Antonia szemszöge

Tompán hallottam a hangokat. Kábán és unottan álltam Levi mellett, ahogyan Erwinhez beszélt, miután letett. Nem is tudtam, hol vagyok, vagy egyáltalán mennyi idő telt el. Csak az érdekelt akkor, hogy Jael meghalt. Már nem is tudtam sírni, csak bambultam magam elé és gondolkoztam.

Megkérte a kezemet Jael, de meghalt. Ő volt az egyetlen ember az életemben, akit szerettem. De meghalt. Direkt szívat engem az élet, hogy árvaként nőttem fel és az egyetlen ember is, akit a közelembe engedtem, halott?

Vagy én tettem volna hibás dolgot? Én szívattam saját magam azzal, hogy bárkit is szeretni tudtam? Ezek a gondolatok annyira elhatalmasodtak fejemben, hogy dühös lettem saját magamra és az egész világra. Legszívesebben mindent és mindenkit megöltem volna, de mivel ezt nem tehettem meg, egy dolog volt csak lehetséges.

Megölni a titánokat.

Nem figyelve senkire, kihúztam pengéimet és szó nélkül megindultam. Valószínűleg Erwin és Levi utánam szólhatott, de leszartam.

Ölnöm kellett. Gyűlöltem az egész világot, mindent és mindenkit. Hogy akit szerettem, elvette tőlem az élet.

Ölni akartam.

Ösztönből tettem mindent. Észre sem vettem, már átvágtam egy titán halántékát. A másodikkal is könnyedén végeztem és ez így ment sokáig. Az utolsó közelemben lévő titánt lekaszabolva fájdalmas és dühös ordításba kezdtem, mint egy győzedelmeskedő vadállat. Ezután kiszemeltem a következő titáncsapatot, amit lekaszabolhatok, de Eren mellém érve kérdőre vont.

- Antonia, minden rendben? Az előbb kaszaboltál le hat titánt egyedül! - próbált szemkontaktust felvenni. Emiatt én a szemébe is néztem, de amit ő látott tekintetemben, megrémisztette.

- Teljességgel jól vagyok! - feleltem ideges hangon - Most békén hagynál, különben megtalállak téged is ölni!

Azzal elhúztam mellőle a következő csapat felé. Lelketlen állatként rontottam rájuk, nem vezérelve más, csak a gyűlölet és a mániákusság.

Egy pszichopata lettem. Rohadt jó.

Végezve a másik csapattal is, visszatértem Leviékhoz egy faágra. A parancsnok és a kapitány meglepődve néztek rám, hiszen könnyedén irtottam ki tizenöt titánt egyhuzamban.

- Nem semmi katona maga, Antonia! - tekintett rám elismerően Erwin.

- De azért mégis - kételkedett Levi - Senki sem ennyire elszánt, mint maga. Még Eren sem, pedig ő aztán gyűlöli a titánokat.

Erre én egy őrült mosolyt vettem fel, mire a két férfi meglepődve hátrált.

- Tévedés, hogy én a titánokat gyűlölném. Nekem ölnöm kell, különben nem titánokat fogok ölni. Mert én mindent és mindenkit gyűlölök! - hadartam hisztérikus hangon.

Erwin látva az arcomat és hallva szavaimat intett Levinak, mire ő hátulról lefogta a kezeimet. Meglepődve néztem a parancsnokra, majd kapálózva próbáltam szabadulni.

- Eresszen el! - kiáltottam Levira.

- Addig nem fog elereszteni, amíg be nem zártuk egy cellába, ahol senkinek nem tud ártani, főleg nem magának - nézett a szemembe Erwin szigorúan.

- Ne álljon az utamba Erwin! - sziszegtem - Különben magát is megölöm.

Levi hátulról kicsavarta a kezeimet, mire én a fájdalomtól felsziszegtem és a földre rogytam.

- Vigyázz a szádra, szaros! - mondta - Nincs jogod így beszélni a parancsnokoddal!

Megadva magamat próbáltam lenyugodni. Aztán rájöttem, miket mondtam és tettem. Bűnbánóan hajtottam le fejemet és hagytam, hogy hulljanak könnyeim. Miért lettem én ilyen? Ha Jael látna most, megutálna és azt mondaná, ez nem én vagyok.

Tényleg nem tudom, mi a szeretet. Ha elvesztem, egy veszélyes pszichopatává változok.

~¤~

Egész úton figyeltek rám, ugyan már megláthatták, hogy megbántam szavaimat és lehiggadtam. A felderítő út végén végül csatlakozott Hanji osztaga is, így Levi már megkönnyebbülten térhetett vissza. Nem lehetett tagadni, fontos számára a nő sorsa. Talán még szereti is, de ezek már tényleg csak pletykák.

A szállásra érve Erwin felhívatott irodájába, mire én fülemet farkamat behúzva követtem. Félve léptem az irodába, ahol a parancsnok asztala előtt várt engem. Mintha a kivégzésem lenne, úgy ültem a székbe.

- Antonia osztagvezető - kezdett bele - Bizonyára kíváncsi, miért hívattam be.

- Igen, tisztában vagyok a felderítő út alatt történt fegyelmezetlenségemmel és dühkitörésemmel - feleltem feszülten.

- Ahogy mondja - azzal felkönyökölt az asztalra és bizalmasan kezdett beszélni hozzám - Szeretném, ha többet ez nem fordulna elő, világos? Megértem az indítékait és sajnálom is, de számunkra ön egy nagyon fontos és erős katona.

- Értettem - bólogattam lehajtott fejjel - Említette Levi a történteket?

- Igen, mindent. Jael erős és jó katona volt. Ne hibáztassa magát, nem segíthetett rajta.

Könnyek kezdtek gyűlni a szemeimbe, de eszembe jutott Jael egyik kérése.

Vedd fel a Thompson nevet.

- Erwin! - szóltam, majd büszkén kihúztam magam - Jael halála előtti pillanatban megkérte a kezemet és meghagyta nekem, hogy a nevemet Antonia Thompsonra váltsam. Lehetséges lenne ennek a megoldása?

Erwin felvont szemöldökkel (írói megj.:képzeljétek el, ahogy felvonja azt! 😂) nézett rám, majd megilletődve bólintott.

- Ahogy kívánja, Mrs. Thompson - mondta az utolsó mondatrészt olyan szépen, hogy elmosolyodtam és könnyeimet töröltem. Ezután tisztelegtem és kimentem az irodából. Leérve az étkezőbe, ahol már tálalták a vacsorát, mindenki rám tekintett. Valószínűleg már elterjedhetett annak híre, hogy én mennyi titánt öltem meg. A katonák felálltak az asztaloktól és elismerően biccentettek, majd tisztelegtem. Én meghatódva ugyan, de kihúzva magamat tisztelegtem vissza, tekintetem büszke és kemény volt.

- Tiszteletem, Antonia! - halottam valakinek a hangját.

- Rosszul mondta! - szóltam vissza - Antonia Thompson! Azaz Thompson osztagvezető!

Erre már mindenkinek tágra nyíltak a szemei. Csak Levi és Erwin tudott a kis "frigyünkről", de egyikük se szokott pletykálgatni, így csak most derült ki. Leülve az egyik asztalhoz egyedül ettem a vacsorát, mikor is Eren és Jean jelent meg mellettem. A két fiú feszengve álldogált, mire én felnevettem és intettem.

- Üljetek le! - mosolyogtam.

A két fiú leült velem szembe, majd Eren kezdett mondandójába.

- Sajnálom, hogy Jaelt életveszélybe sodortam. Miattam halt meg, ráadásul engem védelmezve. Sokat köszönhetek neki, de már nem adhatom vissza. Szeretném neked leróni a tartozásomat, ha engeded.

Meghatódva mosolyogtam, de átnyúlva azt asztalon megfogtam a kezét és megráztam fejem.

- Nem tartozol semennyivel. És nem hibáztasd magad, nem láthattad előre!

Eren bólogatott, majd visszaindult saját asztalához. Ezután Jeanra tekintettem, aki kicsit elpirulva tekintett rám.

- Minden tiszteletem az öné és sajnálom a régi viselkedésemet! - hadarta le gyorsan - Tényleg nagyon bunkó voltam.

- Semmi baj! - mosolyogtam - Már amúgy sem vagyok teljesen árva.

Visszagondolva Jael halálára elkomorult arcom és elment az étvágyam. Csak újra bámultam magam elé, miközben a hangokat tompán hallottam. De most már nem a pszichopata gyilkossá változtam.

Hanem egy megtört szívű, özvegy lánnyá.

A könnyek már égették szemeimet. Miért nem mesélhetem el Jaelnek, mi történt? Hogy hálásak neki és erősnek tartják őt. Hogy Eren felelősséget érez halála miatt? Az asztalra borulva újra zokogni kezdtem, mire mindenki aggódva felém nézett, de már senki nem kérdezte, mi bajom. Hisz úgyis tudták. Mindenki tudta, hogy Eren védelmezője, Jael Thompson, aki az egyik legjobb katona volt.

Halott.