Antonia szemszöge

Vér vér vér! Mindenhol ezt láttuk! Ahogy közeledtünk Levi csapatához, a hullák és a vér száma megsokszorozódott. Szorító mellkassal fogtam Isao kantárját és reménykedtem, hogy a csapattársaim nem fognak pánikrohamot kapni.

Aha! Minimálisak a jó francokat! Dehogy minimálisak a veszteségek! Mégis akkor mi a jó büdös élet történt itt?

Idegen és távoli lódobogásra lettem figyelmes. Szóval még mindig lovagolnak? Csodálkoztam is ezen, de ahogy közelebb értünk a hang forrásához, csak magányos, lovas nélküli állatokat találtunk. Akkor az erdőben vannak!

- Balra! Behatolunk az erdőbe, de még lóháton maradunk! - kiáltottam. A többiek engedelmesen követtek, bár félelem tükröződött arcukon.

Ismerős súrlódó hangokat hallottunk, a felszerelés drótköteleinek jellegzetes hangját. Gyorsítottunk a tempón, mire megláttuk a csapat körvonalait, ahogy a hatalmas fák között repkednek. Az erdőben már béke és nyugalom volt, sehol egy hulla vagy vértócsa. Ennek hatására a többiek is némiképp megkönnyebbültek és kicsit magabiztosabban jártak nyomomban. A fák közül kinézve a sík terepen láttam óriásokat közeledni, nem keveset. Valószínűleg ők voltak a vér okozói.

- Antonia, nézze! - szólt megkönnyebbülten Armin - Az ott Levi és a csapata!

És valóban, a kapitány előttünk repült társaival az oldalán a fák között. Ha jól emlékeztem, csak kicsivel többen jöttek Levijal, úgyhogy tényleg minimálisak a veszteségek. Csak elsőre gyomorforgató volt a vér látványa.

Levi hátranézett, mire meglátott minket és megállásra intette csapatát. Megálltak egy alacsonyan lévő faágon, ami amúgy vicces volt, mert a legalacsonyabb ágig is alig ért volna fel egy titán. Mi majdnem alattuk álltunk meg, manőverfelszerelésünkkel csatlakoztunk hozzájuk. Levi nem vesztegette az időt, azonnal belevágott.

- Elvesztettük Erent, nem tudjuk Erwin helyzetét és ritkán látunk vörös jelzőfényt. Nálatok? - nézett rám halál nyugodt arcon.

- Két titánt megöltem, a többit jelentettük. Ahogy mi láttuk, a vörös jelzőfényeket majdnem mindenki visszajelezte - jelentettem.

- Fasza. Akkor mégis mi történt? - kezdett ingerült lenni Levi. Nem nagyon szerette, ha teljes homály fed valamit előtte és semmit nem tud senkiről.

- Hogyhogy mi történt? - néztem rá értetlenül - Nem ti voltatok Erenék mögött?

- De, viszont egyszerűen mindenki felszívódott, de nem haltak meg! Ha meghaltak volna, lennének hullák, de semmi! Mintha felszívódtak volna! - mutatott körbe a kapitány.

- Erwin sem jelzett rakétával? - csodálkoztam.

- Nem.

Hogy. Mi. Van? Erwin nem jelez, de nem halt meg. Eren előttük volt, de most nincsenek sehol. Vagy mi voltunk rohadt rossz helyen, vagy a többiek tértek ki. Az utóbbi inkább esélyesebb volt, mert mi nem tértünk le az útvonalról.

- Végül is - néztem Levira - Elég ködös az idő. Lehet, hogy annyira messze vannak tőlünk, hogy nem láttuk a fényeket, a hangok meg félreérthetőek voltak.

- Nem hülyeség, amit mondasz, osztagvezető - nézett rám a férfi elégedetten, ezután csapatának kiáltott - Manőverfelszereléssel folytatjuk az utat!

Azzal a csapat el is indult, mire én is hátrakiáltottam, hogy így haladunk tovább és Levi után eredtünk.

Végre, nagyjából negyedóra után egy vörös jelzőfényt láttunk meg nagyjából Erwin irányából. Mi visszajeleztük a titánt, de több rakéta nem szállt fel. Mintha egy másik világban lettünk volna, egyedül, mászkáló gyilkológépek között. Igazából Erent és Erwint kellene megtalálni, akkor már megkaphatnánk a további parancsokat, addig is kezünk meg volt kötve.

- Erennek nem volt jelzőfénye? - kérdeztem hirtelen Levit.

- De. És a két társának is van. - hallottam a választ.

Állkapcsomat megfeszítettem és szívem összeszorult. Nem eshet bántódása Jaelnek!

Míg én élek, addig nem!

- TITÁN ELŐTTÜNK! - hallottuk a kiáltást, de túl késő volt. A köd egyre sűrűsödött és a fáktól sem láttunk tisztán, így teljes sebességgel belefutottunk a titánba. A csapatomból elkapott egy embert, akit készült felfalni. A szerencsétlen fiú, aki pont a hírnök is volt, kétségbeesetten kiáltozott.

- SEGÍTSETEK! KÉRLEK! NE! - ordította könnyek között, majd elhalkult hangja, ahogy gerince szétroncsolódott a titán fogai között és vére szétfolyt a dög szájában.

- Ne nézzetek hátra! - kiáltottam. De így is akadtak, akik hátratekintve halott társukat nézték.

Ezután újabb titánba botlottunk. Ez a példány nem volt rendellenes, de kétségkívül gyors volt. Két másik csapattársam két oldalról próbálta bekeríteni, de a tízméteres egyetlen suhintásával elkapta az egyiket, a másikat meg a földhöz csapta. A kezében tartott embert meg is ette, nem vesztegette az időt.

- Antonia! - hallottam a földön fekvő csapattársamat. Valószínűleg eltörte a lábát, ezért nem tudott felállni - Kérem, segíts rajtam!

Nem tehettem érte semmit. Ha megmentem, hogy fog önállóan járni? Nem fogja tudni megvédeni magát és úgyis-úgyis meg fog halni.

- Miért nem segít rajta? - hallottam Armin vékony hangját.

- Nem tehetünk érte semmit - feleltem ridegen.

- De hiszen még él! Még megmenthetjük! - kiáltott Jean - Vagy talán túl gyáva hozzá?

Erre bedühödtem. Nem. Vagyok. Gyáva. Teljes hangerőmből kezdtem üvöltözni.

- TI VAGYTOK A GYÁVÁK! ÉN A TI MEGMENEKÜLÉSETEKÉRT MEGÖLTEM KÉT TITÁNT, AZUTÁN VISSZATÉRTEM HOZZÁTOK! HA GYÁVA LENNÉK, A TITÁNOK ELÉ VETNÉLEK TITEKET ÉS ÉN RÖHÖGVE NÉZNÉM VÉGIG! TUDD HOL A HELYED, IDIÓTA!

Megszeppenve követett mindenki. Nem szoktak hozzá a dühkitöréseimhez, ahogyan én sem. Kevés dologra vagyok mérges, de emiatt az voltam.

- Elég lenne a kiabálásból és inkább erre kellene koncentrálni! - szólt ránk Levi, azzal előre mutatott. Négy titán közelített elölről, kettő jobbról. Ereimben meghűlt a vér, de azután egy hatalmas adag adrenalinnal tovább is lüktetett. Ahhoz, hogy ezt a tömérdek mennyiségű hústornyot kiiktassuk, hidegvérre van szükség.

És talán egy kis őrültségre is.

Nem törődve semmivel, szinte már állati ösztöneimre hallgatva közelítettem meg az első titánt. Gyilkos csapást mértem tarkójára, és ezzel megöltem azt. Hihetetlen sebességgel indultam a következő titánhoz, miközben centikkel kerültem el egy másik kezét. Hirtelen a legtöbb óriás rám kezdett figyelni, így a többiek továbbmehettek. Pengéimmel minden érhető húst szabdaltam, így utat törve magamnak, hogy aztán egy tökéletes vágással kinyírjam. Eközben egy harmadik titán már nyúlt volna felém, de ujjait egyszerűen lekaszaboltam, majd karját, végül elérve tarkójához őt is megöltem.

- Egyedül elbánok velük! - kiáltottam Levi felé.

- Egy hatalmas idióta vagy, ugye tudod! - kiáltott vissza és becsatlakozott hozzám. Együtt szabdaltuk le a maradék titánt is, majd utolértük eközben már elsuhant társainkat. Látva a magánakciómat, szinte már mély tisztelettel néztek rám. De ez nem érdekelt. Egy cél lebegett a szemem előtt.

Vagy Jael velem marad életem végéig és nem esik bántódása. Vagy életemet áldozom érte és a csapatért.

Lehet, hogy önző vagyok. Lehet, hogy idióta, őrült, vagy egyszerűen csak érzéketlen.

De sohasem gyáva!