[Név] - Keresztnév/becenév

[T/Név] - Teljes név (vezetéknév + keresztnév)

   Unottan néztél az előtted álló fiúra, akin a napnál is világosabban látszott a zavara. Shinichiro megállás nélkül beszélt, bár már teljesen másról, mint amiről eredetileg akart meggyőzni. Valószínűleg azért, mert ez már a sokadik alkalom volt, hogy elutasítottad a kérését. És itt most nem arról volt szó, hogy azt akarta a barátnője légy. Már fél év eltelt azóta, hogy te és két barátod megküzdöttetek a két nagy bandával, és a fiú valahogy kibékítette azok vezéreit. Ezalatt a fél év alatt be kellett ismerned, hogy valahogy hozzád nőtt a maradék két srác is, és most kis baráti társaságod velük bővült.

   Ettől függetlenül nem akartad, hogy bármi közöd is legyen a bandákhoz, éppen ezért úgy tettél, mintha semmit sem tudnál arról, amikor barátaid néhány este és délután nélküled mentek el valahova, hogy másnap apró sérülésekkel jelenjenek meg újra. Sajnos azonban, ők teljesen más álláspontot vallottak, mint te. Mivel szörnyen közeli barátságot alakítottatok ki, ezért azt akarták, hogy te is az életük ezen pontjának részesévé válj. Így történt hát, hogy néhány napja folyamatosan hallgatod őket, ahogy arról próbálnak meggyőzni, hogy csatlakozz a hamarosan megalakulni készülő bandájukhoz.

   Te viszont hallani sem akartál ilyesmiről.

   - Shin, hányszor kell még elmondjam, hogy nem fogok csatlakozni a bandátokhoz? – kérdezted, ezzel belé fojtva a szót. Természetesen nagyon szívesen hallgattad volna beszélni, csakhogy pillanatok voltak hátra az óra kezdetéig, és noha csupán pár asztallal ült távolabb tőled, ettől függetlenül úgy érezted, ideje lenne visszatérnie a helyére, mielőtt a tanár küldi oda. – És most menj, mindjárt jön a tanár.

   - De nélküled nem akarok bandát alapítani – panaszkodott a fiú, ezzel értetlen szemöldökfelhúzást érdemelve ki tőled.

   - Eddig is nagyon jól megvoltatok nélkülem a bandaharcaitokban meg ilyesmi – közölted a tagadhatatlan tényeket, ahogy a padodba nyúlva elővetted az órára kellő könyveket.

   - Igen, de most egészen más lesz a helyzet – bólogatott a fiú, két kezét az asztalod lapjára támasztva hajolva közelebb hozzád, ezzel igyekezve nyomatékosítani a szavait, és meggyőzni az álláspontjáról. – Most saját bandát alapítunk. Én leszek a vezér, rám fog hallgatni az összes bandatag.

   - Ez még most sem fér a fejembe, hogyan lehetséges egyáltalán – nevettél fel a gondolatra, hogy Shinichiro, a gyenge harcos parancsol majd a nála erősebbeknek. Azonban a barátaid kapcsolatát nézve valójában igenis könnyen megértetted, hogyan volt lehetséges, hogy a négy fiú közül őt választották a jövőbeli bandájuk vezérének. Shinichiro nem volt jó harcos, legalábbis a fizikai harcokban nem jeleskedett. De sok más olyan személyiségjegye volt, ami tökéletes vezetővé teszi.

   - Őszintén, még nekem is nehéz egy kissé elhinnem – mosolyodott el, zavartan vakargatva a tarkóját. A kifejezésed megenyhült, ahogy az enyhén vörös arcát nézted, a zavart megjelenését. Shinichiro nagyon fontos barátod volt, és sok esetben követted volna bármit is akart tenni.

   De ez nem tartozott azokhoz az esetekhez.

   A csengő hangja keresztülszelte a tanterem hangzavarát, és hamarosan minden egyes diák a saját asztalánál ült. Shinichiro is így tett, habár nagyon jól látszott rajta, hogy egyáltalán nem akart elmenni, és ennyiben hagyni a beszélgetést. Te ezzel szemben nagyon is örültél, amiért a csengő, és a pillanatokkal később érkező tanár megmentett attól, hogy tovább kelljen erről beszélgess a fiúval.

   Ami azt illeti, annyira nem akartad ma ezt a témát megvitatni többé, hogy abban a pillanatban, amint a csengő ismét megcsörrenve jelezte az óra - és ezzel együtt a mai tanítási nap – végét azonnal felpattantál, és vissza se nézve kirohantál a teremből. Hallottad Shinichiro hangját, ahogy utánad kiáltva a nevedet hívta, de nem lassítottál, és nem fordultál meg, gyorsan elhagyva az épületet. Szerencsére nem volt klubtevékenységed, ugyanis noha nem vonzott a delikvens élet, néhány dolog ellen mégis szerettél lázadni.

   Bár nem volt kötelező belépni egy klubba, a tanári kar nagyon erőltette, hogy mindenki válasszon magának egyet, szinte addig nem hagyták élni az embert, ameddig az be nem lépett egy klubba. Te valahogy mindig kislisszoltál a karmaik közül, és hamarosan rájöttek, hogy ellened nem nyerhettek. Így hát, a délutánjaidat azzal töltötted, amivel csak akartad, és ott, ahol csak akartad. Ez volt az oka annak, hogy az utolsó órád után azonnal elhagyhattad az iskola területét, és vissza se pillantva a vonatállomás felé tartottál, hogy felszállva a járműre hazatérhess. Lehetőleg még azelőtt, hogy bármelyik barátod elérhette volna ugyanazt a vonatot.

   A szerencse a te oldaladon állt, legalábbis így tűnt, amikor felszállva a vonatra nem láttad egyik fiút sem. Megkönnyebbülten fellélegezve ültél le egy üres helyre, és a mellkasodhoz ölelve a táskádat néztél ki a szemben lévő ablakon. A terved az volt, hogy hazamész, és nem is mozdulsz ki onnan, nehogy még csak véletlenül is összefuss a fiúkkal.

   Bár a menekülés nem igazán volt a te stílusod, egyszerűen szörnyen untad, hogy naponta százszor kellett visszautasítanod a kérésüket, amit minden velük töltött tizedik percben megismételtek neked. Ha kellett, addig kerülted őket, amíg végre ténylegesen megalapítják a bandájukat, abban a reményben, hogy akkor végre békén hagynak.

━━━━━━━━「₪」━━━━━━━━

   A szerencse nyilván mégsem állt az oldaladon.

   Ez egy olyan nyilvánvaló tény volt, amit kénytelen voltál felismerni, ahogy az öklöd egy jól irányzott mozdulattal egy nálad kétszer nagyobb srác orrába verted. Az illető hangosan felnyögött az ütésed erejétől, de a vérző orra ellenére sem hátrált meg, ahogy feléd lendülve megpróbált ő is bevinni egy ütést.

   A szerencse nyilván nem állt az ő oldalán sem.

   Ez éppenséggel egy olyan tény volt, amit kénytelen volt ő maga megállapítani, amikor az enyhén szólva is hanyag ütését kikerülve gyomorszájon rúgtad. A fiú összegörnyedt a fájdalomtól, ezzel ideiglenesen elég időt hagyva neked, hogy egy másik srác felé lendülj, aki éppen Shinichiro-t ütötte volna. A saját lendületét használva ellene könnyedén a földre terítetted, majd barátodra pillantottál, aki felszakadt ajkakkal állt a falnak támaszkodva. A fiú bekapott pár ütést, mielőtt megérkeztél, noha ezen a kettőn kívül másik három srácot sikeresen leterített egyedül.

   Nem tudtad, hol voltak a többiek, és Shinichiro miért verekedett egyáltalán, de amikor az esti nasivásárlásból hazafelé tartva meghallottad a közeli sikátorból érkező nyögéseket, és puffanó hangokat, két dologra tudtál gondolni. Az egyik az volt, hogy bármi is történt ott, azt egészen biztosan nem akartad látni, míg a másik pedig az, hogy talán valakinek szüksége van a segítségedre.

   A szerencse nyilván Shinichiro oldalát pártolta.

   Ez egy olyan egyértelmű tény volt, amire akkor kellett mindannyiótoknak rájönnötök, amikor végül a kíváncsiságod feletted aratott győzelme miatt belestél a sikátorba, és megláttad az ismerős fekete frizurát. Természetesen, amint felismerted legjobb barátodat, azonnal cselekedned kellett, és végül így kerültél ebbe a helyzetbe.

   - Ha végeztünk velük, te leszel a következő – közölted a fiúval, ahogy elfordulva tőle végeztél a maradék két sráccal is, akik néhány mozdulat múlva már a földön feküdtek, és noha mindketten maguknál voltak, egyikük sem nézett ki úgy, mintha fel akarna kelni. Elégedetten leporoltad a ruhádat, fittyet hányva a fájdalomra, amit a néhány bekapott ütés miatti zúzódásból éreztél.

   - Mostanában elég sokszor mentesz meg, nem igaz [Név]-chan? – hallottad meg Shinichiro könnyed hangját, ami a boldogság mellett enyhe fájdalmat is rejtett magában. Tekinteted legyőzött ellenfeleidről a fiúra futtattad, aki még mindig a falnak támaszkodva állt, egyik kezével az oldalát szorongatva, felrepedt ajkaival rád mosolyogva. A látványára egy pillanatra úgy érezted, nagyon szívesen adnál neki még egy kis ütést, csak azért, hogy észhez térítsd, azonban a következő pillanatban csak lemondóan felsóhajtottál, és karba tett kézzel teljes testeddel felé fordultál.

   - Talán, ha nem állnál le mindenkivel verekedni, nem kellene mindig a megmentésedre sietnem – mondtad, és noha a hangodból kicsendült a frusztrált helytelenítés, mégis közelebb léptél hozzá, és egyik kezét átvetve a válladon segítettél neki ellökni magát a faltól, hogy onnan rád helyezhesse a testsúlyát. Érezted ugyan, hogy igyekezett nem teljes súlyával rád nehezedni, azonban a fájdalom miatt végül mégis kénytelen volt így tenni.

   - Nem én kezdtem – védekezett a fiú, míg te csak a szemeid forgatva bólogattál.

   - Persze, te ártatlan vagy, mint egy ma született bárány – helyeseltél, szarkazmustól csöpögő hangon. Shinichiro halkan mormogott valamit arról, hogy igazságtalanul bántál vele, de úgy döntöttél, inkább elengeded a füled mellett a panaszkodását. – Mire mennél nélkülem?

   A kérdésed csend követte, és noha te csak viccelni szerettél volna, hirtelen úgy érezted, hogy a fiú melletted komolyan átgondolta a lehetőséget. Erre te sem tudtál mást tenni, mint belegondolni, hogy valóban mi lenne a fiúval, ha nem ismernétek egymást. Noha nem te voltál az egyetlen olyan barátja, aki tudott verekedni, kellemetlennek érezted már csak a puszta felvetést is, hogy a fiú milyen életet élne nélküled.

   Ki lett volna vele, amikor az apja meghalt? Ki segített volna Takeomi-nak megvédeni, miközben két ellenséges banda verekedése közepén próbálta meggyőzni azok vezéreit arról, hogy hagyják abba a viszálykodást? Ki vetette volna bele magát egy értelmetlen verekedésbe az éjszaka közepén egy sötét sikátorban, csak azért, hogy megmentse? Vajon, ha te nem lennél, valaki más segítene most neki hazajutni?

   Lenne valaki más helyetted?

   - Talán nélküled egy nap meghalnék – szakított ki a gondolataid közül a fiú válasza, amitől azonnal felé kaptad a fejed. Bár túlzásnak érezted, hogy ezt mondta, mégis szörnyen rossz érzés volt akár csak rágondolni is, hogy a fiú valóban meghalhatna csak azért, mert te nem vagy ott, hogy segíts neki.

   - Még csak ne is gondolj ilyenekre – morogtad, kelletlenül pillantva magad elé. Shinichiro egy ideig ismét nem szólt semmit, csak a lépteitek halk hangja, és a fiú kezében tartott nassolni valókkal teli szatyrod zörgése szakította meg a közétek állt csendet.

   - Nem akarom elképzelni nélküled az életet – mondta végül, hangja halkan csengett az éjszaka csendjében, és noha nem pillantottál felé, szinte biztosra tudtad, hogy ismét elpirult. A fiú könnyen jött zavarba, mégis mindig kimondta azokat a szavakat, amik később ezt az állapotot okozták nála. – Ezért kellesz [Név]. Nélküled a bandában talán egy nap veszélyesen megsérülök.

   - Shin... - kezdted, azzal a feltett szándékkal, hogy ismét elutasítod, azonban a fiú folytatta, ezzel megakadályozva, hogy nemleges választ adhass neki.

   - Nem [Név], hallgass végig! Ott van nekem Akashi, Benkei és Waka, akik a végsőkig támogatnak – kezdte, te pedig engedelmesen hallgattál. Bármikor máskor az elmúlt egy hétben biztosan nem hagytad volna, hogy csak így tovább beszéljen, biztosan megállítottad volna. Azonban ma este, ezen baljós gondolatok után képtelen voltál bármit is mondani. – Tudom, hogy bármikor számíthatok majd rájuk, hogy mindig mellettem lesznek majd. De te is tudod, hogy ők nem helyettesíthetnek téged. Szükségem van rájuk, de ez nem jelenti azt, hogy rád nincs. Nem tudom elképzelni az életem nélküled, és ez vonatkozik a bandára is.

   Nem feleltél, ahogy végül megállva oldalra fordítottad a fejed, és az egyenesen a szemeidbe bámuló fiúra néztél. Shinichiro fekete szemei visszaverték a Hold fényét, tekintete komoly volt, olyan komoly, amilyennek csak nagyon ritkán láttad. A fiú arckifejezése gyengéd volt, szinte könyörgő, te pedig hirtelen úgy érezted, lehetetlen lenne számodra nemet mondani neki. Ebben a pillanatban úgy érezted, bármit is kért volna tőled, habozás nélkül megtetted volna neki.

   - Szükségem van rád [Név].

   Nem feleltél, és ő sem mondott többet, ahogy a házuk felé kísérted.

━━━━━━━━「₪」━━━━━━━━

   Komor tekintettel nézted az arcodon pihenő grimaszt, ami nem is jelezhette volna egyértelműbben a külvilág számára mennyire nem fűlött ehhez az egészhez a fogad. Kíváncsi voltál rá, ha így jelennél meg előttük, vajon mit szólnának? Talán zavarná őket a teljesen világos kelletlenséged, vagy esetlen szórakoztatónak tartanák? Talán később cukkolnának vele, vagy megpróbálnának mindent megtenni, hogy abbahagyd a fintorgást? Valahogy úgy érezted, hogy mindegyik eshetőség megtörténne.

   Halkan felsóhajtva elléptél az egészalakos tükör elől, és erőt véve magadon kiléptél a szobádból, hogy elindulhass arra a helyre, amit Shinichiro adott meg, mint az alapítás helyszíne. Bár aznap este nem feleltél a fiúnak, végül mégis beadtad a derekad. Noha, erről barátod mit sem tudott. Shinichiro nem volt tisztában azzal, hogy magadban már eldöntötted, hogy csatlakozol hozzájuk - noha néhány feltétellel -, mégis abban reménykedve, hogy talán az utolsó pillanatban meggondolod magad, elárulta hol tervezték hivatalosan is megalapítani a „Fekete Sárkány" nevű bandájukat.

   Arcodra semleges kifejezést erőltetve szelted a város utcáit, és hamarosan el is érkeztél a kijelölt helyszínre. Ott aztán kissé távolabb állva végignéztél az összegyűlt tömegen. Könnyedén felismerted a sok embert Benkei és Waka régi bandáinak tagjaiként, akik mind némán figyelték az előttük álló négy fiút. Shinichiro hangosan kiáltott az új bandája tagjaihoz, míg maradék három barátotok csendesen állt mellette. Némán nézted a fiút, ahogy arról beszélt, hogy egy új kort akar alkotni a bandák világában, egy olyan kort, amiben az emberek tisztelték egymást, még ha ellenfelek is voltak.

   Nem is igazán tudtál csodálkozni azon, hogy a fiú a delikvens életből is valami ilyesmit akart kihozni, és őszintén valahol büszkeséget éreztél. Shinichiro jó ember volt, nála jobb bandavezért nem is kívánhatott volna senki. Tudtad, hogy az ő vezetésével a Fekete Sárkány egy nagy, tiszteletteljes bandává válik majd a jövőben, és őszintén, egy részed itt akart lenni, hogy láthasd.

   Ez a részed vette át feletted az uralmat, amikor végül előre lépve átgázoltál a banda tagjainak tengerén. Néhány fiú felismert, és odébb lépett, hogy könnyebben átvághass rajtuk, míg mások értetlenül léptek el az utadból, amikor egyértelműen látták, hogy nem állt szándékodban hagyni, hogy bárki vagy bármi megállítson. Hamarosan pedig a tömeg elején álltál, és az előtted álló négy barátodra néztél, akik szintúgy mind rád figyeltek.

   Tekinteted végigfuttattad mindannyiukon, mielőtt végül megállapodtál Shinichiro-n. A fiú meglepetten nézett rád, és mire felfoghattad volna, hogy mit is csinálsz, ajkaid mosolyra húzódtak. Ennek láttára a fiú maga is lassan elmosolyodott, fekete szemei megcsillantak ahogy egyik kezét felemelve feléd nyújtotta azt. Visszafojtottál egy halk nevetést, ahogy csendesen felé indultál, és elfogadva a kezét elé léptél.

   - Tudtam, hogy el fogsz jönni – mondta, és szinte csak úgy ragyogott a boldogságtól, ami egyszeriben ráébresztett, mennyire helyesen is döntöttél végül. Ezért a mosolyért, ezért a féktelen boldogságért, amit csupán egy ilyen egyszerű tetteddel értél el ezerszeresen megérte eljönnöd.

   - Nos igen, de lesz néhány feltételem – mondtad, és gyűlölted magad, amiért valami ilyesmivel elrontottad az örömét. De bármennyire fontos is volt számodra a fiú boldogsága, a sajátodat sem hanyagolhattad el, a te véleményed és akaratod is épp olyan fontos volt, mint az övé.

   - Bármit szeretnél, tudod jól, hogy elfogadom – felelte, te pedig meglepetten konstatáltad, hogy egyáltalán nem rontottad el a kedvét. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem bánta, hogy nem feltétel nélkül csatlakozol, és eszedbe jutott, hogy talán tényleg bármivel egyetértene, ha az azt jelentené, hogy te is a banda tagja leszel.

   Végül nem feleltél, és hagytad, hogy maga mellé vezessen, majd a tömeg felé fordítson, még mindig a kezed fogva. Tekinteted az összefűzött ujjaitokra siklott, de nem mondtál semmit, és nem húztad el a kezed.

   - Most, hogy végre az utolsó fontos személy is megérkezett, hivatalosan is bemutatom – kiáltotta a fiú, te pedig érdeklődve vártad, hogy milyen módon fog bemutatni a barátainak és követőinek. – Ő itt [T/Név], és ettől a naptól fogva a Fekete Sárkány királynője!

   A szavait hangos ováció fogadta, míg te döbbent értetlenséggel álltál a szörnyű cím előtt. Az még rendben volt, hogy a barátaid viccből így hívtak, hiszen Shinichiro királyi címe is csak egy vicc volt. De, sosem gondoltad volna, hogy ezt a nevet hivatalosan is megkapod majd, és őszintén nem tudtad, hogyan reagálj. Annyira nyálas és nevetséges volt, ráadásul szörnyen kínos is. Különben is, mi szerepe van egy „királynőnek" egy bandában?

   - Mostantól bármelyikőtök bizalommal fordulhat felé bármivel – folytatta, és neked végül is ezzel a kijelentéssel nem volt bajod. Rendben voltál azzal, ha a segítségedet kérték valamiben, a legrosszabb esetben nem fogsz tudni segíteni, de megpróbálni mindenesetre nem árthatott. – Még ha valakinek szét is kell verni a seggét, nyugodtan kérhetitek [Név] segítségét. Majdnem olyan jó harcos, mint én.

   - Hé, ne mondj ilyeneket, még azt hiszik, hogy [Név] se tud szétverni néhány faszkalapot – szólalt fel Takeomi, éppen elég hangosan, hogy mindenki jól hallja. Ahogy ezt kimondta, megkönnyebbült sustorgást hallottál, és halkan felkuncogtál a reakcióra. Úgy tűnt, tényleg elhitték, hogy vagy olyan rossz a verekedésben, mint Shinichiro.

   - Ne aggódjatok, bármikor segítek, ha tudok – mondtad végül a tömeg felé fordulva, elengedve Shinichiro kezét, egy kissé előrébb lépve, hogy mindenki rád figyeljen. – Mától kezdve a Fekete Sárkány minden egyes tagja számíthat a segítségemre!

   Az újabb üdvrivalgás őszintén megmosolyogtatott. Bár nem mondtál sokat, és ez tényleg nem volt nagy ügy, ezek az emberek feltételek nélkül elfogadtak téged, azonnal úgy kezelve, mint egyet maguk közül. Számítottak rád, és senki sem mondott semmi rosszat, még a nemeddel kapcsolatban sem, pedig amiatt sok delikvens nézett le.

   Végül a hangos ujjongás elhalt, így te továbbra is mosolyogva fordultál vissza, hogy Shinichiro-ra nézz, aki azonban úgy bámult rád, mintha soha ezelőtt nem látott volna még. Erre értetlenül pislogva döntötted oldalra a fejed, kérdőn nézve a fiúra.

   - Csodálatos vagy – suttogta az, mire te ismét elmosolyodtál, és halkan felkuncogtál, azonban barátod még nem fejezte be ennyivel. Ehelyett egyetlen lépéssel átszelte a távolságot köztetek, és egyetlen pillanatra sem szakítva el a pillantását rólad két nagy kezébe fogta a tieidet. – Soha nem találkoztam nálad tökéletesebb emberrel [Név]. Kérlek, csak egyetlen esélyt adj. Neked adom a világot, csak legyél a barátnőm.

   A vallomás már nem az első volt. Ó, nem, ez már a negyedik alkalom volt, hogy a fiú erre kért. Ez most azonban valahogy más volt. Az első alkalmakkor csak egyenesen arra kért, hogy legyél a barátnője, annak ellenére is, hogy semmiféle vonzalmat nem érzett irántad. Ezért lehetett, hogy olyan könnyen tudtad elutasítani, nem is aggódva, hogy ezzel megbántod az érzelmeit. Elvégre, nem szeretett úgy, és miután elutasítottad valóban úgy folytatta a kapcsolatotokat tovább, mintha mi sem történt volna.

   De most?

   A fiú fekete szemei tele voltak gyengédséggel és csodálattal, úgy érezted te vagy az egyetlen, akit abban a percben látott. Kezei gyengén, finoman tartották a tieid, éppen olyan erősen, hogy könnyedén elhúzódhass, ha szerettél volna. És a hangja. Emlékeztél még arra az időszakra, amikor mutált, és gyakran cukkoltad is vele. De észre sem vetted, mikor vált ilyen méllyé, ilyen megigézővé a hangja.

   Ebben a pillanatban te magad is úgy érezted, hogy most láttad őt először.

   - Nem – hallottad magad mondani, annak ellenére is, hogy az elmédben csak a saját hangodat hallottad, ahogy hangosan az „igen" szót kiáltja újra- és újra. Mégis, a tested magától cselekedett, és figyelted, ahogy a fiú sötét szemei megrebbentek, ahogy a ragyogó mosolya szinte észrevehetetlenül kisebb lett, ahogy az ujjai kissé erősebben markolták a kezeid. Azonnal megbántad. Miért mondtál nemet?

   Ajkaid szóra nyíltak, hogy visszavond, de a fiú elengedett, és mosolyogva a tarkóját kezdte dörzsölni.

   - Igen, sejtettem – nevetett, te pedig kissé összerezzentél a hangra. Még ha nem is ismerted volna tökéletesen a fiút, akkor is tudtad volna, hogy a nevetés és a mosoly is hamis volt. Ezúttal tényleg rosszul esett neki, hogy elutasítottad. Ismét mondani akartál volna valamit, azonban a következő pillanatban az elutasítás fájdalmát elhatározás vette át, te pedig csodálkozva néztél fel az ismét valódi mosolyt mutató fiúra. – De nem adom fel. Egy nap igent fogsz mondani nekem [Név]!

   Döbbenetedből a hangos kiáltások törtek ki, ahogy az újonnan alapult banda tagjai jól hallhatóan szurkoltak a vezérüknek. Úgy tűnt, hogy egyikük sem érzett szánalmat a fiú iránt, helyette támogatták az elhatározását, és a bátorságát, hogy ilyen sok ember előtt csinált ilyesmit. Még az elutasítás ellenére is, úgy tűnt egy olyan fajta tiszteletet épített ki ezekben az emberekben csupán fél év alatt, amit nem egyszerű megtörni.

   Büszke voltál rá.

   És ahogy odébb lépett, és ismét az embereihez kezdett beszélni lassan tisztulni kezdett a fejed. Megbántad, hogy elutasítottad, azonban most lassan ez a megbánás kezdett eltűnni. Ahogy a fiút figyelted elképzelted milyen lenne randizni vele. Milyen lenne megcsókolni, és hasonló. Egyszerűen nem tudtál ilyenfajta kapcsolatot elképzelni vele, ő a barátod volt, akit már gyerekkorod óta jól ismertél. Nagyon furcsa és idegen gondolat volt, hogy egy nap olyan dolgokat tennétek, amit csak a párok szoktak.

   Bár be kellett vallanod, hogy egy pillanatra elbűvölt, és volt egy kisebb megingásod, végül tiszta fejjel már nem tűnt olyan jó ötletnek egyetérteni azzal, hogy a barátnője legyél. Mert, bár talán kezdtél másfajta szemmel is nézni rá, de jelenleg még mindig nem voltál szerelmes. A halvány vonzalom, ami bizonyos pillanatokban erősebb lett nem volt elég ahhoz, hogy egy tartós kapcsolat alapja legyen.

   Nem akartad elrontani.

   Elveszíteni őt.

   Ha kipróbáljátok és rájöttök, hogy nem megy, hogyan térnétek vissza ide? Bár egyetérteni még nem akartál, azt végül mégis beláttad, hogy ha már elkezdtél valamiféle vonzalmat érezni iránta, lehetett a dologból valami. Így, végül úgy döntöttél, hogy vársz. Hagyod, hogy az érzéseitek alakuljanak az eltöltött idő alatt, és ha végül úgy érzed majd, nem menekülsz el. De még nem volt itt az ideje. Nem akartad bántani azzal, hogy ilyen felületes érzelmekkel beleveted magad egy kapcsolatba, aztán később összetöröd a szívét.

   Egyelőre jobb lesz így.

   Egyelőre.

━━━━━━━━「₪」━━━━━━━━

   A bandaalapítás ünnepélyes eseménye végeztével mindenki szétszéledt a dolgára, így te és négy barátod összegyűltetek a Sano ház udvarán található fészerben, amit elleptek Shinichiro holmijai, és a motor, amin már egy ideje dolgozott. Kényelmesen ültél a kanapén, melletted Takeomi és Waka, míg Shin és Benkei veletek szemben foglaltak helyet. Shinichiro sok időt töltött ezen a helyen, de te ritkán jöttél ide, legtöbbször a dojo-ban találkoztatok, vagy magában a házban lógtatok.

   - Szóval [Név], említettél valamiféle feltételeket? – kérdezte Waka, ahogy az addigi beszélgetésetek elhalt, és kényelmes csend állt be közétek.

   - Ó, igen – bólintottál, szinte már meg is felejtkeztél arról, hogy még nem mondtad el nekik, milyen esetben csatlakozol csak a bandához. – Nem akarok igazán bandatag lenni, de ha nem vigyázok rá, Shin még a végén megöleti magát egy nap.

   - Mi is itt vagyunk ám – szólalt fel Benkei, akin látható volt, mennyire megsértette a gondolat is, hogy nem védené meg a fiút. Természetesen egyetlen pillanatig sem kételkedtél benne, hogy a három srác mindig Shinichiro segítségére siet majd.

   - Tudom Benkei, de őszintén, ti hárman is könnyebben boldogulnátok, ha csak a saját harcaitokra kellene figyelnetek, és nem mindig Shin bőrét kéne megmentenetek – mondtad, és bár egyikük sem mondott semmit, így is tudtad, hogy egyetértenek veled. – Szóval, inkább egyfajta testőrszerűség szeretnék lenni, akinek csak az a feladata, hogy a bunyókban Shin mellett maradjon, és vigyázzon rá, hogy ne verjék el nagyon.

   - Ez egy jó ötlet – hümmögött Takeomi, ahogy átgondolta a szavaid, majd aprót bólintva a többiekre nézett. A maradék két srác is egyetértett, de Shinichiro úgy tűnt tiltakozni akart.

   - Nem neked kellene az én testőrömnek lenned, nekem kéne megvédenem téged – panaszkodott, immár sokadjára ezen. Te csak a szemeidet forgattad, és a mellkasod előtt keresztbe tett kezekkel néztél rá.

   - És meg is tudnál védeni? – kérdezted, és figyelted, ahogy válasz helyett csak lesüti a szemeit. Egy pillanatig még némán bámultál rá, majd halkan felsóhajtottál, és ellazulva a fejed ingattad. – A feltételem ennyi. Nem vesztek részt semmilyen bűncselekményben, és nem zaklatjátok a gyengébbet. És csak akkor hívtok engem, ha tényleg baj van.

   - Ezek könnyen betartható feltételek – nevetett fel Benkei, míg a többiek egyetértőn bólintottak. Természetesen tisztában voltál vele, hogy barátaid sosem tennének olyasmiket, amiket felsoroltál, de a jövő kiszámíthatatlan volt, és nem akartál kockáztatni.

   - Rendben, megesküszöm, hogy betartom a feltételeidet – mondta végül Shinichiro, igyekezve jó vezető szerepét ölteni magára.

   Így váltál hát a legendás Fekete Sárkány egyik alapító tagjává.