létre benne, vagy éppen saját testünkben. Persze, a sárkányok csak a gyengébb látomásokhoz és fénymágiához értenek, s testünkre fordított varázserőnk kimerül az alakváltásban. Ám ti, mágusok... előttetek szinte végtelen lehetőségek állnak! Mert bármiről is van szó, ha megérted saját harmóniáját, vagy éppen káoszát, akkor uralni is tudod azt!

– Valóban? Mindent?

– Bizonyos határokon belül – tette hozzá a férfi, s felkapott egy botot a földről. – Valamit elveszel és valamit visszaadsz. Érezd ezt a darab fát! Emlékez rá, milyen érzés a tűz! S ha megvan, gyújtsd meg ezt a botot! – Mahado meglepetten tapasztalta, hogy gondolatai hatására mintha aurája ösztönösen reagálna, s energiát sugározva az ág felé lángra lobbantja azt. – Most vedd el, amit adtál! Oltsd el! – A fiú ökölbe zárta tenyerét, s a lángok kialudtak.

– Nem hittem volna, hogy a mágia ilyen egyszerű lesz.

– Nem is az. Az aurád változásai nagyon frissek, szinte izzik a testedben a sejtjeidet átjáró asztrális energia, kifejezetten magas frekvencián rezeg. Ebben a rövid időben a kitörésed után olyan szinten vagy, amit utána több hónapos, akár éves gyakorlással érhetsz majd el. Persze, el fogod érni, sőt, még ennél is magasabbra léphetsz. Ám, ahogy mondhatni lassan kihűl majd az aurád, s az egyensúly egy alacsonyabb rezgésszintre húzódik vissza, közel sem lesz ilyen könnyű dolgod. Meg kellesz küzdened azért, hogy az aurád újból magasabb és magasabb rezgésszintre jusson, s minden szinten újra és újra meg kell találnod a saját harmóniádat. Ám ha ez megtörténik, ugyanilyen könnyen ráhangolódsz majd a környezetedre, mint most.

– Sárkány létedre elég sokat tudsz a mágusokról.

– Mágus létedre elég keveset tudsz a varázslatról!

– Mágus vagyok... hát tényleg!

– Igen, úgy véltem, ez egyértelmű...

– Elyaas... köszönöm, hogy elhoztál ide és megmutattad ezeket!

– Sokkal inkább magadnak mutattál dolgokat.

– Akkor is köszönöm! – vágta rá a fiú. Hirtelen átfonta karjaival az őt átkaroló férfit, s hálásan nyomta testét az övének. Elyaas kissé meghökkent a hevességén, ám hamar viszonozta az ölelést, s közelebb húzta magához a fiút, aki ragaszkodóan bújt erős karjaiba.

– Na, jól van – paskolgatta meg gyengéden a fiú hátát a sárkány. – Azt hiszem, mára eléggé kivarázsoltad magad – jelentette be, s kissé távolabb tolta magától. Ekkor vette csak észre, hogy a fiú szemei idővel lecsukódtak, s most feje erőtlenül hanyatlott hátra.

Mahado a megerőltetések után egyszerűen álomba merült a karjaiban. A sárkány nagy levegőt vett, majd lehuppant a fűbe, s hagyta, hogy a fiú ölébe hajtott fejjel szuszogjon tovább. Egy idő után aztán Mahado pillanatokra felébredt, éppen csak annyira, hogy átkarolja a férfit, hátra döntse a földön, s mellkasára dőlve aludjon tovább. Elyaas végül nem lökte le magáról, hanem egyik karjával átkarolta őt, míg másikat feje alá helyezte, s a csupán pár, kósza felhőfoszlánnyal hintett, szikrázóan kék eget kezdte szemlélni.