Antonia szemszöge:

Szinte már egy hadsereg gyűlt össze a réten, ahol Jael készült átváltozni titánalakjába. Voltak olyanok, akik féltek tőle és végig fegyverrel a kezükben álltak, mások kíváncsian tekintettek az Erenhez hasonló, mégis különböző fiúra. Én végig mellette maradtam és vártam, mikor készül fel annyira, hogy átváltozzon.

- Milyen célt találtál magadnak? - súgtam oldalra a bámészkodó Jaelnek.

- Nem tudom - válaszolt a megszokott életkedvével. Azaz úgy, mintha a sütit ellopó fiútól kérdeznék, hova tűnt a süti.

- Hát akkor találj valamit, mert a végén türelmükben megölnek! - vettem én is poénosra a dolgot.

- Meg van! - szólalt meg hirtelen - Megölöm Erent!

- Ugye most szívatsz? - néztem rá kicsit morcos fejjel.

- Szerinted? - mosolyodott el - Csak szokásosan megvédeni akarlak, tudod! Eddig mindig ez volt az átváltozásom célja.

Lesütöttem szememet és mosolyogva pirultam el. Kezéért nyúlva még megszorítottam bátorításként, és hátrébb lépve vártam Jael átváltozását. Késsel felvágta tenyerét, majd villám csapott belé az égből és szép lassan felépültek köré a titánizmok. Egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül elérte a több mint tíz métert. Már hozzászoktam ekkora magassághoz, de alkalomról-alkalomra lenyűgözött méltóságával.

Fekete tekintetét felém fordította, lehajolt hozzám és kezét nyújtva invitált vállamra. Na, ilyet soha nem csinált Eren. Nem védett meg embereket. Csak titánokat ölt. Hanji lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan gyengéd mozdulattal felemel engem a vállához, majd letesz. Diadalittas mosollyal az arcomon kapaszkodok Jael egyik hajtincsébe, miközben a fiú titánja...

Nos, mekkora az a meglepettségi szint, amitől az ember szó szerint összevizeli magát? Csak azért kérdem, mert az a szint, amit Jael a következő tettével megütött,  egy hajszálnyira volt lemaradva.

Ugyanis Jael egy óvatosat felmordult, jobb kezét szíve fölé helyezte, a balt pedig háta mögé. Más szóval titánalakban tisztelgett. Az összes katona tátott szájjal állt, nem tudták felfogni a történteket. A hirtelen beállt csöndet Hanji kiáltásai törték meg.

- Ez hihetetlen! Sikerült, végig tudtam! Jael a mi megmentőnk! - ugrált fel és alá, mint valami tomboló kisgyerek.

~¤~

Jael szemszöge

Ezután szöges ellentéte történt a napokban, mint a sikeres átváltozásom előtt. Mindenki tisztelni kezdett, úgy tekintettek rám, mint valami hősre. Emiatt kicsit el is engedtem magam, jól esett újra önmagamnak lenni és önfeledten mulatni. Kialakult egy baráti társaságom, akikkel minden szabadidőmben elvonultam beszélni. Én lehettem a középpontban, és már nem csak rossz, hanem jó értelemben.

Egyik ilyen alkalomkor Eren tűnt fel mellettünk és kicsit sem kedves tekintetével bombázni kezdett. Én persze ezt szóvá is tettem, hangosan, hogy mindenki hallja.

- Sajnálom Eren! - emeltem fel védekezően a kezem - De ma nem te vagy a soros!

- Te szutyadék! - fröcsögte - Itt teszed magadat, mintha megmentetted volna az emberiséget! Minek képzeled magadat, te gyökér? Hősnek?

Itt már sejtettem, túl messzire vetettem a sulykot.

- Na, Eren, csak viccelődtem! - készültem átkarolni a vállát, de ő durván ellökött magától. Erre már én is kezdtem ideges lenni - Figyelj, nem akarok balhét, ha magadnak keresed a bajt, akkor menj máshová!

A fiú egy pillanatra tényleg távozni kívánt, de visszafordulva gúnyos mosollyal a száján még szólt.

- De legalább nem őrültem meg, rókamániás gyilkos.

Azt hittem, ott helyben változok át titánná. Tombolva, mint egy dühödt vadállat, nekirontottam a fiúnak és a földre teperve ott ütöttem, ahol értem. Eren meglepetésében azt se tudta, hova nézzen, így volt előnyöm szétverni a fejét. Már belesajogtak az ökleim, annyira ütöttem, amikor is Mikasa egy elegáns mozdulattal oldalba rúgott és a földbe taposott. Izzó harag látszódott az arcán, így azonnal felpattantam és hátrálni kezdtem.

- Ha még egyszer hozzáérsz, kitöröm a gerincedet! - sziszegte.

Esetlenül bólintottam és a földön heverő fiúra tekintettem. Nem is éreztem, mennyire összeütöttem, a szájából folyt a vér, a szeme véraláfutásos lett és az orra feldagadt. Rettentően szégyelltem magam, főleg amiatt, hogy én nem akartam verekedést. Mostanság túlságosan is érzékeny vagyok a múltammal kapcsolatos dolgokra.

Nem mertem odamenni Erenhez, mert féltem, bosszút akar állni. Inkább elmotyogtam egy bocsánatot és élből elszaladtam. Még hallottam, ahogyan mások értetlenül szólnak utánam, de nem érdekelt. Mi történt velem? Hova lett a mindig vidám, életkedvvel teli énem? Miért vagyok vagy teljesen összetört, vagy mérges, vagy pedig fennhéjazó kis mocsadék?

Felnőttél, Jael! Többé már nem vagy az a fiú, aki voltál!

Antonia szemszöge

Abban a pillanatban érkeztem meg, amikor Jael elfutott. Összeverekedhetett Erennel, ugyanis a barna hajú fiú összeverve tápászkodott fel a földről és bosszúsan tekintett a másik irányába. Bár rossz érzésem volt Eren miatt, gyorsan Jael után futottam, hogy számon kérjem. Ez azért mégsem volt szép! Hamar utol is értem, lehajtott fejjel szedte a lábait, miközben hátulról megragadtam a vállánál.

- Mi történt, Jael? - kérdeztem kicsit ingerülten - Összeverekedtetek?

- Sajnálom! - hallottam halk hangját - Nem akartam balhét. Mégis én kezdtem.

- Min vesztetek ennyire össze? - fordítottam meg és néztem a szemébe.

- Mindegy. Az én hibám! - kerülte a tekintetemet. Bűntudat és fájdalom suhant át arcán, erre pedig megsajnáltam.

Lassan átöleltem és szorosan magamhoz fogtam. De a fiú lassan eltolt magától, először azt hittem azért, hogy békén hagyjam, de utána rájöttem, megcsókolni akart. Óvatos és figyelmes volt, karjaival könnyedén fogta át derekam és ajkai lágyan érintették az enyémet. Nem tartott sokáig, lassan elváltunk, miközben halkan fellélegeztünk. Gyönyörű zöld szemeivel az én barna szemeimbe nézett.

- Kérj bocsánatot legalább! - fogtam szigorúra a dolgot, de Jael nem vett komolyan.

- Ne félj! - simította végig az arcomat - Megteszem! De ma este másra vágyok!

Kezeivel óvatosan végighúzott ajkaimon, szemében szenvedély csillogott. Tudtam, mire gondol és kicsit elpirultam zavaromban. Ugyan nem ez lett volna az első alkalom, de mégis, nehezen lehet hozzászokni.

Eltűntünk, mint macskák a ködben. Nem érdekelt, keresték-e Jaelt, vagy engem, számunkra az éj leszállt és felosontunk a saját irodámba. Ironikus, hogy én voltam a rangban feljebb lévő, mint Jael, de ez egyáltalán nem okozott gondot. A fiú szinte belökött az ajtón és ajkaimnak esett, miközben lábával becsapta azt és kezével bezárta. Eközben egy pillanatra sem szakította meg a csókunkat, majd átölelve engem hátrálásra késztetett. Hátam az asztalomnak ütközött és megálltunk a lassú lépkedésben. Lihegve váltunk el egymástól, kipirulva és megizzadtan.

- Szeretlek, Jael! - suttogtam a csendbe.

- Én is szeretlek, Toni! - mosolyodott el, majd újra ajkait enyémnek tapasztotta és szenvedélyesen csókolni kezdett. Kezei minduntalan ingblúzom (irói megj.: igen, van ilyen és tök olyan, mint egy ing, csak női) kalandoztak, míg végül le is gombolta rólam. Én eközben szorgalmasan fejtettem le Jaelről az ingét és megcsodálhattam szinte tökéletes testét. Igen, nem volt egy csupa izom fajta, inkább tűnt formásnak és soványkának. De azért látszódtak a hasizmai, meg persze a sok börtönben töltött időtől a bordáinak az alja.

- Adtak neked rendesen enni? - kérdeztem, amikor elváltunk a csókból.

- Hát, nem. Sokat fogytam, de igyekszem visszanyerni - azzal mindentudó tekintettel rám nézett. Tudta, hogy így is tetszik nekem.

Az este a miénk volt. Hiába voltunk katonák, rangos és beosztott, az érzések egyetlen-egy emberben sem nyomhatóak el. És, ha már ebben a kegyetlen világban nem biztosítható maradandó biztonságunk, legalább szeretnék a szerelem által valami kielégülést kapni. Meghalni csak úgy lenne értelme, hogy átéltük az életet. És nekem most az életet Jael jelenti.

Rájöttem, nem attól kell félnem, hogy a kötődések megnehezítik a személy halálát, hanem attól, hogy ezek a kapcsolatok idő előtt kimúlnak és az ember úgy távozik, hogy nincsen senkije.