Antonia szemszöge: 

Éppen reggeli rutinomat csináltam, senki sem volt ébren rajtam kívül. Nem mondhattam magam korán kelőnek, de aznap valamiért a szokásosnál hamarabb ébredtem. Készültem felvenni az blúzomat, amikor valaki megszólított.

- Antonia! - hallatszott halkan. A fekete hajú lány volt, akit első nap láttam a piros sállal. Álmos tekintettel nézett rám, haja kócos volt.

- Igen? - kérdeztem suttogva.

- Hívhatlak Toninak? - mondta alig hallhatóan. Én csak nemlegesen megráztam a fejem.

- Kérlek, ne. Senki nem nevezett még így, nem tudnám megszokni.

- Bocsánat. Akkor szólítsalak azon, aki mindenki hívott? Árvácskának? - kérdezte kicsit ingerültebben. - Mert ezt biztosan megszokhattad már!

- Hagyd abba! - mondtam hangsúlytalanul. Utáltam, ha valaki így hívott, márpedig a kiképző, sőt, még a többi társam is így hívott.

Lekászálódtam az ágyról és a fekete hajú lány felé indultam. Ő azt hitte, hogy támadni akarok, vagy mit tudom én, és villámsebesen kipattant az ágyból és készült arra, hogy megverjen. De én csak barátságosan kezemet nyújtottam neki. Erre kicsit meglepődve, de megfogta és megrázta.

- Nincs gond, ugye? Hívhatsz Toninak! - mondtam mosolyogva.

- Rendben, amúgy az én nevem Mikasa Ackermann, de hívj csak a keresztnevemen! - válaszolt komor arccal. Hogy ez a lány sosem mosolyog...

Miután felöltöztem még vártam, hogy a többiek is felkeljenek. Mikasa is ezt tette, csendben ült ágya szélén és mélázott valamin. Nem kérdeztem, hogy min, inkább hagytam. Nagyjából a reggeli előtt fél órával sorban felébredtek az emberek és elindultak reggelizni. Sasha, avagy a Krumplis lány örömmel rohant az étkező irányába. Szegénynek is adtak egy gúnynevet, néha zavarta is ez őt, de ha a krumpli vagy a gúnynév eltüntetése között kellett volna választania, nos... krumpli.

Egyedül ültem az étkezdében a reggelinek csúfolt valamit fogyasztva, amikor hátam mögül kuncogásokat hallottam. Néhány hülye fiú volt az, akik néha odakiáltottak nekem egy "Árvácskát". Nem is zavart volna, ha az egyikük, egy lófejű fel nem állt volna az asztalától és el nem indult volna felém. Kíváncsian néztem, mit akar, de nem tettem semmit. Amikor hozzám ért, mosolyogva az asztalomra támaszkodott és úgy kérdezett.

- Te, Árvácska, mit szólnál, ha azt mondanám, szép vagy? - kérdezte kicsit elpirulva. Ezzel csak két bajom volt: egy, Árvácskának hívott, kettő...MOSTTÉNYLEGAZTMONDTAHOGYSZÉPVAGYOK?!

- Ne, hívj, Árvácskának! - tagoltam egyenletesen a szavakat. Erre a lófejű csak felnyerített.(megjegyzés:nem utálom Jeant, csak szeretek trollkodni :3)

- És ugyan miért nem? Nincs rendes neved, igaz? Nekem az, hogy Jean Kirstein. És neked? - kérdezte könnyeit törölgetve.

- Az én nevem Antonia. Értetted? - feleltem ingerülten. Hiába az a bók amit mondott és jólesett, akkor is meg kell tanulnia: nem vagyok Árvácska!

- Családnév? Vagy olyan nincs? - vigyorgott rám. Már betelt a pohár nálam. Felálltam ülőhelyemből és elkaptam azt a kezét, amivel az asztalra támaszkodott és megpróbáltam kicsavarni. Erre olyan dolgot tett, amit nem vártam, kiszabadult a fogásomból és a földre lökött. Csalódottan ültem ott, tudva, ezt nem én nyertem.

- Lányokat nem ütünk meg, ugye? - kérdezte Jean egyszerre tőlem és mindenkitől. A szívem hevesen kalapálni kezdett és elárasztotta tagjaimat a düh. Lentről átöleltem mindkét lábát és kirántottam azokat alóla. Erre csak egy nagy koppanással a földre esett, én meg gyilkos tekintettel álltam fel és néztem rá.

- Neked Antonia! Semmi más, csakis An-to-ni-a! - szótagoltam Jeannak az utolsó szót és visszaültem a helyemre. A fiú feltápászkodott és helyére sétált, miközben szitkozódott. Nem kapott akkora verést, ami szégyen lett volna, de elég volt, hogy kiharcoljam: ne hívjon gúnyneven.

Kezdetét vette a kiképzés. Párba állítottak minket és közelharci feladatot kellett elvégezni. Szerencsére én egy olyan embert kaptam, akit nem is ismertem, ráadásul lány volt, úgyhogy jól elvoltunk. Én is legyőztem néhányszor, ő is lenyomott egyszer-kétszer. Már kezdett a vége fele menni, amikor Jean mellém sétált és a szemembe nézett. Én meg abbahagytam a beszélgetést a másik lánnyal és rá figyeltem.

- Mi van? - kérdeztem kicsit flegmábban, mint terveztem. Magamban csak egy képzeletbeli pofont adtam saját énemnek, mert ezzel bizony elszúrtam.

- Mi az, hogy mi van? Reggel nagyon felelőtlen dolgot tettél, hogy kiálltál ellenem. És most nem kegyelmezek! - mondta dühös tekintettel. Erre harci pozícióba helyezkedett, mire én is.

Jean kezdett először. Megpróbált megütni, de elhajoltam és hátráltam. Valószínűleg ő azt gondolta, feladom, de meglepetésére nekifutásból ellöktem és a földre tepertem. Ott ültem a mellkasán, fellelkesülve a győzelemtől, de előre örültem. Ugyanis Jean megfogta a derekam és leemelve magáról helyet cseréltünk: fölém hajolva nézett rám, én meg a földön feküdtem. Néhány másodpercig még így maradtunk, mire a fiú egyszerűen felállt és elsétált. Jól gondoltam magamban: reménytelen próbálkozás.

A történtek ellenére mégsem röhögtek mögöttem, ha elmentem valahol és mindenki Antoniának hívott, kivéve a kiképző, aki amúgy is javíthatatlanul goromba és szigorú volt. Éppen este volt, szabad foglalkozás és én magányosan kiültem a szabadba. A csillagokat néztem, próbálva gondolni nevelő szüleimre, hátha lesz honvágyam. De nem volt. Nem éreztem akkora kötődést senki iránt sem, hogy visszavágyódnék hozzájuk. Hiszen egykor a vér szerinti szüleim lemondtak rólam és nem hiányoztam nekik. Talán rossz emberré tett ez, talán nem. Mindenesetre senkivel sem teremtettem igazán olyan kapcsolatot, ami bármilyen megemlítésre méltó legyen, kivéve Mikasáéval. Vele néha elbeszélgettem, néha csak egymás mellett álltunk. Megismertem Erent, aki megélte a lánnyal együtt a poklok poklát, amikor betörték a falat. Nem is kérdeztem erről őket, nem akartam, hogy felzaklassam ezzel őket. Továbbá megismertem Armint, aki egy elég kedves és okos fiú volt, kicsit talán gyenge volt, de rendkívül jó belső tulajdonságai voltak és nagyon jó stratéga volt.

Így néztem a csillagokat, amikor lépteket hallottam. Kíváncsian néztem hátra, mire egy fiút láttam meg. Soha nem beszéltem vele azelőtt, nem is ismertem: barna, kócos haja volt és rikító zöld szeme. Arckifejezése vidám volt és önfeledt. Magabiztosan sétált mellém és ült le, majd megbökte vállamat. Én erre csak odafordítottam a fejem, mire boldogan és mosolyogva megszólalt.

- Szia! Téged nem ismerlek még! Jael Thompson vagyok! - nyújtotta felém kezét barátságosan. Én szótlanul kezet ráztam vele.

- Én Antonia vagyok! - mutatkoztam be röviden. Kicsit talán mogorva lehettem, mert erre próbált felvidítani.

- Naa, ne legyél ennyire savanyú, Antonia! Legyél vidámabb! 

Én erre csak megvontam a vállam és elfordultam tőle. De Jaelt nem lehetett ennyivel lerázni.

- Haragszol rám, mert ha igen, akkor bocsánatot kérek mindenért! - mondta keresve a tekintetem. Zavarba jöttem, mert soha nem törődött velem valaki így a nevelő szüleimen kívül. 

- Miért haragudnék? - kérdeztem a fejemet felé fordítva. Ő erre csak széttárta karjait és úgy felelt.

- Azt ugyan én nem tudom, csak láttam, hogy elfordultál tőlem. Amúgy meg, te honnan jössz? Mert én egy kis faluból a Rózsa Falon belülről. Igaz megijedtünk, amikor kiderült, hogy a Mária Fal elbukott és a miénk a következő, de utána minden rendben lett! - mosolygott rám, én meg nem tudtam hova tenni azt az érzést, ami bennem motoszkált. Túl kedves és túl vidám ez a fiú ehhez a kegyetlen világhoz. Egyenesen a zöld szemeibe néztem, amikben láttam azt a csillogást, amit a kisgyerekek szemeiben lehet látni. És mégis katonának állt.

- Én a Shina Fal egyik városából, egy árvaházban nevelkedtem nagyon sokáig, majd másfél éve befogadott két nagyon kedves pár. - válaszoltam kérdésére. Jael erre együtt érzően lehajtotta fejét.

- És nem hiányoznak neked? A nevelő szüleid? -  kérdezte halkan és szomorúan.

- Nem tudnak. Kedvesek voltak velem, igaz, de túl kevés idő volt ez ahhoz, hogy szüleimként szeressem őket.

Jael a szemembe nézett. Már nem volt olyan vidám és kedves, sokkal inkább szomorú és sajnálkozó volt a tekintete. Mintha belelátott volna a lelkembe és sajnálta, ami velem történt. A fiú átölelte vállamat és nyugodt hangon a fülembe súgott.

- Kérlek! Építsünk ki egy olyan kapcsolatot, hogy amikor elmegyek és visszatérek, örömkönnyek áztassák szemeidet visszatértemkor. De ha elmegyek, akkor nem. Akkor büszkén állj velem szemben. És ha tudsz jönni, kövess! Gyere velem a Felderítő Egységbe! Megmutatom neked azt, ami értelmet ad az életnek: a szabadságot!

Annyira megindítottak ezek a szavak, hogy patakzani kezdtek könnyeim. Szinte tudta Jael, mit kell mondania, olyan mesterien űzi azt, hogy az emberek lelkébe lásson. Sejtettem, hogy ez egy olyan kapcsolat kezdete, ami ha szétszakad, akkor bele fogok pusztulni.

Jó napot vagy estét, reggelt, hajnalt, atyaégtudjamilyennapszakot mindenkinek! Csak egy hozzáfűznivaló ilyen írói megjegyzésben: Jael is egy kitalált karakter, teljesen az én agyszüleményem eredménye (hinnye az a megfogalmazás). Szóval... ja.

Nya-chan voltam! Szijjasztok~