Antonia szemszöge:

Kábán és megviselten keltem fel az ágyamból. Mivel tegnap este sokáig nézegettem a mai napi felfedezőút lapjait, csak valamikor a hajnalokban tudtam elaludni. De ahogyan kiléptem az irodámba vezető hálószobából, kínzó, szorító érzés fonta körbe szívemet és zárta kalitkába.

Pontosan két hónapja volt.

Igen, pontosan akkor halt meg Jael. Már nem sírtam miatta, nem is tudtam volna, habár még mindig nem fogadtam el. Bárki említette a nevét, mindig szorongva távoztam és próbáltam lenyugodni, nehogy őrült módjára kezdjek viselkedni. Igen, nehezen viselt meg ez az időszak, bár a katonai létem egyre jobb irányba terelődött. A csapatom fejlődött és én is a legerősebb katonák közé tartoztam, bár nem sikerült Mikasát és Levit megelőznöm. Csak néha hallottam a suttogó kadétoktól, hogy talán én vagyok a harmadik legerősebb ember a világon. Ezeken csak mosolyogni tudtam, de nem számítottak nekem.

Egyenruhában indultam az előkészületekre. A kadétok tisztelegtek nekem, bárhova is mentem és a feletteseim is elismerően pillantottak rám. Lovamat vezettem ki az istállóból, amikor hirtelen a fekete hajú lány termett előttem, Mikasa. Nem úgy tűnt, mint aki bájcsevegni akar, így rögtön rá fordítottam figyelmemet.

- Most nem követem el ugyanazt a hibát - mondta egyszerre hűvös és bocsánatkérő hangon.

- Mire gondolsz, Mikasa? Semmit nem hibáztál! - néztem rá értetlenül.

- Igenis elkövettem. Most nem fogom hagyni meghalni a társamat. Még egyszer nem! - azzal elindult saját helye felé. Könnyes szemekkel néztem utána, majd meghatódva szálltam fel lovamra és indultam pozícióm felé.

~¤~

Most sokkal összeszedettebbek voltunk, mint az előző felderítő úton. Elöl lovagoltam osztagommal, szigorúan az irányt betartva. Erwin tanulva a hibáiból kicsit megváltoztatta az alakzatot, amit azonnal el is fogadtak neki. Ugyanabba az irányba mentünk, mint múltkor, csak most széltében bővültünk: a hátsó részből elrendeltek embereket oldalra, így az alakzatunk egy rombusz helyett egy konkáv deltoidra hasonlított (írói megj.: agyamra ment a geometria), ami széltében sokkal nagyobb volt. Így sokkal jobban be tudtuk azonosítani az oldalról és szemből jövő titánokat.

Nem is kellett sokat várakozni, elsült az első vörös jelzőfény. Felemelve a fegyvert szabad kezemmel befogva fülemet lőttem a levegőbe. Az információ hamar végighaladt az egész egységen, így biztonságosan lovagoltunk tovább.

- Szerintetek ma tovább jutunk, mint múltkor? - hallottam Armin hangját hátulról.

- Erwin azt mondta, sokkal jobb alakzat ez, úgyhogy igen! - válaszolt egy fiú. Beszállva a beszélgetésbe melléjük ügettem.

- Annál a távnál már csak tovább lehet jutni - mondtam magabiztosan.

- Tényleg, te ott voltál a megbeszélésen. Mit tervez teljesen pontosan Erwin? - kérdezte Jean.

Elgondolkoztam. Elmondjam, ne  mondjam? Mivel veszítek a legkevesebbet és mivel nyerek a legtöbbet? Erwin külön megkért rá, hogy ezt a részét nem mondjuk el egyik kadétnak sem, mert lehet, hogy tiltakoznának ellene. Így úgy döntöttem, maradok a parancs mellett.

- Amit ti is tudtok: eljutni egy régi katonai támaszpontig és a tartalékokat kimenekíteni. Ennyi.

Nem kérdeztek többet, hanem inkább hallgattak. Én is visszamentem a csapat elejére és csendben lovagoltam tovább.

Pár perc múlva három titán közelített jobbról. Elég köze voltak ahhoz, hogy elkapjanak minket, így újra egyedül nekiindultam mind a háromnak.

- Thompson osztagvezető! - kiáltotta Armin - Mit művel? Meg fog halni!

- Amikor legutóbb egyedül mentem neki a minket üldöző titánnak, meghaltam? Mondtam, szólok előre, ha meg fogok halni! - kiabáltam vissza és már el is távolodtam a csapatomtól. A három bamba pofájú óriás engem szemelt ki áldozatként, így felém nyújtották hatalmas karjaikat. Fürgén lendültem a manőverfelszereléssel túl a karjaikon és az első titán halántékát már át is vágtam. Jött a második, azzal is végeztem, de már kezdtem kimerülni. Amikor félig meg voltam őrülve, akkor miért sikerült olyan sokat megölnöm? Elhessegetve ezt a gondolatot a harmadikat készültem megölni, de karjával felém csapott. Éppen hogy sikerült kikerülnöm, de eltávolodtam nyakszirtjétől. Újra nekikészültem, ezúttal sokkal nagyobb lendülettel és végül sikerült ezt is letepernem.  Készültem visszatérni osztagomhoz, amikor hátulról egy másik titán tűnt fel. De nem az a bamba pofájú titán volt, nem!

A titán izmos teste majdnem teljesen arányos volt, leszámítva azt, hogy karjai kicsit hosszabbak voltak. Száját két oldalról bőrcafatok tartották, így csak nagyon keskeny rész maradt szabadon. Füle hosszú volt, de nem olyan, mint Eren titánjának, hanem inkább állatszerűbb, kutyásabb. A szeme... az szénfekete volt, nem olyan, mint minden más titánnak. Neki szénfekete csillogó szeme volt, éles ívű szemformával.

Annyira megbabonázott és megrémisztett egyszerre ez a titán, hogy nem álltam le vele küzdeni, hanem menekülni kezdtem előle. Erre az óriás megszaporázta lomha lépteit és félelmetes sebességgel indult meg felém. Lovamért fütyültem, de mindhiába. Szívem torkomban zakatolt, pedig ő is csak egy másik titán volt. Meg kellett volna ölnöm, de olyan aurát sugárzott ki magából, ami taszított engem tőle. Rettegtem attól, hogy meg kell küzdenem vele, mert éreztem, ő fog megölni engem.

Ő lesz az, aki miatt meg fogok halni.

Isao végül a távolban felnyerített és láttam közeledő alakját. Felé kezdtem futni, ahogy csak tudtam, majd mikor elértem hozzá, felpattantam hátára és vágtába kényszerítettem.

- FUSS ISAO, FUSS, MINTHA AZ ÉLETED MÚLNA RAJTA! - kiabáltam túl a menetszelet, miközben sarkammal folyamatosan a ló oldalát ütöttem.

Pár perc múlva megláttam a csapatomat, ahogyan békés vágtában haladnak. De én szinte már villámsebességre ösztönöztem a lovamat és utolérve őket le sem lassítottam, hanem elhaladva mellettük kiabáltam.

- MENEKÜLJETEK!

Hátranézve megértették, mire célzok. Hosszú karjait kihasználva elegáns négykézláb futásba kezdett a titán, aminek hatására sokkal gyorsabb lett. Hátra-hátra nézve figyeltem, nehogy utolérjen minket, miközben a többiek állandóan faggatóztak.

- Miért nem öljük meg?

- Miért menekülünk előle?

- Ő nem csak egy szimpla titán? Öljük meg!

- NEM! - kiáltottam - Nem csak egy egyszerű óriásról van itt szó. Ez egy gyilkológép, egy tökéletes szörnyeteg! Bevallom, én is rettegek tőle és csak reménykedek, hogy túléljük.

Általános elégedetlenkedés alakult ki. Ők lehet nem érezték, mennyire erős ez a titán, de én tudtam. Tudtam, hogy akár még Levit is képes lenne megölni. Egy fiú az osztagomból, akinek szőkés haja volt és zöld szeme megindult a titán felé.

- Thompson, elintézem. Én vagyok itt maga után a legerősebb, elbánok vele! - kiáltott felém.

- MEG NE MERD, HALLOD?! - de túl késő volt. A fiú megindult magabiztosan egyenesen a titán felé. A hústorony két lábra magasodott és nem mozdult. Sikerült megállítania egy kis időre az óriást, de hátranézve mind láthattuk, nem sült el az akció úgy, ahogy a szőke fiú akarta. A titán félelmetes precizitással elkapta a levegőben lendülő fiút és szájához emelte. Már tudtuk, mit fog tenni és nem segíthettünk, de amit az óriás tett, attól én is majdnem elájultam. A katonát kegyetlenül kettétépte, egyik felét egyben lenyelte, a másikat meg felénk dobta. A láb és derék nagy ívben száguldott felénk, egyenesen nekem. Az utolsó kép, amit láttam, mielőtt elájultam, az az volt, ahogyan leesek a lóról és a társaim hátrahagynak, bár fájdalmasan kiáltanak felém.

Szijjasztok!

Én lennék az, Nya! Végre van némi időm, mert gondolkozok az igazi könyvemnek egy ütős és mégis lezárt befejezést, de valahogy több idő kell. Így most megírtam eme csodás fejezetet, amit remélem, mindenki várt. (köhöm egó köhöm) Nem, nem vagyok egoista, csak tényleg kihagytam egy elég hosszú időt. Lehet, ezután is lesz még egy nagyobbacska szünet, de ne féljetek! Pár hét talán és újra megszokott időközönként jönnek a fejezetek.

Nya voltam, sziasztok és egyetek sok retket!