Timothée

Nem tudom tehetek-e ilyesmi kijelentést, de őszintén mondom, nekem nincs bajom az iskolával. Lehet páran néztek egyet erre, és azon gondolkodtok, hogy te jó ég, mi a fene bajom lehet. De megnyugtatok mindenkit, hogy velem minden a legnagyobb rendben. Az, hogy az életemet szarul élem meg, az már más téma. Nem egyből ezzel óhajtok kezdeni.

Először is, tisztázzuk a hierarchiát. A suli piramist. A táplálékláncot. Hol is helyezkedem el. Mit is illik tudni rólam.

Nos, személy szerint nem tartozom a sportos alkatok közé, így a focicsapat kilőve. Okuláré sem díszeleg az orrnyergemen, és az ingem sincs nyakig begombolva. A kezemben jelenleg egy szál cigaretta van könyv helyett, szóval az okoska címet sem nyertem el. Valahol az egész rendszer alján lehetek, mégsem rossz helyen. Vannak ismerőseim. Nem vagyok elzárkózva senkitől. De ők szigorúan csak ismerősök. Nevezhetjük iskolatársaknak is, bárminek, aminek szeretnénk, de barátoknak nem. Nem igazán gyűjtök magam köré embereket, így, ebből kifolyólag barátnőt sem szeretnék. Persze azért egy-egy buliban akad társaságom erre is-arra is, de általában ennyiben kimerülök. Az egyéjszakások elvégre ezért lettek kitalálva. Nem? A szükségletek kielégülnek, az érzések pedig sértetlenek. Bárki is kezdte ezt el, nagyon óvhatta a lelkét a szerelemtől. Pont ahogyan most én is.

Ó igen! Mielőtt elkalandozunk, máris tisztázom magam. Mert lehet vannak kalandjaim, és bagóm, de motorom nincs, és tetoválás sem díszeleg a testem egyetlen pontján sem. Így bármi ami jellemző lenne a huncutságra, elárulom, hogy a kisváros rossz fiúja sem én lettem. Ami azt illeti, ezek a szerepek már mind be vannak telve. Néhol még a duplán is.

Én csak az a fogpiszkáló vagyok a focistáknak. Az aranyos göndörhajú a hölgyeknek. Tim az osztálytársaknak. Valakinek pedig egyszerűen csak egy iskolás kölyök, ahogyan itt mindenki.

Szerény személyemet ha jellemezni kellene, annyit mondanék, hogy a csöndes megfigyelő. Hasonló a többiekhez, mégis különböző. Ami annyit jelent, hogy ezt a tevékenységet egyedül végzem. Anélkül hogy az észrevételeimet megosztanám mással, aki majd megosztja mással, hogy aztán a végére olyan pletyka keljen szárnyra, aminek köze nem volt az igazsághoz.

Miért is vagyok ennyire a barátság ellen? Ehhez pont kapóra jön egy nemrégiben történt eset.

Vegyük azt, ami most elég felkapott nálunk: Deborah Boyd és Seraphine Shaw. Rajtuk kívül még négyen foglaltak helyet a szűkös csaj bandában, amely általános hatodik óta létezett. A kisváros is ismerte őket, hiszen minden születésnapot együtt ünnepeltek, a szülőket is beleértve. Habár ezeknek nem voltam szemtanúi, mert a középiskolás éveim elején kerültem ide, szóval az információk később jutottak a fülembe. Mindegy, a lényegen nem változtat. Örökké barátoknak hitték magukat. Én kíváncsian vártam a végét. Szó szerint, mert tudtam hogy egyszer ez is eljön. Minden véges az ember életében, de ami késik, nem múlik. Ők is megtapasztalták. Most biztosan valami halálmadárnak képzeltek, vagy dög keselyűnek, aki alig várta hogy bomlásnak induljon a híres hatos. Tévedtek. Mint említettem megfigyelem az embereket. Kívülről egy alaposabb szemrevételezés után feltűnt, hogy megvan a banda irigye, ahogyan a hangja, az esze, a mókamestere, a bája, és a szerénysége. Leginkább ez jellemezte a hat lányt. Pár év múlva, az irigység nőtt, mert a báj hangja nagyobb lett, így már többen felfigyeltek rá. Deborah háttérbe szorult. Innen már sejteni lehet, hogy ezt nem viselte jól. Ő pedig nem az a fajta aki ezt a végsőkig tűri. Alice, az egyik barátnő születésnapján ugrott a majom a vízbe. Robbant a bomba. Kitört a háború. Pontos részleteket nem tudok, az olyan pletykákra mint a hajcibálás, ütés-verés, marás, nem alapozok. Mindent mondanak már azóta az este óta. Annyi biztos, hogy hatalmas volt a balhé, mert azóta a híres hatos, öntelt ötös lett. Nem tűrik meg Seraphine-t maguk között.

Mindennek három hónapja, Debby gondoskodott a hírnevéről, és arról hogy továbbra is alázza egykori lelkitársát, vagy legalábbis ezt hitették el egymással.

Ami még csavar a történetben, hogy nemrégiben visszavonult, mert Seraphine élete gyökerestől megváltozott. Vagyis inkább fenekestől felfordult.

Pluszban persze lyukat ütne a tekintélyén, ha mindezen gondok mellett, még most is ostorozná Shaw-t.

Öt év barátságról beszélünk. Barátságról.

Mindig azt mondják, ha valami igazi, soha nem ér véget, történjék bármi.

Öt év az életükből, amit már soha nem kapnak vissza. Elég szívszorító ezt mondani, de még mindig jobban hangzik, mint az, hogy öt évet áldoztak olyan emberre/emberekre, akiknek köszönni sem kellett volna.

Persze ha tudtam volna, hogy elesek, akkor előtte inkább leülök.

Ez a legtalálóbb ide.

Boyd tündököl, mert megkapja a kellő figyelmet, sőt, olykor jóval többet. Véget értek az elnyomó napok, nem kell megbújnia senki mögött.

Ugyanakkor ezek nem jelentik azt, hogy ő a velejéig gonosz karakter a történetben. Mert teljesen nem láthattunk bele a közöttük folyó kapcsolatba. Nem tudhatjuk, hogy valójában ki ártott kinek.

Seraphine a harmadik évfolyam leghangosabb lánya volt. Néha pimasz, máskor bátor, ezek mellett pedig még okos is. Kezdetben nem volt valami szószátyár, de a jég olvadásnak indult, és szépen a felszínre tört ez a fajta énje.

Sokat nevetett, boldognak látszott. Szinte tündökölt akkoriban, nem volt ember, aki ne vette volna szemügyre. Bevallom, volt hogy én is felkaptam a fejem, amikor belépett az iskola ajtón, vagy a tanterembe. Mai napig emlékszem, hogy fehér testhezálló pólót viselt, egy magas derekú, világos kék farmer rövidnadrággal párosítva. Így teret adott annak, hogy megcsodálhassuk formás combjait. Fenékig érő szőke, dús haját kibontotta. Szokásos széles mosolya törhetetlenül virított az arcán.

Meseszép látvány volt az a csupa boldogság. Irigylésre méltó.

Hiába osztálytársak vagyunk a középiskola kezdetétől, a három év alatt egy tartalmasat nem sikerült beszélnem vele. Mindig köszönt, olykor kedvesen felém mosolygott, de a nevén, és azon kívül amennyit mutatni enged magából, nem sokat tudok róla.

Az ok, amiért most ő került nálam előtérbe, Debby helyett, egy két nappal ezelőtti esemény. Azóta beférkőzte magát a fejembe, és úgy tűnik kezdi bevenni az agyam minden zegzugát.

Könnyen félreérthető, de jobb tudni, és tudatni, hogy nem, nem tetszik. És nem, nem vagyok szerelmes sem.

Indulás előtt a már jól megszokott tevékenységemet végzem. Békésen, és meglehetősen lassan szívok bele egy újabbat a cigimbe, majd a suli előtti kukába kocogtatom az ujjam hegyével. Ilyenkor a legjobb itt. Mintha felgyorsulna az idő, és csak én láthatom a többieket kívülről. Pillanatok alatt kiürül az iskola, az autók jönnek-mennek, nagy a zsivaj. Aztán újabb két szívás után, már csak pár kószáló diák baktat a járdákon.

Tetszik ez a nyugalom.

Amit az iskola nagy ajtaja tör meg azzal, hogy becsapódik. Egyből oda kapom a fejem, érdekel hogy ki lehet az.

Seraphine viharzik ki rajta.

Ahogy távolról vizslatom, minden, ami eszembe jut, az az hogy nem irigylem. Meg persze az előtte és mögötte álló időszakot sem. Ahhoz pedig hogy teljesen elhagyta önmagát, elegendő bizonyítékkal szolgál a külseje.

Ma is ugyanolyan mint tegnap. Vagy mint azelőtt. Talpig feketében, kapucni a fején, és bármennyire is rejtegetné a kisírt szemeit azzal, hogy lesüti őket, a körülötte kirajzolódó vörös karikák miatt ez képtelenség.

Végignézem, ahogyan a cipzáras felső zsebeibe mélyeszti a kezeit, és szapora léptekkel sétál végig a járdán.

Ekkor jut eszembe újra az, amit nemrég emlegettem.

Minap a házunk előtt állt.

Szakadt az eső. Ömlött. A postaládánkig nem láttam el. Pont a konyhából tartottam kifelé, a kezemben egy pohár innivalóval. Amikor áthaladok a nappalin, szokásom mindig kinézni az utcára nyíló ablakon.

Akkor láttam meg őt.

Zihált. Egy fekete pulóvert viselt, aminek kétségbeesetten markolászta vízzel megtelt ujjait. Emlékszem, a torkom kezdett elszorulni a látványtól. Attól ahogyan szenvedett.

Hiába folyt az arcán az esővíz, a vonásaiból látni lehetett, hogy sír. Zokog. Egy ponton a szája elé emelte a kezét, majd vett egy mély levegőt. Próbálta összeszedni magát. A feje közben folyamatosan járt, jobbra-balra. Toporgott, előre-hátra lépkedett. Nem tudta mit akar.

A poharamat visszatettem a konyhapultra, és a bejáratihoz siettem.

De addigra elment.

A pár fokos lépcső aljáig trappoltam, utána akartam kiabálni. Beszédre nyitottam a számat, a neve is a nyelvemen volt, de tudtam hogy felesleges. Ezzel már elkéstem. Hamarabb kellett volna kijönnöm.

Sokszor villan be ez a kép róla. Az nem fájdalom volt az arcán. Hanem valami más. Valami, ami még attól is erősebb. Nem egyszer felmerült már bennem a gondolat, hogy rákérdezek az okára, de olyankor eszembe jut, hogy ő nem tudja hogy láttam. És talán jól van ez így. A másik részem azt sugallja hogy nem ártana segítenem neki. Mert lehetséges, hogy az apámhoz jött aznap.

Apám pszichológus, a városból és amióta híre ment, a szomszéd településről is járnak hozzá páran. Habár kétlem, hogy a mell kidobós ruhát viselő nők bármiféle lelkisegélyre szorulnak.

Ezt az fogadó irodából kiszökő hangok is jól sejtetik.

Nevetséges.

Viszont ez már megint egy másik téma. Amit talán jobb is ha jegelünk egy időre.

Az emberekben ez a közös, nem? Hogy mindenkinek vannak titkai, fájdalmas múltja, amelyek ha felszínre törnek bármiféle okból, igyekszünk visszaásni. És mindig egyre mélyebb gödröt lapátolunk nekik, hátha akkor senki nem tudja kicsalogatni őket onnan.

A gond az, hogy nincs az a mély, végeláthatatlan üreg, amibe ezeket beledobálhatnánk.

Ezek mindig felfognak törni.

Az emlékek, a múlt. Mindig találnak valami kiutat. Mindig.