Antonia szemszöge

Levi és az én csapatom megindultunk a feltételezett irányba. Csak reménykedni tudtunk, hogy amit találunk, az nem egy vértenger egy halom hullával, hanem a még élő és harcoló Erwin vagy Eren. A fák között repülve egy ember alakját véltük felfedezni nagyjából előttünk, aki egy tizenöt méteres titánnal próbált megküzdeni, de sajnos nem ment neki. A hatalmas szörnyeteg elkapta kezeivel a férfit, miközben az kétségbeesetten kiáltozott. Erre én begyorsítottam és szinte fénysebességgel siklottam el a titán halántéka mellett, tökéletes vágást ejtve húsába.

- Köszönöm! - hallottam a katona remegő hangját, ahogy kiszabadulva mellém szegődik.

- Nincs mit. - mondtam közömbösen - Mit keres itt?

A férfi látszólag felzaklatta magát és egy faágon megállva térdre borult. Eközben a többiek is utolértek minket és kíváncsian nézték az katonát.

- Er-erwin küldött... - hebegte - Túl sok a titán... mind meg fogunk halni - itt már könnyezni kezdett - Kérem, segítsenek! Túl sokan vannak! Mind meghaltak! Minden elveszett! Meghalunk!

A férfi pánikrohamát Levi törte meg, ahogy leguggolva mellé vállára tette kezét.

- Mély levegőt! - mondta nyugodt hangon - Nézz a szemembe!

A másik könnyektől csillogó szemmel a kapitány szemébe nézett. Látszólag megnyugodva tápászkodott fel, és sokkal higgadtabban beszélt.

- Erwin parancsnok küldött - mondta - Erenéket bekerítették a titánok, és túl sokan vannak ahhoz, hogy a teljes hordát kiirtsuk. Már Hanji osztagának is üzentünk.

Itt hangja megakadt, de folytatta.

- Nem érkezett válasz. És Hanji sem érkezett meg.

Levi szemei tágra nyíltak, majd dühös arccal indult meg Erwinék irányába. Alig bírtuk követni, ahogyan meghallotta, hogy Hanji veszélyben van, rögtön kilőtt, mint egy golyó.

Én meg próbáltam kordában tartani zakatoló szívemet. Ugyanis hallva, mekkora veszélyben van Jael, akaratlanul is, de a legrosszabbra gondoltam.

Jael szemszöge

Lehetetlennek tűnt ködös időben egy hordányi titánt lemészárolni. Egész végig csak menekülni és védekezni próbáltunk. Én és Mikasa ugyan próbáltuk ritkítani az óriásokat, de valahogy túl sokan voltak. Mintha mindegyik Erent akarta volna. Eközben a fiú is próbált segíteni, de meg volt kötve a keze, hisz mi mindenáron védelmeztük.

Erwin már küldött hírnököt Levi és Antonia felé, ezért vártuk a segítséget, ami meg is érkezett. Már láttam a két csapatot egyesülve felénk száguldani a fák között. Mi kívül rekedtünk a erdőből, mert onnan is sok titán közelített és azon a részen aránylag alacsony fák voltak. Mosolyogva tekintettem Antonia irányába, amikor is Eren előttem suhant el. Ez meg mit akar? Vacsinak ajánlja fel magát? Na, ezt nem hagyom! Követve őt nyomában maradtam, de mindegyik titánt sikeresen kikerülte. Már kezdtem megnyugodni, amikor egy hatalmas száj készült bekapni Eren lábát.

Nem! Takarodj már onnan Eren! Tényleg ennyire nem hiszel bennünk?

A gázom nagy részét felhasználva Eren mellé kerültem és egy határozott lökéssel eltaszítottam. De... Akkor most én vagyok a száj közelében! Eren tágra nyílt szemekkel figyelt engem, ahogyan a titán fogaival elkap. Még nem szorított meg, így próbáltam kiszabadulni.

- Jael! - kiáltott felém Eren.

- Menj, te kis buta! - próbáltam mosolyogni - Leróttam a tartozásom! Ahogy ígértem!

- Nem nézhetem végig! - azzal a barna hajú fiú felém lendült, de túl késő volt. A fogak teljes erejükből összezártak, én pedig deréktól lefelé elveszítettem a lábaimat. Leharapott részemet a titán lenyelte, miközben én erőtlenül zuhantam.

- JAEL! - kiáltott felém két hang. Egyik Erené.

Egyik Antoniáé.

Antonia szemszöge

Amit láttam megérkezésemkor az az volt, ahogy Jaelt kettéharapja egy titán és felsőteste zuhan lefelé. Szívem kihagyott egy ütemet, torkom elszorult. Villámsebességgel kaptam el a zuhanó testet és siettem vele egy faágra. Eren eközben végig követett, megszeppent arccal nézte megmentőjét. A Jaelből kifolyó vér eláztatta kabátomat és blúzomat, de ez a legkevésbé érdekelt. Könnyek égették szememet, de nem mertem pislogni, nehogy Jael sírni lásson.

- Jael! - szólítgattam - Kérlek ne hagyj el!

A fiú kinyitotta szemeit, majd meglátva engem elmosolyodott.

- Szia! - köszönt erőtlen hanggal, miközben a vér áramlott fel szájába - Kérlek, ne haragudj!

Eddig bírtam. A könnyek patakokban folytak arcomon, arcom eltorzult a fájdalomtól.

- Miért haragudnék? Kérlek, ne mondj ilyeneket! - mondtam sírás közben. Jael véres kezével közrefogta arcomat és ő is könnyezni kezdett, de mosolygott. Eren lehajolt védelmezőjéhez és lesütött szemmel beszélt hozzá.

- Bocsáss meg, amiért így viselkedtem! - mondta elcsukló hangon - Árulónak hittelek! Pedig te voltál a legnagyobb katona!

- Ne kérj bocsánatot! - krákogott Jael - Ígértem valamit, nem? Nos, teljesítettem! Életem árán is megvédtelek!

Eren annyira meghatódott, hogy egy szó sem jött ki a torkán. Szomorú arccal állt fel, tisztelgett, majd megindult el valahova. Én ott maradtam a haldokló Jaellel, aki fájdalmaiban szaggatottan vette a levegőt. Arcomról elvéve kezét tenyereimbe zártam és zokogtam.

- Jael! Kérlek ne hagyj el!

Eközben megérkezett Levi és látva a véres testet, megtorpant. De hamar magához tért és próbált elvinni Jaeltől.

- Itt nem biztonságos! - szólított.

- Nem hagyom itt! Segítenem kell! Még megmenthetnénk! - próbálkoztam a lehetetlennel.

Jael könyökével próbált feltápászkodni, majd elhaló hanggal szólt Levinak.

- Hagyj minket kettesben! Majd, ha meghaltam, akkor vidd innen!

Levi bólintott és elment. Én ezután Jael szemébe néztem és úgy figyeltem rá. Eközben olyan fájdalom járta át testem, ami leírhatatlan volt.

Az, hogy Jael meg fog halni. Az volt számomra a legfájdalmasabb dolog. De próbáltam rá figyelni és szavait hallgatni.

- Tonikám! - mosolygott könnyes szemekkel Jael - El akartalak venni feleségül. De már csak most tehetem meg! Hozzám jössz?

- Igen! - bólintottam egyre jobban zokogva. Miért teszi ezt? Hiszen még megmenthetném! Nem ez az utolsó esély!

- Kérlek Toni! - folytatta Jael - Vedd fel a Thompson nevet! Hogy ne legyél árva és én mindig írásban is veled lehessek! Mert tiszta szívemből szeretlek!

Nem bírtam. Zokogni kezdtem, olyan szinten, hogy alig kaptam levegőt. Már elfelejtettem beszélni. Csak a fájdalom járta át testem, az a szívszorító fájdalom, ami kínoz és megöl. Észre sem vettem, hogy Levi mellém érkezett.

- Gyere Antonia! - szólított a kapitány.

- NEM HAGYHATOM ITT! - ellenkeztem torkaszakadtából.

- Antonia - lépett mellém Levi és felállítva szembe fordított magával - Jael azt mondta, jöjjek, ha ő meghalt. Nos, jöttem, úgyhogy gyere! Már nem tehetsz semmit.

- Nem - suttogtam - Nem halhatott meg!

- Akkor elviszlek! - jelentette ki a kapitány és felkapott karjaiba. De én kapálózva és visítozva ellenkeztem, miközben Jael fél testét néztem, ami élettelenül feküdt az ágon.

- ERESSZ EL! JAEL! NE! - zokogtam. Hangom áthatolt a fákon és a titánokon és az összes többi katona hallhatta fájdalmas szenvedésemet. Karjaimmal a levegőbe nyúltam, de nem szabadultam. Hisztérikus zokogásba kezdtem, üvöltöttem a fájdalomtól és a gyásztól. Levegő után kapkodtam, annyira zokogtam.

Miért? Miért van az, hogyha megkérik a kezem, rögtön özvegyé válok?

A fájdalommal teli hangom lassan kezdett berekedni, míg végül már hangtalanul rángatóztam Levi karjai között.