„Olyan puha, hangtalan léptekkel haladt a nyomában, mint egy egeret becserkésző kandúr Théba árnyékos utcáin."

„Miért van az, hogy engem mindenki alábecsül?"

Puha, macskás léptek tompa koppanásai vegyültek az agyagos barlangtalajra hulló vízcseppek pengő visszhangjába. Nia vezette a hatfős társaságot, szorosan mellette Chikelu haladt. Sitara folyton felzárkózott a leopárdnő mellé, hogy még többet lásson az előttük húzódó kacskaringós járatból, ám ő minduntalan maguk mögé utasította. A hercegnő párja egyébként Ekene volt, aki azt a feladatot kapta, hogy szükség esetén védelmezze őt. Tara persze azonnal kijelentette, hogy tud ő vigyázni magára, ám Nia egy morgással s némi szemvillantással hamar rendre utasította. Szorosan mellettük Anu és Zara ügettek, lehető leghalkabban pakolgatva egymás után tappancsaikat. A sort Tamir és Nala zárták, akik szinte egy szót sem szóltak egymáshoz.

Pár perc múlva a járat véget ért, s csupán egyetlen egy, szűkösebb átjárószerű hasadékban végződött, minek túloldalán fényes, lila és kék derengés pulzált. Úgy tűnt, egy nagyobb csarnokba juthatnak, ha áthaladnak rajta. Nia intett a csapatnak, hogy álljanak meg, Nala pedig szinte ösztönösen előrelibbent unokanővéréhez. A két leopárdnő összenézett, majd Nala kötelességtudóan bólintott, óvatosan behatolt az elkeskenyedő résbe, és néhány hosszú, macskás lépés után kilesett a másik oldalon. A többiek jól látták, ahogy macskaszemei beszűkülnek a döbbenettől, majd ő maga nagyot nyel a kellemetlen felismerés hatására. A lány végül kedvetlenül araszolt vissza a csoporthoz.

– Mit láttál? – érdeklődte Nia. – Ismerős számodra az a terem?

– Jobban örülnék, ha nem lenne – sóhajtott Nala aggodalmasan.

– Ezt meg mire véljem? Ha ezek szerint ismerős helyen járunk, akkor innen már ki tudsz vezetni minket, vagy tévedek?

– Elméletileg igen, innen már tudnék pár kifelé vezető útvonalat. Azonban... a gond az, hogy ahol vagyunk, az nem más, mint a kékek gyülekezési csarnoka!

– Hogyan?! – hökkent meg a többi öt csapattag, szinte egy emberként felszólalva.

– De hiszen az... – morgolódott Tamir, majd előkotorta az öltözékébe rejtett térkép másolatot.

– Azt hittem, a térképünk Davunál maradt! – lepődött meg Chikelu.

– Minden csoportnál két térkép volt a biztonság kedvéért – magyarázta neki Nia. – Még a központban osztotta szét közöttünk a tábornok. Korábban Davu volt az önjelölt térképészünk...

– Aki sikeresen tévútra vezetett minket, a te – sandított Tamir Nalára –, segítségeddel...

– Ezt fejezd be, és add ide! – szólt rá Nia szigorúan, s kezét nyújtotta a térképért. A férfi közelebb lépett, majd kelletlenül átnyújtotta azt. Nia és Chikelu kihajtogatták, Tamir, Nala, Ekene és Sitara pedig kíváncsian körbeállták őket. – A gyülekezési csarnok...

– Itt van – bökött egy teremre Nala, majd ujját végigvezette egy útvonalon, s így végül a fegyvertárra mutatott. – A gyülekezési csarnok és a fegyvertár alig tíz perc sétára van egymástól, mi azonban egy ismeretlen ösvényen, majd egy titkos úton jöttünk, hatalmas kerülővel. Ám innen már visszajuthatunk a kékek által használt útvonalon a fegyvertárig...

– Onnan pedig azon az útvonalon indulunk a kijárathoz, amit Jahi korábban mutatott – vetette fel Ekene.

– Vagy mehetünk azon az útvonalon, amin eredetileg mentünk volna, miután a másik két csapattól leváltunk.

– Mindkettő nagyjából ugyanannyi időbe telik – bólintott Nia. – Amit Jahi mutatott, az talán kevésbé használt a kékek által, míg, amit én javasoltam korábban a központban, az egy valamivel gyakrabban járt alagutakból áll, viszont kevesebbszer kell irányt változtatni, így nehezebb eltévedni.

– Nekünk mégis sikerült – sóhajtott Kelu.

– Van még számos másik útvonal – folytatta Nala. Újból a gyülekezési csarnokra mutatott, majd most a másik irányba mutatott, s végül a távtöltőt is tartalmazó vezérlőteremnél állapodott meg. – A gyülekezési csarnokból elérhető az a vezérlőterem, ahová az altábornok csapata tartott. Onnan arrafelé juthatnánk ki, amerről ők tervezték megközelíteni.

– Vajon ők sikerrel jártak? – érdeklődte Tamir.

– Megtudjuk, ha kijutottunk – vágta rá Nia. – Ha jól látom, a vezérlőtől azonban a Pince is elérhető, ami a tábornok csapatának úti célja volt.

– Igen, a főbb termek összeköttetésben vannak egymással, ám a kijárathoz mindtől vezet egy rövidebb útvonal is. Nekünk a legrövidebb a fegyvertár felé lenne, ahonnét jöttünk, de gondoltam, tartalék tervként megemlítem a többi lehetőségünket is.

– Helyesen tetted – bólintott Nia. – Már csak azt magyarázd el, miért nem örülsz akkor, hogy ide lyukadtunk ki? Hisz innen már kitalálhatunk!

– Azért mert... bár akármelyik másik terem lett volna! – sóhajtott Nala. – Ebben a csarnokban szokott állomásozni a katonai osztagok legnagyobb része, és jelenleg is odaát várakozik legalább félszáz felfegyverkezett, páncélba öltözött éjelf. Mi mondhatni a terem közepénél vagyunk. Az alagutak, amelyeket használhatnánk a fegyvertár vagy a vezérlő felé, pedig a csarnok két ellentétes végében, s nekünk mindkettőhöz át kéne szelnünk az egész termet!

Nia homloka komoly ráncokba rendeződött, majd ő is bemászott a résbe, s kilesett a másik oldalon. Gondterhes, de rendíthetetlen arckifejezéssel tért vissza némi nézelődés után.

– Valóban legalább ötvenen vannak – célzott a katonákra. – De úgy tűnik, céltalanul járkálnak ide-oda, egymással társalognak, nyilván az egyik vezérüket várják. Ha elég hangtalanul és a cseppkövek között haladva osonunk a fal mentén, a csarnok bármelyik végébe eljuthatunk, talán anélkül, hogy észrevennének.

– Talán – ismerte el Nala. – De nagyon kockázatos.

– És tuti, hogy le fogunk bukni! – szúrta közbe Sitara. Hosszú idő után most először szólalt meg, így máris öt kíváncsi szempár szegeződött rá. – Pont így jártunk annál az étkező csarnoknál, igaz, Ekene? – fordult megerősítést várva az oroszlánnőhöz. Az említett kelletlenül bólintott. – A csarnokon keresztül vezetett a legrövidebb út a kijáratig, így bevállaltuk. Cseppkőoszlopok között lopakodtunk, de végül mégsem tudtuk elkerülni némi zajkeltést, így felfedeztek...

– Szavaiddal magyaráztad bukásotok okát is – következtette Nia. – Azért buktatok le, mert hangoskodtatok!

– Igaz – ismerte el Sitara –, de a lényeg, hogy ez elkerülhetetlen!

– Számotokra volt az, mert fegyelmezetlen, szedett-vedett csoport voltatok! Számunkra nem lesz! Csak uralkodjatok magatokon, és ne lankadjon a figyelmetek!

– És ha más utat keresnénk? – vette fel Sitara. – Mondjuk, visszamennénk a csúszdáig, és elmennénk a másik irányba?

– Lehet, hogy arrafelé zsákutca fogadna. Most, hogy eljutottunk a térkép egy ismert pontjára, nem kockáztathatjuk, hogy újból eltévedünk! És úgy döntöttem, a legrövidebb úton megyünk, a fegyvertár felé, majd a központban tervezett útvonalon vissza a hármas elágazásig és utána a Vörös-tóhoz! Nala, melyik alagút vezet oda? – bökött Nia fejével a csarnok felé.

A két leopárdnő újból befurakodott a résbe, majd Nala bal felé mutatott.

– Ha balra, átlósan átnézel a termen, ott van. Egy ovális kapu, amit félig kitakar az a plafonig nyúló, vaskos, nyújtott homokórára emlékeztető cseppkőoszlop. Arról jegyeztem meg.

– Értem. Arrafelé kevesebb katona is járkál. A terem szélei mentén sok a kisebb-nagyobb szikladarab, nyilván megtakarították tőlük a gyakrabban használt belső részt. Ezt hozzáadva a cseppkőtömbökhöz és cseppkőoszlopokhoz... egész könnyen elrejtőzünk mögöttük, míg az átjáróig eljutunk.

– Viszont ott, középtájékon lesz egy szakasz, ahol semmi sem takar majd minket. Ott kell nagyon vigyáznunk!

Nia határozottan bólintott, majd visszajutva a folyosóba komoly tekintetét végigjáratta a csoporton.

– Mindenkitől elvárom, hogy a lehető legóvatosabban lopakodjon! Hangtalanul, de szaporán lépkedjetek, nézzetek a lábatok elé, és igyekezzetek egyig fedezékből a másikba jutni! Amikor csak lehetőség van rá, mindig takarjon titeket egy szikla vagy egy cseppkő! – Chikelu és Tamir engedelmesen, Ekene és Sitara kissé aggodalmasan bólintottak. Utóbbi kettőnek újból eszébe jutott, ahogy lebuktak Afolabi és bandája előtt. – A sorrend a következő: Nala vezeti a sort, mögötte Chikelu. Sitara hercegnő és Ekene középen haladnak, utánuk Tamir. Jómagam pedig jelenleg leghátul, hogy mindenkit szemmel tartsak!

– És a kutyák? – kérdezte Sitara.

– Igen... – pillantott a közelben ücsörgő, füleiket figyelmesen hegyező fekete és szemleszínű ebre a leopárdnő. – Ők a te felelősséged, Sitara! Vigyázz, hogy ne keltsenek zajt!

– Igyekszem – bólintott az oroszlánlány szenvedélyesen.

– Indulás! – jelentette ki ekkor Nia, s oldalra húzódott, hogy az odabent maradt Nala mellé Kelu is bemászhasson a járatba. Mikor megtörtént, megérintette a hercegnő vállát, majd finoman utánuk terelte.

– Anu, Zara – suttogta a hercegnő a kutyáknak, s követték az oroszlánvérű férfit. Ekene gyorsan a nyomukba szegődött. Többen nem is fértek a résbe, így Nala elkezdte kissé lehajolva, behajlított lábakkal kifelé vezetni őket. Amikor már Sitara is kijutott a hatalmas, talán eddigi legtágasabb és legmagasabb, csarnokba, Tamir és Nia is átmásztak a másik oldalra.

A hatalmas, ovális termet a cseppkőoszlopokra tűzött fali fáklyák, s az itt-ott felállított fekete tűztartók lila és kék lángjai világították meg, melyek számukra előnyös módon árnyékot vetettek a csarnok széleire. Maga, a terem legalább olyan alapterülettel rendelkezett, mint a nap-negyed főtere, meredeken ívelt falai a Naptemplommal megegyező magasságig nyúltak. A hosszúkás, kupolaszerű mennyezetről hegyes cseppkövek lógtak, néhányon apró, fekete pontokat lehetett felfedezni. Sitara sejtette, hogy denevérek azok, akikkel eddig szerencsésen alig futottak össze, s a gondolattól kirázta a hideg.

Óvatosan, de sebesen haladtak, szorosan a terem széle mentén, fedezékről fedezékre osonva, ahogy Nia utasította őket. Sitara alig akarta elhinni, de még a nagydarab Tamir is olyan puha, hangtalan léptekkel haladt a nyomában, mint egy egeret becserkésző kandúr Théba árnyékos utcáin. Bő két percbe telt, de eljutottak egy nagyobb, legalább három láb magas és tíz láb széles szikla mögé, ahonnét viszont a legközelebbi cseppkőoszlopokhoz egy hasonlóan hosszú, fedezékmentes szakasz vezetett. A szikla mögött gyűltek össze, Tamir és Chikelu kissé lehajolva, mert az ő fejük búbja felegyenesedve már kilógott volna a szikla felett, ami viszont a négy nőt teljes testmagasságában eltakarta.

Vártak fél percet, míg a közelben járkáló katonák valamennyire távolabb áramlanak, majd Nia intésére egyesével átsiettek a legközelebbi fedezék mögé. Sitara szíve ezúttal is a torkában dobogott, amikor ő és a kutyák kerültek sorra, de végül szerencsésen átjutott lebukás nélkül. Hasonlóan észrevétlen maradt Ekene, Tamir és Nia is, akik utána következtek. Újra a biztonságot jelentő cseppkövek között a csapattagok megkönnyebbülten lélegeztek fel. Innen már egy, a korábbinál kissé rövidebb szakasz vezetett az átjáróhoz. Azt elérve, ha szorosan a fal mellé húzódva lépnek be oda, akkor a homokóra alakú cseppkőoszlop kitakarja őket a katonák elől, amíg elég mélyre jutnak a járatban, hogy az árnyak és a folyosó kanyargó íve elfedje őket.

Másodszor a vaskos, középmagasságban beszűkülő, ám még ott is három láb széles, mennyezetet a talajjal összekötő cseppkőoszlop tövében gyűltek össze. A csarnok pangó visszhangjába még mindig a katonák kopogó lépteinek zajai vegyültek. Nia egy ideig fürkészte a kijáratot, majd jelzett csapatának, hogy induljanak el felé. Csupán hat-hét lépés, és örökre elfelejthetik ezt a lenyűgöző, de annyira kockázatos csarnokot.

Fél perc múlva már a biztonságot jelentő, kék színű lángok által bevilágított folyosóban haladtak a fegyvertár felé, s megkönnyebbült vagy éppen elégedett sóhajokkal néztek össze.

– Nem megmondtam, hogy ha rám hallgattok, átjutunk a csarnokon? – kérdezte Nia, s jelentőségteljesen a hercegnőre pillantott.

– Bevallom, igazad volt – ismerete el az oroszlánlány.

– A picsába! – mordult fel váratlanul Tamir. Nia már készült letolni, amiért ennyire bosszantja, hogy egy nőnek volt igaza, amikor máris jött a harcos következő, erélyes felkiáltása. – Földre!

Alig töltötte be mély, öblös hangja a folyosót, azt máris feléjük süvítő lézernyalábok mágnesen pulzálása, s a barlangfalba és kőzetbe csapódásai követték. Az alakváltók rémülten hajoltak el Tamir intésére a lövések elől, arany macskaszemeik aggodalmasan villantak. Most vették csak észre a szomszédos kanyarban felbukkanó katonai osztagot, akik élén egy mogorva képű, zömök éjelf haladt, a többiek közül kitűnő, lila színű páncélban.

A fővezér, miután Mahado és az általa elhajított gránát közjátéka járhatatlanná tette a vezérlőteremből a fegyvertárig vezető útvonal végső szakaszát, egy kevésbé ismert alagúton vezette embereit, amely a gyülekezési csarnokot és fegyvertárat összekötő alagútba csatlakozott be. Amin megpillantotta az újabb behatolókat, ösztönösen utasította embereit, hogy nyissanak tüzet rájuk.

A hatfős csapat mágus híján nem tudott mással védekezni a lézer ellen, mint harcos- és macskaképességeikből adódó gyorsaságukkal és rugalmasságukkal, így most a lehető legfürgébb manőverezéssel kerülgették a lila nyalábokat. Nia végül intett a többieknek, hogy jobb híján meneküljenek a csarnok felé. Fejvesztve rohantak, Nia és Nala felvették leopárd alakjukat, Sitara fekete, Ekene és Chikelu sárga oroszlánná változtak. A nagymacskák még ügyesebben tértek ki a csapások elől, Tamir pedig igyekezett természetfeletti reflexeit bevetni, egyszersmind lépést tartani a macskavérűekkel.

Anu és Zara legelöl vágtattak, és mutatták az utat visszafelé. A menekülők ezúttal zajosan, minden figyelmet magukra vonva rontottak a csarnokba, s húzódtak a homokóra alakú oszlop átellenes oldalára a szilaj cseppkőtömegtől remélve védelmet. Alig vetették azonban hátukat az érdes, nedves felületnek, félszáz katona gyanakvó tekintetének kereszttüzében találták magukat. Közben a nyomukban loholó kék csapat is bejutott a csarnokba, s a lila páncélos férfi valami idegen nyelven kiáltott oda a várakozóknak. Ők összenéztek, kivonták, célra tartották, majd élesítették lézerpuskáikat.

Nia, Sitara, Tamir, Nala, Ekene és Chikelu mindannyian nagyot nyeltek, mialatt a lilán felragyogó fegyverek csövével macskaszemet nézve lélekben felkészültek a legrosszabbra. Ijedtségüket érzékelve még Anu és Zara is megrettenve nyüszítettek fel.

*

Zoana sebes lépteinek hála pár perc múlva a gyülekezési csarnokhoz ért, ahol több osztag éjelf várakozott, valószínűleg az egyik, talán a legfőbb vezér érkezésére. A hatalmas, ovális barlangtermet fáklyák, illetve méretes tűztartók lila és kék lángjai világították meg. A varázslónő már nem volt benne biztos, a kékek ezen része értesült-e már árulásáról, avagy sem. Mindenesetre inkább nem kockáztatott meg egy e féle nyílt összecsapást, így gyorsan térugrott a csarnok átellenes felében lévő alagút bejáratához. A katonák észre sem vették, ahogy a valamivel árnyékosabb járatban folytatta útját.

A vezérek tárgyalóterme is erről a folyosóról nyílt, ahogyan nem sokkal azután az a másik alagút is, ami egy még mélyebbi csarnokba, egyfajta bunkerba vezetett. Zoana benézett a tárgyalóba, de mivel üres volt, így tovább haladt. Nem fordult le a bunkerhez, hanem egészen a vezérek magáncsarnokaihoz gyalogolt. Azok ajtói zárva voltak, de már varázserejével is érezte, hogy nem tartózkodik bennünk egy lélek sem. Már bosszúsan épp fordult volna vissza, amikor megint csak lépteket hallott közeledni. Hirtelen ötlet hatására egy széles cseppkőoszlop mögé húzódott, s rejtekéből leste kíváncsian az érkezőket.

A másik alvezér, egy szintén kék bőrű, magas és egyben széles vállú, izmos férfi közeledett lila páncéljában, hatfős kíséretében. Fehér haja rövid és egyenes volt, sárgászöld szemei unottan ültek széles arcán. Az éjelfek vették észre a cseppkő mögött rejtőző boszorkányt, így ő még elkapott beszélgetésükből néhány idegen nyelven elhangzó mondatfoszlányt.

– ...Nem tudom, hogy bízzak-e még vezértársam ítélőképességében – dörmögte az alvezér. – Még hogy attól a lila hajú erdei nőtől kellene tartanunk?! Ha elárul minket, kivégezzük, mint a többi árulót! ...De azért a semlegesítőt elhoztam a tartalék vezérlőteremből, ha már annyira erősködött. Utálom, ha a fülemet rágják!

– Ja, igen, az bosszantó – helyeseltek az emberei.

Szóval nálad van a semlegesítő, mi? – vonta le a következtetést fondorlatosan Zoana. Kezdett fogyni az energiája. A mai nap rengeteget varázsolt, de néhány dolgot még meg kell tennie, s úgy kell intéznie, hogy még a végső lépéshez, a hegyomlasztáshoz is maradjon elég ereje. Jól átgondolta a stratégiát, majd halk léptekkel a kékek után lopakodott. Amikor elég közel ért, egy megidézett, sebesen táguló zöld erőteret küldött feléjük, aki elfojtotta lézerfegyvereik energiáját. A hét katona ösztönösen rántott volna kardot, ám ekkor érkezett a második erőtér, ami két oldalt a folyosó falának vágta őket.

Az alvezér kivételével mind elvesztették eszméletüket. A lila hajú varázslónő egy ugrással a nagydarab, ezüsthajú férfi mellett termett, s kardjával egy döfést indított a nyaka felé. A fekete penge végül nem hatolt át a kék bőrön, mivel az alvezér az utolsó pillanatban két erős kezével megragadta azt. Zoana és ő dühösen meredtek egymásra.

– A társamnak mégis igaza volt – szűrte a fogai között az alvezér. – Tényleg vagy olyan könnyelmű, hogy ellenünk fordulj!

A boszorkány mindkét keze rászorult kardja markolatára, s minden erejével igyekezett a pengét közelebb tolni a másikhoz, de ő könnyűszerrel ellenállt. Nem csupán férfi, de éjelf létéből adódó előnyt mondhatott magának fizikai erő terén.

– Szóval, mi lesz? – incselkedett Zoana, hangjába némi erőlködés vegyült. – Kivégzel?

– Hm. – Az alvezér immár csak egy kézzel tartotta a pengét, amely mentén sérült bőréből liláskék vér szivárgott, de nem zavarta. Szabaddá tett kezével előszedte lézerpisztolyát, ami mostanra visszanyerte energiáját, és a nő fejéhez emelte. Zoana már csak makacsságból sem mutatott félelmet.

Hosszú pillanatokig álltak egymással szemben, fegyvert szegezve a másiknak, mígnem ezúttal is a boszorkány ármánya törte meg a pillanatot. Az altábornok mellett egy fekete tőr jelent meg a levegőben, láthatóan a semmiből, majd hirtelen beleállt a nyakába. A férfi felnyögött, s Zoana sebesen guggolt le, amint áldozata ujjai ösztönösen meghúzták a ravaszt. A lézerfegyver elsült, de a töltet a barlangfalba csapódott. A férfi kezét remegve a nyakába állított tőrhöz emelte, végül tehetetlenül, elgyengülve dőlt el a földön. A varázslónő újból eltűntette tőrét, majd kardját a tokjába tette, s szánakozva nézett le a haldokló férfire.

– Miért van az, hogy engem mindenki alábecsül? – kérdezte az éjelfek nyelvén. – Azt hittétek, engedelmes kutyátok vagyok?! Végtelenül hálás, amiért akkor, hét éve a dzsungelban nem végeztetek ki azonnal, hanem simán elhurcoltatok rabszolgának?! Megtiszteltetésnek éreztem, amikor előrébb léptem, és másokat irányítva szolgálhattalak?! – Az alvezér időközben kilehelte lelkét, de ez mit sem változtatott a szenvedélyen, amivel a boszorkány megvető és leereszkedő szavait hozzá intézte. – Hát fenét és francokat! Már a kezdetektől bosszút forraltam, és amikor rájöttem az igazi tervetekre, akkortól játszottam meg magam igazán! Megvezettelek titeket, ti dicső vezérek! – köpte gúnyosan a halott arcába. – Hét év és végre... holtan látlak téged! – sóhajtott, majd arcára némi csalódottság ült ki.

Már kettővel végeztem, és csak időkérdése, hogy a fővezér kövesse példájukat. Mégsem jött el a várt elégedettség – gondolta magában, mialatt elkezdte átkutatni az alvezér öltözékét. Talán, mert képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy ez a két vezér csak egy pár a számos közül.

Zoana arcára hamarosan mégis lelkes vigyor kúszott, ahogy megkaparintotta a korábbi semlegesítővel tökéletesen megegyező készüléket. Valamivel nagyobb elégedettséggel állt fel, eltette a semlegesítőt, majd magához vonzotta a vezér zsebéből a másik eszközt, amit kitapintott. A korábbi alvezérhez hasonlóan az ő kommunikációs készülékét is tönkretette. A változatosság kedvéért, ebbe a nagydarab éjelf saját kardját állította bele.

Lendületes léptekkel indul vissza a gyülekezési csarnok felé, s közben azon tanakodott, hogy vajon a harmadik, azaz a fővezért miképpen fogja megtalálni. Legújabb terve, bár számos átíráson esett át, s érezte, jöhetnek még újabb komplikációk, erőteljesen kezdett körvonalazódni. Megkeresi a fővezért, tönkreteszi a kommunikációs készülékét, majd használja a semlegesítőt, és összeomlasztja a hegyet. Ha pedig néhány éjelf katona ez alatt meg is indult a szavannán valószínűleg állomásozó sereg felé, velük az erejük nélkül a rendtagok könnyedén végeznek majd, amíg ő idebent a maradékkal.

Nincs más választása, ezt már egyszer lejátszotta magában. Nem figyelmeztetheti a rendtagokat. Ha a kékek olyasmit látnak, hogy a betolakodók váratlanul visszavonulót fújnak, gyanakodni kezdenének. Amíg pedig ő arra vár, hogy a rendtagok kijussanak a szabadba, a kékek könnyedén elmenekülnek a portálvetők nyitotta átjárókon és a hírek eljutnak a többi bázisra.

De talán, ha megbeszélné Szekhemrével, hogy úgytűnjön, direkt csalják ki őket a szavannára egy nyílt összecsapásra... hogy akékek számára nyilvánvaló legyen, nem elővigyázatosságból, hanem taktikábólmenekülnek és ők pedig büszkeségből kapnának az alkalmon... Nem, túl kockázatos! – vetette el újból az ötletet. Akik idebent ragadtak, azok így jártak!