Antonia szemszöge

Hiába győzködtem Levit és Erwint, nem sikerült elkerülnöm a börtöncellát. Magamba roskadva hallgattam a beszűrődő zajokat, és az őreim beszélgetését. De ez sem foglalta le eléggé figyelmemet, gondolataim egy ember körül forogtak. Jael biztos megijedt, fél, egyedül van és eközben ki tudja, mit művelnek vele. Lefogadnám Hanji őrült kísérleteket akar vele végezni és naphosszat csak vizsgálgatni, míg Erwin ennél ésszerűbb dologra törekedne, kihallgatni. Levi más tészta, még én sem tudnám megmondani, mit akarna Jaeltől, pedig már elég jól ismerem a kapitányt.

Álmosan hajtottam fejemet az ágynak nem nevezhető dolgon feküdve mocskos párnámra, mikor is ismerős hang ütötte meg fülemet a cella rácsain keresztül.

- Antonia - szólított hűvösen és mogorván. Felkaptam fejemet és az alak irányába fordultam, majd felkeltem és a rácshoz sétáltam.

- Igen, Levi kapitány? - néztem katonatársamra kíváncsian és rossz érzéssel a torkomban.

- Kiengedünk, ugyanis semmi okot nem találtunk benned, ami miatt az emberiség kihalását kívánnád - válaszolt és a zárba téve a kulcsot elforgatta, majd a kattanás után kinyitotta a nyikorgó cellaajtót.

- Köszönöm! - néztem a férfira hálás szemekkel, de ő csak leintett.

- Még nincsen okod megköszönni! Ugyanis van egy feladatunk a számodra! - azzal elindult a folyosón, én meg mellette - Jael, amióta fogva tartjuk és visszaváltozott, nem hajlandó beszélni velünk, csak a te nevedet ismételgeti. Beszélned kell vele!

- Igenis! - bólintottam rá. Sejtettem, hogy meg lesz rémülve, nem mer senkivel sem beszélni, ugyanis retteg attól, hogy valami rosszat mondjon egy katonának. Csakhogy a hallgatása is lehet negatívum egy ilyen helyzetben.

~¤~

Felérve megkaptam normális egyenruhámat, tisztán és kivasalva. Hála neked Levi tisztaságmániája, már vagy egy hónapja nem mosakodtam. Felfrissülés volt tiszta ruhába bújni, de mosdani még nem mehettem el, ugyanis először Jaelt kellett kikérdeznem. Kikísértek engem az udvarra, ahol szörnyű látvány fogadott...

Jaelt kötelekkel kötözték meg, saját lábain állt ugyan, de minden irányból durva kötelek feszítették szét karjait és lábait a földhöz. Egyszerre dühében és rémültében rángatta kötelékeit, amikből sehogy sem szabadult. Katonák álltak körbe, mind készen támadni, fegyverrel a kezükben. Egy valaki volt csak fegyvertelen, ő sétált a legközelebb a bepánikolt fiúhoz. Hanji látszólag nem zavartatta magát, nagy élvezettel vizsgálgatta a tomboló Jaelt. Amikor meglátott engem, lelkesen szaladt felém és ölelte át vállamat.

- Pont jókor! Kivittük a cellájából, ki a friss levegőre és kellesz nekünk, hogy beszélj vele! - ezután újra a fiú felé fordult és kicsit bosszúsan sóhajtott - Teljesen más, mint Eren volt. Eren soha sem tombolt, próbált szabadulni, ő meg szinte vicsorogva rángatja a köteleit és ha kicsit is közelebb megyünk, a te nevedet kiáltozza.

Bólintva indultam meg Jael felé. Pár katona szörnyülködve hökkent meg és készültek feltakarítani megmaradt földi maradványaimat, de nem tántorodtam vissza. Tudtam, hogy Jael csak fél, retteg a kínzásoktól, attól, hogy szörnyetegnek hiszik. Emiatt próbál szabadulni, hozzám szaladni és karjaimba zuhanni, majd meleg, szorító ölelésbe fogni, mert csak bennem bízik. Akkor is úgy cselekedett, ahogy jósoltam: közeledésemmel szép lassan lenyugodott, pánik és tombolás helyett kétségbeesés és megbánás tükröződött szemeiben. Végül lassan elértem fejéhez, letérdeltem hozzá és dühösen méregettem a Jael nyakát közrefogó fémnyakörvet, ami a kezeit tartó kötelekkel volt összekötve. Ezután a fiú csillogó zöld szemeibe meredtem, és akkor olyan bűntudat mardosta szívemet, hogy azt hittem, menten meghalok.

- Sajnálom, Jael, kiszedlek innen valahogyan! - mondtam halk, megbánó hangon, amit a fiú sikeresen meg is hallott.

- Tudtam a kockázatot! Mégis jöttem! Nem a te hibád! - mondta elfojtott hangon.

Ezután felálltam a földről és Hanji felé fordulva ordítottam.

- MÉGIS MIT HISZTEK, KI EZ, EGY EMBERIRTÓ SZÖRNYETEG? AZONNAL ERESSZÉTEK EL!

Hanji meglepődött kirohanásomon, de sietve hozzám rohant és nemlegesen rázta meg fejét.

- Öngyilkosok azért nem vagyunk! Ő, hiába csúnya kimondani, egy gyilkos. Titán alakot tud ölteni, ez igaz, de Erennel ellentétben ő megölte az egyik emberünket.

- Ha egy alávaló gyilkos lenne, nem állnék szemben veled, Hanji! - néztem gyilkos szemmel a nőre.

Elgondolkodott szavaimon, miközben én tudtam, igazam van. Megtehette bármikor, hogy megöl, de ő heteken keresztül védelmezett titánalakban, miközben nem is tudtam, hogy ő valójában ember. Győzelmet arattam, ugyanis Hanji megadóan intett a katonáknak, akik ugyan óvatosan, de lefejtették a köteleket Jael testéről. A fiú kiszabadulva indult meg felém rohanva, míg végül a földre tiporva szoros ölelésbe nem zárt. Visszaölelve könnyebbült meg szívem, végigsimítottam Jael kócos, barna haján. Ezután hálás szemekkel Hanjira tekintettem, aki csak elmosolyodott kettőnk láttán. Miután szétváltunk, felálltam a földről és kíváncsian néztem a többiek reakcióit. Az emberek szépen lassan megnyugodtak és megkönnyebbültek, harcra kész testtartásukat elengedték és lassan felénk sétáltak. Akadt ugyan pár ellenszenves ember, akik szörnyetegnek tartották, de a nagy többség kezet rázott Jaellel, a visszatérte és békekötés miatt.

- Nagyon kíváncsi vagyok valamire - hallottam meg hirtelen Hanji töprengő hangját.

- Mire? - kérdeztem megfordulva.

A választ nem kaptam meg szó formájában, legalábbis pontosan nem, de hamar megértettem a nő szándékait. Főleg azután, miután Jaelnek szólt.

- Jael! Megvizsgálhatok valamit? - kérdezte a fiútól bizalmas hangon.

- Hát persze! - felelt vidáman.

- Át tudnál változni titánná? Most?

Egy pillanatra megfagyott a levegő. Erennél is sokszor kérdéses volt, hogy tudja-e irányítani az erejét, de Jaelnél ennél a kétszerese volt. Mert nem tudott elég önuralmat tartani, ha megtámadták, olyankor titánokat és embert is ölni akart, bármi áron. De Jael magabiztosan bólintott.

- Igen! Egy feltétellel! - azzal rám nézett, mire én válaszát sejtve elpirultam - Ha Toni végig mellettem maradhat!

Hanji elmosolyodott és rám nézve várta a beleegyezésem, amit elintéztem egy árva bólintással.

Jael szemszöge

Nem éreztem úgy, hogy nagy gond lenne átváltoznom titánná. Általában mindig sikerült, sohasem kezdtem el tombolni a semmitől. Egy gyengém volt, még pedig az, ha megtámadtak, olyankor valószínűleg magamból kikelve rontok mindennek, már amennyire az ilyenkor hézagos memóriám engedett emlékezni rá.

A hatalmas mezőre kiállva körbefogtak a katonák, akik szemeiben félelem csillogott. Bűntudat mardosta torkomat, hiszen szörnyetegnek hisznek, miközben én senkinek sem akarok ártani. Megláttam a halál-nyugodt Levit, és valamennyi magabiztosságot sikerült szereznem fapofájából. Ezután a kicsit közelebb lévő Antonia felé pillantottam, mire a lány bólintott egyet. Ez megadta az utolsó löketet, a célt, amiért titánná kell válnom, mégpedig ő maga.

Eren módszerét hülyeségnek valltam, ki a frász akarja a kezét harapdálni, így a sokkal gyorsabb, bár nem egyszerűbb megoldást választottam: késsel vágtam fel a kezem. Ezután villám csapott belém, az ég hirtelen elsötétült, majd a következő pillanatban újra visszatért a napfény. Éreztem, ahogyan lassan titánizmok épülnek testem köré, emberi lényemet hústömegek veszik körbe és szorítják meg. Érzékszerveim lassan átkapcsoltak a titán testére, mindössze egy pillanat volt az a köztes állapot, amikor még az valódi testemet irányítottam. Az átváltozás befejeztével kicsiben láttam a világot, a fák kis csemeték voltak, az emberek meg rohangáló egerek. Tonit keresve pillantottam körbe a lábam környékét, mire sziszegő hangot hallottam. Antonia a vállamra érkezett felszerelése segítségével és a fülemhez közel elhelyezkedve utasítgatott.

- Ne félj! Hajolj le Hanjihoz!

Szememmel a nőt kerestem, aki a titánalakom láttán lelkesedve ugrándozni kezdett. Már készültem lehajolni hozzá, amikor valami megállított. Olyan volt, mint egy villanás. Majd sűrűsödni kezdtek és lefagyva álltam egy helyben. Embereket láttam, akiket megöltem, anyámat, apámat, a falumat... a húgomat. Nem akartam ezt tenni velük! Az emlékképek sorban törtek utat tudatomba, míg nem elvesztettem az uralmat titánösztöneim fölül és bepánikolva próbáltam saját magamat fékezni. Kívülről ez úgy nézhetett ki, mintha magammal viaskodva fordítanám a fejem ide-oda.

Nem veszthetem el az uralmat, pont most, amikor bizonyíthatnám, hogy jó ember vagyok!

Antonia, segíts!