Antonia szemszöge

Sötét volt. Nem láttam semmit, csak a tömör sötétséget. Karjaim puhát és meleget érintettek. Mintha csak az ágyban lennék, békésen szundikálva. Fel sem akartam kelni, olyan kellemes volt feküdni. De mégis, valahogy egy kis idő után furcsa és aggasztó érzés fogott el. Visszaemlékeztem az elmúlt eseményekre, ahogyan a nekem vágódó fél ember letaszít lovamról és az ütéstől elájulok. Majd ugyanilyen puha és meleg valami alátámasztja testemet és elemel a földről.

Basszus az a titán volt!

Felpattantak szemeim és rájöttem, az óriás markában vagyok. Lazán tartott, így volt elég helyem feljebb helyezkedni. Puszta erőmből próbáltam felfeszíteni a titán ujjait, de túl erős volt ahhoz, hogy ezt így megtegyem. Nyúltam pengéimért, előrántottam egy párt belőlük és levágtam a szörny ujjait. Sistergő hang ütötte meg fülemet, ahogyan a keletkezett seb gőzölögni kezdett. Manőverfelszerelésemmel már készültem elsuhanni, de visszaestem a titán tenyerébe, ugyanis még mindig elég kába voltam és megszédültem. Felnézve megpillantottam a titán fejét, így ki tudtam következtetni, hogy most éppen vállmagasságban tartja a kezét, tenyérrel felfelé, vízszintesen. Újból nekikészültem a feltápászkodáshoz, de ezúttal sem sikerült. A verejték kivert és a félelem eluralkodott rajtam. Nem akarok meghalni!

Behunytam szemeimet és vártam, hogy felfaljon a titán, de ahogyan az tenyerét fejéhez közelítette, nem mutatta jelét, hogy bekapni készülne. Szaporán lélegezve toltam lábammal magam minél távolabb az óriás fejétől, de hamar rá kellett jönnöm, nincs kiút. Belenéztem a titán szemeibe, de a várt hatás helyett, hogy halálra rémülök pillantásától, új érzés fogott el.

A kíváncsiság.

Miért nem akar megenni engem? Miért csak bámul? Miért ilyen fekete a szeme? Ehhez hasonló kérdések merültek fel a fejemben, miközben a félelem lassan elhalványult szívemben. Elsőre ijesztő és félelmetes volt a titán erős és nem mindennapi kinézetével, de ahogyan közelebből megnéztem arcát, ismerősnek hatott. Mintha régről ismerném, csak nem ugrana be. Mindenesetre megnyugodtam, hogy nem fogok meghalni, és nem ellenséges velem szemben a titán, habár megdobott a saját emberemmel.

- Hallasz engem? - próbálkoztam, hátha okosabb a többinél és megérti a szavaimat. Próbált nem rám figyelni, direkt csak előre nézett, de megmozduló kutyaszerű fülei elárulták érdeklődését.

- Miért etted meg a társamat? - ekkor már az óriás lelassította lépteit és lenézett rám - Igen, hozzád beszélek! Megetted a barátomat! Miért?

A titán nem csinált semmit, csak körbefordította a fejét, hogy körbenézzen.

- Miért nem válaszolsz? Ha? - kezdtem ideges lenni - Ha engem nem akarsz bántani, őt miért bántottad?

Valószínűleg elege lehetett belőlem neki és óvatosan megcsípve a kabátom alját felemelt, majd a nap felé fordított. Ami, hát, kicsit lemenőben volt. És tudni illik, a titánok nem képesek, legalábbis nem mind, mozogni a sötétben napfény nélkül. Így hát már tudtam, miért állt meg: hogy lefeküdjön úgymond aludni.

- Mit fogsz velem csinálni? - kérdeztem - Megeszel?

Először azt hittem, hallucinálok, ugyanis az óriás megrázta a fejét. Gondoltam, csak véletlen egybeesés, de ahogyan szemeibe néztem, áradt belőle az emberi szintű értelem és tudás. Reagálni nem volt időm, ugyanis óvatosan visszahelyezett tenyerébe, lassan lefeküdt a földre, figyelve, nekem nehogy bajom legyen. Bár még mindig bennem motoszkált, hogy bármikor meggondolhatja magát és megehet, nyugodtabb szívvel helyezkedtem el tenyerében és aludtam el.

Ki fogom deríteni, miféle óriás ez!

~¤~

Másnap arra ébredtem, hogy a titán tenyerében feküdve másik kezével óvatosan lökdös engem. A fény bántotta a szememet, így hunyorogva pillantottam körbe. Az óriás törökülésben helyezkedett el a földön, tenyerét fejéhez tartva. Gondoltam, hátha tényleg érti, mit mondok, ezért köszöntem neki.

- Jó reggelt, titán úr! - próbáltam kicsit vidámabb lenni, mire nagy meglepetésemre egy biccentést kaptam a másiktól.

Tovább sétálva céltalanul a titán válláról figyeltem a tájat. Nem ismertem ezt a helyet, a falat sem láttam, olyan messze voltunk tőle. Szabadnak és gondtalannak éreztem magam, hogy egy hústorony védelmez engem és visz mindenhova, olyan volt, mintha egy új világba kerültem volna. És ekkor eszembe jutottak Jael szavai:

A kinti szépség. Kiviszlek oda!

Könnyezni kezdtem, annyi idő után először. Jaellel akartam eljönni ide, emlékszem, veszekedtem is vele amiatt, hogy nem tartotta be a szavát. És most nélküle, itt vagyok. Miközben ő már halott.

Lelógatva lábamat a titán vállán úgy éreztem, valakinek kell erről beszélnem, mégpedig egyetlen társaságomnak, az óriásnak. Nem aggódtam, hogy mit fog gondolni, ha már tud gondolkodni, hiszen ő csak egy emberzabáló szörnyeteg, aki valamilyen oknál fogva védelmez engem. Biztos abnormális, begolyózott, hülye.

- Tudod, milyen érzés szeretni valakit? - csak a füle rezgett meg egy pillanatra, ami azt jelezte, hogy figyel - Volt egy fiú, Jael.

Erre már egy kicsit a fejét is felém fordította, de nem hagyta abba a járást, így gondoltam, folytatom.

- Nagyon sokáig együtt voltunk kiképzésen, de akkor még nem voltunk egy pár. Azután egy nap, amikor az egységhez csatlakoztam, bevallotta, mit érez és én is. Megígérte, kivisz engem a falakon túlra és megmutatja azt a világot.

Ekkor egy tenyér érkezett meg elém, így rámásztam arra és immáron társam szemébe nézve beszéltem tovább, kényelmesen leülve kézpárnáin.

- Mikor először kimentünk úgy, hogy Eren mellett volt, meghalt - nem bírtam, valami újra eltört bennem, így már félig sírva folytattam - Emlékszem a mai napig arra a bizonyos felderítő útra. Meghalt! Érted?

Megfeszítettem öklömet. Nem akárkik miatt halt meg, titánok ölték meg. Szétszakították testét mint valami húsdarabot, úgy, ahogyan az engem cipelő óriás is tette a társammal. Valahogyan olyan düh és gyűlölet suhant át testemen, hogy a szívritmusom egy pillanatra teljesen felborult.

- Persze, hogyan is érthetnéd? - dühös voltam rá, könnyező és gyűlölettől eltorzult arccal néztem rá - Te is egy vagy közülük, egy szörnyeteg, egy agyatlan hústorony, aki minden örömét csak abban leli, hogy embereket eszik és szakít szét!

Mintha fájdalom suhant volna át az óriás arcán, megtorpant és lehajtva fejét nem nézett rám. Egy pillanatra megijedtem, hogy most gondolta meg magát és fog felfalni, de szája csukva maradt és keze tétlen. Lassan, mintha könnyek lennének, folyni kezdett az átlátszó folyadék a titán szemeiből. Nem álltak össze hatalmas cseppekké, ahogyan elképzeltem egyszer, hanem apró patakokban folyt végig hatalmas arcán. Egyszerre voltam megijedve és bűntudattól megbénult. El is felejtettem, hogy ez a titán érti, amit mondok, így biztos vannak érzései.

Leguggolva a földre végig szorosan magához simított kezeivel, így kicsit nyomorogva, de mellkasának dőltem. Nem láttam, mit csinál, de ahogyan újra felegyenesedett megláttam, mit tett. Hegyes ujjaival a földbe vésett pár szót, ami nekem egyszerre voltak tisztán érthetők és zavarosak.

SEGÍTS RAJTAM!

Miután meglátta a reakciómat, elfordította fejét és másik kezével tarkójára mutatott.

Öljem meg?