Antonia szemszöge

Eljött...

Az idő. Második felderítő utamra készülök, mint osztagvezető. Jael Eren mellé van beosztva.

Itt a remény, a lehetőség!

Végre!

Ezek a gondolatok jártak fejemben, amikor kinyílt Erwin lelkesítő beszéde után a kapu. Felemelő érzés volt újra szabadnak lenni. Falak és határok nélkülinek, olyannak, mint egy madár a végtelen égen. De mint mindig, a dolgok sosem tökéletesek. Hiszen ott voltak azok az elcseszett titánok, akik embereket esznek, mert miért is ne!?

Biztos jó érzés lehet!

A dühös gondolataim miatt kicsit gyorsítottam a tempón és igyekeztem a pozíciómat felvenni. Csapattagjaim mögöttem lovagoltak és figyelték minden egyes mozdulatomat. Az idő felhős volt, és nagyon picit ködös is. Emiatt a titánokat csak akkor láttuk meg, amikor már nagyon közel voltak. Ezt alátámasztva Armin mögöttem hirtelen felkiáltott.

- Jobbról egy ötméteres!

Oldalra néztem. Nem ide figyel. Mehetünk tovább.

- Tartjuk az irányt és a sebességet! - kiáltottam hátra, mire mindenki bólogatott.

Pár perc múlva újra felkiáltott valaki.

- Egy óránál egy tízméteres!

Az már elég közel volt ahhoz, hogy észrevegyen minket, ráadásul majdnem szemből jött, így nehéz lett volna észrevétlenül kikerülni. De mégis volt rá egy mód...

- Éles fordulat balra! Megközelítjük az erdőt, azután újra éles fordulat jobbra, eredeti irány felé, sebesség nem változik! - adtam ki a parancsot. Magabiztos voltam magamban, mert sokat gyakoroltam és tanultam. Többet, mint bárki más itt.

A lovakat a kiadott irányba vezettük, így távolodni kezdtünk a tízméterestől. Bárgyú képével a másik irányba tekintgetett, így észrevétlenek maradtunk. Megkönnyebbültem felsóhajtottam, ám hirtelen egy kiáltást hallottam Jeantól.

- Nem lövünk jelzőrakétát? Két óriással is már találkoztunk!

Nem! Mondtam magamban, ugyanis ha kilőjük a rakétát, arra felfigyelhet a tízméteres titán és többet veszítettünk, mint azzal, ha senki nem tud rajtunk kívül a titánról. De mégis, akkor a mögöttünk érkezők megszenvedhetnek vele.

- Nem akartam feleslegesen ehhez folyamodni, de legyen! Amint kilövöm a rakétát, éles fordulat jobbra és teljes sebességgel indulunk! - azzal elővettem a rakétát és egy vörös jelzőfényt lőttem ki. Pár másodperc múlva a hullám végigvonult az egész egységen, így már mindenki tudott a titánról. Csak az volt a baj, hogy a titán is tudott rólunk.

- A tízméteres felénk közelít! - kiáltott valaki.

- Élesen jobbra most! - kiáltottam, azzal a jobb kantárt meghúzva párhuzamosan vágtattunk az eredeti útvonalnak. Eközben a titán jobbról közelített felénk elég gyorsan. Nagyon feszült volt a helyzet, nem akartam már most feleslegesen támadni.

- Kitartás! - kiáltottam hátra az egyre riadtabb csapatomnak. A titán csak közeledett és közeledett, nem bírtuk lerázni.

- Francba is! - szitkozódtam. - Irányt tartsátok! Kinyírom ezt a dögöt!

- Várjon, Antonia! - kiáltott utánam Armin, de túl késő volt már. A lovam hátára felállva 3D manőverfelszerelésre váltottam és a drótot a titán nyakába lőttem. A jó büdös anyádat fogod te itt megölni, gondoltam, azzal megközelítve a titán halántékát, tökéletes vágást ejtettem rajta. A szörny élettelenül rogyott össze, mire én a földön landoltam. A távolba nézve láttam a csapatomat, egyenesen a megadott irányba lovagolni.

Helyes!

Füttyszóval hívtam vissza a lovamat, de mit ad az ég, őt nem láttam sehol.

Bazeg Isao ne most hagyj cserben!

Hátra tekintve egy másik óriást láttam lassan felém közelíteni. Sík terepen voltam, esélyem sem lett volna elrepülni innen.

Hacsak az erdő...

Elhatároztam, az erdőbe futok és onnan követem a többieket. De a fák olyan messze voltak, hogy amíg odafutok, százszor meg tudnának ölni a francba. Viszont kockázat nélkül nincs nyereség, így megindultam az erdő felé, teljes sebességgel. Már csak ötszáz méter volt hátra, amikor balról érzékeltem egy óriás közeledtét. Na ne bassz mán fel, gondoltam, azzal próbáltam gyorsabban futni, csakhogy időközben elfáradtam és majdnem kiköptem a tüdőmet. De nem volt reménytelen a helyzet: ha ideér is az óriás, megölöm.

Lekaszabolom, mint egy állatot!

A titán már vészesen közel volt hozzám, és ekkor nyakába lőttem kötelemet és a gázt felhasználva odalendültem. Pengéimmel felhasítottam a húsát, mire az óriás kétrét görnyedt.

Két titán egymás után, hmm, nem is olyan rossz!

~¤~

Füttyszó. Nyerítés.

Na végre te állat, hol jártál?

A faágon állva figyeltem, ahogy Isao vágtat felém a csapatom irányából. Remélem, jól vannak! Óvatosan leereszkedtem a lóra, felültem hátára majd vágtára ösztönöztem. Isao teljes sebességgel indult meg, nem ismerve fáradtságot.

Húsz perc lovaglás után már láttam a csapatom körvonalait a távolban. Még élnek! Még gyorsabb tempóra váltottam, de lovam már kezdett fáradni a gyors tempóból és eggyel visszavett. Kétségbeesetten paskoltam társam nyakát, biztató szavakat suttogva neki.

- Tudom öregfiú, csak még egy kicsit tarts ki!

Isao újra leggyorsabb vágtájába váltott és egy utolsó hajrával kellő távolságba kerültünk a csapattal. Torkaszakadtából üvöltözni kezdtem, nem törődve a titánokkal.

- ANTONIA OSZTAGA! LASSÍTSATOK A TEMPÓN! - formáltam tölcsért a kezemből.

Szerencsére Armin meghallott és továbbadta üzenetemet a többieknek, így rövid időn belül utolértem őket. Csatlakozva csapatomhoz megkönnyebbülve foglaltam el helyemet legelöl.

- Hol jártál? - vont kérdőre Jean - Azt hittük, meghaltál.

- Dehogy, csak akkor fogok meghalni, ha azt mondom nektek! - mosolyodtam el halványan - Új hír egyes osztagoktól?

Armin hirtelen felélénkült és mellém lovagolt.

- Totális káosz elöl, Erent próbálják menekíteni. Hasznosnak bizonyul a két védője, mert még nem esett bántódása - mondta hangosan.

- Veszteségek? - kérdeztem automatikusan. Ha kell, mi besegítünk!

- Nagyon minimálisak, igazából csak a titánok sűrűsége miatt szétbomlott a csapat és kerülőutakon mennek - hallottam egy fiú hangját.

- És a hírnök mit mondott, mit tegyünk? - néztem hátra kíváncsian, mire észrevettem az idegen tagot a csapatban. Ó, szóval ő az!

- Én lennék a hírnök! - szólalt meg a fiú - Levi kapitány azt parancsolta, hogy változtassuk meg úgy irányunkat, hogy kicsit térjünk ki feléjük, így tartva az irányt és feléjük menetelve találkozhatunk.

- Értem. - bólintottam - Irány kicsit balra, nem hatolunk az erdőbe!

Ugyan kicsit elégedetlenül, mert kihagyjuk a legjobb helyet a felszerelés használatához, de bólintottak. Az új irányt felvéve csak imádkozni tudtam, hogy Jael életben legyen. Nem tudtam, mit tennék, ha meghalna.

Elég sok ideje lovagoltunk már. Szerencsére sikerült minden útközben minden óriást kikerülni és a többiek tudomására hozni jelenlétüket. Ez a felderítő út sokkal jobb volt az elsőnél. Az elsőben feltűnt egy olyan rendellenes óriás, akinek női formája volt és kiemelkedő intelligenciája. Sokan őt is alakváltónak mondják, sőt, még egy becenevet is kapott, mint a kolosszális vagy a páncélos titán.

A nőstény óriás.

Ez a helyzet kicsit gyanús volt nekem. Vagy később kapunk egy hatalmas adag titánt, akik lekaszabolják a fél egységet, vagy valahol máshol van vérontás, amiről nem is tudunk.

Pedig tudtunk róla.