Antonia szemszöge:

Tág szemekkel meredtem Erenre. Mi az, hogy Jael áruló? Tényleg ezt tette? Velem szemben a másik fiú megértette, hogy nekem ez mennyire felfoghatatlan, úgyhogy lehiggadva magyarázott tovább.

- Antonia! Igaz, amit mondtam. Este azért nem volt Jael az étkezőben, mert kifaggatták. Levi jól el is verte. Bíróság elé fogják állítani, és vallomást kell tennie bűnével kapcsolatban. - mondta feszült hangon.

Nem volt megállás. Könnyes szemekkel dühvel töltve kerestem Jaelt. Nem tehet ilyet. Csak úgy nem! Vagy elmondja nekem az igazi okát, vagy én magam szembesítem a következményekkel. Nem is kellett sokáig keresnem, megtaláltam a hallban. Mosolyogva tekintett rám, de ahogy meglátta dühös képemet, szája legörbült és értetlen fejjel nézett rám. Mindenki minket bámult. Én meg, mint valami dühös bika, úgy rontottam neki. Kezeimmel megfogtam vállát és a falnak döntöttem.

- Igaz, amit Eren mondott? - kérdeztem dühösen. - Hogy ártani akartál neki és egy áruló vagy?

Erre ő csak tátogni tudott, de hang nem jött ki a torkán. Én meg egyre feszültebb lettem.

- Válaszolj! - mondtam neki kicsivel hangosabban.

- Toni! Mindent elmagyarázok nem úgy volt az! - kezdett volna bele, de én félbeszakítottam.

- Hogy tehetted? MIÉRT TETTED? - ordítottam. Eltávolodtam tőle és egyenesen szemébe néztem, így nem hazudhatott nekem.

- Figyelj, elmagyarázom, csak higgadj le! - emelte fel védekezően kezeit Jael. Szemeimben csak gyűltek a könnyek, amik egyszerre fakadtak csalódottságból és dühből.

- Nem. - mondtam remegő hangon. - Nem gondoltál Erenre. Rám?

- Parancsot kaptam! - emelte fel a hangját Jael.

- És? Ha egy kicsit is fontos vagyok neked, NEM TETTED VOLNA MEG EZT! - üvöltöttem torkaszakadtából.

- MEGÖLT VOLNA! - ordított vissza Jael, mire megszeppenve hátráltam - Ha nem teszem meg, megölt volna! Olyan dolgokat tudott rólam, amiket senkinek sem mondtam el!

A többi ember még mindig megszeppenve állt körülöttünk, mire mi észbe kaptunk és kisiettünk a hallból. Reméltük, hogy ez az eset nem fog kiderülni. Egy távoli zugba mentünk, ahol békében voltunk.

- Toni. Nem tudom, hogyan magyarázta el Eren, de kérlek, bízz bennem és hallgass rám! - kezdett bele Jael. Én erre lenyugodva bólintottam.

- Egy férfi egyik este megfenyegetett. - folytatta. - Egy injekciós tűt adott és azt mondta, adjam be Eren Jaegernek, vagy megöl. Elmondta anyám, apám, a húgom nevét és a falut, ahonnan származom. A születési dátumomat, mindenem tudta. Három lehetőséget mondott, amit tehettem a szerrel. Első, adjam be Erennek, ha nem sikerül, adjam be magamnak és nagy valószínűséggel megöl, így velem együtt a szer és az információ is elveszik. De én túl gyáva voltam, így a harmadik eset, a szer megsemmisítése mellett döntöttem.

- Miért nem szóltál senkinek? - kérdeztem sajnálkozva.

- Mert azt mondta, akkor is megöl.

Elszégyelltem magam. Hittem egy teljesen külső és magát áldozatnak tartó embernek, azaz Erennek, pedig valójában az igazi elszenvedője Jael. Megfenyegették, hogy megölik, bíróság elé kell mennie és Levi még meg is verte. Eközben a zöld szemű barna hajú fiú meg kedvére szemlélhette a történteket és azt tehetett Jaellel, amit akart. Azaz felfogadta, hogy védje meg őt akár az élete árán is. Pedig igazából Jael kapta a legtöbb büntetést, miközben semmit nem tett.

- Sajnálom, hogy akkor kiabáltam veled! - mondtam majd átöleltem. Jael viszonozta ölelésemet és erősen szorított.

- Én is sajnálom, hogy ezt tettem! - felelt remegő hangon.

- Nem-nem! Te csak megijedtél és nem tudtál mit tenni! Nem kell bocsánatot kérned! - magyaráztam. Ekkor már eltört az a bizonyos valami Jaelben. Könnyei megáradtak és vállamon kezdett sírni.

- Köszönöm! - mondta sírás közben.

~¤~

Jael szemszöge:

Először nagyon megijedtem, hogy Antonia megtudta rémes tettemet, de hamar megértette és megbocsátott, aminek nagyon örülök. Bár jólesett kisírnom magamat vállain, nem viselkedhettem gyerekesen.

Eltelt néhány nap, és addig elmentünk a bíróságra. Nem sokat tettem hozzá a dolgokhoz, csak annyit, amennyit tudtam és már mondtam. A bíró végül nem ítélt el, viszont keresést indított a férfi ellen, aki megfenyegetett. Ezután már nem volt sok közöm az ügyhöz, így visszaengedtek az Egység szállására. Megérkezve Erwin, Levi és Hanji társaságában, az épületből Antonia futott felém, majd elérve hozzám a nyakamba ugrott. Nevetve öleltem át finom derekát.

- Mi az, ennyire hiányoztam? - kérdeztem vigyorogva.

- Már azt hittem, elítélnek, vagy valami és soha többé nem látlak! - hallottam tompa hangját, ahogy vállamba fúrta fejét.

- Emlékszel, ígértem neked valamit! - fogtam meg vállait és állítottam szembe magammal.

Hirtelen egy Levi termett előttünk, majd csak Tonihoz fordulva kérte számon.

- Kadét, mi a szart csinálsz itt az edzés közepén? - kérdezte cseppet sem kedvesen.

- Ma én voltam a legjobb az edzés első felében, így jutalmul meglátogathattam az irattárat egy tiszt kíséretében. - húzta ki magát fegyelmezetten. Levi arca kicsit megváltozott, a szigorú és komor hangulatból átváltott a semlegesbe.

- Mikasa Ackermannál is? - kérdezte a kapitány.

Antonia bólintott. Levi elismerő pillantással illette, majd megindulva az épület felé félvállról hozzátette.

- Antonia kadét. Este jelentkezzen az irodámnál.

Olyan tisztelettel beszélt a lányhoz, hogy azt hittem, álmodom. Levi mindenkit lekölyközik és hanyagul beszél vele. Viszont most magázta és kadétnak szólította. Mintha az, hogy az egész helyen még Mikasánál is jobb, egy jel lett volna.

Az egész napot a szobánkban tölthettem. Egyedül voltam és kiélveztem a magányt. Hiába tart mindenki egy barátságos, mindig vidám és pozitív embernek, nem teljesen vagyok az. Nem azt mondom, hogy megjátszom magam, csak azt, hogy nekem is voltak nehéz pillanataim.

- Bátyus! Gyere! - hallottam fejemben Irene hangját. Szomorúan gondoltam húgomra, aki igazából nem tüdőgyulladásban halt meg. Csak ezt hazudtam Antoniának.

Tizenhárom éves voltam. A húgom tizenegy. Ártatlan gyerekekként játszottunk a Rózsa fal mentén. A húgom súlyosan őszinte és kíváncsi alak volt, de emiatt lehetett szeretni.

- Mi van, bátyus? - kérdezte sokadszorra - Kifogytál a szuszból?

- Nem játszok veled, mert tegnap azt mondtad, gyenge vagyok! - duzzogtam, mint egy ötéves.

- Ne viselkedj úgy, mint egy lány! - nevetett rám - Gyere! Azt mondtad, léteznek rókák! Csak nem mese volt?

Én erre gonoszul elmosolyodtam és nekifutottam. Eldőlve a füvön Irene hatalmas kacagásba kezdett, majd lelökött magáról.

- Kövér vagy! Nem kapok levegőt! - kuncogott.

- Nem vagyok kövér. Te vagy kicsi! - vágtam vissza.

Ekkor Irene zöld szemeivel az enyémbe nézett, majd azt kérdezte:

- Bátyus, tényleg léteznek rókák?

- Igen, egy könyvben olvastam! Nem hiszel nekem? - néztem rá kíváncsian.

- Megígéred, hogy mutatsz majd egyet? Megígéred? - kérdezte bociszemekkel.

- Megígérem!

Könnyek csordultak ki szemeimen, ahogyan visszaemlékezve rájöttem, mekkora szörnyeteg vagyok.

Ugyanis halála oka az én kezem. Én öltem meg, ha öntudatlanul is, de én voltam.

Én voltam az a szörnyeteg!

Sziasztoook! Boldog új évet kívánok nektek és most megérkezett az a fejezet, ami a legnagyobb poént tartalmazza (nem lelőni!) Ezután olyan szinten beindul a cucc, hogy csuhaj! (mi a rák XD?) Amúgy még nem említettem, de LeviHan shipper vagyok jó durván, úgyhogy lesz benne egy-két utalás, de aki utálja, annak nem fogom beetetni a szájába azzal a kijelentéssel, hogy egyeeed!

Nya-chan voltam, sziasztok!